Ókori görög irodalom

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az ókori görög irodalom története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az indoeurópai népcsaládhoz tartozó, nemzetiségi társadalomban élő görög törzsek a Kr. e. 2. évezred elején hatoltak be észak felől a Balkán-félszigetre. Etnikai, illetve nyelvi szempontból több csoportra oszlottak: aiol, dór, thesszáliai, ión, stb. dialektust beszéltek. Történeti összetartozásuk tudata csak később alakult ki és mélyült el, sokáig „akhájoknak” vagy „danaoszoknak” nevezték magukat, a „hellén” elnevezés csupán az archaikus kor végén honosodott meg, a más népekkel („barbárokkal”) való szembenállás jegyeként. A Balkán-félsziget, valamint az Égei-tenger szigetein élő fejlettebb kultúrájú, bronzkori törzseit évszázados harcokban, fokozatosan igázták le vagy olvadtak össze velük.

A dél-balkáni Peloponnészosz-félszigeten, Mükéné városában és környékén alakult ki az első jelentős, hosszabb ideig fennálló katonai és politikai centrum (kb. Kr. e. 1400 és Kr. e. 1100 közt) a Földközi-tenger térségében korábban leghatalmasabb, ám ekkorra már hanyatló Kréta maradványain. Az első görög nyelvű írásos emlékek e korból valóak, ezek táblákon és agyagedényeken, az ugyancsak krétai eredetű, vízszintesen tagolt szótagírással („lineáris B”) készültek. Ezek az iratok leginkább gazdasági feljegyzéseket, terménylistákat, stb. tartalmaznak a királyi udvar háztartásából. Megfejtésük, egyben értelmezésük az 1950-es évek elején kezdődött meg. Nyelvezetük a későbbi irodalmi szövegekből ismert göröggel nem azonos, de szókincsük (különféle funkciók, tárgyak, istenek nevei) a mükénéi kort a későbbi görög fejlődés szerves előzményének mutatják kulturális vonatkozásban is. A kor kis területű királyságainak urai egymás ellen is hadakoztak, de olykor közös rablóhadjáratokat is vezettek, egy ilyen háború eredményeként pusztították el Trója városát Kr. e. 1200 körül. Ezután nem sokkal maga Mükéné is áldozata lett az észak felől ismét meginduló népáramlásnak és pusztításnak („dór vándorlás”). Csak a Kr. e. 8. századtól kezdett újjáalakulni a mükénéi mintára újjászerveződött, rabszolgatartó társadalom. Sokan kivándorlásra kényszerültek, a szigeteket és Kis-ázsia partvidékét meghódítva telepesvárosokat létesítettek, amelyeket még több-kevésbé szoros szálak fűztek az eredeti „anyavároshoz”. Az új városállamokban megőrizték vallásukat és mítoszaikat is. A görög mitológia nagy vonalakban ekkor alakult ki, a mondákat a szájhagyomány újabb és újabb mozzanatokkal tarkította, az egyes városok változatai is sok egyedi elemet tartalmaztak. Későbbi irodalmi emlékek tanúsága szerint már ekkor kialakultak olyan szertartási szokások, amelyek később önálló művészeti ágakká fejlődtek, például az ősök szellemét megidéző álarcos táncok, kardalok, munkadalok, stb. A történeti múltat megidéző énekesek sok generációja bővítette és tökéletesítette a hagyományt, az énekmondók művészete előbb apáról fiúra szállt, később a vérségi kapcsolatokat a hivatásbeli összetartozás váltotta fel. A dalnokok eleinte népük, törzsük papi rangú tisztségviselői voltak, később, amikor egy-egy király uralma alá került a városállam népe, a tudós mesteremberek szintjére estek vissza, s a félisteni hősökről vendéglátójuk igénye szerint daloltak. A lantkísérettel előadott eposz formája (talán két, daktilus lejtésű verssor összefűzéséből) a hexameter lett, nyelvezete pedig olyan míves (ión elemekkel színezett, aiol dialektusú) nyelv, amelyet dalnokok nemzedékei alakítottak ki Kis-ázsia görög városaiban.

