Bácska

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Bácska részei

Bácska (szerbül Бачка / Bačka, horvátul Bačka, szlovákul Báčka, németül Batschka) újkori tájfogalom, Bács-Bodrog vármegyének népies neve.[1]

A Duna–Tisza közén, az Alföld déli része. Területének 85%-a Szerbiához (Dél-Bácska), 14%-a Magyarországhoz (Észak-Bácska), 1%-a pedig Horvátországhoz tartozik.

Földrajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bácska műholdfelvételről
Táj Szabadka mellett

Bácskát alapvetően két részre lehet osztani a mai határok mentén:

Észak-Bácska
A magyarországi Bács-Kiskun megye területéhez, a szerbiai a Vajdaság Autonóm Tartományhoz tartozik.

Közép- és Dél-Bácska
A Vajdaság Autonóm Tartomány következő körzetei tartoznak hozzá:

Az Észak-bánsági körzet alábbi három községe is Bácskához tartozik földrajzilag:

Északi részének középkori elnevezése Bodrog volt (Ferenc-csatornától északra), a déli részének pedig Bács – innen ered a Bács-Bodrog vármegye név. A török időkben alakult ki a Bácska elnevezés a Duna-Tisza közének déli részére. Ebben tovább élt Bács vármegyének neve. A török kiüzése után átalakultak a vármegye határok. A18. század közepén ideiglenesen, majd 1802-ben törvényben is egyesítették a két megyét.[2]

A Bácska határvonala: Nyugatról és délről a Duna, keletről a Tisza határolja mint természetes határvonal. Északon Csanád, Nádudvar, Hajós és Kiskunhalas alatt húzódik, majd Horgos fölött folytatódik.

Természetföldrajzi adottságai: Átlagos tengerszint fölötti magassága 90 méter. Talaját nagyrészt igen termékeny réteg, úgynevezett feketeföld borítja – főleg Óbecse és Szenttamás határában.

Magasabb területek

  • Illancs, Rém községtől északra, ennek legmagasabb pontja, az Ólom-hegy, amely 174 méter tengerszint feletti magasságával a Duna-Tisza közének legmagasabb pontja
  • A Szabadkai-homokhátság: (a Szabadka-Palics-Ludas vonaltól északra), 20 km x 7 km-es területen, átlag 102-143 m magasságban. Ez a Duna-Tisza között egészen Budapestig elhúzódó homok-hátság déli része.
  • A Bácskai lösz-hátság: déli részeit telecskainak (Telecskai-dombság), a keletit felsőhegyinek hívják. Magassága 90-125 m közötti, mélysége átlag 10 m.
  • A Titeli-fennsík a Duna-Tisza torkolatánál található. Szigetként emelkedik ki környezetéből 110-130 m-es magasságával. 94 km²-nyi alapterületen.

Vízrajza[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kisebb folyóvizek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Bács-ér vagy más néven Kanyarodó (Krivaja)
  • Egres (Jegrička)
  • Körös
  • Csik-ér
  • Mosztonga
  • Kígyós (Plazović)
  • Budzsák
  • Zsiva (Živa)
  • Vajos

Jelentősebb mesterséges folyóvizek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Legfontosabb tavai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Palicsi-tó – Szabadka mellett van, a Vajdaság legnagyobb állóvize. 500 ha-os alapterületű, 1,5-2,5 m mély.
  • Ludasi-tó – a Palicsi-tó mellett található, kiterjedése 330 ha.
  • Csik-ér vagy tó, az átlagos mélysége 3-5 m, a tó közepén árok van, amely akár 6 m mély is lehet. Az alapterülete 400 ha.

Történelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bácska történelme kapcsolódik Dacia, a Hun Birodalom, a Gepida Királyság, az Első Bolgár Birodalom, a Magyar Királyság, az Oszmán Birodalom, a Habsburg Birodalom, az Osztrák–Magyar Monarchia, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, a Jugoszláv Királyság, a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság, a Jugoszláv Köztársaság, Szerbia és Montenegró, illetve Szerbia történelméhez.

A bácsi vár

A Bácska elnevezés az egyik teória szerint szláv eredetű, Bács település nevéből származik. A másik elképzelés szerint, a táj névadója Bács várának első ispánja lehetett, s a név valószínűsíthetően az ótörök baya méltóságnévből származik.

