Esterházy Móric

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
gróf Esterházy Móric
Esterházy Móric.jpg
A Magyar Királyság 20. miniszterelnöke
Hivatali idő
1917. június 15.augusztus 20.
Előd Tisza István
Utód Wekerle Sándor

Született 1881. április 27.
Oroszlány, Osztrák–Magyar Monarchia
Elhunyt 1960. június 26. (79 évesen)
Bécs, Osztrák Köztársaság
Párt pártonkívüli
Foglalkozás politikus
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Esterházy Móric témájú médiaállományokat.

Galántai és fraknói gróf Esterházy Móric (Majkpuszta, Oroszlány, 1881. április 27.Bécs, 1960. június 28.) magyar arisztokrata politikus, császári és királyi kamarás (1905), a Lipót rend nagykeresztese (1916), valóságos belső titkos tanácsos (1916), miniszterelnök (1917), Esterházy Péter író nagyapja.

Családja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tanulmányait a szülői háznál kezdte, majd 1899 és 1904 között a budapesti és az oxfordi egyetem hallgatója volt. Itt ismerte meg Lord Halifaxot (teljes nevén: Edward Frederick Lindley Wood, Halifax Earlje), – Anglia későbbi külügyminiszterét – akihez szoros barátság fűzte. Az egyetem elvégzése után hosszabb utazást tett Európában és Észak-Amerikában. 1905-ben kapcsolódott be a politikai életbe, amikor örökös jogon a főrendiházban foglalt helyet. A következő évben az ifj. Andrássy Gyula gróf lemondásával megüresedett tőketerebesi kerületben független 67-es programmal szerzett mandátumot, s ugyanitt 1910-ben és 1918-ban is elnyerte a választók bizalmát. Az első világháborúban önkéntesként harcolt a szerb, illetve az orosz fronton a 9. huszárezred tartalékos főhadnagyaként. 1917-ben előbb tartalékos századossá, június 15-én pedig Tisza István menesztése után IV. Károly király miniszterelnökké nevezte ki, de nem sokára rá, alig két hónapos kormányzás után lemondott. A kormányát követő Wekerle-kabinetben 1918. január 25-től május 8-ig tárca nélküli miniszteri (ténylegesen: népegészségügyi) posztot vállalt, s rövid ideig a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium vezetésével bízták meg. A Tanácsköztársaság alatt a csákvári földműves iskolát vezette, a proletárdiktatúra bukása után visszavonultan gazdálkodott birtokain. A politikába 1931-ben tért vissza ismét, amikor a Keresztény Gazdasági és Szociális Párt színeiben jelöltséget vállalt a tapolcai kerületben, ahol meg is választották képviselőjükké. Széles körű bel- és külföldi publikációival keltett feltűnést. Pártjában már a kezdetekben nagy tekintélyre tett szert, elnyerte annak bizalmát, amelynek köszönhetően tagja lett a 33-as Országos Bizottságnak, ahol gyakori felszólalásaival többször sikerült az adófizetők és általában a magángazdaság érdekében jelentős könnyítéseket elfogadtatnia. Kezdeményezésére vezethető vissza egy, a részvényjog reformját célzó mozgalom megalapítása és az uzsoratörvény-javaslat. Az 1939 és 1944 között az Egyesült Keresztény Párt képviselőjeként a Magyar Élet Pártjának Zala vármegyei listájáról jutott be a Képviselőházba. Támogatta Kállay Miklósnak a második világháborúból történő kiugrási politikáját, amiért a nyilas hatalomátvételt követően a Gestapo (német titkos államrendőrség) 1944. október 16-án letartóztatta, a kormány pedig deportálta. Kezdetben a Margit körúti katonai fogházban, később Sopronkőhidán raboskodott. 1945 februárjában a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolták, ahonnan szeptemberben térhetett vissza Magyarországra. 1951-ben családjával és idős édesanyjával együtt a kommunisták a fővárosból a Heves megyei Hortra telepítették ki. Internálása alatt sírásóként dolgozott. 1956-ban lányával Bécsbe emigrált, ott az unokaöccse által felajánlott lakásban, a Schwarzenberg-palotában élte le hátralévő négy évét, ahol 1960-ban hunyt el. Mariazellben nyugszik.

Miniszterelnöksége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Ferenc József halála után trónra lépő új, a politikai ügyekben még kevésbé tájékozott IV. Károly király már 1917 januárjában is felvetette Tisza István menesztését, de erre akkor nem került sor. Miután a király április 28-i utasítása után sem tudott a kormány a népjóléti intézkedésekről és a választójog kiterjesztéséről javaslatot előterjeszteni, az uralkodó lemondásra szólította fel Tiszát, amit ő május 23-án be is adott. Ezután Károly király több párttal tárgyalt, mindvégig eredménytelenül. Az Alkotmánypárt és Apponyi Függetlenségi 48-as és Kossuth Pártja, azon belül is ifj. Andrássy Gyula és Wekerle Sándor került előtérbe. Sokak meglepődésére június 8-án a politikai életben kevéssé ismert 36 éves Esterházy Móric grófot kérte fel IV. Károly kormányalakításra. Kormányába jobbára Andrássy hívei kerültek, de a mérsékelt ellenzék másik két pártja egy-egy, valamint a baloldali ellenzék is két tárcát kapott. A kormány június 21-én mutatkozott be a képviselőházban. Célkitűzései, elsősorban a szociális reformok és a választójog kiterjesztés, a Nemzeti Munkapárt parlamenti többsége miatt zátonyra futottak, így a kabinet csakhamar válságba sodródott. A földmunkás szakegyesületek alapszabályainak jóváhagyására nehezen, míg a bányászokéra egyáltalán nem lehetett rábeszélni. A tervek között szerepelt még az üzemek militarizálásának enyhítése, de a gyakorlatban ez sem valósult meg. Egymást követték a kudarcok, amivel a kormány elvesztette a tekintélyét. A kiútra kétféle megoldás volt elképzelhető. Az egyik, hogy szövetségbe lépnek Tiszával, vagy a képviselőház feloszlatásával és a nép segítségével rákényszerítik a munkapártra a mérsékelt reformokat, de Esterházy mindkét lehetőség elől kitért, és augusztus 19-én benyújtotta lemondását. A másnap kinevezett Wekerle Sándor átvette a leköszönt kormány valamennyi tagját. Esterházy Móric és kabinetje hivatalosan augusztus 23-ig maradt hivatalban.


Elődje:
Tisza István
Magyarország miniszterelnöke
1917
A magyar miniszterelnöki pecsét 1848-ból
Utódja:
Wekerle Sándor

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]