Karánsebes

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Koordináták: é. sz. 45° 25′ 17’’, k. h. 22° 13′ 19’’45.4213888889, 22.2219444444

Karánsebes (Caransebeş)
A karánsebesi városháza (a medve a város kabalaállata)
Karánsebes címere
Közigazgatás
Ország	Románia
Történelmi régió	Bánság
Megye	Krassó-Szörény
Rang	megyei jogú város
Beosztott falvak	Zsuppa
Polgármester	Marcel Ion Vela (PNL)
Népesség
Népesség	(teljes) 28 301 (2002)
Földrajzi adatok
Tengerszint feletti magasság	280 m
Terület	73,58 km²
Időzóna	EET, UTC+2
Elhelyezkedése
Karánsebes
é. sz. 45° 25′ 17’’, k. h. 22° 13′ 19’’45.4213888889, 22.2219444444

Karánsebes (románul Caransebeş, németül Karansebesch) megyei jogú város Romániában, a Bánságban, Krassó-Szörény megyében.

Tartalomjegyzék 1 Fekvése 2 Nevének eredete 3 Története 3.1 A középkorban 3.2 Az Erdélyi Fejedelemség végvidékén 3.3 Az osztrák–török háborúk 3.4 A Határőrvidéken 3.5 A dualista Magyarországon 3.6 Romániában 3.7 Újkaránsebes 4 Népessége 5 Látnivalók 6 Gazdaság 7 Oktatás 8 Híres emberek 9 Jegyzetek 10 Források 11 Külső hivatkozások

[szerkesztés] Fekvése

Temesvártól 98 km-re délkeletre, a Temes jobb partján fekszik.

[szerkesztés] Nevének eredete

A település Karán és Sebes összeolvadásából jött létre. A Karán helynév talán egy szláv eredetű Karan személynévből vagy a 'fekete' jelentésű török kara szóból származik, Sebes pedig az azonos nevű patakról kapta a nevét, amely itt ömlik a Temesbe (< sebes 'gyors').

[szerkesztés] Története

[szerkesztés] A középkorban

A Temes jobb oldalán fekvő Sebes (1325: Sebus, 1365: Sebusvar) és a bal parti Karán (Karan, 1376) a 15. századtól fogva képezett egységes települést (1452-ben még Karan et Sebes, 1464-ben már Karansebes). Egy másik vélemény szerint Karánban voltaképp a várostól 17 km-re északra fekvő Kavaránt kell keresni, melynek neve a többi Sebestől való megkülönböztetésül tapadt a városéhoz.

Sebes vára a 13. században épült, és bár sohasem volt különösebben erős, de stratégiai jelentőséggel bírt. Sebes a 14. században oláh (román) kerület székhelyét képezte. A román nemesség nagy számban tért át a nyugati egyházi rítusra, 1376–1382-ben Szörényi püspökség is létezett és a ferencesek 1400-ig a városban működtek. A 14–15. században felváltva hol oppidumnak, hol civitasnak nevezték.

1365-ben a Buda felé tartó V. (Palaiologosz) János bizánci császárt nagy pompával fogadták itt. A törökök ellen háborúzó Zsigmond király többször is megszállt a városban: először 1419. november 28-án, 1428 őszén több ízben is, végül 1429. november 30-án.

1429 és 1435 között a Német Lovagrend birtokolta várát. 1432-ben Vlad Dracul és a törökök feldúlták. Hunyadi János 1447. október 18-án és 1453. október 29-én, 1455-ben Kapisztrán Szent János időzött itt. 1497-ben Buda város kiváltságaival ruházták föl, 1498-ban pallosjogot kapott. Városi kiváltságait az erdélyi fejedelmek többször is megerősítették.

1509-ban a törökök eredménytelenül ostromolták.

[szerkesztés] Az Erdélyi Fejedelemség végvidékén

Történetének fénykora az Erdélyi Fejedelemség idejére esik. Az 1530-as évektől 1658-ig a Lugos–karánsebesi Bánság egyik székhelye volt. Fontos kereskedelmi utak haladtak át rajta. Híresek voltak az itteni szűcsök.

1552-ben polgárai kérésére Castaldo Alessandro Cavalini da Urbino hadmérnököt küldte a vár kijavítására, de Temesvár eleste után, mivel Cavalini da Urbino még nem érkezett meg, Glesán János bán a városi tanáccsal egyetértésben várát átadta a töröknek. A törökök 1554-ben Petrovics Péternek adományozták, aki tornyokkal erősítette meg.

