Vécsey Károly

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Vécsey Károly
Vécsey Károly Szamossy.jpg
Vécsey Károly portréja. Szamossy Elek litográfiája
Született
1803. november 24.
Rzeczniów
Elhunyt
1849. október 6. (45 évesen)
Arad
Rendfokozata vezérőrnagy
Egysége 2. huszárezred
Csatái Szolnoki csata

Hernádvécsei és hajnácskeői gróf Vécsey Károly (Rzeczniów, 1803. november 24.[* 1]Arad, 1849. október 6.) honvéd vezérőrnagy,[1] az aradi vértanúk egyike.

Származása és családja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Vécsey család címere
Az apa, Vécsey Ágoston lovassági tábornok

Az Ugocsa és Abaúj vármegyékben honos Vécsey család eredetét a 15. századig tudja visszavezetni. A család nevét az Abaúj vármegyei Hernádvécse falu nevéből vette, melyet első ismert őse, az 1470-ben született Szőllősi Balázs és fiai kaptak birtokadományként II. Lajos magyar királytól 1517-ben. A család vagyonát jelentősen gyarapította Vécsey Sándor, mikor elvette a kihalt Csapy családból származó Csapy Máriát és birtokába jutott Hajnácskő várának. 1692. november 21-én I. Lipót Vécsey Sándort és László, illetve Mária nevű gyermekeit bárói rangra emelte. A család ezzel két ágra szakadt, a gömöri és a váradi ágra. A 18. és 19. században a család tagjai kitűntek feltétlen udvarhűségükkel, többen katonaként szolgálták a dinasztiát. A gömöri ágból származó Vécsey Siegbert, Vécsey Károly nagyapja 1789-ben megkapta a Katonai Mária Terézia-rendet és altábornagy lett. Fia, gróf Vécsey Ágoston lovassági tábornok, a Katonai Mária Terézia-rend tulajdonosa, a bécsi Magyar Nemesi Testőrség utolsó parancsnoka volt. Felesége, Vécsey Károly édesanyja, Colson Amália csillagkeresztes hölgy 1826-ban meghalt. Frigyükből a következő gyermekek születtek:

  • Mária (1805-1875), császári és királyi csillagkeresztes és palotahölgy
  • Károly
  • Angelika (1808–1885)
  • Ede (1810–1856) császári és királyi kamarás, 1848-ban császári és királyi főszázados a 2. (Sándor) gyalogezredben. Júliustól a honvéd hadsereghez csatlakozó zászlóaljával a szerb felkelők ellen harcolt. Decemberben szabadsággal eltávozott és visszatért a császári hadseregbe. Nyugalmazott alezredesként halt meg Drezdában.[2] Neje gróf Blankenstein Mária.
  • Jenő (1811–1866) császári és királyi kamarás, lovasszázados, 1847-ben huszárkapitányi tisztséget viselt
  • Sándor (1812–1855) jáki apát és hódmezővásárhelyi plébános
  • Ágost (1813–1879) császári és királyi kamarás, császári és királyi őrnagy, a grófi ág utolsó fiúsarja
  • Karolina (1817–1898)
  • Emília (1818–1819)
  • Amália (1820–1892)
  • Jozefina (1821–1861)
  • Adolf (1824–?)
  • Felícia (1826–1883) brünni Mária-Schull-féle alapítványi hölgy.[3]

Vécsey Károly egyik nővére udvarhölgyként Ferenc József egyik nevelője volt.

Vécsey Károly feleségét, Duffaud Karolinát 1849. augusztus 15-én Soborsinban vette feleségül,[4] gyermekük nem született.[* 2]

Vécsey az aradi kihallgatásakor az alábbiakat vallotta: „Nevem gróf Vécsey Károly, Pesten, Magyarországon születtem, negyvenkét éves vagyok, katolikus vallású, nős, gyermektelen”. Azonban születési bejegyzése egyik pesti plébánián sem volt fellelhető 1800 és 1810 között. Ennek mondott ellent az a monográfia[5] is, amely a bécsi hadmérnöki akadémia történetéről íródott és a következő sorokat tartalmazza: „Vécsey, Karl Graf. Geboren am 24. Nov. 1803 zu Retsniow in Russland.” Ennek segítségével a helyi római katolikus plébániahivatal anyakönyvében fellelhető volt az eredeti bejegyzés, mely a lexikonok és történelemkönyvek által közölt pesti, 1807-1809 körüli születését megcáfolja.[6]

Gyermekkora, pályája a császári és királyi hadseregben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A solti Vécsey-kastély, ahol Vécsey Károly ifjúkorának nyarait töltötte. Az épület ma könyvtárnak ad otthont

Gyermekkoráról kevés értékelhető adat maradt fenn. Ismert, hogy nyarait a solti Vécsey-kastélyban töltötte és sokat időzött nagybátyjánál, a bárói ágból származó Vécsey Józsefnél, a Gömör vármegyei Feleden. Solton kevés magyar szót hallhatott, mert édesanyja nem beszélt magyarul és édesapja is csak keveset. Vécsey Károlyt feltehetően Feleden érték az első nemzeti hatások, itt formálódhatott magyarságtudata. Természetesen ezek a hatások csak gyengék lehettek, nem ellensúlyozhatták feltétlen dinasztiahű neveltetését. Így szinte természetes volt, hogy a családi hagyományokat követve ő is a katonai pályát választotta és tanulmányait a birodalom legrangosabb katonai iskolájában, a Theresianumban folytatta.

