Caius Sallustius Crispus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Caius Sallustius Crispus
Sallustio Crispo incisione.jpg
Sallustius mellszobra
Született
i. e. 87
Elhunyt
i. e. 35 (52 évesen)
Róma
Foglalkozása történész
politikus
szerző
író
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Caius Sallustius Crispus témájú médiaállományokat.

Caius Sallustius Crispus (Amiternum, i. e. 86 körül – Róma, i. e. 35 körül) római politikus, történetíró.

Életútja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ifjúkora[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sallustius pályafutásáról igen kevés adat maradt az utókorra. Születése és halála dátumát a legtöbben i. e. 86-ra és 35-re teszik. E két adat forrása Szent Jeromos világkrónikája, amely azonban pontos évszámokat nem közöl. A szerző haláláról tudósító hely szerint „Sallustius diem obiit quadriennio ante Actiacum bellum,” azaz Sallustius négy évvel az actiumi csata (i. e. 31) előtt hunyt el. Volt olyan kutató, aki szerint a „quadriennium” itt nem 35-re, hanem 34-re vonatkozik.[1] Nehezíti a tisztánlátást az is, hogy nem a történetíró volt az egyetlen ismert Sallustius a korban, Marcus Tullius Cicero leveleiben sokszor emlegette például egy Cnaeus Sallustius nevű barátját.

Sallustius gyermek- és ifjúkorának, neveltetésének, politikai pályafutásának részletei még nehezebben rekonstruálhatók, mint születési és halálozási dátumai. Bizonyos, hogy a szabin Amiternum városában született, de családja anyagi helyzetéről nem állnak rendelkezésre közvetlen források. Ősei valószínűleg plebeiusok voltak, alapos neveltetése (és Cassius Dio egy megjegyzése) azonban arra enged következtetni, hogy apja már a lovagrendhez tartozott.[2] Az Invectiva in Sallustium című – Cicerónak tulajdonított, valójában császárkori – irat szerint ifjúkorában kicsapongóan élt, tagja volt egy püthagoreus szektának, ahol idegen kultuszokat űztek, gyermekeket áldoztak. Cnaeus Gellius szerint házasságtörést követett el Titus Annius Milo feleségével, Faustával, illetve más római nőkkel is. Ezek a vádak azonban a kor politikai invektíváinak kötelező kellékei, nem bizonyíthatók. Arra sincs adat, hogy közéleti fellépése előtt, kortársaihoz hasonlóan, katonai szolgálatot teljesített volna.[3]

Sallustius 60-as évekbeli tevékenységéről semmit sem tudunk: a Catilina összeesküvésében utal ugyan arra, hogy korán politikai pályára lépett, ennél pontosabb információnk azonban nincs. Bár 55 táján viselt quaestori tisztségéről csak az Invectiva tájékoztat, valószínűleg tényleg betöltötte ezt a posztot, hiszen a köztársaság-korban ez jelentette a politikai karrier első lépcsőjét, ezzel lehetett bejutni a senatusba.[4]

Politikusi pályafutása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sallustius első bizonyítható hivatala a néptribunusi volt 52-ben. Ez az év consulok nélkül indult Rómában, mivel az 53-as választásokat zavargások miatt nem tudták megtartani. 52 januárjában a praetorságra pályázó Publius Clodius Pulchert meggyilkolták nagy ellenfele, Milo emberei. Életrajzírója, Quintus Asconius Pedianus szerint Sallustius ekkor Milo és Cicero ellen kezdte bujtogatni a tömegeket. E fellépésének köszönhette, hogy 50-ben az optimata censorok kizárták a senatusból. Ez a súlyos megaláztatás több évvel visszavetette karrierjét.[5]

A Pompeius és Caesar között kirobbant háborúban utóbbi táborához csatlakozott. 49-ben Curicta szigetén próbált meg – eredménytelenül – katonai segítséget nyújtani a körülzárt Caius Antonius legatusnak. 47-ben Caesar Campaniába küldte, hogy lecsendesítse az africai hadjáratra várakozó, lázongó katonákat. 46-ban praetorként részese volt Caesar felvonulásának. Az utánpótlás megszervezésében és biztosításában mutatott tehetségét a hadvezér különleges módon hálálta meg: mint arról Appianosz és Cassius Dio is beszámol, Sallustiusnak adta a thapsusi csata után megszervezett Africa Nova provincia kormányzóságát proconsuli rangban. Sallustius ekkor már ismét a senatus tagja volt. 45-ben, hivatali éve lejártával, a provincia lakói be akarták vádolni zsarolás címén, és – ismét Cassius Dio szerint – csak Caesar pénze mentette meg a felelősségre vonástól és a senatusból való másodszori kizárás szégyenétől.[6]

