Marcus Annaeus Lucanus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Marcus Annaeus Lucanus (Corduba, 39Róma, 65) hispaniai származású, lovagrendű költő, Lucius Annaeus Seneca unokaöccse. Seneca révén Nero császár bizalmasai közé került, 22 éves korában quaestor, később augur lett.

Nagy tehetségű és nagyravágyó ifjú volt. A 60-as Neronián lépett fel először nyilvánosan költeményének felolvasásával. 62-ben vagy 63-ban adta a végül befejezetlenül maradó eposzának első három könyvét. Nero állítólag megirigyelte irodalmi sikereit és eltiltotta őt költeményeinek felolvasásától, ennek következtében a Piso-féle összeesküvésbe is belekeveredett, ezért 65-ben kivégezték vagy öngyilkosságra kényszerítették. Valójában a viszonyuk lassanként változott meg, mivel Lucanus nézetei egyre erősebb köztársasági színezetet kaptak. Eposzában Caesart zsarnoknak ábrázolja, filozófiája a sztoicizmus felé közeledett.

Stílusa patetikus, és Quintilianus jellemzése szerint inkább szónoki, mint költői. Főműve tartalmában ugyan a történelemről szól, de erős aktuálpolitikai színezettel, így egyáltalán nem biztos, hogy Nero a költői sikerét irigyelte meg, sokkal inkább a költő köztársasági mondanivalójával, a Iulius–Claudius-dinasztia érdekeit messzemenően nem fedő értékrendjével nem szimpatizált. Ezért Lucanusnak az összeesküvésben való részvételét sem lehet a sértett költővel magyarázni.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]