V. Károly lotaringiai herceg

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
V. Károly lotaringiai herceg
Charles-V-Lorraine.jpg
Született
1643. április 3.
Bécs
Elhunyt
1690. április 18. (47 évesen)
Wels
Házastársa Habsburg Eleonóra lengyel királyné
Gyermekei I. Lipót lotaringiai herceg
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz V. Károly lotaringiai herceg témájú médiaállományokat.
Az ifjú V. Károly lotaringiai herceg

V. Károly Lipót lotaringiai herceg (franciául Charles Léopold duc de Lorraine, (németül Prinz Karl Leopold von Lothringen); (Bécs, 1643. április 3.Wels, 1690. április 18.), 1675-től Lotaringia címzetes hercege, császári-királyi tábornagy, a törökellenenes Szent Liga hadvezére, akinek vezetésével sikerült kiűzni a törököket Magyarországról. I. Lipót német-római császár, magyar és cseh király sógora, I. Ferenc német-római császár és Károly Sándor lotaringiai herceg nagyapja. Elterjedten nevezik Lotaringiai Károly (Charles de Lorraine; Karl von Lothringen) névformában is.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Származása, testvérei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Lorraine Arms 1538.svg

Károly Lipót herceg Bécsben született 1643-ban. Édesapja a Vaudémont-házból való Miklós Ferenc herceg (1609–1670) volt, Lotaringia uralkodó hercege, II. Ferenc lotaringiai hercegnek, Vaudémont grófjának fia.

Édesanyja (egyben apjának unokanővére) Claudia lotaringiai hercegnő volt (1612–1648), II. Henrik lotaringiai herceg (1563–1624) és Gonzaga Margit mantovai hercegnő (1591-1632) leánya.

Miklós Ferenc herceg 1635-ben elmenekült országából, amely francia megszállás alá került (a lotaringiai hercegek emiatt egészen 1697-ig csak címzetes hercegi címet viseltek). A szülők a Habsburg Birodalomba költöztek, házasságukból öt gyermek született, hárman érték meg a felnőttkort:

  • Ferdinánd Fülöp, Lotaringia és Bar hercege (1639–1659).
  • Károly Lipót herceg (1643–1690), V. Károly néven Lotaringia címzetes hercege.
  • Anna Eléonóra (1645–1646), kisgyermekként meghalt.
  • Anna Mária (*/† 1646)), kisgyermekként meghalt.
  • Mária Anna Terézia lotaringiai hercegnő (1648–1661), a Remiremont kolostor főapátnője.

Károly Lipót herceget szülei egyházi pályára szánták. 1648-ban kinevezték a Saint-Dié káptalan nagyprépostjának, majd 1649-ben a Gorze-i apátság főapátjának. 1659-ben azonban elsőszülött bátyja, Ferdinánd Fülöp herceg (1639–1659) húsz évesen meghalt, és Károly Lipót lett a Lotaringiai Hercegség örököse. Nagynénje révén örökölte még Bar hercegének címét is. Lemondott az egyházi életpályáról, a katonai karriert választotta, és 1663-ban a német-római birodalmi haderő szolgálatába állt.

Eleonóra Mária Jozefa főhercegnő

Házassága, gyermekei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Károly Lipót herceget ifjúkorában, 1662-ben eljegyezték a Savoyai-ház nemours-i mellékágából származó Marie-Jeanne-Baptiste de Savoie-Nemours hercegnővel (1644–1724) volt, Savoyai Károly Amadé hercegnek, Nemours 6. hercegének (Charles-Amédé de Savoie-Nemours, 1624–1652) és Élisabeth de Bourbon–Vendôme francia hercegnőnek leányával. XIV. Lajos francia király azonban Marie-Jeanne hercegnőt a frissen megözvegyült II. Károly Emánuelnek (1634–1675), Savoya uralkodó hercegének szánta, ezért 1665-ben felbontotta jegyességüket.

Sok évvel később, 1678-ban Károly herceg feleségül vette Habsburg Eleonóra Mária Jozefa főhercegnőt (1653–1697), III. Ferdinánd német-római császár harmadik feleségétől, Gonzaga Eleonóra mantovai hercegnőtől (1630–1686) született leányát, Wiśniowiecki Korybut Mihály lengyel király (1640–1673) özvegyét. Házasságukból hat gyermek született:

Feleségének, Habsburg Eleonóra főhercegnőnek féltestvére volt III. Ferdinánd császár első feleségétől, Habsburg Mária Anna spanyol infánsnőtől (1606–1646) született fia, I. Lipót császár (1640–1705), aki ilymódon Lotaringiai Károly herceg sógora is volt. Eleonóra főhercegnő biztosította gyermekeinek az anyja után járó Gonzaga-örökséget is.

