Karánsebes

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Karánsebes (Caransebeș, Karansebesch)
Primaria & mascota municipiului Caransebes.jpg
A karánsebesi városháza (a medve a város kabalaállata)
Karánsebes címere
Karánsebes címere
Közigazgatás
Ország  Románia
Történelmi régió Bánság
Fejlesztési régió Nyugat-romániai fejlesztési régió
Megye Krassó-Szörény
Rang megyei jogú város
Beosztott falvak Zsuppa
Polgármester Marcel Ion Vela (Szociálliberális Unió), 2012
SIRUTA-kód 51010
Népesség
Népesség 27 723 fő (2002)[2] +/-
Magyar lakosság 318
Község népessége 24 689 fő (2011. október 31.)[1]
Földrajzi adatok
Tszf. magasság 280 m
Terület 73,58 km²
Időzóna EET, UTC+2
Elhelyezkedése
Karánsebes  (Románia)
Karánsebes
Karánsebes
Pozíció Románia térképén
é. sz. 45° 25′ 17″, k. h. 22° 13′ 19″Koordináták: é. sz. 45° 25′ 17″, k. h. 22° 13′ 19″
Karánsebes weboldala
Szent György ortodox templom
A középkori ferences kolostortemplom alapfalai
Volt határőrkaszárnya

Karánsebes (románul Caransebeș, németül Karansebesch) megyei jogú város Romániában, a Bánságban, Krassó-Szörény megyében.

Fekvése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Temesvártól 98 km-re délkeletre, a Temes jobb partján fekszik.

Nevének eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Neve Karán és Sebes nevének összetétele. A Karán helynév talán egy szláv eredetű Karan személynévből vagy a 'fekete' jelentésű török kara szóból származik, Sebes pedig az azonos nevű patakról kapta a nevét, amely itt ömlik a Temesbe (< sebes 'gyors').

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A középkorban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Temes jobb oldalán fekvő Sebes (1325: Sebus, 1365: Sebusvar) és a bal parti Karán (Karan, 1376) a 15. századtól fogva képezett egységes települést (1452-ben még Karan et Sebes, 1464-ben már Karansebes). Egy másik vélemény szerint Karánban voltaképp a várostól 17 km-re északra fekvő Kavaránt kell keresni, melynek neve a többi Sebestől való megkülönböztetésül tapadt a városéhoz.

Sebes vára a 13. században épült, és bár sohasem volt különösebben erős, de stratégiai jelentőséggel bírt. Sebes a 14. században oláh (román) kerület székhelyét képezte. A román nemesség nagy számban tért át a nyugati egyházi rítusra, 13761382-ben Szörényi püspökség is létezett és a ferencesek 1400-ig a városban működtek. A 14–15. században felváltva hol oppidumnak, hol civitasnak nevezték.

1365-ben a Buda felé tartó V. (Palaiologosz) János bizánci császárt nagy pompával fogadták itt. A törökök ellen háborúzó Zsigmond király többször is megszállt a városban: először 1419. november 28-án, 1428 őszén több ízben is, végül 1429. november 30-án.

1429 és 1435 között a Német Lovagrend birtokolta várát. 1432-ben Vlad Dracul és a törökök feldúlták. Hunyadi János 1447. október 18-án és 1453. október 29-én, 1455-ben Kapisztrán Szent János időzött itt. 1497-ben Buda város kiváltságaival ruházták föl, 1498-ban pallosjogot kapott. Városi kiváltságait az erdélyi fejedelmek többször is megerősítették.

1509-ban a törökök eredménytelenül ostromolták.

Az Erdélyi Fejedelemség végvidékén[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Történetének fénykora az Erdélyi Fejedelemség idejére esik. Az 1530-as évektől 1658-ig a Lugos–karánsebesi Bánság egyik székhelye volt. Fontos kereskedelmi utak haladtak át rajta. Híresek voltak az itteni szűcsök.

1552-ben polgárai kérésére Castaldo császári tábornok Alessandro Cavalini da Urbino hadmérnököt küldte a vár kijavítására, de Temesvár eleste után, mivel Cavalini da Urbino még nem érkezett meg, Glesán János bán a városi tanáccsal egyetértésben várát átadta a töröknek. A törökök 1554-ben Petrovics Péternek adományozták, aki tornyokkal erősítette meg.

Lakosságát ebben a két évszázadban több ellentét osztotta meg. A lakók túlnyomó többsége román etnikumú volt, bár magyarok és kisebb számban szerbek is lakták.[3] A közösségen belül szemben álltak egymással polgárok és nemesek, fejedelem- és császárpártiak, reformátusok és katolikusok.

