Bácska

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Bácska részei

Bácska (szerbül Бачка / Bačka, horvátul Bačka, szlovákul Báčka, németül Batschka) újkori tájfogalom, Bács-Bodrog vármegyének népies neve.[1]

A Duna–Tisza közén, az Alföld déli része. Területének 85%-a Szerbiához (Dél-Bácska), 14%-a Magyarországhoz (Észak-Bácska), 1%-a pedig Horvátországhoz tartozik.

Földrajz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bácska műholdfelvételről
Táj Szabadka mellett

Bácskát alapvetően két részre lehet osztani a mai határok mentén:

Észak-Bácska
A magyarországi Bács-Kiskun megye területéhez, a szerbiai Vajdaság Autonóm Tartományhoz tartozik.

Közép- és Dél-Bácska
A Vajdaság Autonóm Tartomány következő körzetei tartoznak hozzá:

Az Észak-bánsági körzet alábbi három községe is Bácskához tartozik földrajzilag:

Északi részének középkori elnevezése Bodrog volt (Ferenc-csatornától északra), a déli részének pedig Bács – innen ered a Bács-Bodrog vármegye név. A török időkben alakult ki a Bácska elnevezés a Duna-Tisza közének déli részére. Ebben tovább élt Bács vármegyének neve. A török kiüzése után átalakultak a vármegyehatárok. A18. század közepén ideiglenesen, majd 1802-ben törvényben is egyesítették a két megyét.[2]

A Bácska határvonala: Nyugatról és délről a Duna, keletről a Tisza határolja mint természetes határvonal. Északon Csanád, Nádudvar, Hajós és Kiskunhalas alatt húzódik, majd Horgos fölött folytatódik.

Természetföldrajzi adottságai: Átlagos tengerszint fölötti magassága 90 méter. Talaját nagyrészt igen termékeny réteg, úgynevezett feketeföld borítja – főleg Óbecse és Szenttamás határában.

Magasabb területek

  • Illancs, Rém községtől északra, ennek legmagasabb pontja, az Ólom-hegy, amely 174 méter tengerszint feletti magasságával a Duna-Tisza közének legmagasabb pontja
  • A Szabadkai-homokhátság: (a Szabadka-Palics-Ludas vonaltól északra), 20 km x 7 km-es területen, átlag 102-143 m magasságban. Ez a Duna-Tisza között egészen Budapestig elhúzódó homok-hátság déli része.
  • A Bácskai lösz-hátság: déli részeit telecskainak (Telecskai-dombság), a keletit felsőhegyinek hívják. Magassága 90-125 m közötti, mélysége átlag 10 m.
  • A Titeli-fennsík a Duna-Tisza torkolatánál található. Szigetként emelkedik ki környezetéből 110-130 m-es magasságával. 94 km²-nyi területen.

Vízrajza[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kisebb folyóvizek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Bács-ér vagy más néven Kanyarodó (Krivaja)
  • Egres (Jegrička)
  • Körös
  • Csik-ér
  • Mosztonga
  • Kígyós (Plazović)
  • Budzsák
  • Zsiva (Živa)
  • Vajos

Jelentősebb mesterséges folyóvizek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Legfontosabb tavai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Palicsi-tó – Szabadka mellett van, a Vajdaság legnagyobb állóvize. 500 ha-os alapterületű, 1,5-2,5 m mély.
  • Ludasi-tó – a Palicsi-tó mellett található, kiterjedése 330 ha.
  • Csik-ér vagy tó, az átlagos mélysége 3-5 m, a tó közepén árok van, amely akár 6 m mély is lehet. Az alapterülete 400 ha.

Történelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bácska történelme kapcsolódik Dacia, a Hun Birodalom, a Gepida Királyság, az Első Bolgár Birodalom, a Magyar Királyság, az Oszmán Birodalom, a Habsburg Birodalom, az Osztrák–Magyar Monarchia, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, a Jugoszláv Királyság, a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság, a Jugoszláv Köztársaság, Szerbia és Montenegró, illetve Szerbia történelméhez.

A bácsi vár

A Bácska elnevezés az egyik teória szerint szláv eredetű, Bács település nevéből származik. A másik elképzelés szerint, a táj névadója Bács várának első ispánja lehetett, s a név valószínűsíthetően az ótörök baya méltóságnévből származik.