Az irodalom kezdetei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Homérosz

Az archaikus kor (Kr. e. 8. századKr. e. 6. század vége) a poliszok kialakulásának, a türannoszok megjelenésének kora, a görög irodalom kezdeteinek: a hősi és a didaktikus eposznak, az iambosz-, a melikus és a kardalköltészet virágzásának ideje. E korból ismerjük az első, szoros értelemben vett irodalmi szövegeket, ekkor alakultak ki az elbeszélő és a lírai költészet legfontosabb ágai, valamint a dialektiushasználat törvényei. Az elődöktől örökölt hősdalok legnépszerűbb csoportja, előbb Kis-ázsiában, később az egész görög világban, a trójai háborúra épült. A Kr. e. 8. század körül élt félig-meddig mitikus költő, Homérosz e sokrétű mondakörből emelt ki egyetlen mozzanatot, Akhilleusz haragját. Ezzel szakított a korábbi énekmondók gyakorlatával, lemondott a tematikai teljességről, s a következetes időrendet újfajta művészi látásmóddal váltotta fel (Iliasz). Zseniális munkájával már az ókorban kiérdemelte a „legrégibb és legjobb” jelzőt, maga a „Homérosz” név pedig jelképpé magasztosult. Valószínű, hogy Homérosz munkáit már röviddel keletkezésük után írásba foglalták, a föníciaiktól a Kr. e. 10. századKr. e. 9. században átvett, a mai görög és latin ábécé alapjául szolgáló írásmóddal. Nyelvezete epikus dialektusként élt tovább. Mindemellett nagyon sokáig a szóbeli hagyományozás volt az eposzok közvetítéseinek legfőbb módja, Homérosz munkáinak memorizálása pedig századokkal később is sz iskolai irodalomoktatás egyik pillére volt. Homérosznak több utánzója is volt, de munkáik színvonala nem érte el a nagy költő szintjét.

A Kr. e. 7. században élt Hésziodosz költészete már új eszmevilágot hirdetett, hisz a nemzetiségi arisztokrácia hatalma és tekintélye rohamosan csökkent, a pénzforgalom megnövekedése megnövelte a pénz hatalmát, s ez szétzilálta a régi vérségi kapcsolatokat, anakronisztikussá tette az „isteni származású” királyokról szóló mítoszokat. A városállamok polgárai olyan irodalmat teremtettek, amely a jelen felé fordult, s az egyén jogait és érzelmeit hirdette. Megjelent a személyes élményanyaggal telített, támadó szellemű iamboszköltészet (Arkhilokhosz, Szimónidész, Hippónax); a szintén közvetlen élményeken alapuló líra (Alkaiosz, Szapphó, Anakreón); a hazafiságot kifejező harci elégia (Kallinosz, Türtaiosz); a közösségi ünnepekre költött kardal, a filozofikus epigramma, a lakomákon, esküvőkön énekelt játékos dal (deipnon, szkolion, epithalamion), a mese, stb.

Alkaiosz és Szapphó ábrázolása vázán

A költők társadalmi helyzete, öntudata is változáson megy keresztül: egyesek a szabad polgárok nevében költik verseiket, mások önnön sorsukról, vágyaikról dalolnak akkor is, amikor valamelyik türannosznál vendégeskednek. A költők régebben a Múzsák isteni tanítványainak vallották magukat, most már azonban azt hangoztatták, hogy ihlet és tudás, isteni és saját érdem egyaránt érvényesül munkáikban. E korra jellemző az is, hogy egyes költők már teljes egészében mellőzték a mitológiai témákat.

