A 20. egyetemes zsinat összehívásával IX. Piusz pápa legfőbb törekvését igyekezte alátámasztani: az egyház belső, hitbéli és külső, kormányzati egységét a kor vallásellenes nézeteivel szemben. Már a szeplőtelen fogantatás tanának ünnepélyes kihirdetése 1854-ben, majd a japán vértanuk szentté avatása 1862-ben, valamint Szent Péter és Szent Pál apostol vértanuságának 18 százados évfordulója 1867-ben is ezt a célt szolgálta és a püspökök százait vonzotta Rómába. Pius pápa 1849 óta foglalkozott a zsinat gondolatával. Először azonban csak 1864-ben titokban húsz bíborost, majd egy év múlva 40 püspököt kérdezett meg – közöttük Scitovszky János magyar bíboros hercegprímást is és Roskovány Ágoston nyitrai püspököt is – az egyetemes zsinatra vonatkozólag. Mivel többségük a zsinat mellett foglalt állást (Scitovszky nem tartotta az időt alkalmasnak), IX. Piusz pápa a zsinatot 1867. június 29-én meghirdette és pontosan rá egy évre bullájával 1869. december 8-ára a Vatikánba összehívta.
Az egyetemes zsinatot megelőzően Nyugat-Európában a pápai primátust illetően heves teológiai vita robbant ki. Kialakult ugyanis a liberális támadások ellenhatásaként egy harcias ultramontánus szellem, amelynek szélsőséges iránya a híres francia újságíró, Louis Veulliot (+1883), ("L' Univers") és a római jezsuiták ("La Civilitá Cattolica") vezetésével nemcsak a pápai tévedhetetlenség kimondását sürgette, hanem a valóságos pápa-kultuszt is űzőtt. Ez természetesen sok teológusnál ellentmondást váltott ki, főként Németországban, ahol a jeles történész, Ignaz von Döllinger (+1890) Janus név alatt egy vitairatban ("Der Papst und das Konzil", 1869) kelt ki az ultramontánus nézetek, nevezetesen a pápai csalatkozhatatlanság ellen.
A politikai helyzet a zsinaton belül [szerkesztés]
Amikor a zsinat megnyílt, csaknem 700 zsinati atya volt Rómában, de 35%-uk az olasz, 17%-uk francia nemzethez tartozott, ami a latin ultramontán szellem túlsúlyát jelentette; különösképpen, mivel a kúria maga is kizárólag ultramontán nézeteket vallott. A zsinat irányítása (bizottsági tagok kinevezése, témák kiválasztása, a vita vezetése stb.) így teljesen az ultramontánusok kezébe került, akik fanatikus püspökök befolyása alatt állottak (H. Manning westministeri érsek, V. Dechamp Mechelen-i érsek, L. Martin paderborni püspök). A kb. 80 tagot számláló ellenzék főképp a német nyelvterületről és Közép-Európából jött. Az ellenzéki püspökök nem tartották az időt alkalmasnak, hogy a zsinat a pápai csalatkozhatatlanság tanával, vagy a liberális államokat súlyosan érintő hittételekkel foglalkozzék, mert állami megtorlástól tartottak, de néhány közülük a pápa tévedhetetlenségében sem hitt, mert az általános dogmatikai fejlődések Közép- és Kelet-Európában a jozefizmus gátat vetett és ott a pápai infallibilitás (tévedhetetlenség) nem vált általános teológiai tanítássá. Pontosan ezt a felfogást vallotta a magyar püspöki kar is Jekelfalusy Vince székesfehérvári püspök és Kreusz Krizosztom pannonhalmi főapát kivételével.
