Római irodalom

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Vergilus Aeneis című munkájának első oldala a Vatikáni Könyvtárban őrzött 5. századi kódexből

A római irodalom alatt a Róma alapításától (Kr. e. 753.) a Nyugatrómai Birodalom bukásáig (476), vagy kissé tágabban értelmezve a longobárdok Itáliába való betöréséig (568) a római állam határain belül keletkezett irodalmat értjük. A római irodalom és a latin irodalom egymással nem keverendő fogalmak, az utóbbi ugyanis magába foglalja az előbbit, de azon kívül a kezdettől mindmáig latin nyelven írott munkákat és szerzőiket is, függetlenül azok nacionáléjától (ez tehát egy nyelvi szempontú merítés).

A római irodalomhoz tartoznak azok a munkák, amelyeket római szerzőjük nem latin, hanem görög nyelven írt, például az első annalista történetíró, Fabius Pictor írásai, később Marcus Aurelius vallomásai, illetve Fronto görög nyelven írott levelei.

A római alkotók nem feltétlenül Rómában születtek, Ennius italicus származású, Terentius Afrikában született, a későbbi századokban pedig még több író származott az Itálián kívüli provinciákból. Tartalmilag a római irodalom fogalma sokkal tágabb, mint a mai értelemben vett szépirodalom, az ókorban ugyanis bizonyos tudományokat tárgyaló szakkönyveket is a szépirodalomhoz sorolták, például a történelmi, filozófiai, retorikai munkákat.

A latin nyelvű keresztény irodalom, amely a 2. század végén jelentkezik először, speciális helyet foglal el a római irodalomban. Ez az irodalom átvette és közvetítette a klasszikus római irodalom nyelvét, műfajait, egyéb hagyományait, bár a keresztény tartalomnak megfelelően átformálva, például Minucius Felix „Octavius”-a már átveszi a hagyományos dialógusformát, Tertullianus „Apologeticum”-a a törvényszéki beszédek formáját, stb. A római irodalom sajátosan közösségi jellegű irodalom: a latinok, szabinok, illírek, stb. összeolvadásából keletkezett nép irodalma. A Kr. e. 7.6. századra tehető az első irodalmi emlék létrejötte, a római naptáré, amelyben latin, szabin, etruszk és görög istennevek találhatóak.

A római irodalom szakaszai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A római irodalomban az alábbi nagy korszakok különíthetőek el:

  1. Az archaikus korszak (a királyok kora és a köztársaság első századai a pun háborúk befejezéséig, Kr. e. 240-ig)
  2. Az archaikus irodalom virágkora (az ifjabb Scipio – Kr. e. 185Kr. e. 129 – haláláig, illetve a Gracchusok fellépéséig)
  3. A Gracchusok kora: a latin irodalmi nyelv kialakulásának korszaka, a nyelvi normák kialakulása a grammatika és retorika oktatásának hatására Kr. e. 129-től Sulla (Kr. e. 138Kr. e. 78 haláláig
  4. A római próza aranykora, a polgárháborúk kora, Cicero (Kr. e. 106Kr. e. 78) haláláig, a neoterikusok mozgalma
  5. A költészet aranykora Augustus haláláig, 14-ig, a principátus kialakulása
  6. Az ezüstkori irodalom: Augustus halálától Traianus (98117) haláláig, a császárság intézményének megszilárdulása
  7. Az archaizálók kora: Hadrianus (76138) trónra lépésétől Marcus Aurelius haláláig, 180-ig; az úgynevezett „jó császárok” kora
  8. A pogány római irodalom válsága, a keresztény irodalom kezdetei, a birodalom válsága, katonacsászárok, keresztényüldözések, a tetrarchia kialakulása; Commodustól (180 - 192) Nagy Konstantin (264306) trónra lépése.
  9. A latin nyelvű keresztény irodalom virágkora, a pogány restauráció irodalma: Nagy Konstantintól Nagy Theodosius (347395) haláláig
  10. A római irodalom felbomlásának korszaka, a klasszikus latin nyelvi normák felbomlása, a Nyugatrómai Birodalom bukásáig (476), illetve a longobárdok betöréséig (568.

Római irodalom Cicero haláláig[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első korszak a királyok korát és a köztársaság első háromszáz évét öleli fel. Legfőbb politikai jellemzője, hogy Róma, az apró városállam előbb a szomszédos településekkel, majd népekkel a létéért küzd, s e harcokból többnyire győztesen kerül ki. A Kr. e. 4. század elején a várost komoly csapás éri: a gallok felgyújtják a várost (Kr. e. 387Kr. e. 386), utána azonban ismét felépül, s erejét a szamnisz háborúk, illetve az első pun háború igazolja, amelyben már Itálián kívüli területekért folyik a harc. A korszak irodalmi termését megítélni lehetetlen, mivel az néhány töredék, illetve felirat kivételével elveszett, illetve a gall támadás során elpusztult.