Az 1564-es tordai országgyűlés elrendelte, hogy templomát felváltva használják a katolikusok és a reformátusok. 1581-ben azonban már kizárólag a reformátusoké volt a templom és több évtizeden át nem is szolgált a városban állandó katolikus pap. 1625-től 1642-ig George Buitul és jezsuita rendtársai missziós plébániát irányítottak.

Itt működött a román anyanyelvű reformátusság egyik legerősebb közössége. 1582-ben Tordasi Mihály püspök megbízásából Pestisi Mózes (Moisi Peștiși) lugosi prédikátorral és Archirie vajdahunyadi esperessel együtt Hercse István (Ștefan Herce) helybeli román szuperintendens és Efrem Zăcan tanító készítette el (Heltai Gáspár nyomán) az Ószövetség nagy hatású román fordítását, a Szászvárosi Ószövetséget (Palie de la Orăștie). Idősebb Mihai Halici (Halics Mihály) zsoltároskönyvet szerkesztett és valószínűleg ő az első, kéziratos román–latin szótár szerzője is. Fia 1674-ben román nyelvű, magyar helyesírású pentameteres költeményt írt Pápai Páriz Ferenchez, bázeli egyetemi doktorrá avatása alkalmából.

1595-ben innen indult győzelmes bánáti hadjáratára Borbély György. 1600. június 25-én Vitéz Mihály látogatta meg. 1603 tavaszán a városi tanács németellenes frakciója Székely Mózes kezére juttatta.

Székely Mózes itt hagyta családját, amíg ő csapataival továbbindult. Valószínűleg itt született azonos nevű fia és itt halt meg a pestisjárványban felesége, Kornis Anna és nagyobbik fia, Székely István. A vaskapui mészárlás után aztán itt keresett menedéket a Székely Mózes-párti főurak és a megmaradt gyulafehérváriak nagy része. Nemsokára azonban a Basta által kinevezett Lódi Simon bán szerb martalócai szorongatták a várost. A környékbeli falvakat elpusztították, sok lakosát rabszolgának adták el és kifosztották a polgárságot. A rácokat végül a császári biztosok által fegyverekkel támogatott polgárok felkelése űzte ki a városból, 1604-ben.

1605-ben Bocskai István kezére került és hosszabb ideig a fejedelmek birtoka maradt. Helyőrsége 1626-ban kétszáz lovasból és kétszáz gyalogos katonából állt.

1644-től tizenöt éven át Barcsay Ákos töltötte be az utolsó lugos–karánsebesi bán tisztét, aki hivatala alatt itt is lakott. 1658-ban ő engedte át a várost a törököknek.

Az osztrák–török háborúk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Utolsó református lelkésze, Fogarasi Ferenc a török elől Vízaknára menekült. Az állandó háborúságok miatt a következő hat évtizedben különösen nemesi lakossága költözött át folyamatosan Hunyad vármegyébe.

1688-ban Friedrich Veterani tábornok császári serege foglalta el. Ezután két év alatt háromszor cserélt gazdát, míg 1691-ben újra császári kézre jutott. 1692-ben itt tartózkodott Zrínyi Ilona. 1694-ben Veterani óolasz bástyákkal építtette újra a várat. 1695 nyarán Macskási Péter szörényi alispán visszavert kétezer török és kuruc ostromlót, szeptemberben azonban a törökök bevették. A császáriak 1697-ben foglalták vissza, de 1698 nyarán Dzsafer temesvári pasa 2500 fővel megtámadta és a külső palánkját felperzselte. 1699-ben, a karlócai béke értelmében Marsigli hozzálátott a vár lerombolásához, de 1701-ben visszaadták a töröknek.

1717-ben négyszáz házból állt. 1718-ban a császáriak újra elfoglalták. Húsz éves nyugalmat követően a törökök 1738-ban ismét feldúlták. Ezután a császáriak vár maradványait is lerombolták.

1741. június 4-én itt zajlott le az a Habsburgtörök békekongresszus, amelyen megállapították a két birodalom új határát.

A Határőrvidéken[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A város mai utcaszerkezetét a katonai adminisztráció alkotta meg tudatos tervezéssel, 1780 és 1828 között. 1783-ban csatolták az Oláh–Illír Határőrezred területéhez, majd 1803-ban az ezred székhelyévé tették. 1845-től az Oláh-Bánáti (később Román-Bánáti) Határőrezred székhelye volt. Fegyvergyár, négyosztályos, német tannyelvű ún. normaiskola és tisztképző ezrediskola működött benne. 1823-ig öt, azután három ortodox egyházközséget alkotott és 1723-ban újraszervezték római katolikus plébániáját is. Szefárd zsidók talán már 1717 előtt betelepedtek Versecről, Belgrádból és Nikápolyból, első askenázi lakói a 18. század folyamán Pozsonyból és Budáról költöztek ide.[4]

1788-ban itt zajlott le a karánsebesi csata a császári hadak különböző alakulatai között, amelyek egymást török csapatoknak hitték. Ezután a törökök akadálytalanul törtek be a városba és felégették.

