Catalaunumi csata

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Catalaunumi csata
De Neuville - The Huns at the Battle of Chalons.jpg
Hunok a catalaunumi csatában
Alphonse de Neuville (1836–85)

Időpont 451. június 20.
Helyszín A mai Franciaország északkeleti részén
Eredmény Óriási veszteségek mindkét oldalon,
harcászatilag döntetlen, hadászatilag római győzelem
Szemben álló felek
Nyugatrómai Birodalom
Vizigótok
Alánok
Hun Birodalom
Osztrogótok
Burgundok
Parancsnokok
Aetius
I. Theodorik  †
Sangiban
Attila
Szemben álló erők
30 000 - 50 000 fő 30 000 - 50 000 fő

A catalaunumi csata (másképp: catelaunorumi csata) a hunok és a Nyugatrómai Birodalom között zajlott a mai Franciaország területén, a mauriacumi (a mai champagne-i) síkságon, Tricassis (Trecas, ma Troyes) környékén, i. sz. 451-ben. A népvándorlás korának legjelentősebb csatájaként tartják számon. Az általában Châlons-sur-Marne (ma: Châlons-en-Champagne) városához kapcsolt catalaumi csata tulajdonképpen hibás elnevezés; későbbi, a helyszínt nem ismerő krónikások (Cassiodorus, Sevillai Izidor, Iordanes stb.) nyomán terjedt el, viszont az egykorú galliai és itáliai források (Chronica Gallica, Fredegar stb.) a Troyes-tól 7,5 km-re nyugatra fekvő Mauriacum nevű helység körüli síkságra helyezik a csatát.

A catalaunumi csata érdekessége, hogy egyik fél sem nevezhető egyértelmű győztesnek: az Attila által vezetett hun inváziót feltehetőleg az Aetius vezette római csapatok állították meg, de átfogó győzelmet nekik sem sikerült kivívniuk. 452-ben Attila megszállta Itáliát, és csak a pápa közbenjárására vonult el Róma városa alól.

Történeti források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A csatáról csak egyetlen eredeti forrás ismert, a római-gót történész Jordanes leírása, ami az esemény után közel 80 évvel keletkezett. Bár adatait a történészek gyanakvással kezelik, mivel láthatóan részletes összképet szándékozott a csatáról alkotni, s a seregek létszámadataiban nyilvánvalóan túlzott. Rajta kívül még Agathias és Prokopios érintik munkáikban a csatát.

A csata előzményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tekintve, hogy a hunok több népet összefogó szövetsége és a Nyugatrómai Birodalom a csatáig jó szomszédságban élt, melyhez hozzájárult a hun uralkodó, Attila és a galliai római hadsereg parancsnoka, Aetius közötti jó személyes kapcsolat is, több tényező együttesen juttatta Attilát arra az elhatározásra, hogy 451-ben megtámadja a Birodalmat. Ezek a következők voltak:

  1. A frankok közötti trónutódlási vetélkedésben Attila és Aetius különböző trónkövetelőket támogatott, és ezen vesztek össze először.
  2. Vita támadt a nyugatrómai császár, III. Valentinianus lánya, Honoria kapcsán is, aki kényszerházasságot kötött egy idős római szenátorral, de gyűrűt küldött és házassági ígéretet tett Attilának is, aki ezt szívesen fogadta és hozományként a Nyugatrómai Birodalom felét követelte. Kis idő múlva tárgyalások kezdődtek a hercegnő kiadatásáról, de Attila túlzó követelései miatt nem jutottak a felek egyezségre. Jordanesnek az erről szóló tudósítását mindenesetre nagyon óvatosan kell kezelni.
  3. 450-ben a Keletrómai Birodalom trónjára új császár ült. Marcianus trónra lépését követően azonnal felmondta az Attilával kötött megalázó szerződést és beszüntette az adófizetést a hunoknak. Azonkívül Ravennában hasonló lépésre vette rá III. Valentinianust is. Így nemcsak a Honoriáról szóló tárgyalások szakadtak meg, hanem a Nyugatrómai Birodalom is leállította az évi adó megfizetését Attilának.
  4. A vandálok királya, Geiserich csatlakozott Attilához. Emiatt a vizigót király személyes bosszújától kellett tartani, és ezért állítólag gazdag ajándékot küldött Attilának. A vizigótok a rómaiak szövetségesei voltak, és katonai segítség nyújtásra is kötelezve voltak. Egy háború a hunok és a rómaiak között nagyon is jól jött volna Geiserichnek.