Vallásos, kultikus jellegű költészet már a királyok korában létezett, így a Numa Pompilius és Tullus Hostilius által létrehozott Salius-papok énekei, illetve a Romulus által alapított Fratres Alvares-testület dalai. Az előbbiből néhány apróbb töredék, az utóbbiból egy hosszabb ének maradt fenn, amelyet Kr. e. 218-ban véstek kőbe, de archaikus nyelvezete miatt már ekkor is alig értették. Ugyancsak régi eredetűek a versus Fescennininek mondott gyalázkodó versek, amelyeket már a Tizenkét táblás törvények is tiltottak; ezek talán a drámai költészet csíráinak foghatóak fel. Az epikus, illetve a tanítóköltészetnek szintén fellelhetőek nyomai: egyedül a sírvers-költészetből maradtak fenn ép darabok, például a Scipiók sírversei a Kr. e. 3. századból.

Ennius

A korszak római költészetének jellemző formája a Saturninus versus, amelyet az ókori grammatikusok jambikus sornak tekintettek. Mivel az írás ismerete más a királyok korában bizonyítható, a próza meglétét is feltételezhetjük. Az első prózai alkotások minden bizonnyal a hatóságok, az állam és a vallás szükségleteit elégítették ki: jegyzőkönyvek, imaformulák, stb. Korán megjelent a hivatalos krónika, amely a római naptárhoz kapcsolódott, s vezetése a pontifex maximus feladata volt. Bronztáblákra vésték a consulok neveit, a magisztrátusokat, a nagyobb eseményeket; a gall támadáskor ezek is elpusztultak. Hosszabb töredékek maradtak fenn a Tizenkét táblás törvényekből (Kr. e. 451Kr. e. 450), amelyek a rómaiak jogszokásait rögzítették. E törvények megszövegezése az első kísérlet arra, hogy a latin nyelvet írásos prózára is alkalmassá tegyék, jelentősége tehát óriási az irodalom későbbi fejlődése szempontjából. Ezekkel a törvényekkel megalkották a római ifjúság olvasókönyvét, s szövegük ezáltal a római stílus kialakulására is hatott. E korban az ősi cirkusz (lóversenyek) mellett megjelent az énekkel kísért tánc is, amelyet Kr. e. 360-ban egy pestisjárvány idején behívott etruszk színészek terjesztettek el Rómában. A kor vége felé jelent meg a didaktikus műköltészet Appius Claudius Caecus (Kr. e. 4. századKr. e. 3. század) munkásságával, aki – mint ez fennmaradt néhány töredéke alapján megítélhető – Saturninus versusban írta szentenciáit, de a szónoki beszéd első ismert darabját is neki tulajdonítja a hagyomány: Pürrhosz ellen mondta Kr. e. 280-ban, a tarentumi háború idején.

A római irodalom második korszaka, az archaikus irodalom virágkora az első pun háború befejezésétől számítható (Kr. e. 241) és Karthágó és a görög területek elfoglalásával ért véget (Korinthosz elpusztítása, Kr. e. 146). A hódítások következményeképp Róma a Földközi-tenger vezető hatalmává vált, s a szellemi élet meghatározójává vált, hogy közvetlen kapcsolatba kerültek a görög területekkel, ezáltal a görög művészet és irodalom hatása megnőtt, háttérbe szorítva a hagyományos római kultúrát. E folyamatban kiemelkedő szerepet játszott a Scipio család, amely tudatosan terjesztette a görög kultúrát, velük szemben Idősebb Cato (Kr. e. 234 - Kr. e. 149) a római hagyományokat védelmezte.

Plautus

E korban szinte egyidőben több görög műfaj is megjelent latin nyelven, meghonosodtak a görög versformák, kiszorítva az addig egyedül alkalmazott Saturninus versust. Korszakhatár fontosságú a Kr. e. 240-es év, amikor a görög származású Livius Andronicus két drámát, egy komédiát és egy tragédiát mutatott be. A kezdeményezést Naevius, Ennius, Plautus, Terentius és más költők folytatták, egyszerre több műfajban: tragédiában, komédiában, eposzban, epigrammában, stb. Mintáikat leginkább a klasszikus görög irodalomból kölcsönözték, a tragédiát Euripidésztől, a komédiát Menandrosztól, Philémóntól, Diphilosztól, stb. Úgy tartalmi, mint formai szempontból igényes alkotások születtek, amelyek századokon át hatottak a költőutódok körében. E terjedelmére is hatalmas irodalmi termésből csupán Plautus 21 komédiája és Terentius hat darabja maradt fenn. Ennek az az oka, hogy az aranykori költők munkássága kiszorította őket az oktatásból. A korszakból külön említésre méltó Idősebb Cato munkássága, aki Origines címen megírta az első római történeti munkát. E mű sajnos elveszett, fennmaradt viszont De agricultura (A mezőgazdaságról) című műve, amely az első ismert latin prózai alkotás. Szintén Cato kezdeményezése volt, hogy elmondott beszédeit kiadta, ezzel hagyományt teremtett.

