Girolamo Savonarola

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Girolamo Savonarola arcképe (Fra Bartolomeo, kb. 1498

Girolamo Savonarola (teljes nevén: Girolamo Maria Francesco Matteo Savonarola) (Ferrara, 1452. szeptember 21.1498. május 23.) olasz domonkos szerzetes, az előreformátorok egyike.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bolognában lépett a rendbe, ahol tanulmánya végeztével a természet- és mennyiségtan tanára lett. 1489-ben a firenzei Szent Márk kolostor perjelévé nevezték ki. Korának romlottsága, amely a vallási, a politikai és a társadalmi téren általános volt, annyira felizgatta puritán lelkét, hogy mint hitszónok lépett fel, hogy útját állja a veszedelmes áramlatoknak. Elragadó ékesszólással, kíméletlen hangon kezdte meg tehát munkáját, bevonva beszédeibe a politikát is, s ennek alapján egy új, teokratikus köztársasági államformát ajánlott, hallgatósága azonban két pártra szakadva, meddő harcba keveredett egymással. Annál nagyobb eredményt ért el erkölcsi tekintetben, mert a firenzei hatóságok az ő befolyásától indíttatva, még a mulatságokat is, és mindent, ami azokkal kapcsolatban van, beltiltották. A várostanácsnak, a Signorianak végül elege lett a forrongásokból, és Savonarolát a szónoklástól eltiltotta, VI. Sándor pápa pedig, akit méltó felháborodással ostorozott, Rómába idézte. Erre Savonarola még nagyobb elszántsággal és kíméletlenséggel kezdett prédikálni az állam és az egyház ellen, irataiban pedig felhívta az uralkodókat, hogy a bajok megszüntetésére hívjanak össze zsinatot. 1498-ban túlbuzgó hívei az időközben elszaporodott ellenség meggyőzésére istenítéletet ajánlottak, de a feltételekben nem jött létre az egyezség. A nép elfordult Savonarolától, és elfogták őt. Miután ellenségei eretnek tanok hirdetésével vádolták meg Rómában, a pápa őt egyházi törvényszék elé állíttatta, amely két társával, Da Pescia Domonkos és Maruffi Szilveszterrel együtt felakasztatta, és holttesteiket elégettette. Az újabb nyomozások kétségtelenné tették igazhitűségét. Egyházi beszédei még életében, 1496-ban jelentek meg.

A hiúságok máglyája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Savanarola prédikációi nyomán került sor 1497 és 1498 februárjában a firenzei bruciamentora, a hívságok elégetésére. Az Európában már korábban elterjedt szokásnak megfelelően a hét főbűn jelképeként hétlépcsős piramisként felépített máglyán égtek el az aszkétikus szemlélet által világi hívságokként, az erkölcstelenségek eszközeiként megbélyegzett tárgyak: műalkotások, karneváli tárgyak, a művészetek és a szerencsejátékok eszközei, hangszerek, szépítőszerek, antik és a humanista írások, maszkok, parókák, kosztümök. [1]

Emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bölcseleti és asztétikus tartalmú iratainak egy része megjelent Lyonban 1633-40. és 1846-ban. Savonarolának Ferrarában 1875-ben szobrot emeltek; másik nagy méretű szobrát Passaglio Firenzében a Palazzo Pubblicóban 1881-ben állította fel. A XX. században egyes dominikánusrendi szerzetesek kezdeményezték szentté avatását, de ez erős ellenállásba ütközött, főleg a jezsuiták részéről, akik a pápának való szembeszegülését megbocsáthatatlan bűnnek tartják. Mindemellett, a Katolikus Enciklopédia az Egyház megújulásának prófétáját, vértanút tisztel benne.[2] A szentté avatására irányuló eddigi kísérletek (1898-ban, halálának 400 éves évfordulóján; 1952-ben, születésének 500 jubileumán) nem jártak eredménnyel.

Fedeles Tamás a Történelemtanárok (16.) Országos Konferenciáján (2006) tartott előadásában, miután kijelenti, hogy Savonarola nem volt eretnek, a következőt írja: Savonarola a „személyiségéből fakadó állhatatossága, és nem utolsósorban konoksága révén azonban végső soron az egyik szerzetesi fogadalmát megszegte. Az engedelmesség különösen egy szerzetes esetében alapvető követelmény, melynek gyakorolása normál körülmények között nem okoz különösebb nehézségeket. A rendkívüli helyzetekben mutatkozik meg igazán, hogy az illető meg tudja-e valósítani ezt az erényt. Savonarola ezt nem tudta megtenni, és elfogulatlanul szemlélve a dolgokat az a körülmény sem menti fel, hogy éppen VI. Sándorral szemben tagadta meg az engedelmességet, amikor a kiközösítés ellenére prédikált.”[3]

Lábjegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bokor József (szerk.). Savonarola, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET Kft. ISBN 963 85923 2 X (1998) 

Bibliográfia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Annalia Conventus Sancti Marci de Florentia, codice San Marco 370, Biblioteca Laurenziana, Firenze
  • P. Villari, La storia di Girolamo Savonarola e de' suoi tempi, Firenze, 1930
  • J. Schnitzer, Savonarola, Milano, 1931
  • Anonimo (Pseudo fra Pacifico Burlamacchi), La vita del Beato Ieronimo Savonarola, Firenze, 1937
  • G. Savonarola, Edizione Nazionale delle Opere, Roma, 1953
  • R. De Maio, Savonarola e la curia romana, Roma, 1969
  • G. Cattin, Il primo Savonarola, Firenze, 1973
  • R. Ridolfi, Vita di Girolamo Savonarola, Firenze, 1974
  • D. Weinstein, Savonarola e Firenze. Profezia e patriottismo nel Rinascimento, Bologna, 1976
  • F. Cordero, Savonarola, Bari, 1988
  • I. Cloulas, Savonarola o la rivoluzione di Dio, Casale Monferrato, 1998
  • R. Klein, Il processo di Girolamo Savonarola, Ferrara, 1998
  • F. Guicciardini, Storie fiorentine, Milano, 1998
  • R. Ridolfi, Prolegomeni e aggiunte alla Vita di Girolamo Savonarola, Firenze, 2000 ISBN 88-87027-86-2

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]