1820-ban hadapródként kezdte katonai pályáját a 4. (Savoyai Jenő) dragonyosezredben. 1821-ben hadnagyi rangban áthelyezték az 5. huszárezredbe, majd 1845-ben a 2. huszárezred őrnagya lett. Az Ernő Ágost hannoveri királyról elnevezett 2. huszárezred parancsnoka az 1840-es évek közepétől Vécsey későbbi vértanútársa, Kiss Ernő ezredes volt. Az ezred a szabadságharcban a honvéd hadsereg egyik legkiválóbb huszárezrede lett, tisztikara a legnagyobb arányban vett részt a szabadságharcban.[7] Feltehetően ez a felvilágosultabb környezet is hozzájárul Vécsey Károly magyarságtudata továbbformálódásához. Az ezred 1848 tavaszán Nagybecskereken állomásozott.

Szerepe az 1848–49-es szabadságharcban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A délvidéki kis háborúban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A helyszínen lévő alakulata a kezdetektől részt vett a délvidéki harcokban. Vécsey Károly ott volt a hadszíntér jelentősebb ütközeteiben. Nevéhez nem kötődtek látványos haditettek, Vukovics Sebő visszaemlékezései szerint „kitűnő cselekvések nélkül, de pontosan teljesíté kötelességét”.[8] E kötelességteljesítés eredményeként október 12-én, október 1-jei hatállyal ezredessé léptették elő. Ugyanekkor Kiss Ernő utódaként átvehette ezrede parancsnokságát és egyúttal parancsnoka lett a bácskai hadtest egy dandárjának is. Később a hadtest egy hadosztályának parancsnoka lett és december 15-én, december 12-ei hatállyal vezérőrnaggyá léptették elő.[9] A 2. huszárezred vezetését ekkor Pikéthy Gusztáv őrnagynak, mint ideiglenes ezredparancsnoknak adta át.

Ameddig Magyarország él, minden becsületes ember tisztelettel fogja emlegetni Önt, mint a legnemesebb hazaszeretetnek és férfias erőnek magasztos példáját [...] Az isten áldja meg tábornok urat úgy, ahogy Önt a haza áldja, melynek Ön oly nagy szolgálatot tett.
– Részlet Kossuth Lajos Vécsey Károlynak
a verbászi események után írt leveléből

1849 január elején, a kormány Debrecenbe költözése után döntés született a Bácska és a Bánát kiürítéséről, a magyar főerő Tisza középső folyásánál történő összevonásáról. Ez számos volt császári tisztnél lelkiismereti válságot okozott, mert ezeknek az alakulatoknak így már nem szerb felkelők, hanem császári alakulatok ellen kellett volna harcolniuk. A bácskai hadtest Verbászon tartott tiszti gyűlésén a tisztek egy része, élükön gróf Esterházy Sándor hadtestparancsnokkal kijelentette, hogy a császárra tett esküjét tartja meg a magyar alkotmányra tett esküjével szemben és nem hajlandó császári csapatok ellen harcolni. A hadtest felbomlásával fenyegető helyzetet Vécsey Károly, Lenkey János ezredes és Baudisz József százados fellépése mentette meg, melynek eredményeként Esterházy vezérőrnagy és mintegy negyven tiszt távozott, de az alakulat megmaradt a magyar honvédség kötelékében. A válságos katonai helyzetben a szabadságharc továbbélése szempontjából e ténynek igen nagy jelentősége volt. Kossuth Lajos meleg hangú levélben köszönte meg Vécseynek a bátor fellépést és az események leírása megjelent a kormány hivatalos lapjában, a Közlönyben is.

