Polifónia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A polifónia (gör.: sokhangúság, sokféle hangzás); a zenében a homofóniával szembeállított fogalom. Olyan többszólamú zenét, zenei szerkesztésmódot jelöl, amelyben elsődleges fontosságot kap az egyes szólamok önállósága, amely elsősorban abban mutatkozik meg, hogy - a homofóniával ellentétben - nincs dallam-kíséret viszony a szólamok között, hanem a szólamok közel egyenlő arányban részesednek a vezető és az alárendelt szerepből, miközben megtartják dallami és ritmikai függetlenségüket a többi szólamtól.

A polifónia alapja az ellenpont, az önálló szólamok egymással való szembeállításának, egymást kiegyensúlyozó, kiegészítő összeszerkesztésének művészete, amelynek máig érvényes szabályai a reneszánsz vokális zene nagy alkotómesterei, elsősorban Josquin des Prez, Palestrina és Lassus zeneszerzői műhelyében születtek meg.

A polifóniában az a törekvés figyelhető meg, hogy minden szólam egy-egy önállóan is értelmezhető dallamot szólaltasson meg, s ezen dallamok együttes hangzásában a harmóniák nem mint vezérlő elv, hanem mint következmény jelennek meg. (Szemben a homofóniával, amelyben a szólamok jellemzően azonos vagy hasonló ritmusban mozognak, egyetlen vezető szólamnak, illetve dallamnak alárendelve, és a zene ezen szólam és a kísértére rendelt akkordok, harmóniák kettősségeként értelmezhető.)

A klasszikus értelemben vett polifónia a kései középkor zenéjében alakult ki, első virágkora a reneszánsz vokális polifónia. A korai barokkban a polifónia ismét háttérbe szorul, azonban az érett barokkban (különösen Johann Sebastian Bach művészetében) története újabb csúcspontját éri el. A későbbi korok zenéjében a klasszicizálás egyik legfontosabb zeneszerzői eszköze.

A polifon komponálás a zeneszerzői tudás egyik legfontosabb próbaköve, az elméleti alapjait képező klasszikus ellenpont oktatása pedig ming a mai napig fontos része a zeneszerzők, karmesterek, zenetudósok képzésének.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Felhasznált irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • The New Grove Dictionary of Music and Musicians, Oxford University Press, 2004, ISBN 978-0-19-517067-2
  • Brockhaus Riemann zenei lexikon I–III. Szerk. Carl Dahlhaus, Hans Heinrich Eggebrecht. Budapest: Zeneműkiadó. 1983–1985. ISBN 963-330-540-3