Arius

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Arius

Arius vagy Areios (kb. 260, Líbia – 336, Konstantinápoly) püspök, az arianizmus tanának szellemi létrehozója. Az arianizmus Arius-nak és követőinek (az ariánusoknak) mozgalma volt a 4. században, amelyet később a katolikus keresztény egyház eretnekségnek nyilvánított, mert tagadta a kereszténység Szentháromság tanát.[1] Arius alexandriai áldozópap, diakónus (διακονος, diakonosz) volt, akit rendkívül bántott az, hogy a püspöki méltóságot nem nyerhette el. Arius meghökkentő gondolatokat kezdett hirdetni az ókori keresztények között, habár a korának filozófiai ismeretei alapján a platonista filozófiából indult ki, amelyik azt tanította, hogy Isten a végső ok, az örök változhatatlanság, amiből az következett, hogy akkor minden más - teremtmény. Ha ez igaz, akkor viszont az Ige és Krisztus is csak teremtmény, bár Jézus az első minden teremtmény között. Sokakat elcsábított ez a fajta bölcselkedés és racionalizmus. E szektának olyan sok pap híve volt, hogy az akkor ismert világ nagy részében alig voltak más papok és püspökök, mint ariánusok. Az arianizmussal szimpatizált sok római császár is és elterjedt a rómaiakat körülvevő barbár népek között is. Azonban sok egyházatya vallotta Atanáz püspök ortodox véleményét, azaz Krisztus egylényegűségét az Atyával: "Isten azért lett emberré, hogy az embert istenivé tegye".[2] I. Constantinus római császár uralkodásának huszadik évétől, amikor az ariánus eretnekség elkezdődött, három évszázad telt el és ezalatt az idő alatt a folyamatosan növekvő katolikus egyház az – általa ariánus eretnekségnek tartott – tanok ellen küzdött.

Élete és működése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kéziratos Codex Vergilius romanus illusztrációja , Biblioteca Apostolica Vaticana, Vatikán

Az antiokheiai Lukianosz egzegéta[3] tanítványa volt.[4]

Kortársai igen komoly és szigorú jelleműnek mondják, ámbár nagy szelídséggel írt művei az ellenkezőjéről tanúskodnak. Nagy szorgalommal komoly ismeretekre tett szert, különösen fegyelmezett észjárása és ékesszólása által tűnt ki. A hiúságtól és dicsőségvágytól azonban nem volt mentes. Péter alexandriai püspök már ifjú korában felvette őt az alsóbb papság sorába. Amikor Antióchiai Meletiushoz pártolt, kizárta az egyház közösségéből. Péter idővel ismét visszafogadta Ariust az egyház szervezetébe és alszerpappá szentelte, majd ismét kiközösítette, mert Meletiust védte. Csak Péter utóda Achilles vette ismét vissza az egyházba és 312-ben áldozópappá szentelte. 313-ban Alexandriában a "Baucalis"-nak nevezett templom önálló vezetését bizták rá és esélye nyílt az elhalálozott Achilles utódjává válni. Azonban Sándort választották püspökké. Arius ezért sértettségében 317-318 körül élére állt annak a mozgalomnak, mely a keresztény egyházat keleten és nyugaton hosszú ideig tartó méltatlan helyzetbe sodorta. Sándor püspök ugyanis Sokratés szerint [5] papjai jelenlétében nem eléggé határozott kifejezésekkel szólt a Szentháromság tanáról. Arius Sándort igazságtalanul szabellianizmussal vádolva, hirdetni kezdte saját értelmezését és tanát, aminek a lényege a következő:

Arius tana[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első nikaiai zsinat (325.), elítélte Arius tanait. (Ortodox keresztény templom freskója, Bukarest, Románia).
Arius ábrázolása az első nikaiai zsinaton, Nagy Konstantin császár és a püspökök lábai alatt Arius

Az Isten sokkal felségesebb, semhogy a világot közvetetlenül teremtette volna és vele közvetetlen érintkezésben állna, másrészt meg az Isten közvetett működését maga a teremtés sem viselheti el. Ha tehát az Isten alkotta ezt a világot, szüksége volt egy közvetítő lényre, mintegy eszközre a teremtésnél, és ez a közvetítő lény Arius szerint az Ige ( görögül: λόγος, latinul: verbum, héberül: davar) vagyis a Fiú, kinek lényege ennélfogva nem egyenlő (homoousios) az Atyával, hanem attól egészen különböző, mert különben ő sem hozhatta volna létre a világot.

