Ókori római naptár

A római naptár Caesar reformja előtt

Julius Caesar Kr.e. 46-os reformja előtti római naptárról nem tudunk túl sokat. A legősibb római naptár egy empirikus úton keletkezett parasztkalendárium volt, melyet a hagyomány még magához Romulushoz kötött. Ez a naptár állítólag 10 hónapos, összesen 304 napos volt, istenekről, generációkról és egyszerűen a hónapok sorszámnevéről kapták nevüket. (Az első hónap Marsról (Martius), a második az ősanyaként tisztelt Vénuszról (Aprilis, annak etruszk nevéből), az idősekről Maius (május), Iunius a fiatalokról kapta nevét. A többi hónap egyszerűen a sorszámnevük alapján kapta nevét: Quintilis, Sextilis, September, October, November, December)

A hónapok hossza 16 és 36 nap között váltakozó volt, forrásaink alapján. Valószínűleg e hónapok nem a holdfázisokat követték, hanem egyszerűen a mezőgazdasági munkák időtartama szerinti felosztást. Ez valószínűsíthető abból is, hogy az ősi latin városokban is eltérő hosszúságúak voltak a hónapok: például Albában a március 36, a május 22, az augusztus 18, a szeptember 16 napos volt. Más városokban más volt a hónapok hossza. (Így az az Ovidiusnál található utalás, miszerint a romulusi év négy 31 és hat 30 napos hónapból állt, valószínűleg téves, illetve anakronizmus, mivel Ovidius már a Caesar-reform után írta művét.) Ebben a hagyományos naptárban két téli hónapnak nem volt neve: ezek az időszakok kiestek a hasznos mezőgazdasági munkavégzés ideje alól, így nem „érdemeltek” külön elnevezést.

Numa Pompilius (a római hagyomány szerint i.e. 715–673), Róma második királya vezettette be az új – immár egész évet számításba vevő – lunáris (holdalapú) naptárt, amely 12 holdhónapból állt, és tartalmazta a január (Ianuarius), február (Februarius) téli hónapokat is. Ez a holdév 354 napból állt. 29,5 nap×12 hó = 354 nap. (Egy holdhónap ugyanis átlag 29,5 napból áll, ennyi idő telik el holdtöltétől holdtöltéig.)

Március, május, quintilis és október 31 napos hónapok lettek, a többi 29 napos, a február kivételével, amely csak 28 napos lett. Ez így picit eltért a szabályos lunatikus évtől. Állítólag tradícióból és vallási hiedelmek miatt nem lehetett az év hosszában páros nap-szám, tehát egy napot hozzáadtak a 354 napos holdévhez, így kapták a 355 napos római évet. Ez már 50 nappal hosszabb volt a régi római évnél. A tropikus év 10 nappal hosszabb a római lunárisnál. Ebből következik, hogy a nyári ünnepek évente tíz nappal eltolódtak volna, és húsz év után már télen ünnepelhették volna az aratást.

A dilemmát úgy oldották meg, hogy minden második évben beiktattak egy plusz hónapot, ez volt a mercedonius vagy más néven mensis intercalaris. Ez 27 ill. 28 nap hosszú volt, ilyenkor a február 23 naposra rövidült, azaz 22 ill. 23 napot adtak az évhez. Így 4 év hossza = 355 nap + 377 nap + 355 nap + 378 nap = 1465 nap. Ez 4 nappal hosszabb 4 tropikus évnél, ami jobb megközelítést jelent már, mint az évi 10 nap eltérés, de még mindig nem elég pontos. A pontifex maximus feladata volt időnként egy nap kihagyatása, hogy a lunáris év megfeleljen a szoláris évnek. A rómaiak sokáig nem használták a „hét” időtartamot. A hónap tört részeit három speciális naphoz viszonyították:

• Kalenda: a hónap első napja mindenkor (ebből ered a kalendárium szavunk)
• Nona: a Hold állásától függött (félhold), általában az 5. ill. 7. nap
• Idus: a telehold napja, általában a 15. ill. 17. nap a hónapban

Ezek alapján egy római hónapban a napok számozása a következőképpen alakul:

• március kalendája = március 1.
• öt nappal március nonája előtt = március 2.
• négy nappal március nonája előtt = március 3.
• három nappal március nonája előtt = március 4.
• két nappal március nonája előtt = március 5.
• egy nappal március nonája előtt = március 6.
• március nonája = március 7.
• 7 nappal március idusa előtt = március 8.
• 6 nappal március idusa előtt = március 9.
• 5 nappal március idusa előtt = március 10.
• 4 nappal március idusa előtt = március 11.
• 3 nappal március idusa előtt = március 12.
• 2 nappal március idusa előtt = március 13.
• 1 nappal március idusa előtt = március 14.
• március idusa = március 15.
• 14 nappal április kalendája előtt = március 16.
• 13 nappal április kalendája előtt = március 17.
• 12 nappal április kalendája előtt = március 18.
• 11 nappal április kalendája előtt = március 19.
• 10 nappal április kalendája előtt = március 20.
• 9 nappal április kalendája előtt = március 21.
• 8 nappal április kalendája előtt = március 22.
• 7 nappal április kalendája előtt = március 23.
• 6 nappal április kalendája előtt = március 24.
• 5 nappal április kalendája előtt = március 25.
• 4 nappal április kalendája előtt = március 26.
• 3 nappal április kalendája előtt = március 27.
• 2 nappal április kalendája előtt = március 28.
• 1 nappal április kalendája előtt = március 29.
• április kalendája = április 1. és így tovább.

A január és február hónap bevezetése megbonyolította az év kezdetének kiszámítását. Az új rendszerben január lett az év első hónapja, névadója, Janus a kezdet és vég kétarcú istene. Február (kb. megtisztulás hónapja) hónapra kerültek a korábbi üres, névtelen hónapokat befejező megtisztulási és bűnbánó ünnepek. Ez volt az év legrövidebb hónapja és az is maradt a mai napig. A két új hónap bevezetése következtében azonban megváltozott a hagyományos dátumok sora, a korábbi évkezdet márciusban volt, és a két consul hivatali ideje is március 15. körül kezdődött. I.e. 153-ban ezt megváltoztatták és áttették január elsejére. Ettől kezdve fokozatosan szűnt meg a kettősség, és egyértelműen a Janus istenről elnevezett hónap első napja lett az év első napja is.

A római lunáris év és a tropikus év közti különbség harminc év alatt már egy hónapnyira nőtt, ami mind az állami, mind a vallási életben komoly problémákhoz vezetett (pl. nyáron kellett volna ünnepelni egy jellegzetesen tavaszi ünnepet). A naptár időnkénti kiigazítása, bizonyos számú napok törlése a pontifex maximus és pontifexek testületének feladata volt, a főpapok azonban meglehetősen rendszertelenül, vagy egyáltalán nem tettek eleget ezen kötelességüknek. Gyakran következetlenség uralkodott a tekintetben, hogy mikor és miért iktatnak be illetve törölnek napokat. Ezt néha gazdasági érdek befolyásolta vagy az egyes hivatalnokok hivatali évének meghosszabbítása is. A folyamatos polgárháborús zűrzavarban a helyzet odáig fajult, hogy a naptár már kb. három hónappal eltért a valós időtől. Ez vezetett el Julius Caesar reformjához, a róla elnevezett julián naptár bevezetéséhez.

Caesar naptárreformja és a Gergely-naptár

Caesar i.e. 46-ban pontifex maximusi, consuli, dictatori minőségében helyreállította az eltolódást az időszámítás és a valóságos idő között. Ebben az évben két plusz rendkívüli hónapot iktatott be, így ez az év volt a leghosszabb a történelem folyamán, 445 napos volt. Ugyanakkor ez a módosítás lehetővé tette, hogy a naptár visszatérjen az égitestek járásának követésére, és hogy az ünnepek a helyükre kerüljenek.

Szoszigenész alexandriai csillagász útmutatásait követve a dictator egyiptomi mintára az úgynevezett tiszta napévet vette alapul, és ezt osztotta tizenkét részre. (Az egyiptomi naptár már az Óbirodalom idején is napévvel számolt, de csak 365 napos évvel, figyelmen kívül hagyva a negyed töredéknapot. Bár a jelenség ismert volt, hagyománykövetésből és az egyszerűség kedvéért nem változtattak rajta, ez az egyiptomi naptár csúszásához és a Szóthisz-ciklus kialakulásához vezetett.)

Mivel a csillagászati napév megközelítőleg 365 1/4 napból áll, Caesar változtatása értelmében az évek 365 naposak lettek, és minden negyedik évben az év második hónapjában (február) 25. és 26. között egy úgynevezett „szökőnap”ot iktattak be, így küszöbölve ki a négyévenként mutatkozó, nagyjából egynapnyi eltérést. A szökőnap neve annus bis sextus volt, ami annyit tesz: a március kalendje előtti „másodszori” 6. nap. A szökőnap beiktatása továbbra is a főpap feladata maradt, és ebből még Augustus pontifex maximusságát megelőzően is voltak problémák. Az Augustus előtti pontifex maximus például elmulasztotta beiktatni a naptárba a szökőnapot, így azt a princepsnek kellett megtennie.

