Bizánci irodalom

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Bizánci irodalom
6. század – 15. század
ElterjedéseBizánci Birodalom
Világtörténelmi korszakközépkor
Eredeteókori görög irodalom
ókeresztény irodalom
Belőle fejlődött kiújgörög irodalom
Jellemzői
Híres alakjaiPhótiosz
Bölcs Leó
Bíborbanszületett Konstantin
Anna Komnéné
Pléthón
Híres műveiTaktika
A birodalom kormányzásáról
Szuda-lexikon
Írástípusgörög írás
KönyvtárakPatrologia Graeca
86–161

Bizánci irodalomnak, vagy középkori görög irodalomnak a görög irodalom második fejlődési fázisát nevezik, amely az ógörög irodalmat követte a középkor kezdetén. Végét az újgörög irodalom megjelenése jelenti.

A bizánci irodalom kezdetét különböző időpontokra szokás tenni. Némelyek 324-től számítják (Nagy Konstantin Bizáncba teszi át székhelyét), mások az athéni Akadémia 529-es bezárását tekintik kezdőpontnak. A régebbi korszakolás három részre osztotta a bizánci irodalmat: a) korai bizánci irodalom (324 [529]–641), b) hanyatló bizánci irodalom (641–842), c) a bizánci irodalom fénykora (842–1453).[1] Az egyszerűség kedvéért itt az 1000. év előtti és utáni felosztás van alkalmazva.

A bizánci irodalom szoros összefüggést mutat az ókori görög irodalommal, illetve az ókeresztény irodalommal, ugyanakkor önálló jelenségnek tekinthető. A görög hatáson kívül a római és a keleti irodalmak befolyása is kumutatható benne. Irodalmi műveinek nagy része régieskedő műnyelven van írva, csak a 12. századtól kezdve jelennek meg egyes alkotásai görög népnyelven. Hatása keleten, és – az ortodox kereszténység révén – a szláv országok irodalmában figyelhető meg.[1]

VI–XI. század[szerkesztés]

Történetírás[szerkesztés]

Bölcs Leó Taktikájának 1586-os olasz kiadása
Phótiosz Bibliothékéjének újkori kiadása

A bizánci irodalom jelentős alkotója az Attila királlyal foglalkozó Priszkosz rétor (~410–472<), majd a száz évvel később működő Prokopiosz (~505–~562), aki Nagy Jusztinianusz császár korát dolgozta fel klasszikus stílusban. Művét Agathiasz (~530–582?) és Menandrosz Protektor (?–582<) folytatta. Theophülaktosz Szimokattész (~580–630<) Maurikiosz bizánci császár korát ismertette, Evagriosz Szkholasztikosz (537–~600) Kaiszareiai Euszebiosz egyháztörténetét folytatta. Jóhannész Lüdosz (490–560<) a Római államról értekezett.[1]

Szküthopoliszi Cirill (523?–558?) legendaszerű, de történeti értékkel is bíró szerzetes életrajzokat állított össze elődeiről és kortársairól (Szent Euthümiosz-, Szent Szabbasz-, Hallgatag Szent János-, Remete Szent Cirjék-, Szent Theodósziosz-, Szent Theogniosz-, és Szent Ábrahám életrajza). Efézusi János (507–586) monofizita teológus Egyháztörténete mellett megírta Kelet szentjeinek történetét. Moszkosz Szent János (~550–619) Lelki rétje 300-nál több történetet közöl a kortárs aszkéták életéből.[2]

Bölcs Leó császár (866–912) a hadviselésről írt művet, melynek 18. fejezetében megemlékezett a magyarok harci szokásairól is. Bíborbanszületett Konstantin (905–959) fiának írt könyveket az államkormányzásáról, és ugyancsak több helyen tudósított a magyarokról. A 959-től 975-ig terjedő eseményeket dolgozta fel Diakónus Leó (~950–~1000).[1]

Filológia[szerkesztés]