Egy ideig úgy tűnt, hogy Attila habozott, de aztán elhatározta, hogy átfogó támadást indít Róma ellen. 451 tavaszán indult meg és átkelt a Rajnán. Az alemannok ellenálltak, a Rajna jobb partján élő frankok ellenben azonnal behódoltak. A balparti, ripuári frankok ezzel szemben Aetiushoz álltak, aki éppen Itáliából Galliába tartott, s minden rendelkezésre álló római katonai egységet és ugyanígy a szövetséges csapatokat is magához rendelte. Hozzá csatlakoztak a burgundok, az Orléans környéki alánok és a vizigótok, akik az utolsók voltak, de Aetius számára különös jelentőséggel bírtak seregének erősítésében. Elsősorban a vizigótok királya, I. Theuderich akarta a hunokat saját országában, Aquitaniában várni, talán azért is, mert néhány évvel korábban közte és Aetius között harcok voltak. Aetius arra kérte a valamikori galliai pretoriánus prefektust, Avitust, aki germán létére a rómaik között velük azonos tiszteletnek örvendett, hogy emlékeztesse Teoderiket szövetségesi kötelezettségére. Avitus fáradozásának köszönhetően a vizigót királyt sikerült meggyőzni a közös fellépés szükségességéről.

Amíg ezek a tárgyalások folytak, addig Attila serege Argentoratumot (Strasbourg) és Divodurumot (Metz) teljesen megsemmisítette, majd Aurelianum (Orléans) irányában Lutetia (Párizs) felé vonult. Aetius, immár a vizigótokkal megerősödve, délnyugatról éppen Orléans felé menetelt. Jordanes szerint, a város röviddel Aetius megérkezése előtt elesett. A hunok a fosztogatással voltak elfoglalva, így meglepte őket Aetius, aki súlyos veszteségeket okozva visszavonulásra kényszerítette őket. Ez azonban erősen kétséges, mivel elképzelhetetlen, hogy a hunok felderítői egy ilyen nagy hadsereg közeledését nem vették volna észre. Vélhetőleg Attila a csapatait időben kivonta Orléans-ból, és azután kelet felé táborába, egy elsáncolt szekérvárba vonult vissza. A visszavonulás feltehetőleg éjszaka történt, és a gepida harcosok fedezték, akik a hátvédet képezték. A birodalmi hadsereg előőrsét a ripuári frankok alkották. Az elkeseredett éjszakai csatározásban mindkét oldal nagy veszteséget szenvedett, majd a küzdő felek eredmény nélkül szétváltak. Aetius seregével követte a hunokat, és Attila szekérvárától látótávolságban építette fel a saját táborát.

A csata helye[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hogy hol vívták meg pontosan a csatát, az a mai napig sem sikerült teljes bizonyossággal megállapítani. Hosszú ideig a Chaâlons-en-Champagne melletti síkságot jelölték a csata helyeként. Mivel tudósítások szóltak arról, hogy Attila Orléans-ból kelet felé vonult vissza, valószínűbbnek tűnik, hogy a csata valahol a Châlons-en-Champagne és Troyes közötti síkságon zajlott, vélhetőleg közelebb Troyeshez.

A csatamező egy távolabbi síkságról kapta (tévesen) a Catalaunumi-síkság nevet. Ezt északon egy folyó, vélhetően a Marne, és délen néhány, nem összefüggő erdő határolta. Északon a folyó előtt egy domb emelkedett.

A két hadsereg[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hun és a római haderő mozgása

Mindkét fél seregének erejét csak becsülni lehet, mivel a történelmi adatok túlzóak és ezért nem hitelt érdemlőek. Jordanes 500 000 harcosról beszél. A hadtörténészek szerint, figyelembe véve a korabeli logisztikát, a legjobb esetben is mindkét részről kb. 50 000 harcos volt ellátható, de valószínűleg még ennél is kevesebb. A római sereg esetében ezt a becslést az is alátámasztja, hogy a sereg fele a vizigótokból állt, akik a legjobb időkben sem tudtak 20 000 férfinél többet csatasorba állítani. Tehát a birodalmi sereg valószínűleg az alánok beszámításával sem lépte túl a 45 000 főt. Attila serege csekély számbeli fölényben lehetett, de maximum 50 000 főt számlálhatott. Más becslések szerint mindkét sereg kb. 30 000 harcosból állhatott.

