Francesco Guicciardini

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Francesco Guicciardini
Született:
1483. március 6. Firenze
Meghalt:
1540. május 22. Arcetri

Francesco Guicciardini (Firenze, 1483. március 6. - Arcetri, 1540. május 22.) olasz történetíró

Niccolò Machiavelli barátja és bírálója volt. Pisában jogot tanult, majd szülővárosában diplomáciai és közgazdasági tisztségeket töltött be. A pápa és a franciák szövetségét támogatta a spanyolok itáliai hegemóniája ellen, 1526-ban Rómában szervezte a cognaci ligát. Sorsa szorosan a pápasághoz és a Medici-családhoz fűződőtt, hol száműzték, hol magas méltóságokba emelték.

A Storia Fiorentina (Firenze története, 1509) 1378 és 1509 közt tárgyalja Firenze történetét, benne Cosimo és Lorenzo de' Medici és Girolamo Savonarola tevékenységét. A Dialogo del reggimento di Firenze (Párbeszéd Firenze kormányzásáról, 1526) képzelt beszélgetés 1494-ben arról, hogy a népoi uralomban töményebben lelhetőek fel a monarchia hibái, az embereknem uralkodás kell, nem szabadság, nincsenek abszolút politikai szabályok. Considerazioni sui discorsi di Machiavelli (Tűnődések Machiavelli beszélgetéseiről, 1526) című munkájában -szemben Machiavellivel- azt fejtegeti, hogy az ókori Róma fejlődését nem segítette elő a patríciusok és plebejusok harca. A Ricordi politici e civili (Politikai és személyes emlékek, 1527 - 1530) 400 maximát tartalmaz, amelyek lényege, hogy a hazafiúi érzelem ostobaság, ki kell várni a dolgok alakulását, az ember a balsors ellen amúgy sem tehet semmit. A Storia d'Italia (Itália története, 1537 - 1540) című, annales formában 20 részben megírt munka erős önéletrajzi jelleggel írja le Itália történetét 1492 és 1534 közt; lényege a pesszimizmus Itália romlása miatt.

A görög és a római forrásokból táplálkozó humanista törénetírás módszereit használta, ad ugyan eseménykrónikát, de mondanivalóját fiktív szónoklatokba, beszélgetésekbe sűríti, olasz népnyelvet használva. Munkássága a reneszánsz történetírásnak egyik tipikus terméke. A történelem formáló erőinek a nagy egyéniségeket tartotta, de még ennél is fontosabbnak vélte a véletlent. Elítélte a filozófusokat és a teológusokat, „akik természetfeletti és nem látható dolgokról írnak”. Egyéb művei: Diario del viaggio in Spagna (Spanyolországi útinapló, 1512); Relazione della difesa di Parma (Jelemtés Parma védelméről, 1521); valamint saját politikai tevékenységét igazoló iratai (Oratio-k).

[szerkesztés] Források

• Világirodalmi kisenciklopédia I-II (Budapest, 1976) ISBN 963 280 286 4