Nyelvészettel foglalkozott Ióannész Philoponosz (~490–~570). Jelentős alakja a IX. század politikai életének és irodalmának I. Phótiosz konstantinápolyi pátriárka (~820–893), Bölcs Leó tanítója. Lexikonja és Bibliothékéje sok ókori művet ismeretetett meg a középkorral. Phótiosz ugyanakkor retorikusként is jelentős. Igen sok ókori adatot mentett meg a feledéstől a X. századi, ismeretlen szerzőjű Szuda-lexikon.[1]

Szépirodalom[szerkesztés]

Regényszerűsége mellett a kereszténység apológiája a Barlám és Jozafát története. A klasszikus görög verselés utolsó képviselője Geórgiosz Piszidész (VII. század). Egyházi költészettel foglalkozott Szent Rómanosz (~490–556). Egyházi és világ költeményeket alkotott Szent Kasszia (~810–<865) apáca.[1]

XI–XV. század[szerkesztés]

Történetírás[szerkesztés]

Niképhorosz Brüenniosz (1062–1137) és felesége, Anna Komnéné (1083–1153) a régi történetírók stílusában dolgozták fel Anna édesapjának, I. Alexiosz bizánci császárnak a viselt dolgait. Geórgiosz Pakhümerész (~1242–1310) és Niképhorosz Grégórasz (~1295–1360) világtörténelmi munkát adtak ki. 1118-ig terjed Ióannész Zónarasz (~1074–1159<) ugyancsak világkrónikája. Paraszpondülosz Zotikosz (XV. század) szerzetes a várnai csata történetét örökítette meg, amely komoly forrás a magyar történelemre nézve is.[1]

Filológia[szerkesztés]

Euszthathiosz thesszalonikai érsek (~1115–1196?) a XII. században Homérosz Iliaszához és Odüsszeiájához írt magyarázatokat. Kortársa, Johannész Tzetzész (~1110–1180) ugyancsak kommentátor íróként nevezetes. Maximosz Planudész (~1260–~1305) sok latin író művét fordította le görög nyelvre, és kiadta őket Anthologiájában. Démétriosz Triklinosz (~1280–~1340) Pindaroszt és a görög tragédiaírókat magyarázta. Elmondható, hogy a középkori bizánci filológusok mentették át az ókori görög irodalmi munkák jelentős részét.[1]

Külön figyelmet érdemelnek a reneszánszt előkészítő, Itáliába költözött görög tudosók, mint Manuél Khrüszolorasz (~1355–1415), Georgiosz Gemisztosz Pléthón (~1355–1452), és tanítványa Besszárión (1403–1472). Besszárión nevéhez fűződik a velencei Szent Márk könyvtár alapítása. Itáliában működött Theódórosz Gazész (~1398–~1475) is, aki Ferrarában volt fordító és nyelvész. Geórgiosz Trapezuntiosz (1395–1472) Velencében és Rómában, Homérosz elsőként kiadó, Démétriosz Khalkonkondülész (1423–1511) Firenzében és Milánóban dolgozott.[1] Démétriosz unokaöccse, Laonikosz Khalkokondülész Apodeixis historión (Történeti ábrázolás) című könyvében az egyre erősödő oszmán török előrenyomulást örökíti meg.

Szépirodalom[szerkesztés]

A bizánci drámairodalom nem tartalmaz sok alkotást. Jelentősnek a régi tragédiaírók, elsősorban Euripidész versrészleteiből összeállított könyvdráma, a 11./12. századi Szenvedő Krisztus. A 14. vagy a 15. században keletkeztek a Rhodoszi szerelmi dalok gyűjteménye, amelyet a Szerelem ábécéjének is neveznek. Nem ismert a szerzője a nagy görög népeposz Digenisz Akritasznak.[1]

Egyéb ágak[szerkesztés]

II. Manuél bizánci császár (1350–1425) szónoki munkáit az igényes stílushasználat jellemzi. Mikhaél Glükasz (XII. század) a grammatika területén működött, és a nyelvtani esetekről adott ki áttekintő művet.[1]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ a b c d e f g h i j k Révai nagy lexikona, i. m., 362–363. o.
  2. ↑ Altaner, i. m., 132. o.