A fenti két mondatban, mintegy dióhéjban, Arius egész tana benne van. Arius e tanának vallási jelentősége igen nagy volt, mert Krisztus istenségét tagadta, és ezzel egyszersmind a keresztény vallás isteni eredetét is.

Tehát Arius szerint az egyetlen Isten fia (az Ige) nincsen öröktől fogva, nem egylényegű az Atyával, hanem ő isten teremtménye, az Atya mindenható akarata által a semmiből jött létre, Ő az első és legnemesebb teremtmény, mely által aztán a világ teremtetett, ezzel isten és a világ között létező középvaló idővel Jézussal az emberrel egyesült. Jézus tehát nem valóságos isten, de szabad akaratának helyes használata által olyan tökéletességre emelkedett, hogy az Isten őt fiául fogadta és istenné lett, ezért most jogosan imádják istenként.

Hitvita[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

„Ortodox” „Ariánus”
Sándor alexandriai püspök Arius alexandriai diakónus
Krisztus teremtetlen Krisztus teremtett lény
homoousia: egylényű az Atyával homoiousia: hasonló az Atyához

Sándor alexandriai püspök hiába szólította fel 320-ban barátságos leveleiben Ariust tanának elhagyására. Arius nemcsak hogy nem engedelmeskedett, hanem épp ellenkezőleg, több püspökhöz írásba foglalt hitvallást küldött. Kérte őket, hogy amennyiben helyeslik, pártolják ügyét Sándor püspöknél. Rövid idő alatt számtalan pártolóra és barátra akadt, akik között legbefolyásosabb a nikomédiai püspök Eusebius volt, a későbbi konstantinápolyi püspök. Eusebiusnak nagy befolyása volt I. Constantinus római császárra és annak nővérére, Constantiára és több püspök előtt nagy tekintéllyel bírt.[6]

Arius oldalára állt még többek közt caesareai Eusebius, a híres egyháztörténetíró, Paulinus tirusi, Patrophilos skythopolisi püspökök is, valamint anazerbei Athanasius. Miután Sándor törekvései Arius ellenállásán megbuktak, 321-ben Alexandriában zsinatot tartott, melyen Egyiptomból és Líbiából közel száz püspök jelent meg. Ariust követőivel együtt az egyházból kiközösítették, tanait pedig, mint eretnekséget egyhangúlag elítélték. Arius a zsinat határozatait nem fogadta el, és mindent elkövetett, hogy tanai minél jobban terjedjenek. Sándor püspök által Alexandriából kiűzetve, Palesztinába ment és onnan nagy pártfogójához, Nicomediai Eusebius püspökhöz levelet intézett. Ebben a saját püspöke ellen éles kritikát fogalmazott meg. Valószínűleg ezen levél miatt Eusebius meghívta Nikomédiába. Itt írta meg azt a levelét, amelyben Sándor alexandriai püspök felé tanait bővebben kifejtette. Itt írta meg fő munkáját is, melynek cime: Thalia (Vendégség) [7], melyből csak egyes töredékek találhatók fel Alexandriai Szent Atanáznál (Oratio I. contra Arianos c. 5., 6., 10.). 323-ban Hosius córdobai püspök, sikertelenül közvetített Alexandriai Szent Alexandrosz, alexandriai püspök és Arius között.

