Pecséttan

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A pecséttan (vagy szfragisztika) a pecséteket vizsgáló tudomány, a pecsét kemény nyomóra alkalmazott ábrázolásnak, képlékeny anyagra átvitt lenyomata. A magyar nyelvben a pecsét szó a pecsétnyomó megnevezésére is szolgál, de a tudomány csak a lenyomatot érti rajta. Neve a latin signum, sigillum szóból ered. Már a középkorban is foglalkoztak a pecsétek vizsgálatával, de önálló tudománynak a XVIII. századtól tartjuk.

Bizonyító erejű jelek használatának igénye már az ókori keleti népeknél is megfigyelhető. Kr. e. 4. évezredi Mezopotámiában már ismerték a pecsétnyomót, illetve a pecsétet, az ókori Kelet számos államában használtak pecséthengereket. A Kr. e. 2. évezredben, Egyiptomban már használtak zárópecsétet, Szakkarában feltárt sírból számos pecséttel lezárt boros kancsó került napvilágra. A Biblia tanúsága szerint pecséteket a zsidók is széles körben használtak, a görögök szintén használtak pecséthengereket és pecsétgyűrűket. Az ókori Rómában számos magánszemélynek volt pecsétgyűrűje, mely az aláírást helyettesítette, használtak pecsételésre finoman megmunkált kőlapocskákat is, melyre isteni, császári, vagy más emberi ábrázolást véstek. A pecsétnek, mint bizonyító eszköznek nagyobb jelentőséget tulajdonítottak az általános írástudatlanság miatt, azért tudta pótolni az írást, mert szerepelt rajta tulajdonosának szimbolikus képe, a pecséthasználat a Meroving és Karoling korban is divatos maradt.

A pecsét három feladata:

  • garantálja valamely tartalom titkosságát, sértetlenségét
  • bizonyítja a tulajdont
  • érvényesít, hitelesít.

Idézőpecsét[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Idézőpecsétet már a rómaiak is használtak lényege, hogy a főúr (bíró) saját képét ábrázoló pecsétjét küldte el a megidézettnek, a pecsétvivő élőszóba közölte, hogy hol, mikor, és miért kell a megidézettnek megjelennie. Magyarországon I. László és Könyves Kálmán törvényei előírják a világi és egyházi személyek pecséttel történő megidézését. E törvények szerint a királynak, a nádornak, a hercegispánnak, a királyi bíráknak és főpapoknak volt joguk idéző pecsétet használni. Ez a gyakorlat III. Béla 1181-ben felállított kancelláriájának felállításával fokozatosan megváltozott, ettől kezdve nem pecsétel, hanem a pecsétnyomó viaszlenyomatával hitelesített oklevéllel idézték meg a per résztvevőit. A 13. századtól a király és az országbírák, már a káptalanok útján szereztek érvényt jogi eljárásaiknak.

Zárópecsét[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Akkor használták, amikor egy irat titkosságát, zártságát akarták szavatolni. Ilyenkor az oklevelet olyan módon pecsételték le, hogy annak tartalmát csak a pecsét feltörésével lehetett megismerni, a pecsét illetéktelen feltörőjét bűnösként marasztalták el. Például a koronázási jelvényeket tartó ládát a koronaőrök és országnagyok jelenlétében lepecsételték és így tartották a következő koronázásig.

Hitelesítő pecsét[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ez a pecsét az oklevélben rögzített jogi tény, vagy akaratnyilvánítás bizonyítására szolgált. Elsősorban az örökérvényűség igényével kiállított kiváltságlevelek (privilégiumok) esetében volt fontos, mert itt a pecsét örök időre szólt. Ezeken az okleveleken megfelelő rögzítést kellett alkalmazni a pecsétnek, ugyanis minden nyilvánosnak szánt oklevelet függesztett pecséttel erősítettek meg. Az ilyen pecséteket könnyen el lehetett távolítani, ezért sok visszaélést, hamisítást követtek el velük. IV. Béla kancelláriája a nem privilégium jellegű okleveleket (patenseket, parancsleveleket) rányomott pecséttel hitelesítette. A hitelesítő pecsét egyik fajtája volt az ellenőrző pecsét (contra sigillum). Az úgynevezett nagy pecsétek hátlapjára az azt hitelesítő személyek (királyok, egyházfők) saját pecsétjüket nyomták.

Pecsétek anyaga, pecsételés módja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Garai László nádor pecsétje

Anyaguk szerint fém és viasz pecséteket különböztetünk meg.

A fémpecsétek készülhetnek ólomból, aranyból vagy ezüstből, ezeket latinul bulláknak nevezzük. Fém pecséttel csak a királyok, pápák és a bizánci uralkodók erősítették meg okleveleiket. Arany pecsétet kizárólag a királyok használtak, azonban ez csak az oklevél ünnepélyességét emelte, bizonyító ereje nem volt nagyobb, mint egy viasz pecsétnek.

A pápai kancelláriában ólom pecséttel hitelesítették az okleveleket, és ezt kender zsinórra függesztették. E két egyszerű anyagnak szimbolikus jelentősége volt, összhangban a pápai oklevelek „servus, servorum Dei” (isten szolgáinak szolgája) kifejezésével. A pápai pecséthasználatot követték az uralkodók, és ők is előszeretettel használtak ólom pecsétet. Az elő és hátoldalukon egyaránt rajzolatot mutató ólom bullák megpecsételésére ollóhoz, vagy fogóhoz hasonló pecsétnyomót használtak.