Katonai pályafutása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fővezérség és címzetes hercegség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Károly herceg 1664. augusztus 1-jén kitüntette magát a szentgotthárdi csatában, ahol az európai keresztény szövetségesek (a bajor, brandenburgi, francia és szász királyságok haderői), Raimondo Montecuccoli tábornagy parancsnoksága alatt jelentős győzelmet arattak Ahmed Köprülü nagyvezír hadserege fölött (bár utána megkötötték a megalázó vasvári békét, amely kiszolgáltatta Magyarországot az Oszmán Birodalomnak). Károly herceg 166869-ben eredménytelenül pályázott a lengyel trónra. 1671-ben Johann von Sporck tábornagy parancsnoksága alatt harcolt Thököly kurucai ellen. Ő vezette a stájerországi Murau ostromát, majd a birodalmi lovasság parancsnokává nevezték ki, Montecuccoli parancsnoksága alatt. A francia–holland háború során, 1674. június 16-án Rajna menti Sinsheimnél vereséget szenvedett a Pfalzot végigpusztító Turenne francia marsall hadaitól. 1674-ben a németalföldi seneffe-i csatában a Nagy Condé ellen harcolva fejsebet kapott, de felgyógyult.

1675 szeptemberében kinevezték a birodalmi haderő főhadparancsnokának (generalissimusnak). Ugyanebben a hónapban hunyt el nagybátyja, IV. Károly lotaringiai herceg, Károly Lipót felvehette a Lotaringia (uralkodó) hercege címet. Hercegi címének legitim voltát az összes európai hatalom elismerte, Franciaország kivételével. XIV. Lajos francia király elfoglalva tartotta a hercegi államot, V. Károly herceget ezért hivatalosan Lotaringia címzetes hercegének („duc titulaire”) címezték. Némely krónikás „hercegség nélküli hercegnek” („le duc sans duché”) nevezte.[1]

Még a francia–holland háború során, 1676-ban Károly herceg Badeni Hermann őrgróffal együtt részt vett a franciák által évek óta megszállva tartott birodalmi határerőd, a Rajna menti Philippsburg ostromában és visszafoglalásában. 1679-ben Tirol és Elő-Ausztria helytartójává nevezték ki.

Bécs felmentése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1683 júliusában Kara Musztafa nagyvezír 180 000 főnyi hadsereggel ostrom alá vette Bécset. A császári udvar elmenekült a városból, a védelmet Ernst Rüdiger von Starhemberg gróf tábornagyra bízták. A felmentő seregek Nyugat-Ausztriában és Bajorországban gyülekeztek, Lotaringiai Károly herceg fővezér, Savoyai Jenő tábornagy és Sobieski János lengyel király vezetése alatt. Július 29-én a pozsonyi csatában Lotaringiai Károly herceg szétverte a török szövetségeseként felvonuló Thököly Imre hadait. Szeptember 12-én hajnalban a keresztény szövetségesek megtámadták az ostromló had táborát. A kahlenbergi csatában megsemmisítő győzelmet arattak, felmentették a végveszélybe jutott császárvárost. A szétzilált török had Győrig futott. Az Udvari Haditanács úgy döntött, Magyarországon is folytatja a megvert ellenség üldözését. Október 9-én Sobieski János csapatai – súlyos veszteségek árán – elfoglalták Párkányt. Október 21-én Károly herceg császári csapatai, a lengyelekkel együtt bevették Esztergomot. December 25-én Belgrádban IV. Mehmed szultán kivégeztette Kara Musztafa nagyvezírt, akit háromszoros túlereje ellenére győztek le a Kahlenbergen.

Buda 1684-es ostroma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1684. március 5-én XI. Ince pápa kezdeményezésére megszületett a Szent Liga, a Habsburg Birodalom, a Lengyel Királyság, Velence és a pápa törökellenes szövetsége. 1684 tavaszán Károly herceg a birodalmi haderővel Buda elfoglalására indult. A 38 000 főnyi hadsereg június 18-án rohammal elfoglalta a visegrádi fellegvárat és a várost. Június 27-én Maximilian Lorenz von Starhemberg tábornagy (Ernst Rüdiger gróf öccse) vezetésével Vácnál szétvertek egy 17 000 fős török hadsereget, és elfoglalták a várost. Június 30. bevonultak a törökök által felgyújtott Pest városába. Július 14-én, Bécs ostrom alá vételének évfordulóján megkezdték a Budai Vár lövetését. A vár ellen intézett rohamokat a védők visszaverték. Az ostromlók veszteségei hatalmasra nőttek. Szeptember 22-én megérkezett a török felmentő sereg, amely támadásba ment át. A megromlott hadi helyzetben Károly herceg október 30-án elrendelte a visszavonulást. Az első ostrom kudarcáért és a súlyos veszteségekért Károly herceg – paradox, de jellemző módon – Ernst Rüdiger von Starhemberg tábornagyot, a bécsi Haditanács tagját tette felelőssé, aki a vállalkozást első pillanattól kezdve elhibázottnak tartotta, és ellenezte.