Bizánci irodalom magyar nyelven[szerkesztés]

  • (szerk.) Simon Róbert – Székely Magda – Dimitriosz Hadziszː A bizánci irodalom kistükre, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1974, ISBN 963-07-0345-9, 843 p.
  • Olajos Terézia: Bizánci források az Árpád-kori magyar történelemhez – Kiegészítés Moravcsik Gyula Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai című forrásgyűjteményéhez, Lectum Kiadó, 2015, ISBN 9789639640528, 228 p.
  • Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai, Akadémiai Kiadó, 1988, ISBN 9630549670, 363 p.
  • Baán István: A XIV–XVI. századi magyar történelem bizánci és kora újkori görög nyelvű forrásai, Balassi Kiadó, 2013, ISBN 978-963-506-901-9, 704 p.
  • Isten a szeretet – Válogatás Szent Maximosz hitvalló műveiből, Jel Kiadó, Budapest, ISBN 9789639318267, 336 p.
  • Létrás Szent János: Mennyekbe vezető létra (Árkossy Miklós ford. alapján átdolgozott kiadás), Görögkatolikus Szemle füzetek V. szám, Nyíregyháza, 2014, ISSN 1416-793X, 285 p.
  • Nikolaosz Kabaszilasz liturgia-magyarázata (ford. Orosz László), Szent Atanáz Gör. Kat. Hit. Főiskola, Nyíregyháza, 1996, 142 p.
  • Petrus Hispanus mester logikájából Gennádiosz Szkholáriosz, Jószöveg Műhely Kiadó, 1999, ISBN 9639134120, 237 p.
  • Szent Konstantin-Cirill és Szent Metód élete; ford. F. Kováts Piroska; 2. átdolg. kiad.; Kalligram–Kalligram Polgári Társulás, Pozsony–Dunaszerdahely, 2013
  • Új Teológus Szent Simeon: Huszonöt fejezet az istenismeretről és a teológiáról, Kairosz Kiadó, Budapest, 2000, 102 oldal, ISBN 963-9302-49-X, ISBN 978-963-930-249-5
  • Perczel István (szerk.) Szent Simeon az új Teológus: Az isteni szerelmek himnuszai, L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2011, ISBN 978-963-236-369-1, 411 p.
  • Theophülaktosz Szimokattész: Világtörténelem, Balassi Kiadó, 2012, ISBN 978-963-506-874-6, 368 p.
  • Prokopios: Titkos történet (ford. Kapitánffy István), Helikon Kiadó, Budapest, 1984, ISBN 963-207-675-3, 217 p.
  • A húsvéti krónika. Prolegomena. Fordította Juhász Erika. Budapest, 2015, Argumentum Kiadó. ISBN 9789634467335
  • A föld, a tenger és az ég. A bizánci költészet gyöngyszemei. Kalligram, 2018

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

  • Bizánci irodalom, szócikk In: Magyar nagylexikon IV. (Bik–Bz). Főszerk. Élesztős László, Rostás Sándor. Budapest: Akadémiai. 1995. 103–105. o. ISBN 963-05-6928-0  
  • Görög irodalom – II. Középkori (bizánci) görög irodalom (szerk. Kapitánffy István), szócikk IN: Világirodalmi lexikon III. (F–Groc). Főszerk. Király István. Budapest: Akadémiai. 1975. 680–683. o.  
  • Hellének, II. könyv: Középkor (324–1453, írta Pecz Vilmos), In: Egyetemes irodalomtörténet (szerk Heinrich Gusztáv), I. kötet (Ó-kori keleti népek és hellének), Budapest, Franklin-Társulat, Budapest, 1911, 653–697. o.
  • Kapitánffy István – Caruha Vangelió – Szabó Kálmán: A bizánci és az újgörög irodalom története, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1989, ISBN 963-282-093-2, 450 o.
  • Bokor József (szerk.). Új-görög nyelv és irodalom, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X. Hozzáférés ideje: 2016. február 24. 
  • Juhász Erikaː A húsvéti krónika új kritikai kiadásának előkészületei (prolegomena) Online

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Bizánci_irodalom&oldid=26754628”