Lakosságát ebben a két évszázadban több ellentét osztotta meg. A lakók túlnyomó többsége román etnikumú volt, bár magyarok és kisebb számban szerbek is lakták.^[1] A közösségen belül szemben álltak egymással polgárok és nemesek, fejedelem- és császárpártiak, reformátusok és katolikusok.

Az 1564-es tordai országgyűlés elrendelte, hogy templomát felváltva használják a katolikusok és a reformátusok. 1581-ben azonban már kizárólag a reformátusoké volt a templom és több évtizeden át nem is szolgált a városban állandó katolikus pap. 1625-től 1642-ig George Buitul és jezsuita rendtársai missziós plébániát irányítottak.

Itt működött a román anyanyelvű reformátusság egyik legerősebb közössége. 1582-ben Tordasi Mihály püspök megbízásából Pestisi Mózes (Moisi Peştişi) lugosi prédikátorral és Archirie vajdahunyadi esperessel együtt Hercse István (Ştefan Herce) helybeli román szuperintendens és Efrem Zăcan tanító készítette el (Heltai Gáspár nyomán) az Ószövetség nagy hatású román fordítását, a Szászvárosi Ószövetséget (Palie de la Orăştie). Idősebb Mihai Halici (Halics Mihály) zsoltároskönyvet szerkesztett és valószínűleg ő az első, kéziratos román–latin szótár szerzője is. Fia 1674-ben román nyelvű, magyar helyesírású pentameteres költeményt írt Pápai Páriz Ferenchez, bázeli egyetemi doktorrá avatása alkalmából.

1595-ben innen indult győzelmes bánáti hadjáratára Borbély György. 1600. június 25-én Vitéz Mihály látogatta meg. 1603 tavaszán a városi tanács németellenes frakciója Székely Mózes kezére juttatta. Székely Mózes itthagyta családját, amíg ő csapataival továbbindult. A vaskapui mészárlás után aztán itt keresett menedéket a Székely Mózes-párti főurak és a megmaradt gyulafehérváriak nagy része. Nemsokára azonban a Basta által kinevezett Lódi Simon bán szerb martalócai szorongatták a várost. A környékbeli falvakat elpusztították, sok lakosát rabszolgának adták el és kifosztották a polgárságot. A rácokat végül a császári biztosok által fegyverekkel támogatott polgárok felkelése űzte ki a városból, 1604-ben.

1605-ben Bocskai István kezére került és hosszabb ideig a fejedelmek birtoka maradt. Helyőrsége 1626-ban kétszáz lovasból és kétszáz gyalogos katonából állt.

1644-től tizenöt éven át Barcsay Ákos töltötte be az utolsó lugos–karánsebesi bán tisztét, aki hivatala alatt itt is lakott. 1658-ban ő engedte át a várost a törököknek.

[szerkesztés] Az osztrák–török háborúk

Utolsó református lelkésze, Fogarasi Ferenc a török elől Vízaknára menekült. Az állandó háborúságok miatt a következő hat évtizedben különösen nemesi lakossága költözött át folyamatosan Hunyad vármegyébe.

1688-ban Friedrich Veterani tábornok császári serege foglalta el. Ezután két év alatt háromszor cserélt gazdát, míg 1691-ben újra császári kézre jutott. 1692-ben itt tartózkodott Zrínyi Ilona. 1694-ben Veterani óolasz bástyákkal építtette újra a várat. 1695 nyarán Macskási Péter szörényi alispán visszavert kétezer török és kuruc ostromlót, szeptemberben azonban a törökök bevették. A császáriak 1697-ben foglalták vissza, de 1698 nyarán Dzsafer temesvári pasa 2500 fővel megtámadta és a külső palánkját felperzselte. 1699-ben, a karlócai béke értelmében Marsigli hozzálátott a vár lerombolásához, de 1701-ben visszaadták a töröknek.

1717-ben négyszáz házból állt. 1718-ban a császáriak újra elfoglalták. Húsz éves nyugalmat követően a törökök 1738-ban ismét feldúlták. Ezután a császáriak vár maradványait is lerombolták.

1741. június 4-én itt zajlott le az a Habsburg–török békekongresszus, amelyen megállapították a két birodalom új határát.