Utolsó évei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sallustius békésen vonulhatott vissza a politikai élettől. Provinciájában összeszedett vagyonából palotát és hatalmas kertet vett magának – utóbbit a császárkorban kezdték Horti Sallustiani (Sallustius kertjei) néven emlegetni. Tekintélyét, közéleti súlyát bizonyítja, hogy sértetlenül vészelte át a Caesar halála utáni vérzivataros időket, a második triumvirátus proscriptióit. Szent Jeromos szerint 44-ben feleségül vette Terentiát, akitől Cicero két esztendővel korábban vált el, ám ezt más források nem erősítik meg. Élete hátralévő részét történeti munkáinak megírásával töltötte: 42 körül készült el a Catilina összeesküvése, nem sokkal később, 40 körül a Iugurtha háborúja. Utolsó műve, a Korunk története befejezésére már nem maradt ideje.[7]

Történetírói munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

„Mikor azonban a szorgalom és a törvényesség révén az állam naggyá lett, nagy királyokat háborúban leigáztak, vad nemzeteket és hatalmas népeket fegyverrel megfékeztek, Karthágót, a római birodalom vetélytársát, a földdel egyenlővé tették, tenger és szárazföld nyitva állt előttük – tombolni kezdett a vakszerencse és mindent összekuszált.”

Catilina összeesküvése, 10. (Kurcz Ágnes fordítása)

Sallustius a hanyatló köztársaság történetírója volt. Rodoszi Poszeidóniosz követőjeként úgy vélte, a római állam a harmadik pun háború idején, Karthágó i. e. 146-os elpusztításakor érte el „életpályája” csúcspontját, történetét azóta a megállíthatatlan hanyatlás jellemzi. A nagy ellenség legyőzése, a félelem elmúlása után megszűnt az egyes társadalmi csoportok közötti egyetértés, Róma polgárain úrrá lett a gőg és a vágyódás a könnyű élet után. Az egymást követő válságokért leginkább az arisztokrácia féktelen dicsőségvágya, hataloméhsége és korruptsága felel. Mondanivalója kifejezéséhez Sallustius a kronologikusan építkező annales helyett a problémaközpontú megközelítést lehetővé tevő és a római történetírásban Lucius Coelius Antipater által meghonosított monográfia műfaját választotta.[8]

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hatvanegy fejezetből álló Catilina összeesküvése (De coniuratione Catilinae vagy Bellum Catilinae) az i. e. 66 és 63 közötti események leírását foglalja magában. A Iugurtha háborúja (Bellum Iugurthinum) a Numidia ellen 111 és 105 között lezajlott hadműveleteket elemzi. A Korunk története (Historiae) Lucius Cornelius Sisenna munkájának folytatásaként a Sulla halála utáni évtized (i. e. 78–67) eseményeinek állít emléket. E műből csupán négy beszéd, két levél és ötszáz kisebb töredék maradt az utókorra.

Quintilianus szerint Sallustius-mű az Invektíva M. Tullius Cicero ellen (In M. Tullium Ciceronem invectiva), ám ez valószínűleg egy Augustus-kori rétoriskolában keletkezett. Szintén Sallustius neve alatt maradt fenn két levél az idős Caesarhoz az államról (Epistulae ad Caesarem senem de re publica), de a kutatók egy része ezek eredetiségét is vitatja, és keletkezésük idejét az i. u. 1. századra teszi.[9]

Stílusa[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sallustius egyéni – Adamik Tamás ajánlása alapján szubjektív költőinek vagy intellektuálisnak nevezhető – stílusban írta műveit. Ennek egyik jellemzője a tömörség, a változatos és diszharmonikus mondatszerkezet. Az idősebb Seneca szerint a sallustiusi szövegből csak a gondolat csorbulása árán lehet bármit is elvenni. Az ifjabb Seneca és Quintilianus ezzel szemben a történetíró amputált mondatairól, szaggatott beszédmódjáról írt. Sallustius stílusának másik jellegzetessége a – Suetonius által is megemlített – homályosság, amelyet kihagyásos és ellentéten alapuló szerkesztéssel ért el. Gyakran használt archaizmusokat és neologizmusokat.[10]

Értékelése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

„Így lesz, lám, a tudós nagy férfiak ezt kijelentik:
első történész Crispus a római közt.”