A történészek szerint a régió területét legelőször az illírek és a kelták lakták, később a római császárkorban a szarmaták. A 6. század végétől a területet az avarok lakták. Észak-Bácskában az avar népesség a 9. század közepéig mutatható ki. A 9. században a terület bolgár birodalom része lett, Szalán uralkodhatott a régió fölött, amelynek székhelye a legenda szerint a Duna és a Tisza összefolyásánál, Titelnél helyezkedett el (Szalán személye azonban vitatott).

A 9-10. században a honfoglaló magyarok elűzték a bolgárokat a területről, amely így később a Magyar Királyság része lett. A középkorban gazdag, viszonylag sűrűn települt táj volt. Két vármegye alakult ki rajta: a Ferenc-csatorna vonalától délre a 11. században Bács vármegye, amelynek Bács település volt a központja (a vármegyét 1074-ben említik először), és Bodrog vármegye attól északra.

A török hódoltság[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

15261527-ben a régió rövid ideig zajló szerb felkelés színtere volt. A török háború alatt a nagyrészt magyarok lakta tájról a lakosság zöme elmenekült. Ekkor elkezdődött a szerbek intenzív betelepülése. Az első szervezett szerb telepesek Arsenije Čarnojević ipeki pátriárka vezetésével jöttek be, 1690-ben. A török hódoltság korszakában (1617. század) a Szegedi szandzsákhoz tartozott a régió, ebben az időben már nagyrészt szerbek lakták. 1697-ben Savoyai Jenő vezetésével Zentán győzelmet aratnak a szövetséges seregek a török felett, és ezzel megkezdődik teljes kiszorításuk Bácskából. 1699-ben a Bácska a Habsburg Birodalom része lett, ettől kezdve nyugati részét Bács vármegyének nevezték, míg keleti és déli része a Katonai Határőrvidékhez, a fennmaradó terület Bodrog vármegyéhez tartozott. 1751-ben megszűnt a Katonai Határőrvidék, a keleti rész a Tiszai Korona-kerület is csatlakozott Bács vármegye területéhez.

Az újratelepítés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szerb Vajdaság és a Temesi Bánság

Az 1715-ös népszámláláskor szerbek, bunyevácok és sokácok tették ki a régió lakosságának 97%-át. A 18. század során a Habsburgok erős betelepítési politikába kezdtek, így a század végére a vidék lakosságának felét már magyarok és németek tették ki. 1733-tól indult meg a magyar lakosság beköltözése, Jankovácra (Jánoshalma).

Bezdánra Somogyból és Zalából (1743), Pakára, Strebácra Tolnából, Baranyából, Somogyból és Veszprém megyéből (1749) költöztek be magyarok. Jászsági telepesek népesítették be a Kelet-bácskai helységeket: Magyarkanizsa (1750), Zenta (1755), Ada (1760), Óverbász (1767). 1750-ben népesült be Topolya, 1756-ban dunántúli magyarokból Újdoroszló, 1767-ben Péterréve. II. József türelmi rendelete után az korlátozott református magyarok is hoztak létre falvakat – Feketehegy (Kunhegyes, Tiszabura), Bácskossuthfalva (Karcag, Kunmadaras, Jászkisér).

Az utolsó nagyobb magyar telepítések Temerinben (1783 Pest, Heves, Nógrád megyeiekből), Moholon (1805) és Bácsföldváron (1806) voltak. A német telepesek főleg Svábföld területéről érkeztek, az így létrejött új német népcsoportot dunai sváboknak nevezték. A szlovákok és a ruszinok szintén nem őslakosok Bácska területén, őket is a Habsburgok telepítették be.

Mivel a Katonai Határőrvidék védelmezői nagyrészt szerbek voltak, annak 1751-es megszűnésekor nagy vándorlásba kezdtek, áttelepültek a szomszédos Bánságba, ezzel is színesítve annak soknemzetűségét.

A Katonai Határőrvidék megszűnése után, 1802-ben összevonták Bács-Bodrog vármegyévé a két közigazgatási területet.

A szabadságharctól a kiegyezésig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 18481849-es szabadságharc alatt véres csaták és etnikai villongások helyszíne volt. Többek között Bácsföldváron a szerb gerillák lemészárolták a magyar lakosság egy részét, és levágott fejüket a katolikus templom oltárára tették – később ezt a magyar csapatok megbosszulták.

18481849 között a terület a Habsburg Birodalom Szerb Vajdaság nevű autonóm koronaországához tartozott közvetlen bécsi irányítással, majd 1849–1860 között a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság nevű autonóm tartomány része lett.