[szerkesztés] A Határőrvidéken

Az 1769-ben megalakult II. Határőrezred (később Oláh–Illír, majd Oláh-Bánáti, végül Román-Bánáti Határőrezred) székhelyévé jelölték ki. Fegyvergyár, négyosztályos német tannyelvű középiskola és altisztképző ezrediskola működött benne. 1823-ig öt, azután három ortodox egyházközséget alkotott és 1723-ban újraszervezték római katolikus plébániáját is.

1788-ban itt zajlott le a karánsebesi csata a császári hadak különböző alakulatai között, amelyek egymást török csapatoknak hitték. Ezután a törökök akadálytalanul törtek be a városba és felégették.

1830–1831-ben Maderspach Károly vashidat épített a Temesen.

Katonai jelentősége megcsappant, amikor előbb 1838-ban a zászlóaljparancsnokságot helyezték át Fehértemplomba, majd 1853-ban a dandárparancsnokságot Orsovára.

Bem hadserege 1849. április 16-án Bem vonult be a városba.

1849. augusztus 19-én itt tette le a fegyvert Lázár Vilmos és Dessewffy Arisztid serege. Főterén vesszőzték meg Maderspach Károlynét.

[szerkesztés] A dualista Magyarországon

1872-ben feloszlatták a Határőrvidéket és Karánsebest az újraszervezett Szörény vármegye székhelyévé nyilvánították. 1873-ban törvényhatósági jogú városi rangot kapott. 1877-ben elvesztette városi rangját és községgé minősítették vissza. 1881-ben, Krassó-Szörény vármegye megszervezésével megyeszékhelyi rangját is elveszítette és járásszékhely lett.

A század második felében gazdasága főképp marhavásárairól és bőriparáról volt nevezetes.

Az önálló román ortodox egyházszervezet megszületésével 1864-ben idehelyezték az egyik új bánáti ortodox püspökség székhelyét. Ennek köszönhetően fontos román kulturális központtá vált. 1863-ban itt nyílt meg a Bánát első közkönyvtára. Az első püspök, a brassói származású Ioan Popasu teológiai szemináriumot és tanítóképzőt szervezett és 1875-ben az ő kezdeményezésére indult meg a román kaszinó. 1885-ben az egyházmegye nyomdát is alapított.

Kárpótlásul a Határőrvidék idején élvezett politikai önkormányzat elvesztéséért az ezredhez tartozott hetven község volt határőr lakosai és leszármazottaik megkapták a jogot, hogy közhasználatú javaikat (erdőket, legelőket stb.) önkormányzati elv szerint igazgassák, hasznukat közösségi és kulturális célokra fordíthassák. Ez volt az ún. karánsebesi vagyonközösség intézménye, amelyet végső formájában a várost korábban Bem ellen védő Traian Doda tábornok szervezett meg 1879-ben.

1871-ben az állam a korábbi Oberschule helyén polgári iskolát szervezett német és román tagozattal. 1876-ban az állami polgári és elemi iskolákban egységesen magyar tannyelvet vezettek be. 1882-ben lakói Traian Doda vezetésével delegációt vezettek Trefort Ágostonhoz a kérvénnyel, hogy – Naszód mintájára – engedélyezze a vagyonalap költségén román tannyelvű gimnázium fölállítását. Trefort a kérvényt elutasította. 1907-ben állami (magyar tannyelvű) gimnáziumot alapítottak a városban.

1876-tól vasút kötötte össze Temesvárral, 1878-tól Orsovával.

1882–1885-ben a település vízerőművet épített és az akkori Magyarországon a legelsők között vezette be az utcai villanyvilágítást. 1887-ben visszakapta városi címét.

1881 és 1888 között a magyarul egyébként nem beszélő Traian Doda képviselte a budapesti országgyűlésben. Mivel a kormány politikája elleni tiltakozásul nem mutatta föl megbízólevelét, 1888. január 11-én mandátumát megsemmisítették. Az emiatt kitűzött újabb választást február 8-án Doda híve, Mihai Popoviciu nyerte, aki szintén nem mutatta föl megbízólevelét, ezért az ő mandátumát is megsemmisítették. A karánsebesi választók és a Román Nemzeti Párt ekkor a mandátumot felajánlotta Mocsáry Lajosnak, aki az erőszakos magyarosítással való szembehelyezkedése miatt már kilépni kényszerült a Függetlenségi Párból. Mocsáry utolsó ciklusát a karánsebesi román választók képviselőjeként töltötte a parlamentben.