Ostromművek Buda és Pest körül 1686-ban

Buda visszavívása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1686-ban a Szent Ligához csatlakozott Oroszország, Bajorország, Litvánia, Szászország és Brandenburg. XIV. Lajos megígérte a pápának, hogy a hadjárat folyamán nem támadja hátba a Habsburg Birodalmat. Az 1684-es ostrom kudarcát értékelve a Haditanács határozatba tette, hogy Buda vára nem menetből kifüstölhető „fészek”, hanem „erősség”, amely szabályos ostromtervet és jól szervezett hadműveletet igényel.

Két év felkészülés után 1686 tavaszán Károly herceg, II. Miksa bajor választófejedelem, Savoyai Jenő herceg, Badeni Lajos őrgróf és szövetségeseik másodszor is megindultak Buda elfoglalására, ezúttal kétszerte erősebb, 74 000 főnyi hadsereggel. Miksa csapatai június 17-én elfoglalták Pest városát, táborukat a Gellért-hegy déli lábánál rendezték be. Károly herceg csapatai Óbuda felől vonultak fel. A várat és a vízivárost körülvették, szabályos ostromműveket építettek ki. A hadműveleti terület köré külső védősáncot (circumvallatio) húztak fel, az ostromló haderő saját oltalmára, külső támadás ellen. Június közepén kezdték meg a várfalak rendszeres ágyúzását. Augusztus közepén egy török felmentő sereg érkezett, ezzel a császáriak Érd környékén megütköztek és elűzték. A várat védő Abdurrahman Abdi pasa elmulasztotta a közös ellentámadást.

A két és fél hónapon át szívósan, és nagy erőkkel folytatott ostromműveletek után 1686. szeptember 2-án Károly herceg elrendelte az általános rohamot. A két irányból (a Vár északi és déli bástyai ellen) meginduló támadás sikerrel járt, elsőként magyar hajdúk hatoltak fel a bástyafokra. A védők parancsnoka, az idős Abdurrahman pasa elesett a közelharcban. Az erődöt bevették, a török lakosságot rabszolgasorba vetették vagy elüldözték. A visszavonuló török felmentő had nyomán haladó császáriak szeptember 23-án elfoglalták Simontornyát, majd Pécset, október 30-án Siklóst, a keleti hadsereg november 12-én elfoglalta Kolozsvárt.

Károly lotaringiai herceg, császári fővezér

Magyarország meghódítása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Buda visszafoglalása után sor kerülhetett Magyarország és az Erdély területének teljes meghódítására.[2] 1687 áprilisában a bécsi Haditanács déli irányú támadást határozott el. Károly herceg fővezér a 40 000 főnyi főerővel a Duna mentén Eszékig vonult, egy második, 20 000 főnyi hadsereg, Miksa Emánuel bajor választófejedelem (1662–1726) parancsnoksága alatt eközben Szolnokról a Tisza mentén Pétervárad felé menetelt. Július közepén a két sereg a Dunánál találkozott. A 60 000 főnyi oszmán haderő, Szulejmán pasa nagyvezír parancsoksága alatt Eszékről kiindulva átkelt a Dráván, és megtámadta a Mohács környékére visszavonult császári haderőt. Rossz hadvezéri döntése azonban lehetővé tette, hogy a császáriak általános ellentámadását. Augusztus 12-én a nagyharsányi csatában (amelyet második mohácsi csatának is neveznek) Badeni Lajos őrgróf, Miksa Emánuel választófejedelem, és Savoyai Jenő herceg vezette rohamozó csapatok megsemmisítő vereséget mértek a török hadra. A vereség politikai bomlást idézett elő az Oszmán Birodalomban, IV. Mehmet szultán kivégeztette Szulejmán nagyvezírt, de a lázadók őt magát is megbuktatták és börtönbe vetették. Helyére öccse, II. Szulejmán került.