I. Constantinus döntése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ókeresztény ikon.
Középen Nagy Konstantin császár. aki a "Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum", az első nikaiai zsinaton elfogadott keresztény Nikaia–konstantinápolyi hitvallás közösen elfogadott szövegének részletét tartja az egyházatyákkal
A „Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum” hitvallás latin szövege. Az első egyetemes zsinat Nikaiában alkotta meg a homoousios-formulát. Ennek értelmében Jézus Krisztus nem a teremtények közé tartozik, hanem elsődlegesen Istenhez. Lényege szerint azonos Istennel, ezért az általa véghezvitt megváltás is isteni eredetű és minőségű tett.

Nagy Konstantin császár az egyház ügyét Ariussal eleinte csak jelentéktelen teológiai vitatkozásnak tekintette és mindkét félt megdorgálva, hallgatást parancsolt nekik. De mivel ez semmit sem használt, sőt ellenkezőleg a zavar napról-napra nagyobb lett, Konstantin, hogy a vallási viszálykodást megszüntesse, egyetértve I. Szilveszter pápával, 325-ben Nikaiában összehívta az első egyetemes zsinatot, hogy az apostolok által hagyományozott tant és hitvallást világosan és határozottan kimondják.

A Nikaia–konstantinápolyi hitvallás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A püspökök egyhangúlag tanúságot tettek a közösségeikben folyamatosan őrzött tanról, hogy Krisztus Jézus valóságos isten, egylényegű (homousis consubstantialis) az Atyával és ezt a tant az új tévelygések ellenében megfogalmazott hitvallásban kimondták, ezt nevezik Nikaia–konstantinápolyi hitvallásnak.

……Hiszek az egy Úrban: Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született az idő kezdete előtt.Isten az Istentől, Világosság a Világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől. Született, de nem teremtmény: az Atyával egylényegű, és minden általa lett. Értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért……
Nikaia–konstantinápolyi hitvallás (részlet)

Ez az egyik legősibb és legismertebb keresztyén hitvallás napjainkban is, amelyet szinte minden keresztyén, egyistenhívő vallási felekezet és közösség, amelynek középpontjában a názáreti Jézus élete és tanításai állnak az újszövetségi írások szerint, elfogad. Az ortodox kereszténység liturgiájában és a római katolikus mise liturgiájában egyaránt szerepel.

Arius, aki visszatért Alexandriába a számüzetéséből, szintén részt vett a zsinaton. A Nikaia–konstantinápolyi hitvallás kimondta Jézus Krisztus egylényegűségét az Atyával. Ez a szó görögül homouszion. Arius azonban betoldott egy iótát az u elé, így lett homoiuszion, ez pedig azt jelenti: „hasonló lényegű”.

A zsinat másik eredménye a húsvét időpontjában való megegyezés volt, amely a legfontosabb ünnep az egyház életében. A zsinat úgy döntött, hogy a húsvétot a tavaszi napéjegyenlőséget követő első telihold utáni első vasárnap ünneplik, függetlenül a Biblia héber naptárától és felhatalmazták az alexandriai püspököt, hogy (valószínűleg az alexandriai naptárt használva) évente hirdesse ki püspöktársai számára a pontos dátumot.

Mivel a két tábor nem tudta egymást meggyőzni, végül szavazásra került a sor és az Atanáz által javasolt hitvallás győzött. Ariust a császár, eszmetársaival, a hasonló gondolkozású Theonas marmarikai és Secundus ptolemaisi püspökökkel együtt a zsinat után Illyriába száműzte. Hasonló sors várta három hónap mulva a zsinat határozatainak ellenszegülő Nikomédiai Eusebius és Theognis nikeai püspököket is. Ezzel lezárult az első fázisa az Árius által az ókori keresztény egyházban okozott ideológiai zavarnak. Sándor alexandriai püspök, aki a niceai zsinaton 318 társával elítélte Árius tanítását, hazatérése után hónapokon belül meghalt.

