Historiográfia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A historiográfia (görögül: ιστοριογραφία) a történetírás történetével foglalkozó, a történettudomány résztudományát képző szakág. A név a görög ιστορὴ (kutatni, kérdezősködni, vizsgálódni) és γραφὼς (írás, jegyzet) szavak összetételével a latinon keresztül vezethető le. A historiográfia eredeti jelentése szerint „a történelem lejegyzése”, azaz a történetírás, ma azonban a történetírás jellemzőivel és fejlődésével foglalkozó tudományág neve.

A történetírást befolyásolják a következő tényezők:

  • a történetíró személye, felkészültsége, elfogultsága, lényeglátása, függetlensége, szelektív adatfeldolgozás képessége
  • a kor
  • az uralkodó világnézet
  • a kor tudományának fejlettségi szintje
  • a hatalom részéről jelentkező igény

Prehellén történetírás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A történetírás elsődleges feltétele az írás kialakulása. Amint megjelenik az írás, már ismertek történelminek tekinthető feliratok. A preklasszikus történetírást Collingwood „kvázi történetírásnak” nevezte, ebből is megkülönözteti a mitikus- és teokratikus kvázi-történetírást. Ez nem egyéb, mint események feljegyzése, életrajzi feliratok készítése. A későbbi korok elsődleges forrásai, de maguk nem történetírói alkotások. A demitizált és humanizált eseményleírás racionális és analitikus.

A görög történetírás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A korábbi mitikus történetírás (istenekről, isteni hősökről szól, tér és idő megjelenítése nélkül) helyét a görög poliszokban vette át elsőként a teokratikus történetírás (megjelennek a tér- és időkorlátok). Itt jelentek meg ugyanis a Kr. e. 7-5. században azok a gondolkodásbeli változások, amik a tér-idő, ok-okozat kategóriájának elterjedését eredményezték. Humanizálták a múltat, a mindennapi embert állították a középpontba. Azonban a görögség szellemiségében is van mitikus szakasz, ezt az időszakot Homérosz neve fémjelzi. Mind az Iliasz, mind az Odüsszeia eseménye időtlen, helyszín nélküli, kevés az előtörténete.

Fontosabb görög történetírók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A római történetírás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Róma nem mutatott olyan kreativitást a történetírásban, mint a tudomány más területein. A görög, hérodotoszi példát próbálta követni. A múlt nagyságát közös római élményként mutatja be. A források feltárására a római történetírók nem igazán törekedtek. A III. században görögül szólalnak meg az első történetírók, ugyanis azt hitték, hogy a latin nyelv nem alkalmas a szándékok kifejezésére.

A latin nyelvű történetírást az annalisták indították meg (Pictor, Alimentus), majd fokozatosan terjedt az életrajz (Nepos). A késői császárkorban, 313-tól (milánói ediktum) a történettudomány teológiailag alárendelt műfajjá vált, az időszemlélet a ciklikus helyett kezdő- és végponttal rendelkező. A történetírás fontos szerepe lett az Ótestamentum történeti átültetése és kapcsolatai az aktuális világgal, valamint az isteni gondviselés, mint történelemformáló erő kidomborítása.

Jelentős római történetírók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Köztársaságkor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Korai császárkor (Pax Romana)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Késői császárkor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A középkori keresztény történetírás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A keresztény történetírás visszakanyarodik a homéroszi mitikus történetíráshoz, valamivel objektivizáltabb formában. Az esemény valódi, de a szándékok és okok tevőleges isteni beavatkozásra vezethetők vissza. A történetírás az összes írott irodalomhoz képest visszaszorul, az Isten jelenléte nem teszi szükségessé.

Az első keresztény történetírók a 4. században éltek, az egyházatyák közül kerültek ki. A munkák a történelmi idővel is foglalkoznak, megpróbálják szakaszolni a történelmet. A középkor századai során a gondolkodás visszafejlődött. Ezt azzal is magyarázzák, hogy nagyon minimális szintre süllyedt a feldolgozható forrásanyag, a történetírás veszített jelentőségéből. A valóság az, hogy hiába lettek volna írott források, a szándék hiányzott. A történetírók nem törekedtek arra, hogy az emberi történelem folyamataival, összefüggéseivel foglalkozzanak, nem folytatták a tágabb, oknyomozói történetírást. Nem érdekelte a történetírókat, hogy az események mögött okokat keressenek.

Középkori keresztény történetírók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A középkori történetírás legjelentősebb műfajai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Annales, kolostori krónikák, egyházi személyek és intézményeik története
  • Gesta (historia), tematikus, nem feltétlenül időrendi néptörténet (eredet, vándorlás, letelepedés)
  • Világkrónika, időrendi néptörténet vagy népek átfogó története
  • Biográfia, egy-egy személy életrajza, cselekedetei
  • Legenda, mitikus biográfia

Reneszánsz, humanista történetírás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A középkori keresztény történetírói szemlélet a 1415. században megváltozott, de csak fokozatosan, éles határ nélkül. A reneszánsz kor és humanista történetírás is két elkülönülő szakaszra osztható. A választóvonal 1499, ezért a quattrocento és cinquecento stílus jó meghatározás. Az 1499-es dátum az itáliai háborúk több évtizedig tartó szakaszának kezdete, ezért szokták a calamita előtti humanisták és a calamita utáni humanisták meghatározást is használni. Emellett a humanizmus, amióta a középkor végét 1492-től számítjuk a nagykorszakok közül is kettőben fordul elő, a késő középkorban (calamita előttiek) és a korai újkorban (calamita utániak).

