Pókok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Pókok
Négyes keresztespók (Araneus quadratus)
Négyes keresztespók (Araneus quadratus)
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Ízeltlábúak (Arthropoda)
Osztály: Pókszabásúak (Arachnida)
Rend: Pókok (Araneae)
Clerck, 1757
Alrendek
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Pókok témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Pókok témájú médiaállományokat.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Pókok témájú kategóriát.

A pókok (Araneae) a pókszabásúak osztályának egyik rendje. Két testrésszel, nyolc lábbal, csáprágóval (chelicera) rendelkező, ragadozó életmódot folytató ízeltlábúak. 3 alrend, 111 család és mintegy 40 000 faj tartozik közéjük.

Minden pók termel pókhálóselymet, egy vékony, erős proteinszármazékot, amit (a legtöbb esetben) a hasuk végében lévő mirigyek termelnek, választanak ki. Sok fajuk használja ezt fel arra, hogy zsákmányát elejtse. Ennek ellenére több faj háló nélkül vadászik. A selymet felhasználják még közlekedésre, fészekkészítésre és az áldozat becsomagolására.

Az Uloboridae és a Holarchaeidae családba tartozó fajokat leszámítva (ez kb. 350 faj) mérget termelnek, amelyet vadászatkor és önvédelemkor alkalmaznak. Mindössze 200 faj ismert, melynek mérge az ember egészségére is veszélyes lehet. A nagyobb méretű pókok marása fájdalmas, de maradandó károsodást nem okoz.

A pókok a világnak minden részén előfordulnak - leszámítva a sarkvidékeket. 1973-ban a Skylab személyzete 2 pókot vitt fel az űrbe, hogy azok hálószövési technikáját vizsgálják súlytalansági állapotban.

Szőrözött testükkel és hosszú lábaikkal félelmet és csodálatot is keltenek. Egy rovarhoz hasonlóan a póknak is ízelt lábai, valamint kemény testpáncélja van.

Morfológia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy pók anatómiájának a vázlatos ábrázolása.
  1. szív
  2. mirigyek, máj
  3. Malpighi-csövek
  4. szövőmirigyek
  5. petefészek
  6. tüdő
  7. idegdúc
  8. lábak
  9. állkapcsi tapogató
  10. csáprágó
  11. méregmirigyek
  12. látóidegek
  13. agy
  14. gyomor
  15. középbél
Pók anatómiája.PNG
A pók anatómiája:
(1) négy pár láb
(2) fejtor
(3) opisztoszóma

A rovaroktól eltérően három helyett mindössze két testtájjal rendelkeznek. Egy egyesült fej-törzs résszel, amit fejtornak vagy előtestnek, proszómának (cephalothorax) neveznek és egy utótesttel („potroh”), azaz opisztoszómával. A természetben azonban erre is akad kivétel, a bérgyilkos pókok személyében, amelyeknek a fejtori részük látszólag teljesen elkülönül két önálló egységre. Néhány primitívebb fajtól eltekintve (Liphistiidae család) az utótest kívülről nem szegmentált.

Fejtor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Minden pók nyolc lábbal rendelkezik, habár néhány hangyautánzó az első párt az antenna imitálására használja. Szemük egyszerű, nem összetett lencséből áll, ezért a legtöbbjük csak a sötét/világos átmenetet képes megkülönböztetni.

Tapogatóval is megáldotta őket a természet, amely a táplálék elfogyasztásában segíti őket. Ez több fajnál is módosuláson esik át, és az így a kialakuló fajspecifikus szerv a párzásban is fontos szerepet tölt be. Mivel nem rendelkeznek antennával, az ingerek felvételére a lábaikon lévő sörtéket használják. Ezek az ingerek lehetnek hangok, rezgések, és a légmozgásból adódó apró nyomásingadozások is.

A pókok nem rendelkeznek azzal a képességgel, hogy az elejtett zsákmányt megrágják. Ehelyett, mint a legtöbb pókszabású élőlény, a préda elfolyósított belső részét szívják ki. Képesek elfogyasztani a saját selymüket is.