A keresztény hitvallás terjesztése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezután az új hitvallás legkomolyabb terjesztője Alexandriai Szent Atanáz lett, aki, mint szerpap a nikaiai zsinaton tűnt fel, és akit Sándor halála után 326-ban alexandriai érsekké választatottak. A katolikus tanok egyik legnagyobb és legismertebb védője ő volt. Arius hívei arról igyekezték meggyőzni a császárt, hogy ők a niceai határozatot elfogadják és csupán a «homoousziosz» szót vetik el, mivel az a Szentirásban nem fordul elő. Sikerült nekik a császárt annyira befolyásolni, hogy Ariusnak és a számkivetett püspököknek a visszatérést megengedte. A császári udvar által kegyelt ariánusok, akiket nikomédiai Eusebiustól eusebiusiaknak neveztek, mindenképpen azon voltak, hogy a keresztény püspököket elmozdítsák és a helyükbe Árius-pártiakat neveztessenek ki a császárral. Így történt, hogy 330-ban Eusthatiust, Antiochia főpapját, megfosztották püspöki székétől. Rövid idő alatt több püspököt váltottak le és helyükre Árius-pártiak léphettek. Emiatt sok közösségben forrongás támadt, de az ariánusok zavartalanul folytatták tanaik terjesztését. Atanáz püspök először keményen összetűzött Meletiosz követőivel, akik szakadást okoztak Alexandriában és környékén.

Konstantin kész volt Ariust újra kegyébe fogadni, ha új hitvallást tesz. Császári leirattal úgy rendelkezett, hogy Ariusnak újra meg kell engedni hivatali tevékenysége folytatását. Atanáz ezt visszautasította. A császárnak küldött válaszlevelében így foglalt állást: "Nem lehetséges újra fölvenni az Egyházba olyan embereket, akik ellene mondanak az igazságnak, tévtanítást terjesztenek, és akikre az egyetemes zsinat kimondta a kiközösítést." Ezután Alexandriában újra kezdődtek az ariánus támadások Atanáz ellen, méghozzá olyan mértékben, hogy a püspök jobbnak látta, ha elhagyja a várost, és eltűnik egy felső-egyiptomi kolostorban.

335-ben a császár Jeruzsálembe zarándokolt.Atanáz püspök ellenfelei ezt az alkalmat fölhasználták, hogy összehozzanak egy zsinatot Tíruszban, abban a városban, melyet a császár érintett útja során. Az volt a céljuk, hogy fölszámolják a nézeteltéréseket. Alexandria püspökét fölszólították, hogy jelenjen meg a zsinat színe előtt. Atanáz kelletlenül indult el, és közel ötven egyiptomi püspököt vitt magával. Ezeket azonban meg sem hallgatták, mivel nem voltak meghíva. A helyzet komoly volt, mert a jelenlevő püspökök jó része nem szívelhette Atanázt. Hatalmaskodó és törvényellenes intézkedésekkel vádolták, többek közt, hogy meg akarja akadályozni a Rómába irányuló egyiptomi gabonakivitelt. Amikor fölismerte a dolgok kedvezőtlen állását, elmenekült, még mielőtt leváltását kimondták volna. A császár a galliai Augusta Treverorumba (ma Trier) száműzte és hasonló sors érte az ancyrai Marcellust is. Constantius császár súlyos betegségbe esett és megkereszteltette magát, Atanázt két évi és négy hónapi távollét után, 337. június 17-én visszahivta és kijelentette, hogy Atanázt csak azért küldte Trierbe, hogy őt az ariánus ellenfeleinek dühétől megmentse. De az újabb ariánus vádak következtében keresztség szentsége nélkül élő és ariánus érzelmű Konstantinus császár 341-ben az ariánus Kappadókiai Gergelyt nevezte ki Alexandria érsekévé. Ekkor Atanáz, Rómába ment, ahol őt Gyula pápa tisztelettel fogadta, majds meghivta az ariánusokat oda egy zsinatra. Atanáz 18 hónapig hiába várt, az ariánus püspökök nem akartak megjelenni.

Arius halála 336-ban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Alexandriai Szent Atanáz még életében elnyerte az "Egyház oszlopa" és az "Ortodoxia atyja" kitüntető elnevezéseket.