A második szolnoki ütközet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A második szolnoki ütközet 1849. március 5-én. Than Mór festménye

Esterházy távozása után, január 17-én átvette a bácskai hadtest parancsnokságát és a Bácska kiürítése, a hadtest felvonulása a főerőkhöz, már az ő parancsnoksága alatt történt. Csapatai Szeged térségében jelentős erőket hagytak hátra, így a hadtest hadosztálynyi erőre olvadva érkezett meg február 12-én Törökszentmiklósra, és a következő két hétben itt állomásozott. A Damjanich János parancsnoksága alatt álló bánáti hadtest szintén jelentős csapaterősítéseket küldött Bem vezérőrnagy erdélyi csapatainak, így ez a hadtest is hadosztálynyi erővel érkezett meg február 24-én Cibakháza környékére. A január végén kinevezett új főparancsnok, Henryk Dembiński ellentámadási terveiben jelentős szerepet szánt a két hadosztálynak, feladatuk az volt, hogy támadást indítsanak a Szolnoki ellenséges hídfő ellen és ezzel magukra vonják az ellenséges fővezér, Windisch-Grätz figyelmét. Dembiński terveit a kápolnai csata meghiúsította, azonban a szolnoki támadást senki nem fújta le, így március 2-án megkezdődött a császári hídfő elleni hadművelet. A honvédcsapatok terve az volt, hogy Vécsey hadosztálya szemből támadva magára vonja a Szolnokot megszállva tartó Leopold Karger vezérőrnagy dandárjának figyelmét, míg a Damjanich-hadosztály Cibakházánál átkelve a Tiszán, oldalról támadja meg az ellenséget. Bár Vécsey késlekedése miatt a bekerítő hadművelet nem sikerült maradéktalanul, a március 5-én lezajlott második szolnoki ütközet fényes magyar győzelemmel végződött.[10] Az ütközet után Damjanich nehezményezte, hogy a rangidős jogán – Vécsey néhány nappal előbb lett tábornok, mint Damjanich – Vécsey küldött győzelmi jelentést az Országos Honvédelmi Bizottmánynak. A nézeteltérés olyan komoly veszekedéssé fajult, hogy a két tábornok nem maradhatott egy csapattestnél. Az eset időben csaknem egybeesett a tiszafüredi zendüléssel és azzal együtt jól tükrözi a magyar felső hadvezetés hiányosságait. Bár Vécsey is népszerű volt katonái körében, Damjanich népszerűségével nem vetekedhetett, így neki kellett engednie. Kossuth Lajos Tiszafüredről visszatérve március 9-én számolt be a képviselőháznak a történtekről: „Vécsey tábornok nemes resignatióval, melyért a hazának nagy méltánylatát és köszönetét érdemli, a vezérletet [...] Damjanich tábornoknak általadta vala.”[11] Vécsey átadta a két hadosztályból alakított hadtest parancsnokságát tábornoktársának és a debreceni hadügyminisztériumban jelentkezett új beosztásért. A szolnoki győzelemben betöltött szerepéért utólag megkapta a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályát.

Az V. hadtest élén[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Arad ostroma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vécsey Károly szobra a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum kertjében

1849. április 7-én kinevezték az aradi várat ostromló V. hadtest élére. Kezdetben új beosztása nem tűnt szerencsés választásnak, mert huszártisztként sem műszaki, sem erődítéstani ismeretei nem voltak, végül azonban kiváló szervezőkészségét hasznosítva, elődeihez képest sikeresen oldotta meg a feladatot. A hadtestet átszervezte, biztosította az ellátást, szakszerűen kiépíttette az ostromágyútelepeket és elődeitől eltérően sikerült megakadályoznia, hogy Temesvárról utánpótlást juttassanak be az erődbe. Legfontosabb feladatának a vár teljes zárolását tekintette, ezért kidolgoztatta egy olyan csatorna tervét, mely a Maros kanyarulatát átvágva teljesen elszigeteli az erősséget. A munka a Johann Berger vezérőrnagy által vezetett védők minden akadályozási kísérlete ellenére március 25-én befejeződött. A vár sorsa ezzel eldőlt, a készletek kimerültek és utánpótlásra sem volt remény. Július közepén megkezdődtek a tárgyalások, majd a megkötött egyezmény értelmében július 1-jén befejeződött a vár átadása.[12]

Arad ostroma közben újabb személye elleni támadást kellett elviselnie. A császári csapatokat üldöző Bem tábornok április közepén – Vécseyt megkerülve – parancsot küldött az V. hadtest Villámi Ferenc alezredes vezette dandárjának, hogy alakulatával állja el a menekülő császáriak útját. Vécsey a parancsot teljesítő Villámit azonnal leváltotta és az alakulatot visszarendelte, azzal az indoklással, hogy hadteste nincs Bem parancsnoksága alá rendelve. „Jogom van tehát és kötelességemnek is tartom, Vécsey tábornokot a kormány előtt vagy hazaárulónak nevezni, vagy oly gyáva és minden tehetség nélküli tisztnek, kire soha semmi parancsnokságot nem kell bízni.” – írta a lengyel tábornok az esetet követően, április 23-án Lugosról a kormányhoz írt levelében. Az éles hangú levelet Petőfi Sándor Bem beleegyezésével megjelentette a kolozsvári Honvéd című lapban és innen később a cikket átvette a Marczius Tizenötödike is.[13] Az eset így már azonban kiváltotta Vécsey tisztikarának fellépését, azt követelték, hogy hadbíróság vizsgálja meg Bem állításának valóságtartalmát és ha azok igaznak bizonyulnak, akkor nem szolgálnak tovább Vécsey parancsnoksága alatt, azonban ha a bíróság igazolja Vécseyt, akkor Bem megbüntetésével állítsák vissza parancsnokuk becsületét. A helyzetet végül Kossuth fellépése mentette meg, kinek rábeszélésére Bem május közepén – véleményének fenntartása mellett – elégtételt szolgáltatott az V. hadtest parancsnokának. A kormány május 28-án a Magyar Katonai Érdemrend 2. osztálya odaítélésével próbálta Vécseyvel a sérelmeket feledtetni.