Hunok és szövetségeseik[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Attila seregének a fele állt hunokból, másik felét a vazallusok alkották. Ezek nagyság szerinti sorrendben: az osztrogótok Valamir vezetésével, a gepidák Ardarich vezetésével, a Rajna jobb partján élő frankok és a Majna melletti burgundok voltak. Kisebb csapatokkal – néhány száz, legfeljebb ezer harcossal – képviseltették magukat még a herulok, a skirek, a longobárdok és mások. Megállapítható, hogy a vazallusok felét az osztrogótok tették ki.

A hunok szokásosan lovasok voltak, és lándzsával, buzogánnyal, kötélhálóval és legfontosabb fegyverükkel, a speciálisan készített lovasíjjal voltak felszerelve. Páncélt nem hordtak, csupán egy kerek bőrpajzsot használtak védekezésre. Másképp volt a germán csatlósoknál. Az osztrogótokon kívül, akik a lovasok harmadát alkották, mindannyian gyalogos katonák voltak. Az osztrogót lovasságot tekinthetjük nehéz lovasságnak, mivel lándzsával és széles karddal, s legalább bőrmellénnyel, de páncélinggel és pajzzsal is el voltak látva. A gyalogos harcosok a frankok kivételével vélhetően páncél nélkül, de lándzsával, széles vagy hosszú karddal, könnyű pajzzsal vonultak a harcba. Lőfegyvereket a germánok alig használtak, és csak az osztrogótoknál voltak íjászok. A frankok használtak egy egyszer alkalmazható „lőfegyvert”, egy ívelt dobófejszét, amit röviddel az ellenféllel történő összecsapás előtt hajítottak el. Ettől eltekintve a frank harcosok széles karddal és fapajzzsal voltak felfegyverezve.

Rómaiak és szövetségeseik[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Aetius serege kb. fele-fele arányban az ő római, frank és burgund harcosaiból állt egyfelől, s a vizigótokból másfelől. Ehhez jött néhány ezer alán. A rómaiak, a frankok és a burgundok képezték a gyalogságot.

A római katonákat itt már nem úgy kell elképzelni, mint a korai császárság legionáriusait. Ők ovális pajzzsal, csatos sisakkal, hosszú karddal és keleti formában kiképzett íjjal voltak felfegyverezve. Az íj főként a római seregek még mindig jelentős ütőerejét volt hivatva biztosítani. Egyesek még páncélinget is hordtak. A légiók már csak 1500-2000 főt számláltak (szemben a fénykori 6000-rel), és a helyben letelepedett lakosságból toborozták őket. Ez ugyan csökkentette a mozgékonyságot, de a csapatok morálját, mivel saját közösségeiket és családjaikat védték, annál inkább növelte. Ebben az időben a római csapattestekre a védekező harci magatartás volt a jellemző. A ripuári frankok éppolyan jól voltak felszerelve, mint a már említett, a Rajna jobb partján élő frankok. A burgundok mindkét oldalon hosszú kardokkal harcoltak. A vizigót harcosok közül a 378. évi adrianapolisi csata óta az alán lovasság példája nyomán egyre több vált lovassá. A vizigótok legalább kétharmada lovas volt. Közöttük megtalálható volt a páncélinggel és lándzsával felfegyverzett nemesi lovasság ugyanúgy, mint a könnyen felfegyverzett lovasság tömege. Az utóbbiaknak semmilyen páncélzata nem volt, gerellyel, széles karddal és vélhetően kis fapajzzsal vagy többrétegű bőrpajzzsal harcoltak. A gyalogos katonák közt valószínűleg a lándzsa, a széles kard és a pajzs volt a legelterjedtebb fegyver, egyeseknek egyszerű íja is volt, de nem rendelkeztek semmilyen páncélzattal. Az alánok fegyverzetükben és harcmodorukban erősen hasonlítottak a hunokra.