A harmadik korszak, amely körülbelül a Gracchusok fellépésével kezdődik, több szempontból is a hanyatlás képet mutatja. A meghódított területekről komoly gazdagság áramlott Rómába, ezzel párhuzamosan felütötte fejét a luxus keresése és a korrupció. A Kr. e. 129-ben Rómához került Asia provinciát az adószedők teljesen kifosztották, emiatt egyes családok meggazdagodtak, mások elszegényedtek. A Gracchusok kísérletet tettek a társadalmi feszültségek földreformokkal való csillapítására, de megbuktak, s Tiberius Gracchus halálától elkezdődtek a proskripciók, több befolyásos politikust meggyilkoltak. A sokáig elhúzódó Iugurtha-háború világossá tette az erkölcsi züllés mértékét: Iugurtha (Kr. e. 160 - Kr. e. 104) meg tudta vesztegetni szinte egész Rómát. E korszakból mindössze két nagyobb tehetséget ismerünk: Acciust és Luciliust. Az ízlés terén is bizonyos változás figyelhető meg: a görög humánus eszméket hirdető darabok már nem érdeklik a közönséget, a terentiusi darabok túlságosan patetikusnak tűnnek. Helyébe új színházi műfaj lép, az Atellana, amely durva, sokszor obszcén szókimondásával, groteszk bohózataival viharos tetszést arat, s vulgáris nyelvi fordulataival háttérbe szorítja a cizellált terentiusi nyelvet. E realizmusigényt elégítette ki szatíráival Lucilius, aki a görög ókomédia szabadosságához hasonló módon ostorozta a város züllött erkölcseit. A szépirodalomban előtérbe került a tudományos irodalom, a grammatika, a retorika, a jog, a filológia. Accius és Aelius Stilo Praeconinus drámatörténeti kutatásokat folytattak. Tekintélyes rétorok tevékenykedtek (Licinius Crassus, Marcus Antonius), fellendült a latin retorika, nem véletlen, hogy ebből a korból maradt fenn az első rendszeres latin szónoklattankönyv, a Rhetorica ad Herennium. E törekvések segítették a latin irodalmi nyelv kialakulását is. Ebben a korban a költők tudósok is voltak, mint Accius, illetve a tudósok és államférfiak költészettel is kezdtek foglalkozni, például Lutatius Catulus, Valerius Aedituus, Laevius, mégpedig alexandriai minták nyomán, ezáltal előkészítőivé váltak a következő nagy korszaknak.

Cicero-mellszobor

A negyedik korszak Cicero szónoki tevékenységének kezdetétől Cicero haláláig tart. Ez a római próza aranykora. Ebben az időszakban alakult ki a latin prózai stílus csaknem minden jelentős stílusirányzata: a fennköltségen alapuló cicerói nagystílus, a választékos egyszerűségre és világos logikára épülő atticista stílus (Caesar), valamint a kettő közti szubjektív, egyéni stílus (Sallustius). A latin tudományos nyelv is végleges formát nyert ebben az időszakban Varro munkáiban, Cicero műveiben pedig a latin filozófiai szókészlet alakul ki. A Sulla korában már általánossá váló proskribációk, majd a Caesar és Pompeius közti polgárháború sokakkal ismertették fel, hogy már nem a köz javáért folyik a harc, hanem egyes meggazdagodott családok próbálják megragadni a hatalmat. E felismerés miatt sokan távol tartották magukat a politikai küzdelmektől, s a magánéletbe vonultak vissza. Ez az élmény éltette az „újabb költők”, a neoterikusok költészetét, a gyűlölet és a szeretet ezért játszik fontos szerepet Catullus és társai költészetében. Az individualista törekvések filozófiai alapját az epikureizmus adta, amely e korban volt a leginkább lterjedt Itáliában. Nápoly mellett Szeirón tanított, Herculaneumban pedig Philodémosz, az epikureus költő és filozófus. Tanításaik hatékonyságát jelzi Lucretius tankölteménye, amely az igaznak érzett epikureizmus elveit fejti ki ihletett költői nyelven. Szintén az individualista törekvéseket mutatja egy új színházi műfaj, a mimus megjelenése, amely az élet egyéni vonásainak karikírozásával szórakoztatta közönségét.

Az aranykor és az ezüstkor irodalma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az ötödik korszak, a római költészet aranykora szorosan kötődik az előzőhöz. A kor költői éppoly aprólékos műgonddal formálták meg alkotásaikat, mint a neoterikus költők, azonban már más esztétika és eszmeiség alapján dolgoztak. Már a késői köztársaság korában kiderült, hogy az irodalomnak jelentős szerepe van a politikai eszmék propagálásában, de most az Augustus-kor ideológusai (maga Augustus császár, Messala Corvinus, Maecenas, Asinius Pollio) különösen ügyeltek arra, hogy az új irodalmat az augustusi eszmék szolgálatába állítsák. Leginkább azért, mert egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy Augustus principátusa közelebb áll Caesar diktatúrájához, mint a régi köztársaság államformájához, emiatt szükségessé vált az irodalom támogatásának megszerzése.