1860-ban Szerbia és a Temesi Bánság Vajdasága megszűnt, Bácska és a Bánság is visszakerült a Magyar Királyság fennhatósága alá. Ekkorra Bácska területe teljesen megegyezett Bács-Bodrog vármegye területével.

A 20. század[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1920. június 4-én Bácska legnagyobb részét, illetve a Bánság kisebb részét a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz csatolták az első világháborúban vesztes Magyarországtól. Az ekkor kezdődő erőszakos szerbesítés folyamataként csak 19101931 között 26 magyar falu vált szerb többségűvé, amivel a békeszerződésben lefektetett, etnikai arányok megváltoztatásának tilalmát durván megszegték.

A második világháborúban a régió teljes területe visszakerült egy rövid időre Magyarországhoz. Ekkor bukovinai székelyeket telepítettek több faluba (Sári, Velebit), akiket később kitelepített a jugoszláv állam.

1942. január elején a magyar helyi hatóság csendőrrazziát kezdett a déli részeken elszaporodó partizán szabotázsakciók hatására, amely az újvidéki hideg napok néven híresült el. Ez később igencsak nemzeti színezetet kapott, hiszen az összesen 3309 áldozat közül 2550 szerb volt, s ezeknek is többsége kommunista. A megtorlást a magyar kormányzat leállította, s kártérítést is fizetett az áldozatok hozzátartozóinak.

Miután a II. világháborúban is vesztes lett Magyarország, az újonnan visszaszerzett területeiről ismét le kellett mondania, és Bácska visszakerült Jugoszláviához. Az ezután végrehajtott délvidéki vérengzéseknek (1944–1945) több tízezer magyar civil áldozata volt. A jugoszláv kormány a német lakosságot kitelepítette vagy elüldözte, és újra hozzáfogott Bácska szerbesítéséhez.

1950-ben a Bácska északi, magyarországi negyede az újonnan kialakított Bács-Kiskun megye része lett.

A kilencvenes években dúló délszláv háborúk alatt és után a szerbiai hatalom szerb telepesek és menekültek ezreit telepítette be. Ez a folyamat a mai napig is tart.

Jelenleg Bácska déli része, illetve a Szerémség és a Bánság egy-egy része a szerbiai Vajdaság Autonóm Tartományt alkotja. A Vajdaság és Bácska kulturális központja a Duna mellett fekvő Újvidék.

A Bácska múltjának megismertetésével 1995 óta a Bácsország, Vajdasági Honismereti Szemle foglalkozik, ami a határ két oldalát és a kutatókat is összeköti.

Közigazgatás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyarország[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Észak-Bácska a magyarországi Kecskemét központú Bács-Kiskun megye legdélebbi része. Négy kistérség osztozik területén:

Ezek alkotják a Felső-Bácskai térséget. Ennek területe nem egyezik meg Bácska északi történelem-földrajzi határaival (például Nemesnádudvar, Hajós, Sükösd, és a Kiskunhalasi kistérség nagy része már nem Bácska).
Nagyobb városai:

Szerbia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szerbia Vajdaság Autonóm Tartományában helyezkedik el Dél-Bácska. 3 nagy körzetre van felosztva, és ezek további községekre (opština) oszlanak:

Továbbá Bácskához tartozik földrajzilag az Észak-bánsági körzet (Severnobanatski Okrug) 3 községe is (A különös közigazgatási beosztás nem véletlen, hanem a szerb kisebbségpolitika eredménye, amely a magyar tömblakosságot igyekszik minél kisebb egységekbe tördelni):

Népesség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Népességváltozások

  • 1869: 518.110 fő
  • 1880: 549.696 fő
  • 1890: 621.960 fő
  • 1900: 665.310 fő
  • 1910-es népszámlálás idején Bácska népességének 704.563 lakosa volt. Ebből 43,2%-a magyar (310.490 fő), 22,5%-a német és csupán 28,1%-a délszláv.

A magyarok száma 1910–1921 között 303.171 főről 260.998 főre csökkent.

Dél-Bácska[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

2002-ben Bácska szerbiai részén 1.022.524 személy élt, ennek 54,74% szerb, 21,70% magyar, 24,66%-a pedig szlovák, bunyevác, sokác, cigány és német nemzetiségűnek vallotta magát.

Bácska nagyobb települései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyarország[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szerbia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Korai magyar történeti lexikon, Budapest, 1994. 75.
  2. http://mek.niif.hu/00000/00060/html/009/pc000928.html#8

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]