1827-től gyógyszertár működött benne.[5] 18301831-ben Maderspach Károly vashidat épített a Temesen. Katonai jelentősége megcsappant, amikor előbb 1838-ban a zászlóaljparancsnokságot helyezték át Fehértemplomba, majd 1853-ban a dandárparancsnokságot Orsovára. Bem hadserege 1849. április 16-án Bem vonult be a városba. 1849. augusztus 19-én itt tette le a fegyvert Lázár Vilmos és Dessewffy Arisztid serege. Főterén vesszőzték meg Maderspach Károlynét.

Keresztelő Szent János ortodox templom
A volt ortodox püspöki palota
A volt Zöldfa fogadó, háttérben a református templommal

A dualista Magyarországon[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1872-ben feloszlatták a Határőrvidéket és Karánsebest az újraszervezett Szörény vármegye székhelyévé nyilvánították. 1873-ban törvényhatósági jogú városi rangot kapott. 1877-ben elvesztette városi rangját és községgé minősítették vissza. 1881-ben, Krassó-Szörény vármegye megszervezésével megyeszékhelyi rangját is elveszítette és járásszékhely lett.

A század második felében gazdasága marhavásárairól, bőr- és faiparáról volt nevezetes. 1877-től 1881-ig furnérgyár, 1895-től városi téglagyár, 1902-ben csapszeggyár és több faipari cég működött benne.

Az önálló román ortodox egyházszervezet megszületésével 1864-ben idehelyezték az egyik új bánáti ortodox püspökség székhelyét. Ennek köszönhetően fontos román kulturális központtá vált. 1863-ban itt nyílt meg a Bánát első közkönyvtára. Az első püspök, a brassói származású Ioan Popasu teológiai szemináriumot és tanítóképzőt szervezett és 1875-ben az ő kezdeményezésére indult meg a román kaszinó. 1885-ben az egyházmegye nyomdát is alapított.

Kárpótlásul a Határőrvidék idején élvezett politikai önkormányzat elvesztéséért az ezredhez tartozott hetven község volt határőr lakosai és leszármazottaik megkapták a jogot, hogy közhasználatú javaikat (erdőket, legelőket stb.) önkormányzati elv szerint igazgassák, hasznukat közösségi és kulturális célokra fordíthassák. Ez volt az ún. karánsebesi vagyonközösség intézménye, amelyet végső formájában a várost korábban Bem ellen védő Traian Doda tábornok szervezett meg 1879-ben.

1871-ben az állam a korábbi Oberschule helyén polgári iskolát szervezett német és román tagozattal. 1876-ban az állami polgári és elemi iskolákban egységesen magyar tannyelvet vezettek be. 1882-ben lakói Traian Doda vezetésével delegációt vezettek Trefort Ágostonhoz a kérvénnyel, hogy – Naszód mintájára – engedélyezze a vagyonalap költségén román tannyelvű gimnázium fölállítását. Trefort a kérvényt elutasította. 1907-ben, részben a vagyonközösség pénzéből, állami (magyar tannyelvű) gimnáziumot alapítottak a városban.

1876-tól vasút kötötte össze Temesvárral, 1878-tól Orsovával. 18821885-ben a település vízerőművet épített és az akkori Magyarországon a legelsők között vezette be az utcai villanyvilágítást. 1887-ben visszakapta városi címét.

1881 és 1888 között a magyarul egyébként nem beszélő Traian Doda képviselte a budapesti országgyűlésben. Mivel a kormány politikája elleni tiltakozásul nem mutatta föl megbízólevelét, 1888. január 11-én mandátumát megsemmisítették. Az emiatt kitűzött újabb választást február 8-án Doda híve, Mihai Popoviciu nyerte, aki szintén nem mutatta föl megbízólevelét, ezért az ő mandátumát is megsemmisítették. A karánsebesi választók és a Román Nemzeti Párt ekkor a mandátumot felajánlotta Mocsáry Lajosnak, aki az erőszakos magyarosítással való szembehelyezkedése miatt már kilépni kényszerült a Függetlenségi Párból. Mocsáry utolsó ciklusát a karánsebesi román választók képviselőjeként töltötte a parlamentben.