Érzékszervek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy Sitticus pubescens nőstény ugrópók

A legtöbb esetben nyolc szemmel rendelkeznek, amelyek jellegzetes elhelyezkedési mintázata a fajok azonosításában is jelentős. A Haplogynae családba tartozók hat, a Tetrablemma családba sorolhatók négy, míg a Caponiidae tagjai csak kettővel rendelkeznek. Néha az egyik pár szem sokkal fejlettebb, mint a többi, de az is előfordul, hogy nem is rendelkeznek látószervvel, mint a barlanglakó fajok. Néhány család vadászó pókjai, mint az ugrópókok és a farkaspókok azonban kitűnő látással rendelkeznek. Az ugrópókok még a színeket is képesek megkülönböztetni.

Légzés, keringés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Beazonsítatlan nagy hasú pók Mexikóban

A pókok nyílt keringési rendszer (biológia)rel rendelkeznek, és nincsen igazi vérük, sem pedig igazi ereik, amiben az keringhetne. Ehelyett hemolimfával rendelkeznek, ami artériákon keresztül áramlik a szerveiket körülölelő szinuszokba, a szív pumpafunkciójának köszönhetően.

A pókokban az evolúció során kétféle, anatómiailag különböző légzőrendszer alakult ki. Egyes fajok csak redős tüdővel, míg mások tracheával, esetleg mindkettővel rendelkeznek. A Mygalomorph és a Mesothelae család tagjai két pár hemolimfával töltött redős tüdővel végzik a légcserét. A redős tüdő össze sem hasonlítható az igazi, emberi tüdővel. A szervből járatok vezetnek az elülső hasfalon lévő nyílásokhoz, amelyeken keresztül megtörténik a légcsere, majd később a szöveteknél a gázcsere. A trachea, azaz légcsőrendszer révén az oxigén közvetlenül a hemolimfába, vagy pedig a szövetekbe diffundál.

Emésztés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Táplálkozó pók Argiope aurantia

Az emésztés külső és belső is lehet. A legtöbb pók rendelkezik erős emésztőnedvvel, amelyet az elkábított zsákmányba fecskendez. Ez az erős váladék feloldja a préda szövetállományát. Ezek után a pók egyszerűen kiszívja az elfolyósodott szerveket. A legerősebb emésztőnedvvel rendelkező fajok nem csak a lágy szöveteket képesek feloldani. A pókok csupán folyékony halmazállapotú táplálékot vesznek fel. Sok pók selyembe bugyolálja az elfogott élőlényt, ezzel időlegesen elraktározza, hogy majd egy későbbi időpontban elfogyaszthassa azt. Továbbá képesek saját selymük elfogyasztására is.

Szövőmirigy[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fonószemölcsöket leszámítva a hasi rész nem tartalmaz egyéb függeléket.

A fonószemölcsök egytől négy (általában három) egységből felépülő mozgatható nyúlványok, számuk 2 és 8 között változik. A fonószemölcsökön különböző szövőcsévék találhatók, melyek a szövőmirigyek által termelt fehérjeváladékot keverik össze. A keverék összeállítása határozza meg a pókfonal fizikai tulajdonságait. A kerekhálós pókok (Araneoidea) képesek ragadós fonalak előállítására is. Ide tartoznak az általunk is jól ismert keresztespókok, törpepókok és vitorláspókok is. Egyes keresztespókok a tipikus kerekháló helyett egy fonálon ragadós labdacsot lengetnek, lasszóként használva fogják el a kiszemelt zsákmányt.

Méret[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pókok mérete széles skálán mozog. A legkisebbek a Micryphantinae család tagjai, hosszuk alig éri el az 1 mm-t. A legnagyobb és legnehezebb a tarantula. Hosszuk a 11-13 centimétert, szélességük pedig a 28-29 centimétert is elérheti (kiterpesztett lábakkal).