Konstantin császár keresztül akarta vinni Arius visszavételét az egyetemes keresztény egyházba, de Arius egy ünnepi körmenet alatt 336-ban, hirtelen meghalt.

A következő évben meghalt Konstantin császár is, aki halála előtt elrendelte, hogy Atanázt száműzetéséből, Trierből, hivják vissza. A pápa Sardikkában 343-ban zsinatot tartott, melyen az egyházi ügyek megvizsgálása után a száműzött püspököket, közöttük Athanázt és Marcellust, bűnteleneknek nyilvánította. Atanáz még életében elnyerte az "Egyház oszlopa" és az "Ortodoxia atyja" kitüntető elnevezéseket.

Ezt látván az ariánusok, a zsinattól külön váltak és a közeli Philippopollsban zsinatot tartottak, hol Athanasiust és követőit, még magát Gyula pápát is kiközösítették. Míg az ariánusok ügye a katolikusokéval szemben diadalmaskodni látszott, azalatt ők maguk között pártokra szakadva, szigoru és mérsékelt ariánusokra oszlottak. A radikális ariánusokat, akiket egy antiochiai szerpap, Aëtius neve után aëtáusiaknak, Kisázsia egyik tartományában, Mysiában Eunomius cyzikusi püspök neve után eunnomiusiaknak is neveztek, azt tanították, hogy úgy, ahogy a teremtő és a teremtmények között végtelen távolság van, úgy a Fiú is, a teremtmények fölé emelve, lényegét tekintve az Atyához nem hasonló. Más néven anomoeusoknak is hivták őket. Mások nem képviseltek ilyen radikális véleményt a keresztény felfogással szemben, és úgy tartották, hogy a Fiú az Atyával nem egylényegű ugyan, hanem mégis hasonló lényegü, ezért csak félariánusoknak, eusebiusiaknak vagy homoiuzistáknak nevezték őket.

342-ben a római zsinaton I. Gyula pápa személyesen erősítette meg tisztségében Atanázt. A két pártra szakadt félariánusok és eunomiusiak, egyesítése végett több zsinatot tartottak. Az elsőt 351-ben Sirmiumban. Ez a zsinat Photinus tanait elítélte, és 27 anatémát bocsátott ki leginkább Sabellius állításai ellen. A másodikat 357-ben szintén Sirmiumban tartották, melyen megszerkesztették az arianizmusnak hódoló hitvallás-formula szövegét, melyet kénytelen volt Hosius córdobai püspök is aláirni, mely tettét azonban halála előtt visszavonta. A gall püspököket sehogy sem birhatták rá e hitformula aláirására, keleten is sokan voltak ellene, akik ancyrai Vazul elnöklete alatt 358-ban Ancyrába (ma Ankara) zsinatot hivtak össze, melyen egy, a szigorú arianizmussal ellenkező és Konstantius, Valens és Ursacius által elfogadott hitvallást szerkesztettek.

319-ben Sirmiumban még egy harmadik zsinat is volt, amelyen az anomoeusok és félariánusok egyesítése céljából hitvallást adtak ki. Ezen unió létrejötte körül még több igyekezetet fejtettek ki az Isauriának Seleucia és Aemiliának Rimini nevű városokban 359-ben tartott zsinatokon. Riminiben mintegy négyszáz püspök gyűlt össze, köztük nyolcvan ariánus püspök, élükön Valensszel, L Ursacius és Auxentiusszal. A keresztény főpapok szorosan a nikai hitvalláshoz ragaszkodtak, az ariánus püspököket pedig kiközösítették. Konstantius azonban nem fogadta szívesen ennek a zsinatnak a követeit és mindaddig magánál tartotta őket, amig a hosszú várakozásban kifáradva, Riminiben vissza nem vonták határozataikat és alá nem írtak egy hitformulát, melyben a Fiút az Atyával csak hasonló lényegűnek mondták ki. A Riminiben levő püspökök is engedtek a fenyegetődzésre, Riminit addig nem volt szabad elhagyniuk, amig az egylényegü kifejezést mellőző mintát alá nem irják. Seleuciában a szigorú ariánusok egy ariánus hitvallás keresztülvitelével szintén győzedelmeskedtek a nagyobb számú félariánusok ellenében, és ezeknek püspökeit, mindenféle vétségeket koholva ellenük, meg akarták fosztani hivataluktól. De ez a látszólagos egyezség nem tartott sokáig, mivel csak kierőszakolt volt.