Az időszak végén négy jelentősebb pénzintézete is működött: a nemzetiségileg vegyes vezetésű Karánsebesi Első Takarékpénztár (1877), a főleg német Karánsebesi Új Takarékpénztár (1890) és három román, a Severineana (1898), a Șebeșana (1901) és a Poporală (1906). 1907-ben az ugyanazon évben megalakult Karánsebesi I. Faipar Rt. 1500 főt foglalkoztatott. 1909-ben kaptafagyárat is létrehoztak a városban.[6]

A dualista rendszer utolsó két évtizedében a magyar politikai osztállyal jó kapcsolatban álló egykori rendőrkapitány, a három középiskolai osztályt végzett Constantin Burdea és köre irányította.[7] Burdea 1895 és 1904 között a város polgármestere, 1906-tól a választókerület országgyűlési képviselője volt, közben pedig a vagyonközösség elnöki tisztét is betöltötte. A város tisztviselői karának ⅔-át mindvégig román, azonkívül főleg német anyanyelvűek alkották, a városi tanácsi ülések és a belső ügyvitel hivatalos nyelve a román volt (a gyakorlatban a magyarral és a némettel vegyesen).

1919. január 27. és április 16. között francia megszállás alatt állt.

Romániában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A zsinagóga
A Korongi-palota
A C.D.Loga Líceum (volt polgári iskola)
A Traian Doda Líceum
Az Episcopiei/Püspök utca

A két világháború közötti új ipari vállalkozások a Vagyonközösség erdeihez kapcsolódtak: bútoripari, parkett- és furnérüzemek. Az 1940-es évek első felében börtönében raboskodott a Román Kommunista Párt későbbi vezérkara, 1940 és 1943 közt Nicolae Ceaușescu is. A szocializmus idején több új gyárat is alapítottak, amelyek 1989 után csődbe mentek: többek között 1971-ben egy gépgyárat is. 1979-ben katonai repülőteret létesítettek, amely ma már a polgári repülést szolgálja. Az 1949-ben fölszámolt püspökség 1994-ben alakult újjá. 1995-ben kapott megyei jogú városi címet.

Újkaránsebes[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A várostól délkeletre 1785-ben alapították Újkaránsebes (németül Schwabendorf, románul: Caransebeșul Nou) falut állattenyésztő, famunkás és szénégető német lakossággal. 18141815-ben újabb németeket, 1837-ben cseheket telepítettek be. Az 1850-es években evangélikus svábok érkeztek Lieblingből.

1900-ban 396 német, 191 cseh, 35 román és 17 magyar lakosa volt.

1956 előtt Karánsebeshez csatolták.

Népessége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1900-ban 6497 lakosából 3305 volt román (50,86%), 2028 német (31,21%), 875 magyar (13,46%), 159 cseh (2,44%) és cigány, 106 szerb (1,63%) nemzetiségű; 3400 ortodox, 2370 római katolikus, 380 zsidó, 174 református, 100 evangélikus és 71 görög katolikus vallású. A lakosság 62%-a tudott írni-olvasni és a nem magyar anyanyelvűek 25%-a beszélt magyarul.
2002-ben 27 723 lakosából 25 632 volt román (92,45%), 559 ukrán (2,01%), 553 cigány (1,99%), 512 német (1,84%) és 318 magyar (1,14%) nemzetiségű; 24 164 ortodox, 1286 római katolikus, 1180 baptista és 625 pünkösdista vallású.

