Tarvarjú

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Tarvarjú
Geronticus eremita - Waldrapp - Northern Bald Ibis.jpg
Természetvédelmi státusz
Súlyosan veszélyeztetett
Status iucn EX icon blank.svg Status iucn EW icon blank.svg Status iucn CR icon.svg Status iucn EN icon blank.svg Status iucn VU icon blank.svg Status iucn NT icon blank.svg Status iucn LC icon blank.svg
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Osztály: Madarak (Aves)
Rend: Gólyaalakúak (Ciconiiformes)
Család: Íbiszfélék (Threskiornithidae)
Alcsalád: Íbiszformák (Thereskiornithinae)
Nem: Geronticus
Faj: G. eremita
Tudományos név
Geronticus eremita
(Linnaeus, 1758)
Elterjedés
Ibismap 2003.png
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Tarvarjú témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Tarvarjú témájú médiaállományokat.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Tarvarjú témájú kategóriát.

Waldrapp-Schoenbrunn01.jpg

A tarvarjú (Geronticus eremita) a madarak osztályának gólyaalakúak (Ciconiiformes) rendjébe és az íbiszfélék (Threskiornithidae) családjába tartozó faj.

Elterjedése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tarvarjú egykor Európában is gyakori madár volt, amely Franciaországban, Svájcban, Németországban, Ausztriában, Spanyolországban és a Balkán-félsziget nyugati részén is élt. Közép-Európában a 16. században pusztult ki a vadászat és főként fiókáinak étkezési célú gyűjtése miatt. Mostanában többféle visszatelepítési program folyik, melyek célja, hogy a tarvarjú újra költőfajjá váljon egykori elterjedési területén.

2005-ben vadon csak kb. 450 madár élt, fogságban nagyjából 2000 madár él.

Megjelenése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vörös, csupasz pofája és szintén vörös, hosszú, lefelé hajló csőre van. A tarkón hosszú tollakat találunk, melyeket a madár izgalom hatására fel tud mereszteni. Zöldesfényű fekete tollazata van, a középső evezőtollai vörösesen csillognak.

Egy felnőtt példány súlya 1400 gramm és 65-67 centiméter hosszú. A tojó valamivel kisebb és könnyebb a hímnél. A tarvarjú 15-20 évig él.

Előfordulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tarvarjú egészen a középkorig nemcsak Észak-Afrikában és a Közel-Keleten élt, hanem előfordult Olaszországban, a Balkán félszigeten, az Alpokban és Németország déli részén is.

Manapság nagyon kevés helyen él:

Souss Massa Nemzeti Park, Marokkó

  • 1994: 220 madár, 57 költőpár
  • 2001: 66 költőpár
  • 2002: 315 madár
  • 2003: 85 költőpár, kb. 100 fióka
  • 2004: 420 madár, 98 költőpár, kb. 110 fióka

Birecik, Şanlıurfa tartomány, Törökország

  • 1977-ben hoztak létre egy félvadon élő kolóniát, a szabadon élő kolónia mellett
  • 2001: 42 felnőtt madár és 17 fióka
  • 2002: 19 fióka
  • 2005: 86 madár

Az adatok a félvad kolóniára vonatkoznak. A szabadon élő madarak az élőhelyrombolás, a zaklatás, és a fő táplálékukat jelentő sáskák vegyi anyagokkal való irtása miatt innen kihaltak.

Palmyra közelében, Szíria

Itt korábban éltek a madarak, de úgy vélték, hogy kihaltak az 1950-es években.

  • 2002 elején fedeztek fel egy kolóniát 7 madár, 3 költőpár
  • 2002: 3 fióka
  • 2003: 6 felnőtt madár, 3 költőpár, 7 fióka
  • 2004: 6 felnőtt madár, 3 költőpár, 4 fióka
  • 2005: 5 felnőtt madár, 2 költőpár
  • 2006 őszén fiókákkal együtt 13 madarat számláltak.

Műholdfelvételek alapján kiderült hogy a madarak a telet Etiópia hegyvidékén töltik.

Életmódja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

TAUZoo eman050.JPG

Társas természetű madár, kifejezetten keresi a kapcsolatot fajtársaival és költeni is kolóniában szeret. Az állatkertekben csupán páronként tartott madarak költése gyakran társaság hiányában sikertelen. Költési viselkedést csak kolóniában mutat.

Tápláléka rovarokból, rovarlárvákból, sáskákból, pókokból, kétéltűekből, hüllőkből és kisemlősökből áll. Táplálék keresés közben a madár erős csőrével döfködi a talajt.

Az Ausztriába visszatelepített madarak is főleg frissen felszántott földeken, nedves réteken és folyópartokon keresik a táplálékot.

Afrikában főleg félsivatagi és szavannai körülmények között kénytelen táplálékot keresni.