A hangszerek technikai tökéletesedése és a különféle zenei dallamok differenciálása is kedvezett a költészetnek: a lantkísérettel előadott műfajokat értékelte a kor a legmagasabbra, ezeket tartotta igazán nemes művészetnek, a fuvolaszóval kísért elégia, illetve a iambosz afféle pórias költészetnek számított. Az eposzköltők szent hagyományként utánozták Homérosz stílusát, az új műfajok, kiváltképp a dalköltészet, a versformák sokaságát hozták létre, s az irodalmat nyelvileg is megújították: a tradicionális műnyelv helyett az élő nyelvet szólaltatták meg: a meloszban az aiol, a kardalban a dór nyelvjárás használata lett műfajilag kötelező, vagyis a szülőföldjükön beszélt és első mestereik által használt dialektus. E szabályhoz kellett igazodniuk a más nyelvterületen élő költőknek is, végső soron ennek lett következménye a görög tragédiák „kétszólamúsága” is: a párbeszédek ión-attikai dialektusban hangzanak el a színpadon, a kardalok viszont dór dialektusban. A Kr. e. 6. században kezd kialakulni a tudományos próza, legélénkebben az ión lakosságú kisázsiai városokban. Eredeti fogalmazásban alig néhány természetfilozófiai, illetve etnográfiai-földrajzi töredék maradt fenn, de a későbbi szerzők munkái alapján bízvást állítható, hogy e kezdeményezések rakták le úgy a filozófia mint a történetírás alapjait.

A klasszikus kor irodalma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A klasszikus korban, a Kr. e. 5. századKr. e. 4. század az athéni kultúra aranykorának, a drámaköltészet, történetírás, retorika és filozófia klasszikusainak időszaka. Alapvető törvényszerűségeit nézve a görög világ homogén egészet alkotott, de az egyes városállamok gazdasági fejlettsége, politikai struktúrája, stb. eltért egymástól, közmondásos volt például Spárta maradisága, a kisázsiai iónok elpuhultsága, az athénia demokrácia magasrendűsége, stb. E differenciálódást nagyban siettette a perzsa hódító hadjáratok sokrétű tapasztalata: A szabad polgárokra támaszkodó Athén bizonyult a honvédő háború legerősebb, végül győzedelmes hatalmának (Kr. e. 6. század – 5. század fordulója). A győzelem után Athén mind határozottabban demokratizálódott, s a Balkán félsziget és az Égei térség legjelentősebb városállama, komoly hatalmi szövetség irányítója lett. A század második harmadától a Spárta elleni háború („peloponnészoszi háború”) kitöréséig (Kr. e. 431) az úgynevezett periklészi korban ért el belső fejlődése csúcsára. Athénbe sereglettek a kor legkiemelkedőbb írói, filozófusai, képzőművészei. A peloponnészoszi háború harminc éve súlyos belső válságba és katonai vereségbe rántotta Athént. A Kr. e. 4. század első felében még volt némi remény a hagyományos rend visszaállítására, azonban sokáig már nem lehetett elodázni a belső megújulásra képtelen Polisz-formáció bukását. A részben már hellenizált északi birodalom, Makedónia rohamosan terjeszkedett, elsöpörte a kis görög városállamokat, s Észak-Afrika és Ázsia hatalmas területeit leigázva egy időre világbirodalmat alkotott. A birodalom Nagy Sándor halála után (Kr. e. 323) nagyobb egységekre esett szét.

E magasba lendülés, majd a megállíthatatlan válság és az önálló államiság elvesztése az athéniu műveltségben is egyértelműen nyomon követhető: a Kr. e. 5. századot jellemző alkotó erő megtörik, s a filozófiai összegzés marad az athéni virágkor egyetlen vívmánya. Ugyan néhány más görög városban is otthonra találtak a kor kiemelkedő alkotói (leginkább Dél-Itália településein), ez azonban Athén központi szerepét, tekintélyét nem csorbította.