Látnivalók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Római katolikus temploma (17251730) mellett középkori ferences kolostorának romjai. Kezdetben a bulgáriai, 1535-ben már a borosjenei custodiához tartozott. A ferencesek 1400-ban Hátszegre költöztek, de 1429-ben ismét említik kolostorát. 1535-ben tizenegy szerzetes lakta. A helyi hagyomány szerint 1558-ban szűnt meg, majd a ferencesek 1725-ben költöztek vissza a városba.[8] 2010-re a kolostorromok szomszédságában, az előírt ásatások mellőzésével épült fel a város új ortodox katedrálisa.
  • Az 1739-ben épült és 1753-ban átépített egykori gyalogsági kaszárnyában néprajzi és a határőrség történetét bemutató kiállítás látható.
  • A Sebesen épült vízerőmű ipari műemlék (eredetileg 1882–1885).
  • Templomai: Római katolikus templom, ortodox székesegyház (1738 előtt épült, 1796 előtt bővítették), Szent György ortodox templom (1739-ben épült, 1759-ben átalakították, 1879-ben kerítéssel vették körül), Keresztelő Szent János ortodox templom (17701780, oltárának freskói 1787, az ikonosztáz kapui 1843, itt temették el az első karánsebesi püspököt, Ioan Popasut)[9], a volt neológ[10] zsinagóga (1893), evangélikus templom (1902), református templom (1940).
  • Műemlék épületei: Korongi-palota (1877, Str. Traian Doda 1.), volt tiszti pavilon (1874, Pța gen. Ion Dragalina 1.), volt altisztképző iskola (1868, Str. gen. Moise Groza 2.), a vagyonközösség volt palotája (1901), volt hadbíróság és börtön (18. század első fele), bíróság (19051906), művelődési ház (1886), Szörény vármegye volt vármegyeháza (18. század, 1909-es átépítés), volt Zöldfa fogadó (1740, 1850-es átépítés), volt határőrök háza, ma ortodox szeminárium (18. század közepe, 1891-es átépítés), volt fogadó (18. század második fele), volt gyógyszertár (18. század második fele, 1900-as átépítés), ortodox esperesség (19. század második fele), megyei könyvtár (19. század), új takarékpénztár (20. század eleje), volt határőrpénztár (1810), városháza (1903, a moziterem 1927-ben készült), lakóház (18. század, Str. M. Trapșa 1.).
  • A Traian Doda Líceum épülete 1915 és 18 között épült a magyar állami gimnázium számára, amely korábban részben a polgári iskolában, részben bérelt épületekben működött.
  • Fadrusz János és Rollinger Rezső 1906-ban készült és 1919-ben elbontott Ferenc József-szobrának talapzatán 1943 óta Dragalina tábornok szobra áll.
  • A várostól délnyugatra fekvő Teus vagy Fűzfás (románul: Teiuș) klimatikus gyógyhely a 19. században épült ki, az 1930-as években sí- és bobpályákat hoztak létre és az 1990-es években éledt fel ismét. 2004 óta szabadban kitett fafaragásokat lehet megtekinteni.

Gazdaság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Temes hídja
A volt vagyonközösségi palota
A Sebes hídja
  • Caromet gépgyár (1971-ben hozták létre).[11]
  • Közlekedési csomópont.
  • Fafeldolgozó ipar (székgyár), élelmiszeripar.

Oktatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Traian Doda Elméleti Líceum
  • Constantin Diaconovici Loga Pedagógiai Líceum
  • ortodox teológiai szeminárium
  • banktechnikai kollégium
  • gépipari, faipari és autószerelő szakiskolák
  • nyolc általános iskola

Híres emberek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Populaţia stabilă pe judeţe, municipii, oraşe şi localităti componenete la RPL_2011 (román nyelven). Nemzeti Statisztikai Intézet. (Hozzáférés: 2014. február 4.)
  2. Varga E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája, Népszámlálási adatok 1850–2002 között
  3. Tanácsosai 1544-ben, magyaros átírásban: Bertha András, Pépa András, Annoka Miklós, Berla János, Dragna István, Kenesa László. Nemesi családai a 17. században: Ivuly, Gámán, Laczugh, Gerlistyei, Tornya, Naláczy, Olasz, Puy, Gyurma, Ungur, Kricsovay, Gonder, Flóka, Flóra, Simon, Tóth, Fáncsi, Jósika, Csató, Lenkovicza, Márgai, Vitan, Bobik, Handra (Nandra), Jaksi, More, Rusori, Csóka, Lomota, Sebessy, Romosz, Ulicskay (Raskay), Kelemen, Lész és Csiszár.
  4. Victor Neumann: Istoria evreilor din Banat. O mărturie a multi- și interculturalității Europei central-orientale. București, 1999, 16. o.
  5. Péter H. Mária: Az erdélyi gyógyszerészet magyar vonatkozásai. Kolozsvár, 2002, 24. o.
  6. Thirring Gusztáv szerk.: A magyar városok statisztikai évkönyve. Budapest, 1912, 313. o.
  7. Róla lásd a Magyar Országgyűlési Almanach életrajzát.
  8. Dumitru Țeicu: Geografia ecleziastică a Banatului medieval. Kolozsvár, 2007
  9. Viorica Gârtoi: Pătrunderea stilului baroc în arhitectura tradițională bisericească bănățeană în secolul XVIII (2010)
  10. Frojimovics Kinga: Neológ (kongresszusi) és status quo ante rabbik Magyarországon 1869-től napjainkig. Budapest, 2008, 73–74. o.
  11. Sc Caromet Sa

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Karánsebes témájú médiaállományokat.