Vergilius

Nem volt közömbös, hogy melyik műfaj alkalmas e támogatás vállalására. A retorika a köztársaság végének csatározásai alatt eljutott fejlődése csúcsára, s amúgy sem volt kívánatos, hogy a fórumon kényes politikai kérdéseket feszegessenek. E korban emiatt a műfajt többnyire iskolák falai mögé száműzték példabeszédek, deklinációk formájában. A történetírás is könnyen kényelmetlen helyzetet teremthetett volna a közelmúlt történéseinek feszegetésével, illetve a köztársaság kora hőseinek erényei magaszatlásával. Leginkább a költészet mutatkozott alkalmasnak arra, hogy propagálja az augustusi eszméket. Augustus óvatos volt a költőkkel: nem nyomta el személyes szabadságukat, sőt (mivel maga is foglalkozott költészettel) szerencsés kézzel tudta kiválasztani a tehetségeket, bár ebben komoly szerepet játszottak tanácsadói is, elsősorban Maecenas, aki publikációs lehetőséget és kiemelt anyagi juttatásokat adott a kiválasztott alkotóknak. A Maecenas köré tömörülő költői társaság két fronton is harcolt az új költészetért: egyrészt szembeszállt a neoterikus utánzókkal, másrészt az archaizálók irányzatával, mindkét esetben sikeresen.

Rövid idő alatt remekművekkel jelentkezett az új irodalom: Vergilius eklogákkal és a Georgikonnal, Horatius szatírákkal, epodoszokkal, később ódákkal, Varius Rufus Thyestes című drámájával, Cornelius Gallus, Tibullus, Propertius elégiákkal. E költők munkáikban nem dicsérik ugyan feltűnően Augustust, mégis az új kor ideológiáját terjesztik, azt védelmezik. Horatius elítélően szól a polgárháborúkról, Vergilius a Georgikonban az itáliai kisbirtokosok munkáját, az egyszerű paraszti élet szépségeit magasztalja, Tibullus szerint Venus csendes, békés faluban érzi magát leginkább otthon. Vergilius az Aeneisben bemutatja a római nép őseit, a sorstól kapott hivatását.

Horatius, Anton von Werner képén

Mindeme fenséges témák merőben új stílust igényeltek, s mivel a neoterikus esztétika alkalmatlan volt a hazafias pátosz kifejezésére (hisz az individualizmus éltette), a kor alkotói a klasszikus kor görög irodalmához nyúltak vissza: Vergilius Homéroszhoz, Horatius Alkaioszhoz és Szapphóhoz, Asinius Pollio és Varius Rufus a görög tragédiákhoz. E költészetet tehát a hatalmas eszmék iránti elkötelezettség és a formai tökélyre való törekvés jellemezte. A tökéletes formára való törekvés kettős formából merített: az ólatin irodalom formalizmusából és az alexandriai költészet művészi, esztétikai igényességéből. Természetesen bizonyos fokig udvari költészet volt, hisz hirdették Augustus tetteinek nagyságát, az augustusi kor áldásait, s olykor magasztalták is, de az is igaz, hogy hittek az augustusi politika helyességében, tehát nyugodt lélekkel hirdették reformjait, amelyek valóban katonai és gazdasági konszolidációt hoztak, új erkölcsöt és kultúrát teremtettek. Az újabb nemzedék azonban ezekben az újításokban, vallási és erkölcsi reformokban már csak kötöttségeket látott. Ovidius, aki szinte belenőtt az augustusi aranykorba úgy értelmezte mindezt, hogy aranyért minden megvehető, s akaratlanul is minden sorával az augustusi eszmények ellen fordult, emiatt a reformterveihez következetesen ragaszkodó idős császár száműzette. Az a türelmetlenség, amely Augustus uralkodásának végén a szellemi élet képviselőivel szemben megmutatkozott, utódai alatt tovább fokozódott, s arra a felismerésre vezetett, hogy a császárság összeegyeztethetetlen a szabadsággal.

E folyamat az ezüstkori irodalomban is érzékelhető, amely Augustus halálától Traianus haláláig tart. Maga az „ezüstkori” kifejezés arra utal, hogy e kort az előzőhöz, az aranykorhoz viszonyítják, s általában annál értéktelenebbnek tartják. Lényegében e korszakban szilárdult meg a császárság intézménye, ekkor alakultak ki a birodalom kormányzásának alapelvei. A császári hatalom egyre nőtt, a császár kultikus tisztelete fokozódott. A birodalom legfőbb problémája a meghódított területek védelme és romanizálása volt, újabb területek meghódítása csak ritkán fordult elő, mint például Claudius és Traianus hódításai.