Ez az időszak a korai tőkés fejlődés kialakulásának korszaka. Ekkor a városi polgárság Észak-Itália középső területein (Firenze, Genova, Milánó, Velence) városállamokban élt, szemléletük átalakulóban volt. Az itt élő polgárság életviteléből adódóan levonta azt a következtetést, hogy talán nem Isten a legnagyobb történelemformáló erő. A városállamok irányítását ügyes és ravasz kereskedőcsaládok vették át, akik a külpolitikai életet uralták. Az új típusú szemlélet megteremtői tehát a városállamok voltak (mint az antik világban a poliszok). A történelemfelfogás újra humanisztikussá válik, az ember kerül a középpontba, az Isten helyett az ember lesz az alakító tényező. A műfaji keretek sokáig nem változtak, de ez mégis gyökeres fordulatot jelent.

A reneszánsz eszmeiség alapján a klasszikus antikvitáshoz nyúlnak vissza, a 14-15. századi műveltséget, saját korának kultúráját az a klasszikus antikvitás újjászületéseként értékeli. Ezt nevezik reneszánsz, humanista történelemszemléletnek.

Reneszánsz, humanista történetírók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A calamita előttiek (középkori humanisták)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A calamita utániak (újkori humanisták)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A reformáció korának történelemírása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A felvilágosodás történetírása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A romantikus történelemszemlélet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A romantika mint stílusirányzat a művészet számos területére hat, csakúgy a múltról való gondolkodásra is. Ezek mögött romantikus világkép húzódik meg, melyet a jelenben való csalódottság épített fel. A tőkés rendszer eszmei, ideológiai megalapozottságát jelentős mértékben végezte el a felvilágosodás eszmerendszere és a francia polgári forradalom. Ezekben olyan politikai elképzelések fogalmazódtak, meg, hogy az állam irányítása mielőbb kerüljön a tőkések kezébe. Ugyanis csak így tudnak megvalósulni a forradalom eszméi. A francia forradalom után kialakult a tőkés állami berendezkedés, de a meghirdetett célok nem valósultak meg, nem jött el a testvériség világa. Ez eredményezte a társadalmi csalódottságot, mely alapja lesz a romantikus világképnek. Az emberek olyan szélsőségekbe menekültek, mint a távoli egzotikus világok felfedezése, ész helyet az érzelem, általános helyett az egyedi. A világos helyett a misztikus, ködös múlt ábrázolása.

Ezek a jegyek először a romantikus regényekben jelentkeztek. Számos romantikus regény tükrözi a romantikus világképet. Megteremtője Walter Scott, aki egyben a romantikus történetírói iskola megalapítója. Megírta Skócia történetét, írt Napóleonról és Angliáról is. Ezekben felhasznált olyan forrásokat, melyeket korábban nem (krónikák, legendák). Ezért az ő művei sokkal életszerűbbek, színesebbek, romantikusabbak. Ugyanakkor ezek a történeti művek nem értéktelenek, keveredik bennük a történeti hitelesség, az irodalmi, írói fikció. Ezzel olyan képet rajzolnak le a múltról, mely minden romantikus történetíró számára példa lesz.

A francia romantikus történetírók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Napóleon bukása után a Bourbon restauráció korában írtak, de nem a Bourbonok eszméit érvényesítették, hanem a francia forradalomra szórt igaztalan vádak megcáfolói lesznek.

Angol romantikus történetírók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pozitivizmus történelemszemlélete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A historizmus[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A marxista történetírás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Alig hatott saját korára. Létrehozója Karl Marx és Friedrich Engels. Tudományos szocializmus filozófiai rendszerét dolgozták ki műveikben és a történelem menetéről is elmondják véleményüket. A történelemben társadalmi formák követik egymást, az ázsiai, antik, germán, kapitalista, kommunista társadalmi formációk, mindegyikéhez tartozik egy termelési mód, mely a természeti erők és természeti viszonyok összhangját jelentik. Mikor e természeti erők ellentétbe kerülnek, akkor egy új társadalmi forma születik, melyben a termelő erők és természeti viszonyok közötti egyensúly helyreáll.

A társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely- és tulajdonviszonyok alapján a társadalom osztályokra szakad. Kibontakozik az osztályok közötti osztályharc. Ez a történelem objektív törvényszerűsége. A gazdaság az, ami a történelemben mindent alapvetően meghatároz. A kultúrában és a társadalomban is szerepe van a gazdaságnak. (Gazdasági determinizmus)

A 20. század történetírása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyar történetírás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]