Mintázat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Micrommata virescens zöld színét a bilinek okozzák

Mindössze háromféle pigment osztályt (ommokrómot, bilint és guanint) sikerült a pókokban azonosítani, habár többet is felfedeztek, de a besorolásuk folyamatban van. A melaninok, karotinoidok és a pterinek nagyon elterjedtek a legtöbb élőlényben, de a pókokból hiányoznak.

Bilineket azonosítottak a Micrommata virescensben is, ez okozza zöld színét. Guanin és származékai révén lesz a keresztespók keresztje fehér. Ugyanez a vegyület okozza a Tetragnatha, Leucauge, Argyrodes és a Theridiosoma nemzetség tagjainak ezüstös színét. A Lycosa és a Josa nemzetségbe tartozó fajok kutikulája képes a fény visszatükrözésére is.

Egy arany hálószövő pók nősténye. A hím is észrevehető a háttérben
Egy pók alulról
Celaenia excavata kokonjaival

A fejlődésük három szakaszból tevődik össze:

A póktojás megtermékenyülése és a nimfa-imágó alak kialakulása közötti stádiumot tekintik az embrionális szakasznak. Amikor a pók belép a lárva állapotba, egyre inkább elkezd majd egy kifejlett egyedre hasonlítani. Kezdetben több átalakuláson, vedlésen megy keresztül, és addig a tojásban lévő tartalékokon él. Néhány vedlés után testének szövetei megkezdik a differenciálódást. Nemsokára minden szervrendszere kialakul, egy új pók születik, amely elérte a nimfa-imágó stádiumot.

Ez a fejlettségi szint kettő részre bontható: a nimfa és az imágó állapotra. Az élőlény nem képes a szaporodásra, amíg az utóbbi fejlettséget el nem éri. Ha ez bekövetkezik, többet már nem vedlik, ivarérett lesz (néhány nem araneomorph nőstény élete végéig vedlik).

A legtöbb pók csupán egy évig él, de néhányuk két vagy akár több évet is áttelelhet. Nem véletlen, hogy ősszel jelenik meg a legtöbb pók a lakásban, ugyanis meleg helyet keresnek az átteleléshez. A madárpókok esetében elfogadott tény, hogy akár 12 évig is élhetnek.

A pókok tojások útján szaporodnak, amiket selyembe csomagolnak. Ezeket nevezzük kokonnak. A párzás előtt a hímek udvarolnak, táncot adnak elő a nősténynek. Ezzel a hím elárulja a nősténynek, hogy fajtárs, nem pedig préda, így annak közelébe férkőzhet. Ha a nőstény megérti a jelzéseket, és megtörténik a párzás, akkor a hímnek utána (a legtöbb esetben) gyorsan kell távoznia, mert a nőstény ragadozó viselkedése visszatér.

A sperma átadása a nősténynek indirekt úton történik. Ha a hím kész a párzásra, akkor egy tasakot sző, amelybe a spermáját helyezi. Ezek után a tapogatóját belemeríti, és a kapilláris hatásnak köszönhetően szinte felpipettázza azt. A párzás során a hím pók beilleszti a tapogatóját (egyet, vagy mindkettőt) a nőstény ivarnyílásába, az epigynumba. A folyadékot a tapogató szinuszainak változtatásával fecskendezi ki. A nőstény a spermát egy testüregben eltárolja, és csak a tojásrakás idején használja azt fel, amikor is kapcsolatba kerülnek a hím spermájával, és megtermékenyülnek.

A Tidarren nemzetség tagjainál különös viselkedés figyelhető meg. A hím a teljes kifejlődés előtt amputálja egyik tapogatóját, és a felnőtt létbe csak egy tapogatóval lép be. Az ide sorolható hím pókok testtömegének 20%-át a tapogató adja. Ez a tömegmennyiség korlátozza őket a gyors mozgásban. De miután a hím eltávolítja az egyik tapogatót, sokkal gyorsabban bír közlekedni. Az egyik ilyen, Jemenben élő faj meglévő tapogatóját maga a nőstény töri le: az körülbelül négy óra hosszáig hozzátapad a nőstény epigynumához, így a megtermékenyülés megtörténik. A hímet a nőstény felfalja.