Az időszak végén négy jelentősebb pénzintézete is működött: a nemzetiségileg vegyes vezetésű Karánsebesi Első Takarékpénztár (1877), a főleg német Karánsebesi Új Takarékpénztár (1890) és két román, a Severineana (1898) és a Şebeşana (1901).

A dualista rendszer utolsó két évtizedében a várost a „mérsékelt” Alkotmánypárt tagja, a magyar politikai osztállyal jó kapcsolatban álló egykori rendőrkapitány, a három középiskolai osztályt végzett Constantin Burdea irányította, különböző tisztségekben.^[2] 1896-tól a város polgármestere, 1906-tól a választókerület országgyűlési képviselője volt, közben pedig a vagyonközösség elnöki tisztét is betöltötte. A város tisztviselői karának ⅔-át mindvégig román, azonkívül főleg német anyanyelvűek alkották.

[szerkesztés] Romániában

Az 1940-es évek első felében börtönében raboskodott a Román Kommunista Párt későbbi vezérkara, 1940 és 1943 közt Nicolae Ceauşescu is.

1979-ben katonai repülőteret létesítettek, amely ma már a polgári repülést szolgálja.

Az 1949-ben fölszámolt püspökség 1994-ben alakult újjá.

1995-ben kapott megyei jogú városi címet.

[szerkesztés] Újkaránsebes

A várostól délkeletre 1785-ben alapították Újkaránsebes (németül Schwabendorf, románul Caransebeşul Nou) falut állattenyésztő, famunkás és szénégető német lakossággal. 1814–1815-ben újabb németeket, 1837-ben cseheket telepítettek be.

1900-ban 396 német, 191 cseh, 35 román és 17 magyar lakosa volt.

1956 előtt Karánsebeshez csatolták.

[szerkesztés] Népessége

1900-ban 6497 lakosából 3305 volt román, 2028 német, 875 magyar, 159 cseh és cigány, 106 szerb nemzetiségű; 3400 ortodox, 2370 római katolikus, 380 zsidó, 174 református, 100 evangélikus és 71 görög katolikus vallású. A lakosság 62%-a tudott írni-olvasni és a nem magyar anyanyelvűek 25%-a beszélt magyarul.
2002-ban 27 723 lakosából 25 632 volt román, 559 ukrán, 553 cigány, 512 német és 318 magyar nemzetiségű; 24 164 ortodox, 1286 római katolikus, 1180 baptista és 625 pünkösdista vallású.

[szerkesztés] Látnivalók

• Ferences temploma (1725) mellett középkori ferences kolostorának romjai. A ferencesek 1400-ban Hátszegre költöztek, de 1429-ben ismét említik kolostorát. 1725-ben visszaköltöztek a városba.
• Az 1739-ben épült és 1753-ban átépített egykori gyalogsági kaszárnyában néprajzi és a határőrség történetét bemutató múzeum működik.
• A Sebesen épült vízerőmű ipari műemlék (eredetileg 1882–1885).
• Templomai: Római katolikus templom (1726, 1822-es átépítés), ortodox székesegyház (1738 előtt épült, 1796 előtt bővítették), Szent György ortodox templom (1739-ben épült, 1759-ben átalakították), Keresztelő Szent János ortodox templom (1780), zsinagóga (1893).
• Műemlék épületei: Koronghy-palota (egykor a román kaszinó épülete, 1877, Str. Traian Doda 1.), volt tiszti pavilon (1874, Pţa gen. Ion Dragalina 1.), volt altisztképző iskola (1868, Str. gen. Moise Groza 2.), a vagyonközösség volt palotája (1901, Str. Mihai Viteazul 1.), volt hadbíróság és börtön (18. század első fele, Str. Mihai Viteazul 2.), bíróság (1905–1906, Str. Mihai Viteazul 4.), művelődési ház (1886, Str. Mihai Viteazul 6.), volt vármegyeház (18. század, 1909-es átépítés, Str. Mihai Viteazul 7.), volt Zöldalma fogadó (1740, 1850-es átépítés, Str. Mihai Viteazul 8.), volt határőrök háza, ma ortodox szeminárium (18. század közepe, 1891-es átépítés, Str. Mihai Viteazul 9.), volt fogadó (18. század második fele, Str. Mihai Viteazul 10.), volt gyógyszertár (18. század második fele, 1900-as átépítés, Str. Mihai Viteazul 12.), ortodox esperesség (19. század második fele, Str. Mihai Viteazul 14.), Ostoia-, Vasilevici-, Laboncz-házak és banképület (18. század, Str. Mihai Viteazul 27–33.), lakóház (18. század, Str. Mihai Viteazul 33.), macedón kereskedőház (18. század, Str. Mihai Viteazul 36.), megyei könyvtár (19. század, Str. Mihai Viteazul 39.), új takarékpénztár (20. század eleje, Str. Mihai Viteazul 42.), volt határőrpénztár (1810, Str. Mihai Viteazul 44.), városháza (1903, a moziterem 1927-ben készült), lakóház (18. század, Str. M. Trapşa 1.), Traian Doda Líceum (1915, Str. Efrem Zăcan 3.).
• Fadrusz János és Rollinger Rezső 1906-ban készült Ferenc József-szobrának talapzatán 1943 óta Dragalina tábornok szobra áll.
• A várostól délnyugatra fekvő Teiuş (Fűszfásnyaraló) klimatikus gyógyhely a 19. században épült ki, az 1930-as években sí- és bobpályákat hoztak létre és az 1990-es években éledt fel ismét.