A viaszpecséteket latinul sigillumnak nevezték. Anyaga természetes méhviasz volt. Ehhez különböző adalék anyagokat (állati eredetű zsírok, kréta, gyanta, hamu) adtak a pecsét tartósságának növelésére. A pecsétnyomó (tiparium) mindig valamilyen kemény anyagból készült (bronz, sárgaréz, arany, ólom, ezüst (gyűrű), elefántcsont, különböző kövek – gemmák - , és kemény fa, valamint az új korban vas és acél). A pecsét ábrázolásának képét közvetlenül vésték a pecsétnyomó lapjába.

A viasz kettős pecsét (sigillum duplex, vagy érem pecsét) számára készített nyomókon az elő és hátlap vésetét hordó két lapot összekötötték, a két lap közé helyezett viasz elő- és hátoldalán egyszerre hagyott nyomot, előfordult azonban, hogy külön-külön személy őrizte a két lapot, a visszaélések elkerülése végett. A pecsétnyomó vésése nagy gondosságot igényelt és hosszú időt, ezzel magyarázható, hogy a pecsét tulajdonosának halála után azt még sokáig használták az örökösök, vagy csak a feliratot változtatták meg rajta. A legtöbb pecséttulajdonosnak a középkorban egy pecsétnyomója volt, de magasabb méltóságot viselők több nyomóval rendelkeztek, vagy az is előfordult, hogy több személy birtokolt egy pecsétnyomót. A pecsételéshez az oklevél alján kereszt alakú nyílást vágtak, ennek sarkait visszahajtották, és ebbe a lyukba öntötték a viaszt, ezt a fajta pecsétet befüggesztett pecsétnek is nevezik. Az úgynevezett simplex pecsételést (kétoldalas pecsét előlapjával történő pecsételés) II. András kancelláriája vezette be. Előfordult, hogy az oklevél kisebb volt magánál a pecsétnél, ilyenkor csak a pecsét közepét (az uralkodó képét) vagy a pecsét fejét nyomták az oklevélre.

A király nagy pecsétjét a kancellár őrizte, a király gyűrűs pecsétjét a titkára, vagy a különleges jegyző. A király nagypecsétet csak közjogi ügyekben használták és az államhatalom szimbólumává vált. A közép pecsétet Károly Róbert vezette be, először ellen pecsétként, majd hitelesítésre szolgált, később a kápolna ispán használta. A titkos pecsét a bizalmas diplomáciai levelezés pecsétnyomója volt, kisebb magán jelleg ügyekben a gyűrűs pecsétjét használta az uralkodó.

A függőpecsétek biztonságos rögzítésére már II. András udvarában rendszeresítettek egy eljárást, mely során a levél alsó részén néhány centimétert visszahajtottak, és ez a szegély a pecsétet biztonságosan tartotta. A 13. században a függőpecséteket kis hártyacsík rögzítette az oklevélhez, de ez a mód sérülékenysége miatt kiment a divatból. A 14. századtól sodort selyemzsinóros pecsétfüggesztést figyelhetünk meg.

A függőpecsét oklevélre helyezése a következő képpen történt: az oklevél megírása után a hártyát szabályos alakúra vágták, az alját felhajtották, a kettős hártyarészt átlyukasztották, a hártyacsíkot, vagy selyemzsinórt a lyukakon átfűzték, megfelelő hosszúságúra hagyva csomóval rögzítették. A csomó köré viaszból pogácsát helyeztek és kétoldalú pecsétnyomóval pecsétté préselték. A középkorban nem létezett a nádori, országbírói, vagy püspökségi pecsét, hanem az ezeket a címeket viselők saját pecsétnyomóikat használták, általában családi címer és hivatali rangjelöléssel együtt.

Az egyházi pecsétek főpapi szimbólumokat és védő szentek alakjait viselték. A világi pecsétekkel ellentétben az egyházi hatóságok más formákat használtak, jellemzően mandula alakúakat.

Közjogi hiteles helyek, a káptalanok működése egy – két megyére terjedt ki. Illetékességük volt jogi ügyek írásba foglalása, oklevelek írásba foglalása, másolása, főurak parancsára bizonyító eljárások lefolytatása, okleveleket saját pecsétjükkel állítottak ki, érvényességüket minden világi és egyházi hatóság elismerte.

Megyei, városi pecsétek.[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A város mint jogi személy okleveleit saját pecsétjével hitelesítette. Itt is több pecsétet használtak, a különböző jogi ügyek intézésére, őrzésük az elöljárók feladata volt. A nemesi vármegyék oklevél kiadása nehézkesebb volt, mint a városok esetében, mivel megyei pecsét nem volt. Az oklevelek hitelesítéséhez az alispán és két szolgabíró jelenlétére volt szükség, mint megyei tisztségviselők és bírák, csak együttesen adhattak ki, zárhattak le oklevelet. Ennek a gyakorlatnak vetett véget a megyék hiteles pecsétéjének elkészítését célzó 1550-es törvény. Végrehajtása azonban a 17-18. századig húzódott.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Bertényi Iván: Pecséttan, in: A Történelem Segédtudományai. Osiris Kiadó 2001.
  • Feiszt György: Rövid Magyar Címertan és Pecséttan. Tankönyvkiadó 1986.
  • Kumorovitz L. Bernát 1944: A magyar pecséthasználat története a középkorban. Gödöllő (Bővített kiadás: 1993).