E kor irodalmának legfőbb jellemzőjét sok kutató a „retorikusságban” látja. Olyan kiemelkedő munkák születtek, amelyek még az aranykori mércével mérve is egyedülállóak: Seneca prózai munkái és tragédiái, Tacitus történeti művei, Persius és Juvenalis szatírái, Petronius regénye, Martialis epigrammái, Phaedrus meséi műfaji és stílusbeli gazdagodást is hoztak, s felmérhetetlen hatást gyakorolta az európai irodalomra. Új, összetettebb stílus alakult ki a különféle műfajok és stílusnemek keveredésével. Ugyan az aranykori normák mérceként éltek tovább (Cicero, Vergilius, Horatius), már Nero alatt kialakult az az új stílus, amelynek csírái az utolsó nagy aranykori alkotók, Ovidius és Livius műveiben megjelennek. Az ezüstkori stílus olyan tetszeni kívánó csillogásra törekedett, amilyenre például a korabeli római villaépítészet. A műfajok sokrétűségének kialakulásában az is szerepet játszott, hogy az irodalomban a provinciák is részt vettek, elsősorban Hispania: innen jött a két Seneca, Lucanus, Columella, Quintilianus és Martialis. A tudományos igényesség is jellemzi a kor irodalmát: Columella a mezőgazdaságról írt maradandó munkát, Celsus az orvostudományról, idősebb Plinius a természetről, stb. A filozófiai megalapozás elsősorban a sztoicizmusra épült, például Seneca és Persius munkáiban. A kor alkotói világpolgárnak érezhették magukat, Róma a világ fővárosává vált.

A második és a harmadik század irodalma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hadrianusszal új korszak kezdődött a római irodalomban, amely részben a Fronto és Gellius képviselte archaizálók, részben az „új költők” mozgalmában nyilvánult meg, s nagyjából a 2. század végéig tartott. E korszak a birodalomban a virágzás és a jólét kora volt. „Filozófus” császárok uralkodtak, például Antoninus Pius és Marcus Aurelius, vezérelvük a sztoikus filozófia és a jog volt, nem véletlen, hogy e korban a jogtudomány is addig nem látott virágzásnak indult. Az abszolút monarchia megszilárdulásával egyidőben az emberek lelki problémái kerültek előtérbe, az etikai és a vallási igény egyre fokozódott. A hagyományos római vallással szemben egyre inkább teret nyert a kereszténység. A kor római irodalma nem tudta kialakítani saját, önálló arculatát. A prózában a pedáns műveltség elemei kerültek előtérbe: tanulmányozták a régi korok szerzőit, kivonatolták munkáikat. A pedáns műveltség elemei béklyóként hatottak a fantáziára, talán emiatt nincs az egy Apuleiuson kívül több markáns íróegyéniség. A korabeli költők, mint például az Anthologia Latina-ból ismert Annius Florus a gyengédséget, a keresett romantikát hajszolták, a catullusi és a Catullus előtti költészetet próbálták utánozni. Az az elocutio novella, az új stílus, amelyre mindannyian törekedtek, egyedül Apuleius munkáiban tudott testet ölteni, valamint a Pervigilium Veneris című, talán Annius Florus által írt költeményben. Összességében ez az irodalom, az egy Apuleiust kivéve, a hanyatlás képét mutatja.

Tertullianus egyházatya

Ami a római pogány irodalmat illeti, e hanyatlás tovább folytatódott a 3. században, s ennek elsődleges oka a Római Birodalom mély válsága volt. A válság nem csupán a politikai bizonytalanságban és a császárok folytonos cserélődésében nyilvánult meg, hanem abban is, hogy Birodalom hatalma megrendült: a szomszédos népek egyre hevesebb támadásokat intéztek ellene, például Valerianus alatt a perzsák behatoltak a Birodalom területére, s maga az uralkodó is fogságba került. A válságból kiutat keresni próbáló katonacsászárok a régi vallás elemeiből hivatalos kultuszt kívántak kialakítani a Birodalomban, s azt a császárhoz való hűség feltétlen ismérvévé tették. Ezzel Decius és Valerianus alatt kezdetét vette a keresztényüldözés, mivel a keresztények nem voltak hajlandóak a pogány isteneknek és a császárnak, mint istennek áldozatot bemutatni. Mivel a korábbi kezdeményezések eredménytelenek voltak, Diocletianus létrehozta a tetrarchia intézményét: két Augustus és az alájuk tartozó két Caesar vezette a birodalmat. A birodalom egysége mellett a vallás egységét is meg kívánta teremteni a hagyományos pogány vallás formájában, ezért megindította a birodalom legnagyobb méretű keresztényüldözését.