A csata lefolyása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Battle of the Catalaunian plains.jpg

Késő délelőtt Aetius csatarendbe állította a seregét a két tábor közötti síkságon. Északon a folyónak támaszkodva a rómaiak álltak az első, a frank és a burgund szövetségesek a második sorban, és képezték a balszárnyat és a centrum bal oldalát. Szomszédságukban dél felé az alánok álltak fel Sangiban nevű vezérük vezetésével a rómaiak és a vizigótok között. Sangibant megbízhatatlannak tartották, ezért állították őket a rómaiak és a vizigótok közé. A vizigótok arcvonala, királyuk, I. Theoderik vezetésével, az első erdőségig húzódott, és ők alkották a centrum jobb oldalát és a jobbszárnyat. Aetius északkeleten a domb mögött egy kisebb vizigót csapatot helyezett el, Thorismundnak, Theoderik fiának a vezetésével, és ennek kellett onnan a hunok jobbszárnyát megtámadnia. Attila csak később, dél körül vezette ki a seregét a táborból, hogy a felkínált csatát elfogadja. Csatarendje a következőképpen nézett ki: a domb déli lábánál álltak a gepida, a burgund és a frank csapatok, és ezek képezték a jobbszárnyat. Szomszédságukban délre állt a hun lovasság, ami hosszan elnyúló centrumot alkotott, s arcvonaluk állt szemben a rómaiak jobb oldalával, az alánok arcvonalával és a vizigótok bal oldalával. Innentől délre az erdőkig alkották az osztrogótok a balszárnyat szemben a vizigótok jobb oldalával.

Kora délután kezdődött a csata a centrumban a hunok és a balszárnyon az osztrogótok támadásával. Az alánok nem tudták vagy nem akarták a támadást feltartóztatni, mert az első összecsapás után elmenekültek. Tőlük balra és jobbra a rómaiak és a vizigótok egyaránt felfogták a támadást. Ekkor indított támadást a dombtetőről Thorismund lóról szállt csapataival. Erre Ardarich, a gepidák királya csapatai egy részét Thorismund ellen irányította. A gótok a dombot ugyan megtartották, de nem tudtak továbbnyomulni. A centrumban az alánok elmenekülése miatt a vizigótok kritikus helyzetbe jutottak. Szemből a hunok és az osztrogótok, oldalról pedig a balszárnyat áttörő hun lovasok egyaránt támadták őket. Megzavarodtak, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha a vizigót seregben pánik tört volna ki.

Theoderik ekkor középen összegyűjtötte harcosait, és újraszervezte az ellenállást mindkét oldalon. Ugyanekkor Attila erőteljes támadást indított a rómaiak ellen, feltételezhetően azért, hogy Aetius ne tudjon segítséget küldeni a vizigótoknak. Azzal, hogy a rómaiakat csak frontálisan támadta, taktikai hibát követett el, mert délről a nyitott szárnyba sikerrel törhetett volna be. A frontális támadást, hála a római íjászoknak, akik nagy veszteségeket okoztak a hunoknak, több alkalommal is sikerült elhárítani. A jobb szárnyon a helyzet mégis egyre válságosabb lett, és csak idő kérdése volt, hogy a vizigótok a szemből és oldalról jövő támadás hatására összeomlanak.

Végül Theoderik egy gerelytől megsebesülve (amelyet állítólag az amál nemzetségbeli Andages nevű osztrogót hajított el) lebukott a lováról, és a lovak halálra taposták. De éppen ez az esemény sarkallta a vizigótokat elkeseredett ellenállásra. Számukra már nem a csatáról volt szó, hanem a bosszúról királyuk haláláért. Az osztrogótok támadó ereje lanyhulni kezdett, és a másik oldalon Thorismund, apjának halálhírére, a dombról újabb bátor támadást vezetett. A zavaros utóvédharcokban Thorismund majdnem a gepidák kezébe került. Ebben a harcban megbosszulták magukat azok a súlyos veszteségek, amiket a gepidák az éjszakai csatározásban elszenvedtek. Végül az egész jobbszárny elesett, és Ardarich fáradozásai ellenére menekülni kezdett. Attila ekkor követte el második taktikai hibáját. Ahelyett, hogy a rómaiak elleni támadást leállította volna és megerősítette volna a jobb szárnyat Thorismund ellen, tovább támadott, állítólag annak reményében, hogy Aetiust megöli. Az Aetius elleni frontális támadás sikertelenül folytatódott nagy veszteségekkel. A hun csatarend másik végén az osztrogótok egyre szorongatottabb helyzetbe kerültek, mígnem menekülni kezdtek. Ezzel a helyzet alapvetően megváltozott. Már alkonyodott, amikor Aetius a centrumban előrenyomult. A kimerült hunok, akiket mindkét szárnyon támadtak, s most már a centrumban is védekezésre kényszerültek, nem tudtak sikeresen ellenállni. Attila még idejében, seregének végleges szétzilálása előtt visszavonulást rendelt el a szekérvárba. Aetius és Thorismund még az éjszaka körülzárta Attila seregét a táborukban.