Pindarosz

A megváltozott viszonyok közt az irodalmi műveltség műfaji arányai is megváltoztak: néhány régebben kialakult műfaj fejlődése ugyan épp e korban tetőzött (ekkor éltek például a kardal klasszikusai, Pindarosz és Bakkhülidész), az eposz fokozatos elsorvadását azonban a személyes hangú líra hanyatlása is követte. A költészet egyik vezető műfajává a dráma vált, amely új, magasabb rendű szintézisbe foglalta az ősi mágikus-rituális táncokat, a Dionüszosz isten szenvedéséről, feltámadásáról, haláláról éneklő himnuszokat, dithüramboszokat és a kardal egyéb formáit, a siratók és csúfolódó rigmusok elemeit, a hosszú epikus monológokat, stb. Theszpisz bontotta meg először a Dionüszoszról daloló kórus egységét egy magyarázó-kérdező karvezetőnek és a kórus válaszénekének szembeállításával (Kr. e. 530-as évek közepe), majd Aiszkhülosz léptette színre a második, Szophoklész a harmadik színészt, ezáltal a párbeszédek és konfliktusok árnyaltabb ábrázolásának lehetőségét teremtve meg. A műfajilag eleinte egységes dráma hamarosan két fő ágazatra vált szét, a magasztos, megrendítő tragédiára és a humoros, parodisztikus komédiára, ez utóbbival szellemileg rokon a tragédiaelőadások végén játszott szatírjáték. Az athéni Dionüszosz-ünnepségek (Dionüsziák műsorán a Kr. e. 5. század elejétől szerepel az évenként legkiemelkedőbbnek tartott három tragédiaköltő versenye, később más ünnepek (lénaia) is alkalmat nyújtottak ilyen versenyek rendezésére. Ilyen mintára rendezték évente meg a legjobb komédiák bemutatását is, amely egyébként Szicíliában is szokásban volt (Epikharmosz, Szóphrón). A tragédiák tárgyköre szinte az egész mitológiát felölelte, egykorú történeti eseményeket csak ritkán dolgoztak fel a költők. A Kr. e. 5. századi vígjáték viszont épp ellenkezőleg, a korabeli politika visszásságait és a híres emberek (politikusok, hadvezérek, költők, stb.) valóságos, illetve vélt hibáit tette nevetségessé. Kisebb idézetekből, illetve név szerint sok száz drámaköltőt ismerünk, gyakorlatilag a „tragikus triász” (Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész), illetve Arisztophanész alkotásai képviselik számunkra a görög drámairodalmat, csupán tőlük maradtak fenn teljes színdarabok. A színházi előadások a távolabbi poliszokból is sok látogatót vonzottak Athénbe. A költségek egy részét az állam, másik részét valamely előkelő polgár fedezte, kitüntetésnek vették, ha valamit megbíztak egy előadás (a rendező és a színészek honoráriuma, ruhák, díszletek, stb.) finanszírozásával. A versenyeken bemutatott műveket egy sorsolással kiválasztott testület értékelte, ez állapította meg a pályázók helyezését és koszorúval jutalmazta a győztest. Magáért a drámáért nem járt pénzjutalom a győztesnek, de a rendezésért (amit az író többnyire maga vállalt) már igen; a társadalmi megbecsülés e díjakon túl olykor állami tisztségek odaítélésében is kifejeződött. Egyéb műfajoknál, például a kardalköltészetben elfogadott volt a honorálás, olykor hatalmas összegekkel. Az athéni demokrácia bukását követően szükségszerűen hanyatlásnak indult a tragédia és a komédia műfaja, e korra tehető viszont a filozófia virágkora. Más-más módszerű irányzatok eredményeit hasznosítva és bírálva, a racionális megismerésnek, az ellentmondások tanulmányozásának és a meggyőzés tudományának tanítóiként tesznek szert népszerűségre és szellemi befolyásra a szofisták (Prótagorasz, Gorgiasz, Prodikosz, stb.). a materialista alapokon álló filozófia (Démokritosz, Anaxagorasz), majd a természetkutatással és a szofisztikával is szembeforduló Szókratész bölcselete terelte újabb irányokba a görög gondolkodást.