A történészek szerint a régió területét legelőször az illírek és a kelták lakták, később a római császárkorban a szarmaták. A 6. század végétől a területet az avarok lakták. Észak-Bácskában az avar népesség a 9. század közepéig mutatható ki. A 9. században a terület bolgár birodalom része lett, Szalán uralkodhatott a régió fölött, amelynek székhelye a legenda szerint a Duna és a Tisza összefolyásánál, Titelnél helyezkedett el (Szalán személye azonban vitatott).

A 9.-10. században a honfoglaló magyarok elűzték a bolgárokat a területről, amely így később a Magyar Királyság része lett. A középkorban gazdag, viszonylag sűrűn települt táj volt. Két vármegye alakult ki területén: a Ferenc-csatorna vonalától délre a 11. században Bács vármegye, amelynek Bács település volt a központja (a vármegyét 1074-ben említik először), és Bodrog vármegye attól északra.

A török hódoltság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

15261527 között a régió területe rövid ideig zajló szerb felkelés színtere volt. A török háború alatt a nagyrészt magyarok lakta tájról a lakosság zöme elmenekült. Ekkor elkezdődött a szerbek intenzív betelepülése. Az első szervezett szerb telepesek Arsenije Čarnojević ipeki pátriárka vezetésével telepedtek le 1690-ben. A török hódoltság korszakában (1617. század) a Szegedi szandzsákhoz tartozott a régió, ebben az időben már nagyrészt szerbek lakták. 1697-ben Savoyai Jenő vezetésével Zentán győzelmet aratnak a szövetséges seregek a török felett, és ezzel megkezdődik teljes kiszorításuk Bácskából. 1699-ben a terület a Habsburg Birodalom része lett, ettől kezdve a régió nyugati részét Bács vármegyének nevezték, míg keleti és déli része a Katonai Határőrvidékhez, a fennmaradó terület Bodrog vármegyéhez tartozott. 1751-ben megszűnt a Katonai Határőrvidék, a keleti rész a Tiszai Korona-kerület is csatlakozott Bács vármegye területéhez.

Az újratelepítés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szerb Vajdaság és a Temesi Bánság

Az 1715-ös népszámláláskor szerbek, bunyevácok és sokácok tették ki a régió lakosságának 97%-át. A 18. század során a Habsburgok erős betelepítési politikába kezdtek, így a század végére a régió lakosságának felét már magyarok és németek tették ki. 1733-tól indult meg a magyar lakosság beköltözése, Jankovácra (Jánoshalma).

Bezdánra Somogyból és Zalából (1743), Pakára, Strebácra Tolnából, Baranyából, Somogyból és Veszprém megyéből (1749) költöztek be magyarok. Jászsági telepesek népesítették be a Kelet-bácskai helységeket: Magyarkanizsa (1750), Zenta (1755), Ada (1760), Óverbász (1767). 1750-ben népesült be Topolya, 1756-ban dunántúli magyarokból Újdoroszló, 1767-ben Péterréve. II. József türelmi rendelete után az korlátozott református magyarok is hoztak létre falvakat – Feketehegy (Kunhegyes, Tiszabura), Bácskossuthfalva (Karcag, Kunmadaras, Jászkisér).

Az utolsó nagyobb magyar telepítések Temerin (1783 Pest, Heves, Nógrád megyeiekből), Mohol (1805) és Bácsföldvár (1806) voltak. A német telepesek főleg Svábföld területéről érkezett, az így létrejött új német népcsoportot sváboknak nevezték. A szlovákok és a ruszinok szintén nem őslakosok Bácska területén, őket is a Habsburgok telepítették be.

Mivel a Katonai Határőrvidék védelmezői nagyrészt szerbek voltak, annak 1751-es megszűnésekor a szerbek nagy vándorlásba kezdtek, áttelepültek a szomszédos Bánságba, ezzel is színesítve annak soknemzetűségét.

A Katonai Határőrvidék megszűnése után 1802-ben összevonták Bács-Bodrog vármegyévé a két közigazgatási területet.

A szabadságharctól a kiegyezésig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 18481849-es szabadságharc alatt véres csaták és etnikai villongások helyszíne volt. Többek között Bácsföldváron a szerb gerillák lemészárolták a magyar lakosság egy részét, és levágott fejüket a katolikus templom oltárára tették – később ezt a magyar csapatok megbosszulták.

18481849 között a terület a Habsburg Birodalom Szerb Vajdaság nevű autonóm koronaországához tartozott közvetlen bécsi irányítással, majd 1849–1860 között a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság nevű autonóm tartomány része lett.

1860-ban Szerbia és Temesi Bánság Vajdasága megszűnt, Bácska és a Bánság is visszakerült a Magyar Királyság fennhatósága alá. Ekkora Bácska területe teljesen megegyezett Bács-Bodrog vármegye területével.

A 20. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1920. június 4-én Bácska legnagyobb részét, illetve a Bánság kisebb részét a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz csatolták az első világháborúban vesztes Magyarországtól. Az ekkor kezdődő erőszakos szerbesítés folyamataként csak 19101931 között 26 magyar falu vált szerb többségűvé.

A második világháborúban a régió teljes területe visszakerült egy rövid időre Magyarországhoz. Ekkor bukovinai székelyeket telepítettek több faluba (Sári, Velebit), akiket később kitelepített a jugoszláv állam.

1942. január elején a magyar helyi hatóság megtorló akciót kezdett déli részeken elszaporodó partizán szabotázsakciók hatására, amely az újvidéki hideg napok néven híresült el. Ez később igencsak nemzeti színezetet kapott, hiszen az összesen 3309 áldozat közül 2550 szerb volt, s ezeknek is többsége kommunista. A megtorlást a magyar kormányzat leállította, s kártérítést is fizetett az áldozatok hozzátartozóinak.

Miután a II. világháborúban is vesztes lett Magyarország, az újonnan visszaszerzett területeiről ismét le kellett mondania, és Bácska visszakerült Jugoszláviához. Az ezután végrehajtott délvidéki vérengzéseknek (1944–1945) több tízezer magyar civil áldozata volt. A szerb kormány a német lakosságot kitelepítette vagy elüldözte, és újra hozzáfogott Bácska szerbesítéséhez.

1950-ben Bácska északi, magyarországi része az újonnan kialakított Bács-Kiskun megye része lett.

A kilencvenes években dúló délszláv háborúk alatt és után a szerbiai hatalom szerb telepesek és menekültek ezreit telepítette be. Ez a telepítési folyamat a mai napig is tart.

Jelenleg Bácska déli része, illetve a Szerémség és a Bánság egy-egy része a szerbiai Vajdaság Autonóm Tartományt alkotja. A Vajdaság és Bácska kulturális központja a Duna mellett fekvő Újvidék.

A Bácska múltjának megismertetésével 1995 óta a Bácsország, Vajdasági Honismereti Szemle foglalkozik, mely határ két oldalát és a kutatókat is összeköti.

Közigazgatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyarország[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Észak-Bácska a magyarországi Kecskemét központú Bács-Kiskun megye legdélebbi része. Négy kistérség osztozik területén:

Ezek alkotják a Felső-Bácskai térséget. Ennek területe nem egyezik meg Bácska északi történelem-földrajzi határaival (például Nemesnádudvar, Hajós, Sükösd, és a Kiskunhalasi kistérség nagy része már nem Bácska).
Nagyobb városai:

Szerbia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szerbia Vajdaság Autonóm Tartományában helyezkedik el Dél-Bácska. 3 nagy körzetre van felosztva, és ezek további községekre (opština) oszlanak:

Továbbá Bácskához tartozik földrajzilag az Észak-bánsági körzet (Severnobanatski Okrug) 3 községe is (A különös közigazgatási beosztás nem véletlen, hanem a szerb kisebbségpolitika eredménye, amely a magyar tömblakosságot igyekszik minél kisebb egységekbe tördelni):

Népesség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Népességváltozások

  • 1869: 518.110 fő
  • 1880: 549.696 fő
  • 1890: 621.960 fő
  • 1900: 665.310 fő
  • 1910-es népszámlálás idején Bácska népességének 704.563 lakosa volt. Ebből 43,2%-a magyar (310.490 fő), 22,5%-a német és csupán 28,1%-a délszláv.

A magyarok száma 1910–1921 között 303.171 főről 260.998 főre csökkent.

Dél-Bácska[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

2002-ben Bácska szerbiai részén 1.022.524 személy élt, ennek 54,74% szerb, 21,70% magyar, 24,66%-a pedig szlovák, bunyevác, sokác, cigány és német nemzetiségűnek vallotta magát.

Bácska nagyobb települései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyarország[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szerbia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Korai magyar történeti lexikon, Budapest, 1994. 75.
  2. http://mek.niif.hu/00000/00060/html/009/pc000928.html#8