Caesar naptárreformja, amely tulajdonképp egy i.e. 238-ból származó III. Ptolemaiosz-féle rendelet megvalósítása volt, egyesült a római lunáris naptár hagyománya, az egyiptomi szoláris naptár és a hellenisztikus csillagászat eredményei. Ez a naptárrendszer olyan sikeresnek és jónak bizonyult, hogy a nyugati kultúrkörben gyakorlatilag a mai napig ezt a naptárat használjuk. Egyben szolgálta a birodalom egységét is, és a julián naptár fokozatosan kiszorította a hagyományos naptárokat a mindennapi életből. (Szakrális célokra a birodalom egyes népei továbbra is használták a hagyományos lunáris naptárukat, így például a zsidók is.)

Caesar érdemei elismeréséül a senatus a Quintilis hónapot Iuliusnak nevezte át. Később Caesar utóda és szellemi örököse tiszteletére az Augustus név is bekerült a hónapnevek közé. (Ebben a hónapban született Caesar, valószínűleg i.e. 100-ban, ezért esett erre a hónapra a választás, az augusztusra pedig azért, mert Octavianus ebben a hónapban (eredetileg Sextilis hónap) volt először consul, és ebben a hónapban foglalta el Egyiptomot, actiumi győzelme után.) Ezzel kialakult a ma is használt hónapnevek sora. Később még voltak javaslatok a hónapnevek módosítására, de például Tiberius elhárította azt a kezdeményezést, hogy róla nevezze el a senatus az augusztus utáni hónapot.

Egy fontos módosítás történt még a Caesar-féle naptáron a római korban: a dictator nem rendelkezett arról, hogy mikortól kell számolni a szökőévek négyéves ciklusát, és ezért három alkalommal (i.e. 5, i.sz. 1 és 4) el is maradt a szökőnap beiktatása, ami ismét csúszáshoz vezetett. Ezt megelégelve a princeps rendeletben határozta meg, hogy a szökőév a város alapítása szerinti (ab urbe condita) 761-től számított minden negyedik év legyen. Ez különösen szerencsés választás volt az utókor szempontjából, mert ez az év a Krisztus szerinti időszámítás 8. évére jött ki, így a keresztény időszámítás meghagyta a szökőévek római rendszerét, mivel így a szökőév mindig 4-gyel osztható évre esik.

A julián naptárnak egy csekélynek tűnő hibája azonban volt: a napévet kerekítette (365 és ¼ napra), mint minden naptár. Ez a valóságban azonban 11 perccel és 13 másodperccel hosszabb, és ez a különbség az évszázadok alatt felhalmozódott. Ezt küszöbölte ki a XIII. Gergely pápa-féle reform, amikor 1582-ben módosította kissé a hagyományos rendszert. Ekkor már a fenti különbség miatt 11 napos differencia volt a valós idő és a naptári dátum között, ezért ebben az évben október 4. után október 15. következett. Ezenkívül kissé módosították a szökőévek rendszerét, oly módon, hogy 400 év alatt 3 szökőnapot kihagytak a szökőévek sorából.

Mint ismert, nem minden ország vezette be azonnal a Gergely-naptárt. A módosításra épp a legnagyobb vallásháborúk korában került sor, ami oda vezetett, hogy a protestáns országok ragaszkodtak a hagyományos Caesar-féle naptárhoz, és természetesen az ortodox vallás sem fogadta el. (Például Nagy Britannia és gyarmatai csak 1752-ben vezették be a modern naptárt, míg a cári Oroszország az ortodox egyház ellenállása miatt soha, ezért csak az 1917-es forradalom után került rá sor.)

Felhasznált irodalom

• Edith és Francois-Bernard Huyghe: Világképek, Az Univerzum ezeregy meséje Galilei előtt, Európa Könyvkiadó, Bp., 2000
• Hahn István: Naptári rendszerek és időszámtás, Filum kiadó, Bp., 1998 Hahn István: Naptári rendszerek és időszámítás (MEK) Budapest, Neumann Kht., 2004
• Hahn István (szerk.): Róma istenei, Gondolat kiadó, Bp., 1975
• P. Ovidius Naso: Római naptár, Fasti, Helikon kiadó, Bp., 1986 (Ford.: Gaál László, utószó és jegyzetek Bollók János)
• Schalk Gyula: Idők-korok-naptárak, TIT Uránia Csillagvizsgáló, Bp., 1993
• Szabó Árpád: Antik csillagászati világkép, Typotex kiadó, Bp., 1998