[szerkesztés] Gazdaság

• Caromet gépgyár (1971-ben hozták létre).^[3]
• Közlekedési csomópont.
• Fafeldolgozó ipar (székgyár), élelmiszeripar.

[szerkesztés] Oktatás

• Traian Doda Elméleti Líceum
• Constantin Diaconovici-Loga Tanár- és Tanítóképző
• ortodox teológiai szeminárium
• banktechnikai kollégium
• gépipari, faipari és autószerelő szakiskolák
• nyolc általános iskola

[szerkesztés] Híres emberek

• Itt született, valószínűleg 1589-ben George Buitul (Bujtul György) jezsuita szerzetes, hittérító.
• Itt született 1619-ben Gavril Ivul (Ivul Gábor) jezsuita szerzetes, teológus, filozófus.
• Itt született 1643-ban ifj. Mihail Halici költő.
• Itt született 1770-ben Constantin Diaconovici Loga pedagógus.
• Itt írta Petőfi Sándor 1849. április 17-én A székelyek című versét.
• Itt született 1850. november 28-án Wilhelm Klein osztrák archeológus.
• Itt született 1860-ban Ion Dragalina román tábornok.
• Itt született 1863. április 18-án Gustav Jaumann osztrák fizikus.
• Itt született 1876-ban Cs. Sebestyén Károly néprajzkutató.
• Királyi ügyészként itt élt Gozsdu Elek író.
• Itt született 1891-ben Fülöp-Miller René, magyar származású, német és angol nyelven alkotó amerikai művelődéstörténész, drámaíró.
• Itt született 1900-ban Berényi Dénes meteorológus.
• Itt született 1902-ben Schmidt Eligius Róbert geológus.
• Ortodox püspöke 1910 és 1919 között Miron Cristea, Románia későbbi pátriárkája volt.
• Itt született 1938-ban Horia Pătraşcu író.
• Itt született 1940-ben George Suru költő.
• Itt született 1955-ben Petru Vintilă író, festőművész.

[szerkesztés] Jegyzetek

[szerkesztés] Források

• Iványi István: Vidékünk története 1571–1658. tekintettel Lugos, Karánsebes történetére. Temesvár, 1875
• Pesty Frigyes: A Szörényi Bánság és Szörény vármegye története. I., Budapest, 1877
• Andrei Ghidiu – Iosif Bălan: Monografia oraşului Caransebeş. Caransebeş 1909
• Fodor Ferenc: A Szörénység tájrajza. Budapest, 1930
• Juhász István: Reformáció az erdélyi románok között. Kolozsvár, 1940
• Jakabffy Elemér: Krassó-Szörény vármegye története. Különös tekintettel a nemzetiségi kérdésre. Magyar Kisebbség, 1940
• Molnár Antal: Jezsuita misszió Karánsebesen (1625–1642). Történeti Szemle, 1999., 1–2. sz.

[szerkesztés] Külső hivatkozások

• A város honlapja (ro, en, de)
• Az önkormányzat honlapja (ro)
• Régi karánsebesi képeslapok
• Karánsebes története a www.banaterra.eu honlapon (ro)
• Az ortodox püspökség honlapja