Szaporodása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Évente csak egyszer költ, márciustól júniusig 2-4 tojást rak. A költőkolónia általában sziklafalon található. Fészkét ágakból, levelekből építi a sziklapárkányra, sziklafalak repedéseibe és üregeibe. Három-négy fakó kékes tojást rak. Általában 28 napig kotlik. A szülők közösen nevelik a fiókákat. a fiókák eleinte szüleik torkából szedik ki a felöklendezett táplálékot, később az öreg madár megragadja a fióka nyitott csőrét, és így adja át az eleséget. A fiatalok a keléstől számított 45-50. napon repülnek ki, de még sok idieg szüleikkel maradnak, akik megmutatják nekik hogy mit ehetnek és azt hol tudják megtalálni. A fiatal madarak kisebb tollsörényt viselnek már kirepülésükkor is, fejük ilyenkor még tollas. A felnőttek a sajátjaik mellett más fiókákat is etethetnek a kolóniában.

Visszavadítási programok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tarvarjú portré
Waldrapp Geronticus eremita.jpg

Az állatkertekben tartott tarvarjak fajmentési programmjának köszönhetően van jelenleg elég madár a visszavadítási programmokhoz. A Grünauban (Ausztria) levő Konrad Lorenz Intézet indított egy visszatelepítési programot, melynek célja a tarvarjak visszatelepítése Ausztriába és Olaszországba.

2004-ben hét és 2005-ben újabb hét fogságban felnevelt tarvarjút telepítettek vissza a WWF Laguna di Orbetello természetvédelmi területére. 350 éve ezek az első szabadon élő tarvarjak Európában. A madarak jól átteleltek, ami mutatja, hogy a tarvarjakat vissza lehet telepíteni egykori elterjedési területük északi részébe is.

Egy másik visszatelepítési program zajlik Mezguitemben, Marokkóban, ahol egészen 1985-ig költöttek a madarak vadon. 2001-ben ott felnevelődtek az első szabadban kelt fiókák is.

Spanyolországban is folyik 2003 óta egy ötéves visszatelepítési terv. Andalúziában, La Janda területén, nem messze Cádiztól 2004 decemberében 21 madarak engedtek szabadon.

Állatkertekben jelenleg több mint 2.000 példányuk él, jól szaporodnak és van elég fiatal madár a visszatelepítési programmokhoz.

Az állatkerti madarak 1920-ban érkeztek Szíriából és Marokkóból.

A faj nemzetközi védelem alatt áll, az Európai Akváriumok és Állatkertek Szövetsége (EAZA) fajmentő programot indított megóvásukra.

Magyarországon a Budapesti Állatkertben élnek tarvarjak, de a Veszprémi Állatkert is tervezi e faj tartását.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Robert Hofrichter: Die Rückkehr der Wildtiere – Wolf, Geier, Elch & Co, Leopold Stocker Verlag, Graz, 2005, ISBN 3-7020-1059-9
  • Boev, Z. (1998a): Presence of bald ibises (Geronticus WAGLER, 1832) (Threskiornithidae-Aves) in the late pliocene of Bulgaria. – Geologica Balcanica 28: 45-52. Sofia.
  • Böhm, C. (1999): 2nd Studbook of the Northern Bald Ibis. Alpenzoo Innsbruck.
  • Kotrschal, K. (2001): Der steinige Weg aus der Arche: Das Grünauer Waldrapp-Projekt in seinem 5. Jahr. Schönbrunner Tiergartenjournal, 3, 1-6.
  • Montoya, P., Alberdi, M.T., Blázquez, A.M., et al.(1999): La fauna del pleistoceno inferior de la Sierra de Quibas (Abanilla, Murcia). – Estudios Geologicos 55: 127-161. Madrid.
  • Pegoraro, Karin (1996): Der Waldrapp. Vom Ibis, den man für einen Raben hielt. Sammlung Vogelkunde, Aula Verlag Wiesbaden)
  • Perco, Fabio (2001): Notes on recent discoveries regarding the presence of the Northern Bald Ibis in the upper adriatic region. Acrocephalus, 22, 2001.
  • Sánchez Marco, A. (1995): The presence of the Waldrapp Geronticus eremita (Plataleidae) in the plio-pleistocene boundary in Spain. – The Ibis 138: 560-561. London.
  • Sanchez-Marco A. (1999): Implications of the avian fauna for paleoecology in the early pleistocene of the Iberian Peninsula. – Journal of Human Evolution 37: 375-388. London.
  • J. Fritz & A. Reiter: Der Flug des Ibis – Von der Rückkehr eines heiligen Vogels aus der Arche Noah; 21/19 cm, ca. 112 Seiten, vierfärbig € 22,- ISBN 3-85252-542-X
  • A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján. IUCN. (Hozzáférés: 2011. szeptember 10.)

Külső hivatkozás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]