II. Constantinus halála és Iulianus három éves uralma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Iulianus "Apostata" a Római Birodalom császára volt három évig, 361 és 363 között. Iulianus úgy gondolta, hogy ő az egyetlen császár, aki képes visszaszerezni, a Római Birodalom elveszett dicsőségét. Ariánusok tanítottak fiatalkorában, grammatikára Nicocles, retorikára Hecebolius. Császárrá történő kikiáltását követően azonban felhagyott Arius tanainak követésével és uralkodása alatt a továbbiakban az ősi görög-római vallási hagyományokat ápolta és pártfogolta. Az kereszténység ügye veszélyben forgott, miután Atanáz alexandriai püspököt száműzte püspöki székéből.

II. Constantius, az ariánusok hatalmas pártfogója 361-ben meghalt és utóda, Flavius Iulianus római császár abból a szándékból, hogy a keresztény egyházat gyengítse és a zavarokat még inkább növelje, a Konstantius alatt száműzött püspököket visszahívatta. Így Atanáz is visszafoglalhatta püspöki székét Alexandriában, s az általa ugyanitt, 362-ben tartott zsinatot a félariánusok is kedvezően fogadták.

Sok püspök híveivel együtt, akik erőszak vagy megtévesztés miatt a riminii hitvallást elfogadták, visszatért a katolikus keresztény egyház szervezetébe. Atanáz keleten, Poitiers-i Szent Hilár nyugaton tevékenykedett. Az egész frank birodalom egyháza elfogadta az zsinat által elfogadott hitvallást. Csak Cagliari Lucifer tartotta meg a félariánus hitet Hilár és Atanáz alapelveit lazáknak tartva, ezért megalapította a luciferiek felekezetét.

Az kereszténység ügye veszélyben forgott, miután Flavius Iulianus római császár Atanáz pöspököt száműzte ugyan, de 363-ban, a keresztény utókortól az "Apostata" (hitehagyott) melléknevet kapott császár, hirtelen meghalt. Utóda Flavius Claudius Iovianus római császár a kereszténység pártfogója lett, de csak 364-ig élt. Utóda I. Valentinianus római császár öccsére Valensre ruházta át az uralkodást keleten. Főleg Antiochiában és Konstantinápolyban a félariánusoknak és az keresztényeknek sokat kellett szenvedniük a Valens császár által pártfogolt ariánusoktól. Az igazhitű püspököket gyakran székeiktől fosztottak meg; a püspököket, papokat és szerzeteseket kővágó és bányamunkákra stb. itélték, az isteni tiszteletet csak titokban végezhették. Atanázt ötödszörre is száműzték, de ez alkalommal csak négy hónapra, mert Valens a hívek lázadásától tartva, visszahívta őt Alexandriába, ahol élete végéig, mint püspök működött 373-ig.

Atanáz halála után az alexandriai püspöki széket az ariánus Lucius foglalta el, aki a katolikusokat és a félariánusokat is hevesen üldözte, de ennek az üldözésnek az lett a következménye, hogy a félariánusok a római katolikus egyház közösségébe visszatértek és 366-ban elfogadták a nikaia–konstantinápolyi hitvallást. A második keresztényüldözés 369 és 372 között zajlott le és Athanarich nyugati gót fejedelem nevéhez fűződik. Az üldözés mind az ortodoxokra, mind az ariánusokra, mind az audeianusokra kiterjedt, azaz mindazokra, akik a pogányságtól eltértek. Athanarich a lelki megtisztítás szándékával uralmi területén egy kultikus szobor körülhordozását rendelte el, és megparancsolta, hogy mindenki mutasson be áldozatot. Egy Tarzusban tartandó zsinaton a tökéletes egyesülés létrehozását tervezték, de Valens betiltotta annak megtartását.