E sok és sokféle válsággal terhes időszakban feltehetőleg nem jutott energia az irodalommal való foglalkozásra a pogány rómaiak közt, e korszak egyetlen nagyobb római pogány költőt vagy írót sem tud felmutatni. A kereszténység irodalmának felemelkedése viszont épp erre az időszakra esik: hatalmas írói tehetségek színre lépésével kezdődik a latin nyelvű keresztény irodalom, s az új tartalom mellett, folytatva a római irodalom legjobb hagyományait, esztétikai szempontból is kiemelkedő műveket alkot. Tertullianus, Minucius Felix, Cyprianus, Arnobius, valamint a költő Commodianus a kereszténység tanait hirdették. Ezek az írók, akárcsak az előző század alkotói, Afrikából származtak, s kitűntek stílusuk keresettségével. E jelenség az újabb kutatások szerint nem annyira az afrikai írók sajátos egyéniségének, hanem sokkal inkább az új témák, a lélek, a keresztény lelkület érzelmi és gondolati bonyolultságának tulajdonítható.

A későkor irodalma[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A római irodalom utolsó előtti, kilencedik korszaka az előzőhöz képest feltűnően gazdag úgy irodalmában, mint formakincsében. Ez volt a keresztény próza virágkora: Lactantius, Poitiers-i Szent Hilár, Szent Ambrus, Szent Jeromos, Hippói Szent Ágoston óriási életművet hagytak maguk után, megteremtve a keresztény latin stílust, amely a cicerói eszmények mellett a Biblia nyelvét, s bizonyos fokig saját koruk beszélt köznyelvét is érvényesíti. Új műfaj is létrejön, a keresztény himnuszköltészet, amely Szent Hilár kezdeményezése nyomán Szent Ambrus és Prudentius alkotásaival indul hódító útjára. A keresztény irodalom ellenhatásaként feltámad a pogány irodalom is, leginkább a grammatika, a történettudomány és a retorika. A történetírók főleg Iulianus köréből kerülnek ki: Eutropius, Pompeius Festus, Aurelius Victor, s a legkiemelkedőbb, Ammianus Marcellinus. A nagy grammatikusok, Charisius, Donatus, Servius Róma városának professzorai, kiemelkedően jelentős grammatikák egész sorát hozzák létre, de a kommentár műfaját is művelik: Donatus például Terentiust kommentálja, Servius Vergiliust. Értelmezéseikben az allegorikus értelmezés is fontos szerepet játszik, hasonlóan keresztén kortársaik bibliaértelmezéseihez. Symmachus és köre a pogány klasszikusok új kiadásán tevékenykedik, de maradandót alkotnak a szónoki beszéd területén is. Maga Symmachus 3. relációjában a pogány ékesszólás hattyúdalát hagyta ránk, s Macrobius asztaltársaságában művelt pogány arisztokraták közt Vergiliust értelmezi.

A pogány költészetet is kiemelkedő alkotók képviselik, Ausonius és Claudianus, bár ők már inkább csak tematikájukban és formájukban pogányok. A költői technikában előtérbe kerülnek a formalista vonások: az akrosztichontól a képversig szinte minden forma előfordul. Az időmérték mellett megjelenik a hangsúly, mint rendező elv. A 4. század a római irodalom egyik legkiemelkedőbb korszaka, amelynek keretét Nagy Konstantin politikai konszolidációja, valamint keresztényeknek kedvező politikája teremtette meg.

A római irodalom utolsó, tizedik korszaka nagy vonalakban az 5. század-6. századra tehető. Ezt a határt egyrészt a történelem indokolja, a Nyugatrómai Birodalom 476-os bukása, másfelől a latin nyelv lassú felbomlása is, amely a 6. század végétől egyre jobban nyomon követhető az irodalmi művekben is. Még ebben az utolsó időszakban is létezett római irodalom, ezt az irodalmi latin nyelven alkotó írók sokasága jelzi. A költészetet művelte Rutilius Namatianus, Merobaudes, Dracontius, Ennodius, Maximianus, Apollinaris Sidonius, e korszakban keletkezett a Codex Salmasianus versgyűjteménye, az Anthologia Latina. A történetírást művelte Orosius, Tours-i Szent Gergely, a hét szabad művészetről írt Martianus Capella, Cassiodorus, aki kolostorában, a Vivariumban könyvmásoló műhelyt hozott létre, s komoly szerepe volt a klasszikus irodalom átmentésében. A legnagyobb s legrendszeresebb latin grammatikát állította össze Priscianus Caesariensis, s a nagy törvénygyűjtemények, a Codex Theodosianus és a Codex Iustiniani is e korban keletkeztek. A kor legnagyobb tudóa Boethius volt, aki az egész Arisztotelészt, Platónt le akarta latinra fordítani, de idejéből csak az Órganon-ra futotta, írt ezen kívül kommentárokat, zenei, aritmetikai, geometriai traktátusokat, de élete végén, már a börtönben írta meg a római irodalom egyik legszebb alkotását, a Consolatio Philosophiae-t.