Arisztotelész

Platón már az objektív idealizmus tudományos módszerét és rendszerét, Arisztotelész pedig a filozófiai realizmus és dialektika klasszikus életművét dolgozza ki. Az oksági összefüggések és törvényszerűségek egyre mélyebb feltárása a korabeli görög történetírásban is tükröződik, amely a tényeket szárazon rögzítő feljegyzésekből fejlődik ki, előbb eklektikus szemlélettel és szórakoztató, tanulságos formában (Hérodotosz), majd anyagi és lélektani meghatározottságot kutató módszerrel (Thuküdidész). A Kr. e. 4. században a történetírás még a legnagyobbak munkásságában is ellaposodik (Xenophón). Ezidőtájt éli virágkorát a görög retorika, a népgyűlési szószék az athéni demokrácia egyik utolsó maradékának bizonyul (Démoszthenész), de a „makedón párt” képviselői is ott halélatják hangjukat (Iszokratész, Aiszkhinész). A magánjogi perekben ügyvédkedő szónokok (Lüsziasz, Iszaiosz) hasonlóképp újítják meg a görög próza stílusát. A századfordulótól mind több irodalmi alkotás jelenik meg könyv formában (papirusztekercseken), az írásbeliség egyre jobban kiszorítja a szájhagyományozás egykori módszerét, az olvasók köre egyre szélesedik, egy-egy művet (szónoklatot vagy filozófiai írást) röpiratként terjesztenek. A következő századokban csak egyre fokozódik az irodalom tárgyiasulása, az alkotó és a közönség közti eleven kapcsolat viszont beszűkül, elsorvad.

A hellenisztikus kor irodalma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hellenisztikus kor (Kr. e. 3. századKr. e. 1. század) a „görögös” kultúra, a tudós eszközökkel művelt szépirodalom időszaka, amelynek központja a Ptolemaiosz-dinasztia fővárosa, az egyiptomi Alexandria volt. A római hódoltság kora (Kr. e. 2. század6. század) a szellemi önállóság alkonyának és a keresztény irodalom kezdeteinek időszaka. A Földközi-tenger térségeinek új, egyre erőteljesebb ura, a Római Birodalom már a Kr. e. 3. században elkezdte bekebelezni és tartományokként kezelni a Balkán, majd Kis-Ázsia görög lakosságú államait, s Kr. e. 30-ban Egyiptomot, az utolsó hellenisztikus királyságot is meghódítja. A római irodalom csaknem valamennyi műfajának mesterei a görög példák alkotó szellemű átöröklését tekintették feladatuknak, az Itáliába hurcolt görög rabszolgák pedig házitanítókként, majd egyes előkelő római családok barátaiként honosították meg hazájuk kultúráját. Különösen jelentős a sztoikus filozófusok (Panaitiosz, Poszeidóniosz), történetírók (Polübiosz) és szónokok munkássága, akik a hagyományos görög eszméket az új társadalmi valóság elfogadásával és helyeslésével fejlesztették tovább, s a római írók számára is ösztönző példaként szolgáltak. Athén s néhány más görög város egyetemein tanultak Róma előkelő családokból származó ifjai. A szónoklat, a filozófia, a szatirikus kispróza (Lukianosz) és -az ókor utolsó századaiban- a regény műfajában tűnnek fel jelentős görög alkotók. Míves epigrammák sokasága és egy-egy epikai kísérlet egészíti ki a korabeli „pogány” irodalomról alkotott képet. Görög nyelven hagyományozódtak a kereszténység első írásos emlékei (Újszövetség), a 2. századtól kezdve egyre nagyobb mennyiségben, bár a római birodalom nyugati felének uralkodó nyelve a latin.

Irodalmi ágak, műnemek, műfajok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szépirodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Epika[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mítosz

Eposz

  • Homérosz (i. e. 8. század): Életéről semmit nem tudunk, már a görögök is legendákkal vették körül, vak énekesként ábrázolták. Neki tulajdonított (bár vitatott – homéroszi kérdés) művek: az Iliasz és az Odüsszeia.

