Dávid király
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.
Dávid Izráel második királya volt (Kr. e. 1090 – Kr. e. 970). Történetét az Ószövetségben találhatjuk meg, Sámuel próféta könyveiben. A Bibliában több zsoltárt tulajdonítanak neki.
Édesapja Isai (Jesszája) volt. Dávid volt a legkisebb fiú a családban; ő győzte le (még ifjúkorában) a filiszteus óriást, Góliátot. Sault követte a trónon, tőle Salamon örökölte azt. Több gyermeke született.
A zsidó vallás szerint a Messiás Dávid leszármazottja lesz, a keresztények pedig őhozzá vezetik vissza Jézus családfáját Józsefen és Márián keresztül.
[szerkesztés] Michelangelo Dávid szobra
1463-ban a dómépítő műhely megbízta Agostino di Duccio szobrászt, hogy egy óriási márványtömbből "Gigász"-t faragjon, olyan figurát, melyet a Dóm kórusának egyik pillérén szándékoztak felállítani. Ő a tömböt kinagyolta ugyan, de azután abbahagyta és minden további fáradozás, hogy más vállalkozót találjanak a munkára, kudarcot vallott. Most hát a Rómából éppen visszatért Michelangelohoz fordultak, és az ő vésője nyomán 1501 szeptemberétől 1504 tavaszáig létrejött a Dávid.
Előzőleg a XV. század legnevezetesebb firenzei szobrászai közül kettő, Donatello és Verrocchio is alkotott egy-egy Dávidot; de csak Donatellónak támadt az a gondolata, hogy csaknem teljesen ruhátlanul ábrázolja. Mindketten a bibliai szöveghez tartották magukat, ahol "fiúról" van szó és mindketten győztesként mutatták be, a lábánál Góliát fejével. Michelangelo szakított ezzel a hagyománnyal. Dávidja fiatal férfi, még nem teljesen kiegyensúlyozott testének nyers erejével, nem is győztes, hanem győzni akaró, aki győzni is fog. Teljes meztelensége első pillanatra meghökkentő, főként ennek az 5,17 méter magas óriásnak hatalmas méretei miatt. Reneszánsz győzelem ez – nem utolsósorban az antik minták bátorító hatására – a meztelenséget elvető középkori művészet fölött.
Az óriás törzse a testsúlyt viselő jobb lábon nyugszik, a másik, a testsúlyt nem viselő láb pedig sajátságos ferde vonalban helyezkedik el. Ez talán arra vezethető vissza, hogy amikor a tömböt Agostino di Duccio kifaragta, ezen a helyen bemélyedés vagy áttörés keletkezett. A test pontos és ugyanakkor nagyvonalú kidolgozás csodája jelentősen felülmúlja a "Bacchus"-t és meggyőzően mutatja, hogy Michelangelo néhány év alatt milyen sokat haladt előre anatómiai tanulmányaiban. A duzzadó erekkel behálózott, lazán lógó , izmos jobb kar kissé behajlított, túlméretezett kézfejével tartja a parittyát, amelynek szíja az alak hátán fut végig, a hurkot pedig a bal kéz rögzíti a vállon. A hatalmas testen az élesen oldalra forduló fej uralkodik, s a mélyen fekvő, túl nagy szemek mintha villámokat szórnának. Súlyos hajfürtök lógnak kuszáltan egymásba a haragos ráncoktól barázdált komor homlokon. Az orrcimpák kitágulnak és a szájszögletekből megvetést vélünk kiolvasni. Vajon Michelangelo ezt a Dávidot egy bizonyos meghatározott helyzetben kívánta ábrázolni, közvetlenül a harc előtt, ellenségére szegezett tekintettel és haragra gyúltan az arcátlan kihívás miatt? Az arckifejezés és a fejtartás mintha erre utalna. Ebben az esetben Góliátot kiegészítésképpen hozzá kell képzelni, körülbelül úgy, mint ahogy a XIX. század szobrai megkövetelik létezési terük gondolati kiegészítését. Michelangelónál azonban nem szabad ilyesmit feltételeznünk, és így érjük be azzal, amit maga Michelangelo és kortársai ebben a Dávidban mindig is láttak, és amit felállítási helyének megválasztásával véglegesen bizonyítottak is: a rettenthetetlenség és az erő szimbóluma.