A római irodalmi művek szöveghagyományozása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tíz római irodalmi korszak irodalmi tevékenységének pusztán töredéke maradt fenn. A mintegy 800, név szerint ismert alkotó közöl csak mintegy egyötödének maradt fenn teljes műve, körülbelül a felétől ismerünk töredékeket a többi csupán üres név. Elvesztek olyan híres munkák, mint Ennius Annalese, Idősebb Cato Originese, Lucilius szatírái, Cicero Hortensiusa, Ovidius Médeia című műve, Cornelius Gallus elégiái, stb. Nem csupán egyes művek, hanem egész műfajok is elvesztek, például a fabula praetextata és fabula togata (római tárgyú tragédia és komédia), a teljes archaikus tragédiatermés, az Atellena, a mimus, az egész görög és latin nyelven írott annalista történetírás, Catullus kivételével a teljes neoterikus költészet, stb. Az elveszés természetes okai közül az első, hogy az újabb, jobban sikerült munkák háttérbe szorították a régebbieket, különösen akkor, ha az iskolai használatból is kiszorították őket. Ilyenkor a műveket már nem másolták le újra, s a meglévő példányok könnyen elkallódtak, tönkrementek. Kiváltképp a tekercs alak volt sérülékeny, ugyanis vagy a vége, vagy az eleje könnyen leszakadt.

Vergilius Aeneisze középkori kéziraton: Aeneas elhagyja Didót

Amikor a 4. században a tekercsről áttértek a kódexformára, csakis azoknak a munkáknak volt esélyük a fennmaradásra, amelyeket kódexbe másoltak át. Ezek leggyakrabban azok voltak, amelyek kvalitásaik okán az iskolai tananyag szerves részévé tudtak válni, esetleg azok, amelyek megléte a gyakorlati élet szempontjából fontos volt: mezőgazdasági, orvosi, stb. szakkönyvek. Szintén az elveszés természetes oka, hogy a 4. századtól bizonyos terjedelmes munkákból kivonatokat, epitomékat készítettek, s azután ezeket a jóval rövidebb munkákat másolták tovább. Az eredeti mű lassan háttérbe szorult, egyes tekercsei, vagy akár az egész elkallódott. A tekercsforma másik nagy hátránya volt ugyanis, hogy a hosszabb, nagyobb lélegzetű munkákat több tekercsre másolták (egyre 1000-1500 sort írtak), s ezek könnyen szétszóródtak. Livius 142 tekercsből álló hatalmas életművéből már az 1. század végén kivonatok készültek, feltehetőleg ez az oka, hogy az eredetiből ma mindössze 35 tekercsnyit ismerünk. Verrius Flaccus óriási szótárából készített kivonatoknak csak további kivonatai maradtak fenn.

A természetes okok közé sorolható a papír- és pergamenhiány. Az ókorban ezek az anyagok igen drágák voltak, ezért sokszor a már meglévő írásokról kaparták le a régebbi munkákat, s az így nyert tiszta lapokat új művekhez használták fel. A lekaparás sokszor tökéletlen volt, így a modern technika segítségével az eredeti szöveg elolvasható. Az ilyen kódexeket nevezzük palimpszeszt kódexnek, igen sok antik mű (például Cicero De republicája, Fronto levelei) csak ilyen formában maradr fenn. A későbbi keresztény másolók nem csupán pogány szövegeket töröltek le, hanem keresztényeket is, például Szent Ágoston vagy Lactantius szövegeit, hogy leírhassák Nagy Szent Gergely szövegeit. Az elvesztés általános okaként megemlíthető az antik műveltség lehanyatlása, a népvándorlás viharai: feldúlták, felgyújtották vagy kirablták a könyvtárakat, a félig kész kódexeket eladták makulatúrának, azaz csomagolóanyagnak.

Annak ellenére, hogy a keresztény egyháznak hatalmas szerepe volt a római, elsősorban természetesen a keresztény jellegű irodalom megmentésében, bizonyos szerepet játszott a pogány irodalom munkáinak elvesztésében. Ugyan a keresztények kezdetben nem olvasták a pogány szerzők munkáit, általában nem voltak ellenségei az antik kultúrának. Az első nagy keresztény alkotók, mint Tertullianus, Minucius Felix, stb. kimondottan komoly pogány műveltséggel rendelkeztek. Cassiodorushoz hasonlóan komoly könyvtára volt Szent Jeromosnak, aki azonban óva intette Eustochiumot a pogány szerzők munkáinak olvasásától. Ritka volt az olyan kirívó eset, amikor a pogány irodalommal szemben kifejezett ellenségesség nyilvánult meg: például Theophilosz pátriárkának is része volt 391-ben az alexandriai Serapeum lerombolásában, amely egyben hatalmas könyvtár is volt. Nagy Szent Gergely határozottan elutasította a pogány kultúrát.