A csata után[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Reggel Attila látta, hogy körbe van zárva, és teljesen elveszettnek hitte a helyzetét. A fából készült lónyergekből máglyát építtetett, amit a rómaiak első támadásánál akart meggyújtani. Erre azonban nem került sor, mert Aetius hadvezérből politikus lett hirtelen. Ugyanis jogosan attól tartott, hogy a vizigótok egy energikus király vezetésével a hunok mint közös ellenség leverése után nem elégszenek meg Aquitaniában a szövetségesi státusszal. Ezért meggyőzte Thorismundot, hogy olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, térjen vissza Toulouse-ba, és érvényesítse igényét a koronára a testvéreivel szemben. Aetius maga a csata utáni második napon hagyta el a csatateret. Attila több napig először csapdára gondolt, mígnem a felderítői felfedezték, hogy nincs ellenséges hadsereg már a környéken. Erre ő is visszavonult, átkelve a Rajnán.


A Tarih-i Üngürüsz krónika szerint Atilla győzelmet aratott a catalanumi csatában, amit az is megerősít, hogy a következő évben a rómaiak a legkisebb ellenállást sem tanúsították Atillával szemben, mikor bevonult Itáliába.

A csata következményei és jelentősége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A következmények Attila számára egyáltalán nem voltak olyan rosszak, mivel nem csak birodalmán belül maradt háborítatlan, hanem a következő évben egy sereggel már ismét meg tudta támadni a birodalmat, ezúttal Itáliában. Aetius számára a csata pozíciójának további megerősödését jelentette Galliában, bár valójában enélkül is támadhatatlan volt. Hosszabb távon azonban Róma ezen utolsó nagy védelmi erőfeszítése végérvényesen kimerítette az erőforrásait. Innentől kezdve a Nyugatrómai Birodalom rohamosan hanyatlott, és már nem tűnt fel egy Flavius Aetius formátumú hadvezér és államférfi a birodalom 25 évvel a csata utáni bukásáig (476).

A csatát a catalaunumi síkon sokáig a világtörténelem legfontosabb döntései egyikének tekintették. (Például sokáig mesélték a mondát, hogy a csatazaj minden éjszaka visszatér.) Ma már azonban Attilát és lehetőségeit objektívebben ítélik meg. Önmagában az, ha a csatát Attila megnyeri, nem okozta volna Róma végzetét, mivel Galliának vagy további területeknek az elfoglalása nem volt realitás – mindenekelőtt azért, mert nem álltak ehhez rendelkezésre a szükséges erőforrások, és azért, mert Attila valójában soha nem egy birodalom meghódításáért harcolt, hanem a zsákmányért a harcosainak és a dicsőségért. Sokáig sikerrel folytatta ezt a politikát, azonban 452-es itáliai hadjáratával semmit sem nyert, és seregét egy járvány is megtizedelte. Az évenkénti adófizetésre vonatkozó követelését, a Nyugatrómai és a Keletrómai Birodalmakhoz fűződő kapcsolatok rendezésére ajánlott szerződését éppúgy elutasították, mint ahogy egy magas római címre vonatkozó igényét, amivel a tekintélyét kívánta növelni.

Szépirodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar szépirodalomban a csatáról Gárdonyi GézaA láthatatlan ember” című regényében emlékezik meg.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Magyar nagylexikon V. (C–Csem). Főszerk. Élesztős László, Rostás Sándor. Budapest: Magyar Nagylexikon. 1997 166. o. ISBN 9638577304  
  • Magyar Larousse enciklopédia. Akadémiai Kiadó 1991. ISBN 963-05-5857-2
  • Weiszhár Attila-Weiszhár Balázs: Csaták kislexikona. Maecenas Könyvkiadó 2000. ISBN 963-645-080-3
  • A német Wikipédia „Schlacht auf den Katalaunischen Feldern” szócikke
  • Commons: Schlacht auf den Katalaunischen Feldern