A felső vezetésben, a tábornoki és törzstiszti karban egyébként sem voltak jó véleménnyel Vécsey katonai felkészültségéről. „Vécsey derék, jó katona, de tudatlan; az intéző geniea főtiszt”, írta róla visszaemlékezéseiben Perczel Miklós,[14] Kossuth pedig egy levelében arról panaszkodott, hogy Vécsey Arad ostroma közben „nagyon sokat lövöldözött el haszontalanul”.[15] Beosztottai azonban szívesen szolgáltak Vécsey alatt. Vukovics Sebő visszaemlékezései szerint „Embereinek ruházatjáról, zsoldjáról, élelméről s kórházi szükségleteiről mindig jelesül volt gondoskodva. [...] betegjeik alig voltak. Magának a tábornoknak pompás sátrai voltak, melyekben tisztikara kényelmesen elfért.”[16] A magyar tábornoki karban Knezić Károly mellett Vécsey volt az, aki a legénység vallásos kötelezettségeinek betartatására is különös gondot fordított.[17] Ennek a gondoskodásnak is köszönhető, hogy mikor 1849. június 24-én a minisztertanács döntött arról, hogy az V. hadtest parancsnokságát Guyon Richárd veszi át, a hadtest tiszti kara kiállt Vécsey mellett és megakadályozta leváltását.[18]

Temesvár ostroma és a temesvári csata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sikeres erdélyi hadjárat után Bem tábornok feladata a Bánság megtisztítása volt. Az áprilisban megindult hadjárat első állomása Temesvár elfoglalása lett volna, azonban a vár körülzárásakor már nyilvánvalóvá vált, hogy a rendelkezésre álló két hadosztálynyi erő a mintegy 9000 fővel és 213 löveggel rendelkező erősség zárolására sem elegendő. Bem ezért úgy határozott, hogy a zárolást átadja az V. hadtestnek, ő pedig csapataival megindul a Bánság megtisztítására. A védők érzékelték, hogy a váltás időszakában a zárolás erőssége gyengül és ezt fel is használták egy nagyszabású kitörés végrehajtására. A május 12-én lezajlott freidorfi ütközetet Vécsey csapatainak megjelenése döntötte el, a vereséget szenvedett császári csapatok visszavonultak a várba.[19] Míg az aradi vár átadásáról szóló tárgyalások meg nem kezdődtek, addig Vécsey csak mintegy 4400 főt tudott állomásoztatni a temesvári vár körül, azonban június közepén már a teljes hadtestével szabályos ostromzár alá vette az erődöt. A kor hadászati elveinek megfelelő ostromra eszközök és idő hiányában nem volt lehetőség, az V. hadtest azonban így is mindent megtett az erőd bevételére. Vécsey kiváló teljesítményét jelzi, hogy bár az ostromlottak létszáma mindvégig meghaladta az ostromlókét, a védők kitörésekkel egyszer sem tudták felszakítani az ostromzárat. Augusztus elejére a várőrség már felélte teljes élelmiszerkészletét és az ostromlók elvágták a várat ellátó vízvezetéket is. A kapituláció már csak napok kérdése lehetett, ezért fontos lett volna, hogy a vártól távol tartsák a császári és az orosz csapatokat. Henryk Dembiński, a magyar főparancsnok ennek és a magyar kormány utasításainak ellenére nem Arad, hanem Temesvár felé vonult, nyomában a császári főerőkkel. Vécsey a fő hadszíntér eseményeiről értesülve augusztus 4-én éjszakai rohammal megpróbálta bevenni az erődöt, de nem járt sikerrel. Az osztrák és magyar csapatok közeledésének hírére az ostromágyúkat visszaküldte Aradra.[20]

Az 1849. augusztus 9-én lezajlott temesvári csatában az V. hadtest gyalogságából Bem több zászlóaljat – mintegy 4000 főt – Guyon Richárd IV. hadtestéhez csatolt. Vécsey megmaradt csapatai továbbra is a várat zárták körül, a csata alatt ismét kitörő várőrséggel ütköztek meg, és a többi magyar alakulathoz képest viszonylag kis veszteséget szenvedtek, így rendezettek maradtak az összecsapás végére is. A visszavonulókat az V. hadtestnek ez a része és Kmety György zászlóaljai fedezték.

A borosjenői–nagyváradi fegyverletétel[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vécsey Károly szobra a solti Vécsey-kastély parkjában

A temesvári csata után Vécsey csapatai a magyar főerőket követve, Lugos felé vonultak. Lugost elérve a magyar sereg két felé oszlott, kisebbik része Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos vezetésével Karánsebes, nagyobb része Vécsey Károly és Guyon Richárd vezetésével Facsét felé vette az irányt. Bem altábornagy augusztus 16-án érkezett Facsétra, azzal a szándékkal, hogy a sereggel az erdélyi hegyekbe vonul, ott egyesül a még meglévő magyar erőkkel és onnan folytatja a harcot. A haditanácson, ahol Bem terveit ismertette azonban Vécsey kijelentette, hogy alakulatával átkelve a Maroson Görgei Artúr seregéhez kíván csatlakozni. A magyar sereg ezzel ismét két részre szakadt, Vécsey másnap mintegy 8000 főnyi hadtestével Kápolnás felé elhagyta a magyar tábort. Jakab Elek állítása szerint Bem a következő szavakkal búcsúzott Vécseytől: „Rendben van tábornok úr! Menjen ön. Különben meg kell mondanom, hogy az osztrákok fel fogják önt akasztani!”

Miután Vécsey serege átkelt a Maroson, Tótvárad közelében támadás érte az üldözésére kiküldött császári dandár részéről, melynek áldozatául esett a hadtest készleteit szállító közel kétezer szekér. A magyar sereg ekkorra már a felbomlás határára jutott, a honvédek raboltak, fosztogattak, fegyvereiket eldobálták és igyekeztek mindentől megszabadulni ami a haladást gátolta. A sereget már csak az oroszok előtti fegyverletétel lehetősége, az ott remélhető kedvezőbb bánásmód és a tisztek számára az esetleges átlépés lehetősége tartotta egyben. Vécsey, aki időközben értesült Görgei fegyverletételéről, Borosjenő közelébe érve ezért szintén elhatározta magát a fegyverletételre. Augusztus 19-én Rákóczy–Parcsetich Zsigmond ezredes és Dessewffy Lajos főhadnagy személyében követeket küldött a Borosjenőn állomásozó orosz dandár parancsnokához, hogy a fegyverletétel részleteiről tárgyaljanak, ő maga pedig lovasságával egyenesen Paszkevics főhadiszállására, Nagyváradra vonult és ott adta meg magát.[21]

Leontyin Pavlovics Nyikolaj altábornagy, cári főhadsegéd, Paszkevics törzsének tisztje augusztus 19-én a következő sorokat írta naplójába: „Egy kis magyar lovascsapat érkezett Váradra – Vécsey ezredes hat századból álló huszárezrede és a Coburg herceg nevét viselő ezred négy százada – hogy megadja magát. Fegyvereiket jelenlétünkben rakták le. A látvány szomorú volt. Az ezredes elmondta, hogy ez a csapat Lugosnál, ahonnan Bem Erdélybe akarta vinni őket, elvált a magyar seregtől. Mikor azonban megtudták, hogy Görgey hadserege megadta magát, a hegyeken keresztül egy kis kört írtak le, hogy elkerüljék a találkozást az osztrákokkal. Így jöttek Váradra.”[22]

Az V. hadtest gyalogsága augusztus 21-én Borosjenőn tette le a fegyvert az ott állomásozó orosz dandár előtt. Vécseyt néhány nap múlva Aradra kísérték és átadták az osztrák hatóságoknak.

Elítélése és kivégzése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szabadságharc után az udvar elégtételt kívánt venni mindazokért a sérelmekért, melyeket 1848 tavasza óta a magyaroktól, illetve a magyar szabadságharc következtében el kellett szenvednie. Elégtételt kívánt venni a megaláztatásért, hogy 1849 áprilisában engednie kellett, és a birodalom nemzetközi tekintélyének mélypontra zuhanásáért, mivel Oroszország katonai segítségét kellett kérnie. A szabadságharc elhúzódásának, így az udvar megaláztatásainak okozója elsősorban a magyar honvédség működése volt, ezért természetes, hogy a megtorlás is elsősorban a fegyveres harcok résztvevői, a honvéd hadsereg tagjai ellen irányult. II. Miklós hiába tanácsolta I. Ferenc Józsefnek, hogy Ausztria politikai érdeke a magyarokkal való kiegyezés és ennek érdekében a megtorlás mellőzése, Bécsben a józan politikai érdeken az érzelmi megfontolások, valamint az elrettentés szándéka kerekedett felül. A megtorlás alapelveit először Haynau 1849. július 1-jén Győrben kiadott kiáltványa foglalta össze. Az I. Ferenc József elnökletével tartott augusztus 20-ai bécsi minisztertanácson a megtorlás módozatairól, az érintettek köréről részletes utasítást dolgoztak ki. A felelősségre vonandó személyek körében kiemelten kezelték a honvéd hadsereg önálló seregtest- és csapatparancsnokait.[23]

Vécsey Károly pere 1849. szeptember 3-án kezdődött Alois von Howiger hadbíró, a 9. gyalogezred volt ezredese, 1849 őszén vezérőrnagyként az aradi vár parancsnoka elnökletével. A hadbírósági jegyzőkönyvekben az utólagos cenzúrázás ellenére fennmaradtak Vécsey Károly tárgyaláson mondott önérzetes szavai: „az a véleményem, hogy a magyar hadsereg nem felkelő hadsereg volt, mint ezt szájamba akarják adni. Különben is én a hadügyminiszter parancsára, következéskép őfelsége a császár parancsára tettem esküt az alkotmányra”. Vécsey – több tábornoktársához hasonlóan – arra alapozta védekezését, hogy a császár parancsára tette le az esküt a magyar alkotmányra, és a Magyarországon 1848 során kialakult, a politika által teremtett ellentmondásos helyzetért nem tehető felelőssé a parancsokat teljesítő tisztikar.

„Drága, imádott Linám! szeretett, erényes, legkedvesebb feleségem! Látom, ez életem utolsó pillanata – meg kell halnom, tehát még egyszer Isten veled, óvjon Isten, vezessen minden lépésedben – utolsó leheletem, Lina, hogy odaát egy jobb életben bizonyosan újra egyesülünk. – Isten veled, jó lélek; és bocsáss meg mindazért a fájdalomért, amit talán akaratlanul is okoztam neked; csókollak, csókolom kedves lányomat – lányodat –, Gizellát. Isten veled.
Szerencsétlen Károlyod”
– Vécsey Károly búcsúlevele feleségéhez

Vécseynek nem voltak pártfogói, ezzel szemben „nagyon rossz lábon élt a kamarillával , és annak egyik legfőbb tagjával, gróf Grünnével, a császár főhadsegédével.”[24], aki mindent meg is tett elítélése érdekében. Édesapja a hadbíróságnak küldött levelében követelte, hogy a „bűnözőket” fosszák meg kamarási méltóságuktól. Az aradi vértanúk közül csak Vécsey volt császári és királyi kamarás. Ezeknek az áskálódásoknak és nem kis részben Vécseynek az 1849 januárjában, a verbászi tiszti gyűlésen tanúsított magatartásának volt köszönhető, hogy utolsónak végezték ki, végig kellett néznie társai halálát. 1849. szeptember 21-én a hadbíróság kötél általi halálra ítélte.[25]

Vécsey a börtönben sokat olvasott, Schweidel József vezérőrnagyot is ő látta el könyvekkel. Az egyetlen összeköttetést a külvilággal felesége, Duffaud Karolina jelentette számára. A kivégzés előtti utolsó éjszakán is csak tőle búcsúzhatott levelével. Az ítéletet 1849. október 6-án reggel 6 órakor hajtották végre. Az aradi vértanúk kivégzése, mint a nemzeti mitológia része később számos legendát teremtett. Az egymásnak ellentmondó, sokszor utólag színesített visszaemlékezések megnehezítik e legendák valóságtartalmának megítélését. Egy ilyen hagyomány szerint Vécsey, mivel utolsóként végezték ki és már nem volt kitől elbúcsúznia, odalépett az előtte kivégzett Damjanich János kihűlőben lévő testéhez és bár személyes ellenségek voltak megcsókolta a kezét. A történet Sulyánszky Euszták minorita szerzetes, az aradi vértanúk egyik gyóntatója és a kivégzések egyik szemtanúja elbeszéléséből ismert.

Egy aradi polgár visszaemlékezései szerint „Vécsey maradt utolsónak. Ő egy szót se szólt, csak némán végignézte valamennyi bajtársa kivégeztetését. Időközben a Maros túlsó partján levő disznóhizlaló telep épületeinek fedelét ellepték az Aradról kicsődült kíváncsiak. Abban a percben, amikor Vécsey a bitóhoz lépett, az egyik hizlaló fedele a sok ember súlya alatt nagy robajjal leszakadt. Vécsey a zajra kiegyenesedett, s nagy érdeklődéssel nézett a zaj irányába, mintha még valami váratlan, csodaszerű segélyt remélne [...] Ezután ő is kiszenvedett.”[26]

Emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Howiger várparancsnok Haynau utasításainak megfelelően közölte a papokkal és a hozzátartozókkal, hogy a katonának ott kell maradnia ahol elesett, ezért a kivégzetteket a kivégzés helyszínén fogják jeltelen sírba temetni. A parancs ellenére a hóhér, Franz Bott megvesztegetésével sikerült a felakasztott kilenc vértanú közül négynek a holttestét a kivégzés helyszínéről elszállítani. Vécsey földi maradványait Urbányi Andrásné Hegyessy Katalin[27], egy aradi ügyvéd özvegye, Duffaud Karolina barátnője váltotta ki. A holttestet a kivégzést követő nap éjszaka az aradi köztemetőben, a Rósa család sírboltjában rejtették el, majd egy év múlva önálló sírboltba helyezték át. Nyughelye, 1916-ig volt itt, ekkor innen az aradi kultúrpalota kriptájába vitték, majd 1974 óta ő is a kivégzés helyén emelt emlékoszlop sírboltjában nyugszik.[28]

Származása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vécsey Károly családfája[29]
gr. Vécsey Károly
(Rzeczniów, 1803. nov. 24.–
Arad, 1849. okt. 6.)
honvéd tábornok
Apja:
gr. Vécsey Ágoston
( Rzeczniów, 1775. aug. 22.–
Bécs, 1857. jan. 15.)
lovassági tábornok
Apai nagyapja:
Vécsey Szigbert
(Érsekújvár, 1739. júl. 22.–
1820. júl. 30.)
altábornagy
Apai nagyapai dédapja:
hernádvécsei és hajnácskeöi
Vécsey Ferenc
Apai nagyapai dédanyja:
lázi és berniczei
b. Ghillány Erzsébet
Apai nagyanyja:
b. Révay Zsófia
Apai nagyanyai dédapja:
szklabinai és blatniczai
b. Révay László
kir. kamarás
Apai nagyanyai dédanyja:
budetini gr. Szunyogh Éva
Anyja:
Colson Amália
(1786 –
Pest, 1826. febr. 4.)
Anyai nagyapja:
n.a.
Anyai nagyapai dédapja:
n.a.
Anyai nagyapai dédanyja:
n.a.
Anyai nagyanyja:
n.a.
Anyai nagyanyai dédapja:
n.a.
Anyai nagyanyai dédanyja:
n.a.

Megjegyzések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1.  Merényi-Metzger 2009 A cikk szerzője saját kutatásai alapján megállapítja, hogy Vécsey Károly nem 1807-ben, sem 1809-ben és nem is Pesten, hanem „a lengyelországi Rzeczniówban, 1803. november 24-én látta meg a napvilágot.” Állítását az akkor Ausztriához tartozott Retsniow, ma Rzeczniów nevű falu plébániahivatalának latin nyelvű anyakönyvi bejegyzésével is alátámasztja. -
  2. Nekrológját, a Vasárnapi Újság 1900. október 28-ai számában közölték: Gróf VÉCSEY KÁROLYNÉ, szül. Diffaud Karolin, az Aradon vértanúhalált szenvedett magyar tábornok özvegye meghalt október 18-án Zsombolyán, 85 éves korában. Az elhunyt grófné egy franczia származású mérnöknek volt leánya, aki részt vett a Béga szabályozó munkáiban. Zsombolyán ismerkedett meg Hesse odavaló birtokossal, akinek 1847 elején felesége lett, de 1848 elején elvált férjétől, Pestre jött s itt ismerkedett meg gróf Vécsey Károlylyal, ki nőül vette. A grófnő a barczokban is követte férjét. Mikor férje az aradi vár foglya lett, Vécseyné Aradon volt és mindent elkövetett férje megmentéseért. Haynautól kegyelmet kért férjétől, de Haynau elutasította. Vécseyné az osztrák uralom alatt sok üldözésnek volt kitéve. Nemcsak az ö kis vagyonát kobozták el, de elvették leányának a birtokát is. Az özvegy nélkülözéseinek Andrássy Gyula gróf vetett véget, aki, amidőn a grófné kimutatta, hogy férje 59,000 forintot költött sajátjából a szabadságharcz czéljaira, tízezer forintot utalványozott s azonkívül 600 forint nyugdíjat biztosított neki. Vécseyné már évtizedek előtt pört indított a maga és leánya birtokának a visszaszerzésére. A pör azonban csak tavaly dőlt el s az özvegy visszakapta zsombolyai birtokát. 1897-ig Vécseyné Aradon lakott, azután Temesvárra költözött, majd miután a pört megnyerte, birtokára ment lakni. Koporsóját elhalmozták koszorúkkal. Arad város nevében Salacz Gyula polgármester küldött koszorút; az aradi ereklye-múzeum, a temesmegyei honvédegylet, a budapesti egyetemi kör szintén koszorúkat küldtek. A temetésre a régi honvédek is elmentek Temesvárról. Csicsáky Imre pápai kamarás búcsúztatta el a halottat. A hatfogatú gyászkocsit két oldalt az agg honvédek kísérték, utána pedig gyászba borúit leánya mént a rokonság közt. A temetőben Ferch Ödön kir. közjegyző mondott gyászbeszédet

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Hermann Róbert. „Az 1849-1850. évi kivégzések”. Aetas 2000 (1-2).  
  2. Bona Gábor: Kossuth Lajos kapitányai, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1988, ISBN 963-326-367-0, 737. o.
  3. A Vécsey család genealógiája. (Hozzáférés: 2009. október 9.)
  4. Katona Tamás (2000.). „Az aradi vértanúk búcsúja”. Erdélyi Napló (40). Hozzáférés ideje: 2009. augusztus 8.  
  5. Friedrich Gatti: Geschichte der k. und k. Technischen Militär-Akademie. I. köt. Geschichte der k. k. Ingenieur- und k. k. Genie-Akademie 1717–1869. Wien, 1901.
  6. Vécsey Lengyelországban született Merényi-Metzger Gábor, Polonia Węgierska
  7. Kedves Gyula: A szabadságharc hadserege – I. A lovasság, Budapest, 1992, ISBN 963-820-801-5
  8. Vukovics Sebő visszaemlékezései 1849-re, sajtó alá rendezte: Katona Tamás, Magyar Helikon, 1982, 6. o.
  9. Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban 1848–49, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1983, ISBN 963-326-314-X, 230. o.
  10. Hermann Róbert: Az 1848–1849-es szabadságharc nagy csatái, Zrínyi Kiadó, 2004, ISBN 963-327-367-6, Dupla adag pálinka és a hősiesség. A szolnoki ütközet, 1949. március 5., 185–190. o.
  11. Nemeskürty István: 1848–49. „Kik érted haltak szent világszabadság”, Debrecen, 1977, ISBN 963-434-332-5, 284. o.
  12. Csikány Tamás (2002.). „Várharcok az 1848/49-es szabadságharcban”. Nemzetvédelmi Egyetemi Közlemények (1). ISSN 1417-7323. Hozzáférés ideje: 2009. november 21.  
  13. Klapka György: Emlékeimből, sajtó alá rendezte Katona Tamás, Budapest, 1986, ISBN 963-153-182-1, 136, 556 o.
  14. Perczel Miklós: Naplóm az emigrációból, Budapest, 1977, ISBN 963-172-582-0
  15. Kossuth Lajos levele Guyon Richárdhoz, Pest, 1849. június 26., in: Solymosi József (szerk.) „Barátja Kossuth”. Forráskiadvány Kossuth Lajos Hadtörténelmi Levéltárban és Hadtörténeti Múzeumban őrzött irataiból, Budapest, 2003, ISBN 963-926-700-7
  16. Vukovics Sebő, i. m. 107. o.
  17. Zakar Péter (1998.). „Tábori lelkipásztorkodás az 1848–49-es magyar hadseregben”. Új Forrás (6). Hozzáférés ideje: 2009. október 9.  
  18. Vukovics Sebő: i. m. 108. o.
  19. Csikány Tamás: A freidorfi ütközet és Temesvár ostroma, in: Hermann Róbert (szerk.): 1848–1849. A forradalom és szabadságharc képes története, Debrecen 2007, ISBN 978-963-596-691-2, 344–345. o.
  20. Hermann Róbert: A szabadságharc hadtörténete, Budapest, 2001, ISBN 963-937-621-3, 304–305. o.
  21. Csikány Tamás: A borosjenői fegyverletétel, in: Hermann Róbert (szerk.): 1848–1849. A forradalom és szabadságharc képes története, Debrecen 2007, ISBN 978-963-596-691-2, 424–426. o.
  22. Leontyin Pavlovics Nyikolaj bárónak az 1849. évi magyarországi hadjárat idején vezetett naplója (fordította: Rosonczy Ildikó), in: Katona Tamás (szerk.): A magyarországi hadjárat, 1849. Orosz szemtanúk a magyar szabadságharcról, Budapest, 1988, ISBN 963-074-541-0, 329. o.
  23. Bona Gábor: A megtorlás és a magyar katonai emigráció, in: Bona Gábor (szerk.): A szabadságharc katonai története, Zrínyi Kiadó, 1998, ISBN 963-327-301-3, 272–287. o.
  24. Gáspár András honvéd vezérőrnagy visszaemlékezéseiből, idézi: Hermann Róbert: I. Ferenc József és a megtorlás, Budapest, 2009, ISBN 978-963-287-006-9, 138. o.
  25. Vécsey Károly halálos ítéletének szövege. (Hozzáférés: 2009. augusztus 8.)
  26. Herold Alajos visszaemlékezése a Magyar Hírlap munkatársának lejegyzésében. (Hozzáférés: 2009. október 9.)
  27. Hamvay Ödön: Damjanich János élete története és szemelvények nejéhez intézett leveleiből, Budapest, 1904, 184. o.
  28. Katona Tamás (1889.). „Batthyány és az aradi vértanúk temetése”. História (3). Hozzáférés ideje: 2009. október 11.  
  29. Gudenus János József: A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája SZ–ZS, Heraldika Kiadó, Budapest, 1998., 182-183. o. ISBN 963-858-538-2

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Vécsey Károly témájú médiaállományokat.