A "második" mohácsi csata 1687-ben

Az Oszmán Birodalom megingását kihasználva Károly herceg csapatai Magyarország nagy területeit hódították meg. Bevették Eszéket, Valpót, Péterváradot, Károlyvárost, Pozsegát, Várpalotát és Egert. Császári ellenőrzés alá vonták Szlavóniát és az egész Erdélyi Fejedelemséget. Károly herceg Balázsfalván aláírta a balázsfalvi paktumot, amelyben I. Apafi Mihály fejedelem önállóságának fenntartása fejében kötelezte magát a császári sereg ellátására. Károly garantálta Erdély önállóságát és II. Apafi Mihály örökösödési jogát, ám a paktumot Bécsben nem ismerték el. Magyarországon megbukott a törökbarát politikai irányzat. A pozsonyi magyar országgyűlésen a magyar nemesség lemondott szabad királyválasztási jogáról és az Aranybulla ellenállási záradékáról. Törvénybe iktatta a Habsburg-ház örökös trónutódlási jogát, és 1687. december 9-én I. Lipót császár fiát I. József néven magyar királlyá koronázták. A magyar nemzeti királyság örökös (értsd örökletes) Habsburg királysággá alakult.

Utolsó évei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1688 májusában megbetegedett, és átadta a fővezérletet Miksa Emánuel bajor választónak, aki augusztusban megostromolta és szeptember 9-én elfoglalta Nándorfehérvárt, majd a kulcsfontosságú Szendrőt, és Galambócot. Sikerei nyomán XIV. Lajos felmondta az 1684-es fegyverszünetet csapatokat küldött a Pfalzi választófejedelemségbe. Az augsburgi liga hadat üzent, kitört a pfalzi örökösödési háború. A felgyógyult Lotaringiai Károly herceg ismét hadparancsnokként vonult a háborúba. Jelentős haditette volt Mainz visszafoglalása. Betegsége azonban kiújult, és 1690. április 18-án a felső-ausztriai Welsben meghalt.

Voltaire feljegyezte, hogy Károly herceg halálhírének hallatán XIV. Lajos francia király kijelentette: „Aki ellenségeim közül a legnagyobb, legbölcsebb, és a legnagyszerűbb lelkű volt, immár halott.” [3] Halála után Lotaringia címzetes hercegének címét fia, I. Lipót lotaringiai herceg örökölte, aki 1697-ben helyreállította családjának uralmát hercegségeikben, és ismét Lotaringia és Bar ténylegesen uralkodó hercege lett.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Tulajdonképpen IV. Károly hercegnek kellett volna őt nevezni, de a lotaringiai histórikusok úgy kívánták legitimálni a Vaudémont és a Guise családból való lotaringiai hercegeket, hogy közvetlenül a Karolingokhoz kapcsolják őket. Ezért Lotaringia hercegeinek listájára felvették a Karoling-dinasztiához tartozó Károlyt (†  991), Alsó-Lotaringia hercegét is.
  2. Magyarország formálisan az osztrák uralkodó főherceg birtoka volt, nem tekintették önálló országnak, az ország úgynevezett „felszabadítása” után területét a Habsburgok meghódított területnek tekintették, a földbirtokokat nem a középkori, történelmi magyar családoknak, hanem a Habsburg-hű osztrák és magyar nemeseknek adományozták, új főnemesi osztályt (mai szóval „klientúrát”) építve ezzel.
  3. „Le plus grand, le plus sage et le plus généreux de mes ennemis est mort.” (Voltaire emlékiratai szerint).

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Barta János: Budavár visszavétele, Budapest, 1985.
  • Bubics Zsigmond: Cornaro Frigyes velencei követ jelentései Buda várának 1686-ban történt ostromáról és visszavételéről, Budapest, 1891.
  • Stéphane Gaber, Et Charles V arrêta la marche des Turcs, Presses universitaires de Nancy, 1986, ISBN 2-86480-227-9.
  • Michel Dugast Rouillé: Les maisons souveraines de l'Autriche, Babenberg, Habsbourg, (Habsbourg-d'Espagne), Habsbourg-Lorraine, (Lorraine), a szerző kiadása, Párizs, 1967.
  • Hermann Kinder – Werner Hilgemann: dtv-Atlas Weltgeschichte, 1.kötet, München, 2003.
  • Golo MannAugust Nitschke: Propyläen Weltgeschichte, 7. kötet, Frankfurt am MainBerlin, 1964.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz V. Károly lotaringiai herceg témájú médiaállományokat.
A német Wikiforrásban további forrásszövegek találhatók V. Károly lotaringiai herceg témában.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]