Jakob Böhme

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jakob Böhme portréja
Jakob Böhme (Christoph Gottlob Glymann festménye)

Jakob Böhme (Görlitz, 1575 – Görlitz, 1624. november 17.) német filozófus, akit philosophus teutonicusnak neveznek, a miszticizmus és teozófia egyik legnevezetesebb képviselője.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Alheidenbergben Görlitz mellett, a felső Lausitzban született, mint szegény parasztember fia. A falusi iskolában megtanult úgy ahogy írni és olvasni, azután a szomszéd városkában cipészhez adták inasnak. Megtanulta mesterségét, de már mint gyermek kitűnt jámborságával és ábrándos, fantasztikus, eksztatikus természetével. Mesteremberek szokása szerint vándorútra kelt és ez úton ismerkedhetett meg misztikusok és teozófusok írásaival, Paracelsusszal, Schwenkfelddel és másokkal. Ezeknek hatása lehetett, hogy sok belső küzdelem után vándorútján részesült először az isteni kegyelemben midőn t. i. hét napig tartó eksztatikus állapotba került. Ekkor még nem volt 19 éves. 1549-ben mesterré lett és Görlitzben családi tűzhelyet alapított egy odavaló hentesnek lányával a keze munkájával keresvén meg kenyerét. 1600-ban másodszor árasztotta el «az isteni világosság»; egy ónedényt nézett, amikor egyszerre erős belső indulatot érzett és e pillanatban a láthatatlan természet középpontjában találta magát; belső szeme megvilágosodott; úgy tűnt számára, hogy minden teremtett lény szívébe olvas és minden dolog mivoltát ismeri. 1610-ben részesült az utolsó vízióban és hogy megőrizhesse amit «látott», megírta első művét 1612-ben: «A hajnali pirosság fölkeltében». E könyv egy nemes embernek, Karl von Endernnek a kezébe került, ez leíratta és másoknak is megmutatta. Így vett róla tudomást Görlitz főplébánosa is, Gregor Richter, aki veszedelmes eretnekségeket talált a műben, a templomban prédikált a cipész ellen, mire a városi tanács a városból száműzte, de mindjárt másnap visszafogadta azzal a feltétellel, hogy Böhme átszolgáltatja a kéziratot és többé nem ír. Böhme hét évig szót fogadott e tilalomnak, míg végül hosszas küzdelem után ama meggyőződésre jutott, hogy Istennek inkább kell engedelmeskedni mint az embereknek. 1619-ben lemondott mesterségéről, és 1624-ig vagy huszonegy művet írt, nem számítva 74 teozófikus nyílt levelet. 1623-ban barátja Frankenberg kis műveinek egy részét «Az út Krisztushoz» címen kiadta, amire Richter heves vádja folytán a városi tanács fölkérte Böhmét hogy egy időre hagyja ott Görlitzet. Böhme elment Drezdába és midőn visszatért hazájába, forrólázban halt meg. Nagy nehezen kapott keresztény temetést. Fakereszt diszítette sírját, melyen egy bárány és az oroszlán volt látható e szavak kíséretében: „Veni, vidi, vici”.

Filozófiája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Böhmében mélységes gondolatok fantasztikus ötletekkel elegyedve küszködnek, hogy kifejezésre jussanak, hatalmas költői lendületek a megfoghatatlanba, s kifejezhetetlenbe enyésző sejtésekkel szövetkeznek. Gondolkozása nem volt logikai, és csak azt, amit isteni sugalmazásnak tartott, követvén, nehéz eligazodni előadásában, melynek nyelve is homályos, és az apokalipszis, továbbá az alkímia félig megértett szavait, képeket és hasonlatokat, sajátságos egyveleggé keveri. Mindazonáltal csakhamar bizonyos rajongás környezte Böhme emlékét. Egy külön köztársaság a Böhmisták, keletkeztek, amelyhez az említett Frankenberg, Tschech. bányatanácsos, Walter Boldizsár, sokat utazott orvos, aki először nevezte Böhmét philosophus teutonicusnak, egyéb orvosok, tanárok tartoztak. Gichtel, műveinek kiadója, buzgóan terjesztette Böhme tanításait, mely Pordage, Brumley és Jane Leade révén Angliában is elterjedt; Franciaországban a 17. században Pierre Poiret-ben, a 18. században a szellemes Saint-Martin-ban talált hű követőkre. A 18. század végén a romantikusok, azután Franz Baader újra fölelevenítették Böhme emlékezetét, Friedrich von Schlegelnek volt érzéke Böhme eredetisége iránt. Schelling sokat átvett tőle míg Hegel, aki Böhme alapgondolataiban rendkívül becses spekulációt ismert fel; Böhmétől származtatta az újabb filozófia keletkezését.

Böhme rendszerének alapgondolata fantasztikus. Isten kezdete, állománya és vége minden dolognak. Teremtvén a világot mintegy maga magát szülte, saját belső tevékenységét hozta napfényre. Azért két szempontból kell őt tekinteni, önönmagában, saját belső lényegében és amint a természetben, a teremtésben jelentkezett. Magában tekintve Isten misztérium. Nem jó és nem rossz, nincs se akarata se vágya, nem ismeri a kínt, a kéjt, nem szeret és nem gyűlöl. Minden és semmi. Örvény, melynek nincs kezdete és nincs vége. De magában az istenségben van egy ellentét, a sötét, tagadó elv, mely örökké világossággá magasztosul. Itt érintkeznek Böhmével Baader, Schelling, Hegel. Maga az isteni természet ellentét. Isten az ég, isten a pokol, isten a világ, mondja Böhme. Istennek istenire és istentelenre szétválása és a kettőnek az észismeretben egyesítése folytán lesz az ember igazán emberré. Ezért a kreatúrának teremtése és a rossznak keletkezése isten belső fejlődésére nézve épp oly szükséges, mint az emberi természetnek a testre és lélekre való válása a bűnös hajlandóságra való átmenetele az igaznak a jónak megismeréséhez. Az egyén fejlődése, ismétlődik Böhme világnézeteiben a teremtés folyamatában, mely maga nem egyéb mint az istenség belső fejlődésének szükséges mozzanata.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Jakob Böhme témájú médiaállományokat.