Mese

  • Aiszóposz, Aesopus (i. e. 6. század eleje v. közepe) a meseirodalom egyik legismertebb alakja, az állatmese műfajának folytatója, a fabula kidolgozója.

Regény

  • Longosz (2. század3. század körül): görög regényíró, főműve: Daphnisz és Chloé.
  • Héliodórosz (3.század): Görög regényíró, főműve: Aithiopika, amely egy szerelmi történet (magyarul 'Sorsüldözött szerelmesek' címmel jelent meg).

Történetírás

Ekkor még a történeti mű is elsősorban szépirodalmi műfaj.

  • Hérodotosz (ie.484 – 425 k.): Görög történetíró, főműve: A görög – perzsa háború. Cicero szerint ő volt a pater historial, azaz a "történetírás atyja".
  • Thuküdidész (ie.460 – 396): Athéni görög történetíró, főműve: A peloponésszoszi háború története, melyet az antik történetírás csúcsteljesítményeként ismernek.
  • Xenophón (ie.440-355): Az arisztokratikus eszmények védelmezője, a legkorábbi görög regény megalkotója, melynek címe: Kürosz neveltetése.
  • Polübiosz (i.e. 200-118): A Római Birodalom felemelkedésének történetét mutatja be "Történeti könyvek" vagy "Történet" című művében
  • Plutarkhosz (46–120) párokba rendezve mutatta be a hasonló jelentőségű görög és latin személyiségeket a Párhuzamos életrajzok (Bioi paralelloi) c. könyvében.
  • Héródianosz(178-250) Marcus Aurelius halálától mutatja be a Római Birodalom történetét.

Líra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Dráma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tragédia A görög dráma fénykora az i.e. 5. századra tehető. Ekkor lép fel az ún. "tragikus triász". Megszületik a tragédia és a komédia műfaja.

  • Aiszkhülosz (i. e. 525i. e. 456): A görög "tragédia atyja", újítása: ő dolgoz fel először trilógiában tragédiát a drámai versenyeken. Hét tragédiája maradt fenn: Perzsák (ebben a görög–perzsa háborúk egy mozzanatát dolgozza fel); Heten Théba ellen; Oltalomkeresők (a Danaida-mítoszról); Leláncolt Prométheusz (a Prométheusz-trilógiából fennmaradt mű); Oreszteia (a 'tragikus triász' művei közül az egyetlen fennmaradt trilógia).
  • Szophoklész (i. e. 497i. e. 406 ): Görög tragédiaíró, élete a társadalmi válság korára esik. Újításai: ő léptet fel először három színészt, ő vezeti be a díszletezést. Művei: több mint százhúsz darabot írt, ebből hét tragédia: Az 'Aiasz' és a 'Philoktétész' (a trójai háború történetéből); Trakhiszi nők (a Héraklész-mítoszról); Antigoné, Oidipusz király, Élektra, Oidipusz Kolonoszban – és egy szatírjátékának töredéke 'Nyomkeresők' a (Hermész-mítoszról) maradt fenn.
  • Euripidész (i. e. 480i. e. 406): Görög tragédiaíró, fennmaradt művei közül a legiemertebbek: Médeia, Élektra, Hippolütosz, Iphigéneia Auliszban.

Komédia

  • Arisztophanész (i. e. 446i. e. 385): Görög komédiaíró, Művei: Lovagok (Hippész), a Felhők (Nephelai), a Béke (Eiréné) és a Darazsak (Szphékesz), valószínűleg az ő műve a Madarak (Ornithész), A nők ünnepe (Theszmophoriazuszai), a Lüszisztraté, a Békák (Batrakhoi), a Nőuralom (Ekklésziazuszai). Tizenegy műve maradt fenn.
  • Menandrosz (343–290) az "új típusú" apolitikus ógörög vígjáték mestere. Témája a család és a magánélet. Fontosabb művei: A szamoszi nő (Szamia) és Az embergyűlölő (Düszkolosz).

Tudományos irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Filozófiai irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Földrajzi szakirodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Görög szónokok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • ókor Ókorportál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap