Jakab Elek (történész)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jakab Elek
Jakab Elek Pollák.jpg
Jakab Elek portréja (Pollák Zsigmond metszete, 1888)
Született 1820. február 13.
Szentgerice
Elhunyt 1897. július 22. (77 évesen)
Budapest
Foglalkozása történész, művelődéstörténész, levéltáros, jogász
Sírja a Házsongárdi temetőben, apósa, Mike Sándor sírja mögött

Szentgericzei Jakab Elek (Szentgerice, 1820. február 13.Budapest, 1897. július 22.) történész, művelődéstörténész, levéltáros, jogász, a Magyar Tudományos Akadémia levelező (1870), majd rendes (1889) tagja. Életművét levéltári kutatásai alapján végzett, Erdély újkori történetére és művelődéstörténetére vonatkozó munkái teszik mindmáig jelentőssé.

Életútja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Unitárius kisnemesi családból származott. Elemi iskoláit szülőfalujában, középiskolai tanulmányait a székelykeresztúri unitárius algimnáziumban végezte, majd 1837-től 1840-ig a kolozsvári unitárius kollégiumban tanult bölcseletet, jogot és teológiát. A kollégiumban részt vett az önképzőkör tevékenységében és Kőváry Lászlóval közösen kiadták az Ébredő illetve Remény című lapokat; ez utóbbiban jelentek meg első írásai és versei. Egy éven át a marosvásárhelyi ítélőtáblánál dolgozott joggyakornokként, majd 1841-től 1848-ig az erdélyi kincstár hivatalnoka volt Nagyszebenben. Az ügyvédi vizsgát 1846-ban tette le Kolozsváron, s 1847-től Marosszék ítélőtáblai bírája lett. Miután az 1848. május 30-ai erdélyi országgyűlés kimondta Magyarország és Erdély unióját, az ellenzék küldötteként Jakab vitte meg a hírt a Batthyány-kormánynak. 1848 szeptemberében belépett a honvédsereg 15. huszárezredébe, s Bem József parancsnoklása alatt vett részt a szabadságharc erdélyi és bánsági harcaiban, előbb közlegényként, 1849 februárjától hadnagyi, később főhadnagyi, végül júliustól alszázadosi (alkapitányi) rangban. 1849 során többek között harcolt a magyar győzelmet hozó gálfalvi, piski, jádi és nagyszebeni ütközetekben, valamint a vesztes temesvári csatában. Május 1-jén a temesközi harcokban tanúsított magatartásáért megkapta a Magyar Katonai Érdemrend 3. osztályát. Az augusztus 17-ei dévai fegyverletételt követően az oroszok fogságába került, s 1849 augusztusa és 1850 áprilisa között a nagyszebeni várbörtönben raboskodott.

Kiszabadulása után szentgericei birtokán gazdálkodott, s a hatósági végzés értelmében 1854-ig nem hagyhatta el a települést. 1856-ban Kolozsvárra költözött, és feleségül vette az erdélyi főkormányszéki levéltár igazgatója, Mike Sándor leányát, Rózát. Tevékenyen részt vett a város közéletében, közreműködött a Kolozsvári Nemzeti Színház, az Erdélyi Gazdasági Egylet működtetése, illetve az Erdélyi Múzeum-Egyesület megalapítása körüli szervezőmunkában. Emellett gróf Mikó Imre titkáraként Erdély különböző levéltáraiban végzett történetiforrás-kutatásokat. 1861-ben kinevezték az erdélyi főkormányszéki levéltár munkatársává, 1863-ban aligazgatójává, végül 1867-től 1875-ig az intézmény főigazgatója volt. Miután a magyar kormány elrendelte, hogy a megalapítása előtt álló Magyar Országos Levéltár az erdélyi főkormányszéki levéltárat mint szervezeti egységet integrálja, 1874-ben Jakab európai körúton tanulmányozta az egyes országok levéltárügyét. 1875-ben az egyesített Magyar Országos Levéltár allevéltárnokává nevezték ki, amelynek 1893-tól haláláig levéltárnoka volt.

Munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

„Hízelgő és önérdekből a történet igazságát elfedő vagy ferdítő történetírónál a földnek nyomorultabb lénye, a társadalmi romlottságnak veszélyesebb előmozdítója nincs. Én ezt tenni éppúgy irtózom, mint nem szégyellem megvallani, hogy tévedtem, ha róla meggyőznek.”

Jakab Elek[1]

Nagyszebeni hivatalnokévei alatt kezdett átfogó levéltári kutatásokba, melynek során feltárta a Szász Nemzeti és Szeben Vármegyei Levéltár, valamint a Bruckenthal Múzeum és Könyvtár anyagát. Történeti kutatásai homlokterében az Erdélyi Fejedelemség és Erdély 16–19. századi köz- és eseménytörténete állt, de levéltári kutatásai és tudományos érdeklődése kiterjedt Kolozsvár és Udvarhely vármegye helytörténetére, továbbá az 1848–1849-es szabadságharc erdélyi eseménytörténetére is. Behatóan foglalkozott művelődéstörténeti kérdésekkel, 16–18. századi kéziratos énekeskönyvekkel, a kalendáriumirodalommal és az erdélyi sajtó történetével. 1855 után Mikó Imrével együtt szerkesztette az Erdélyi Történelmi Adatok című sorozat első három kötetét.

Levéltárosként főleg az egyes – állami, törvényhatósági, magánkézben lévő stb. – levéltárak szervezeti kérdései foglalkoztatták, de nevéhez fűződik a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárának 1875 utáni szakszerű rendezése is.

Kolozsvári diákévei alatt Szentiváni Mihály buzdítására verseket írt, hazafias ódái a Remény című ifjúsági lapban jelentek meg, de csakhamar felhagyott a költészettel. 1848. június–augusztus között az Erdélyi Híradó szerkesztője volt, az 1850-es évektől pedig rendkívül sokrétű publicisztikai tevékenységet folytatott, a Kolozsvári Hetilap, a Magyar Polgár, a Vasárnapi Újság, az Ország-Világ, az Ellenőr, a Pesti Hírlap, a Pesti Napló, A Hon, a Századok, a Néptanítók Lapja stb. folyóiratok hasábjain jelentek meg közleményei – gyakran Agricola, Székely, Vadormi stb. álnéven – Erdély történelméről, műveltségi és oktatásügyi viszonyairól, valamint közigazgatási, közgazdasági és mezőgazdasági kérdésekről. További folyóiratokban – többek között a Keresztény Magvetőben – számos életrajzot közölt Erdély és az Erdélyi Unitárius Egyház nagyjairól (pl. Dávid Ferenc, Enyedi György, Aranyosrákosi Székely Sándor, Kriza János).

Írásaiban természetjogi érvekkel állt ki a feudális előjogok ellen, és az amerikai alkotmány példájára hivatkozott. Oláhügy című sorozatában kifejtette, hogy be kell vezetni a közteherviselést és a személyi szabadság elvét: „az embernek veleszületett jogainál fogva is, de a társasélet legelső feltétele nyomán is személyileg szabadnak kell lennie.”

Társasági tagságai és elismerései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tudományos eredményei elismeréseként 1870. május 25-én a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1889. május 3-án rendes tagjává választották. Emellett tiszteleti tagja volt az erdélyi románok irodalmi és művelődési társaságának, az Astrának. Tanácsosi rangban részt vett az unitárius egyház munkájában, és levelező tagja volt a British and Foreign Unitarian Associationnek is.

Főbb művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jakab Elek Szabadságharczunk történetéhez – Visszaemlékezések 1848–1849-re című művének (Budapest, 1880) címlapja Bem tábornok arcképével
  • Kolozsvár története, I–III. köt., Budapest, 1870–1888.
  • A királyföldi viszonyok ismertetése, I–II. köt., Pest–Budapest, 1871–1876.
  • Der Kampf der Sachsen für die Überreste des Feudalwesens in Siebenbürgen, Budapest, 1874.
  • Az utolsó Apafi: Történeti tanulmány, Budapest, 1875.
  • Báró Wesselényi Miklós hűtlenségi bűnpöre, I–II. köt., Kolozsvár, 1876.
  • A Ghyczyek Erdély történetében, különös tekintettel a kir. kormányzói intézményre, Budapest, 1876.
  • A levéltárakról, tekintettel a magyar állami levéltárügyre, Budapest, 1877 (akadémiai székfoglaló, elhangzott 1874. november 2-án).
  • Tanulmányok Erdély XVIII. századi történetéből, Budapest, 1877.
  • Dávid Ferencz emléke, Kolozsvár, 1879.
  • Emlékek a szabadságharcz idejéből, Budapest, 1879.
  • Kazinczy Gábor irodalmi hatásáról, Budapest, 1880.
  • Szabadságharczunk történetéhez: Visszaemlékezések 1848–1849-re, Budapest, 1880.
  • A magyar Fiume, Budapest, 1881.
  • A kalendáriumokról, Budapest, 1881.
  • Az erdélyi hírlapirodalom története 1848-ig, Budapest, 1882.
  • Erdély katonai védereje átalakulása a XVIII. században, Budapest, 1884.
  • A m. tudom. Akadémia kézirattárának ismertetése, Budapest, 1892.
  • Székely telepek Magyarországon, Budapest, 1896.
  • Udvarhely vármegye története a legrégibb időktől 1849-ig, Budapest, 1901 (Szádeczky Lajossal).

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A királyföldi viszonyok ismertetése előszava

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Gál Kelemen, Jakab Elek élet- és jellemrajza, Kolozsvár, 1938.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]