A miértre, hogy miért pont a ma ismert munkák maradtak fenn, több ok is felsorolható. Könnyen fennmaradtak az iskolákban folyamatosan oktatott művek, mivel állandóan másolták őket. Ugyanígy könnyen fennmaradtak a mindennapi élethez okvetlenül szükséges szakmunkák is, mivel földet művelni, gyógyítani, stb. mindig kellett. Egyes munkák fennmaradásában a lokálpatriotizmus is szerepet játszott: például 965-ben Ratherius püspök egy Catullus-kódexre bukkant Veronában, a költő szülővárosában; később erről a kódexről másolták a további példányokat. További szempont volt, hogy egyes pogány alkotókat kereszténynek értelmeztek, Szent Jeromos például Hírneves férfiak című irodalomtörténetében Senecát is tárgyalta, mivel szerinte levelezett Szent Pállal (noha a valóságban természetesen nem); Vergilius negyedik eklogáját pedig más Nagy Konstantin idejében Krisztusra vonatkoztatták.

Egyes alkotókat morális szempontból tartottak követendőnek, például Horatiust gyakran így idézték a középkorban: a Moralista ezt és ezt mondja. Ugyanez Ciceróról is elmondható, akinek mint filozófusnak volt óriási tekintélye a keresztény írók előtt, például Minucius Felixnél, Lactantiusnál, stb. Fennmaradtak olyan munkák is, amelyek megléte nem indokolható a fenti okok egyikével sem, például Ovidius A szerelem művészete című szabados tankölteménye, Petronius meglehetősen trágár részletekkel tarkított Satyriconja (illetve ebből egy komoly, ömálló töredék), Lucretiusnak A természetről című, az epikureizmust az egyetlen igaz tannak lefestő műve, stb. E munkák fennmaradása csak azzal magyarázható, hogy az egyháziak közt léteznie kellett egy, a háttérben csendesen meghúzódó, „világias” irányzatnak, amelynek képviselői még a 7. század-8. században is olvasták és másolták e munkákat. E csoportok területenként váltakozó intenzitással működtek, Írország kolostorai például jó kapcsolatban álltak a keleti görög területekkel is, így mind a görög, mind a római kultúra kincseit megőrizték még a népvándorlás századaiban is. Tevékenységüket még a 450 körüli angolszász betörés sem zavarta meg, a kolostorok mint az antik tudományosság centrumai működtek tovább. Miután a 7. században az ír kolostorok megtérítették az angolszászokat, Anglia is a klasszikus kultúra őrévé vált. Nagy Károly udvara már tudatosan gyűjtötte az antik irodalom emlékeit, de Lupus de Ferrières apát még ebben az időszakban is angol kolostorokból kért sértetlen példányokat, hogy saját csonka kódexeit kiegészíthesse.

A római irodalomtörténet forrásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A római irodalomtörténet forrásai mindenekelőtt maguk a fennmaradt művek. Ezek nyelvi, stilisztikai, tartalmi, stb. vizsgálata megvilágítja a szerző társadalmi helyzetét, művészi szándékát, stílusa jellegzetességeit, stb. Kiemelkedően fontos segédanyag az egyes antik szerzőkm életéhez a róluk fennmaradt életrajzok, az úgynevezett vita-k. Az antik irodalomtudomány fennmaradt értékelései további segítséget jelentenek, így például Cicero Brutus című munkájában áttekinti a római retorika, egyben a római prózairodalom történetét, Quintilianus Szónoklattan című munkája 10. fejezetében a görög-római irodalomról nyújt áttekintő értékelést. Ugyanezt teszi Szent Jeromos Hírneves férfiakról című munkájában. Az antik alkotások értelmezéséhez a fennmaradt kommentárok is sok segítséget nyújtanak, például Porphyrio, majd az úgynevezett Pseudo-Acro kommentárja Horatiushoz, Donatusé Terentius és Serviusé Vergilius műveihet, valamint Lactantius Placidus Statius Thebais című eposzához írott kommentárja. Ezeket kiegészítik az antik scholionok, azaz magyarázó megjegyzések. A római irodalomtörténet fontos forrásai a töredékek is, azaz idézetek olyan munkákból, amelyek teljes egészükben nem maradtak ránk. Cicero idézetek formájában sok részletet megőrzött Ennius Annales-éből, Gellius igen sok elveszett munkából, stb. A töredékek igazi kincsesbányáját az antik grammatikák és retorikák nyújtják: a Rhetorica ad Herennium hosszú részleteket tartott fenn Ennius és Pacuvius elveszett tragédiáiból. Egy alkotó utóéletéről nem elhanyagolható információkat közölhetnek a feliratok és sírversek, amelyeknek olykor szövegkritikai értéke is van, például Vergilius és Catullus esetében. Értékes adalékokat szolgáltathatnak elveszett római alkotásokhoz a papirusztöredékek. Így kerültek előú Livius-kivonatok, illetve Gallus-töredékek.