Martialis: Sallustius (Adamik Tamás fordítása)

Tacitus a római történetírás díszének, Hippói Szent Ágoston az „igazság ékes szavú történetírójának” nevezte. A 20. századi kutatók közül többen inkább tartják Thuküdidész-utánzó stílusművésznek, mint jelentős történetírónak.[11] Hahn István szerint – az egyéniségében a politikust, a publicistát, az események leíróját és értelmezőjét ötvöző – Sallustius legnagyobb érdeme, hogy „saját korának, egy válságokkal terhes korszaknak jelenségeit a maguk kiábrándító valóságában látta meg és jegyezte fel”.[12] Ernst Breisach abban látja jelentőségét, hogy „történeti munkái megerősítették a leíró és az elemző történetírás közötti hidat”.[13]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. McGushin, 1. o.
  2. Hahn, 169. o.
  3. McGushin, 2. o.
  4. Syme, 28. o.
  5. McGushin, 3–4. o.; Syme, 35. o.
  6. McGushin, 4–5. o.
  7. Hahn, 170–171. o.
  8. Breisach, 62. o.; Hahn, 184–189. o.
  9. Adamik, 130–131. o.
  10. Adamik, 134–137. o.
  11. Adamik, 133–134. o.
  12. Hahn, 199. o.
  13. Breisach, 64. o.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Adamik Tamás: Római irodalom az aranykorban. Budapest, 2001, Magyar Könyvklub.
  • Ernst Breisach: Historiográfia. Budapest, 2004, Osiris.
  • Hahn István: Utószó. In C. Sallustius Crispus összes művei. Szerk.: Zsolt Angéla. Budapest, 1978, Magyar Helikon. 167–201. o.
  • Patrick McGushin: C. Sallustius Crispus: Bellum Catilinae. A Commentary. Leiden, 1977, E. J. Brill.
  • Ronald Syme: Sallust. Los Angeles, 1964, University of California Press.

További irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szövegkiadások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Latinul[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • C. Sallusti Crispi Catilina, Iugurtha, Orationes Et Epistulae Excerptae De Historiis. Szerk.: Axel W. Ahlberg. Lipcse, 1919, Teubner.
  • C. Sallustius Crispus: Catilina, Iugurtha, Fragmenta ampliora. Szerk.: Alfons Kurfess. Stuttgart–Lipcse, 1991, Teubner.
  • Caius Sallustius Crispus: De coniuratione Catilinae et de bello Jugurthino libri I–II. Magy.: Holub Mátyás. Budapest, 1870–1871, Lampel.
  • Sallustius: De coniuratione Catilinae. Bev., jegyz.: Makk Ferenc – Tar Ibolya. Budapest, 1970, Tankönyvkiadó.

Magyarul[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • C. Sallustius Crispus összes művei. Szerk.: Zsolt Angéla. Budapest, 1978, Magyar Helikon.
  • Caius Sallustius Crispus összes munkái. Ford.: Cserép József. Budapest, 1910, Franklin.

Szakirodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Michael von Albrecht: A római irodalom története I. Ford.: Tar Ibolya. Budapest, 2003, Balassi.
  • Karl Büchner: Sallust. Heidelberg, 1982, Winter.
  • Havas László: Sallustius kéziratos hagyományozódásához. Újabb szempontok a Szent Istvánnak tulajdonított „Intelmek” forrásaihoz. Debrecen, 2002, k. n.
  • Horváth István Károly: Róma legélőbb történetírója. Tiszatáj, 1965. 7. sz. 576–578. o.
  • Sallust. Szerk.: Viktor Pöschl. Darmstadt, 1981, Wissenschaftliche Buchgesellschaft.
  • Stephan Schmal: Sallust. Hildesheim, 2001, Georg Olms Verlag.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Sallustius témájú médiaállományokat.