Ettől kezdve az arianizmus a Római Birodalomban hanyatlásnak indult. 373-ban az arianizmus akkori szellemi vezetője Euzojus pátriárka Antiokheiában meghalt és két évre rá Valens a gótok ellen csatát vesztett és életét veszté. Nyugaton pedig a békeszerető Valentinianus alatt csupán Milanóban volt az arianizmusnak hatalmas védője Auxentius püspökben, ki már 374-ben meghalt és utódja Ambrus lett.

Az arianizmus halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A halálos csapást az arianizmusra Nagy Theodosius császár mérte. Több éven keresztül együtt uralkodott I. Valentinianus római császár fiaival, Gratianusszal és II. Valentinianusszal. 380-ban kiadott vallási rendeletével államvallásá tette a nikaia–konstantinápolyi hitvallás szerinti katolikus kereszténységet.[8]

Theodosius már 380-ban kiadta azt a rendeletet, melyszerint mindenkinek azt a hitet kellett elfogadni, melyet I. Damáz pápa és Péter alexandriai püspök vallottak, azaz a katolikus hitet. Konstantinápolyban egyetlenegy templom sem maradt az ariánusok birtokában, és miután már előbb, a 381-ben megtartott második egyetemes és első konstantinápolyi zsinaton a Nikaia–konstantinápolyi hitvallást megerősítették, és az ariánusokra egyházi átkot mondtak ki, eltiltották őket minden vallási összejöveteltől és keleten valamennyi templomukat elvesztették. A zsinat kiegészítette a Niceai hitvallást – elsősorban a harmadik hitágazatot – és nem tette a hitvallás részévé az ariánusok tanításának elítéléséről szóló záró tételeket. I. Damáz pápa a dogmatikai döntéseket elfogadta, viszont abba nem egyezett bele, hogy a keresztény világban Konstantinápoly legyen az elsőszámú központ. 382-ben Rómában hívott össze még egy zsinatot. Itt megerősítették Róma primátusát Alexandriával, Antiochiával és Konstantinápollyal szemben. Ezek a döntések a későbbiekben minden pápánál egyre erősebben éltek.

Ezután már csak nyugaton tudott még egyszer tért nyerni az arianizmus. Gratianus a pogányság végső felszámolása érdekében letette a Pontifex Maximus címet, a római szenátus tanácsterméből eltávolíttatta a Victoria-oltárt, eltörölte a pogány papság és a Vesta-szüzek intézményét. Azonban Gratianus császárt 383-ban meggyilkolták. Utódja öccse, II. Valentinianus római császár csak 13 éves volt és a gyámságot anyja Justina vette át, aki minden erővel szerette volna az arianizmust feléleszteni. De útjában állt Ambrus milánói püspök, aki nagyon erélyesen fellépett ellene. Habár II. Valentinianust anyja az ariánus hit számára megnyerte, Theodosiusnak sikerült a katolikus egyházzal kibékítenie, úgy hogy Justina halálával az ariánusok utolsó reménye tünt el. Keleten, Theodosius általában az eretnekek, de különösen az eunomiusiak ellen harcolt. Példáját követték fiai, Flavius Honorius római császár és Flavius Arcadius bizánci császár, valamint ezek utódai is.

Az arianizmus tovább már nem létezett a Római Birodalomban. Csak néhány ókori európai népnél, (gótoknál, svédeknél, burgundoknál, vandáloknál és longobárdoknál) maradt fenn hosszabb ideig.

Véglegesen a khalkédóni zsinat számolta fel Arius eretnek tanait. A khalkédóni zsinattal a krisztológiai dogma fejlődése örökre lezáródott a katolikus egyházban. A katolikusok a mai napig nem hirdetnek mást, mint amit annak idején az ókeresztény atyák kimondtak ebben a vallási kérdésben.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Irodalmi vonatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]