A pókok kannibalizmusa[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pókok több fajára jellemző az ivari dimorfizmus. Több pókfaj nősténye nagyobb méretű a hímnél. Ezen fajok esetében előfordul, hogy a nőstény a párosodás előtt, alatt vagy azt követően megöli, és elfogyasztja a hímet.

Még a fekete özvegy egyes fajai esetében is megesik, hogy a hím a nőstény hálójában él egy darabig, anélkül, hogy bármi bántódása esne. Habár a közeli rokon, ausztráliai vörös hátú pók hímjét a nőstény rituálisan megöli, miután második tapogatóját is behelyezi a nőstény ivarnyílásába.

Néhány esetben valószínű, hogy a nőstény tévedésből nézi prédának a hímet. Ennek esélye nagyobb, ha a nőstény éhes. Egyes esetekben a hímek mintegy „hozományként” táplálékot ajánlanak fel a nősténynek párosodás előtt, elkerülendő, hogy az éhes nőstény őket fogyassza el.

Életmód[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Annak ellenére, hogy ragadozók, változatos életmódot folytatnak. Az esetek többségében a zsákmányszerzési módjuk meghatározza, hogy mit ejthetnek el. Így a hálókészítő pókok ritkán kapnak el hernyót, és a karoló pókok (akik lecsapnak az áldozatukra) gyakrabban fognak maguknak méhet és pillangót, mint más rovart. Egyes fajok kizárólag egyetlen élőlényre vadásznak, mint például a kalózpókok, amelyek más pókokat fogyasztanak. A Bolas (labdás) pókok szexferomonokat termelnek, hogy hím molylepkéket foghassanak maguknak.

Viselkedés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Vadászati technikák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A karolópókok, az álcázás mesterei lesből támadnak.Thomisus labefactus
Várakozás az áldozatra, Nephila inaurata

Sok pók faj létezik, és ezek vadászati stratégiája is eltérő. Ennek ellenére mindegy, hogy rovart, halat, kisebb emlősöket, vagy madarat tekintenek zsákmánynak, az biztos, hogy ha kapcsolatba kerülnek, a pók marni fog.

A harapás először is fájdalmat és mechanikai roncsolódást okoz a szövetekben, ami, minél nagyobb a pók, annál súlyosabb. Másodsorban mérget is befecskendezhetnek a csáprágókon keresztül. Az özvegypókok idegmérget fecskendeznek be, ami szétterjedve a szervezetben befolyásolja az életfunkciókat. Megint más mérgek a harapás közelében lévő szövetek elhalásához vezetnek. A barna remetepók által termelt nekrotoxin a sejthártyák degradálódását idézik elő. A nagyobb testű áldozatok, amelyek nem pusztulnak el a csípés után, még hosszú ideig viselni fogják a testükön a harapás jegyeit: a nagyméretű léziós nyomokat.

Habár a pókok többsége nem folytat növényevő életmódot, egyes fajok növényekkel is táplálkoznak, illetve némelyek, mint az Anyphaenidae, Corinnidae, Clubionidae, Thomisidae és a Salticidae családok tagjai, növényi nektárt is fogyasztanak.

Pókhálók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nephila clavata hálójában

Egyes pókok tölcsér alakú, míg mások spirális, kerek alakú hálót szőnek. Maga a háló lehet ragadós, illetve bolyhos-vattaszerű. A hálók többsége a vertikális, míg kisebb hányada a horizontális síkban feszül ki. A vízszintesen kifeszített hálók felett szabálytalan gubancokat lehet találni. Ennek célja nem más, mint a repülő rovaroknak a lenti hálóba való juttatása, továbbá védi a pókot a levegőből lecsapó ragadozóktól, mint például a madaraktól.

Miután a háló elkészül, a pók a hálón vagy annak közelében várakozik, hogy egy rovar beleessen. A becsapódást a hálón tovaterjedő rezgések lévén észleli.

Nem minden pók használ hálót a zsákmány elejtéséhez. Egyesek jól elrejtett járatukból előtörve csapnak le áldozatukra, míg mások, mint a farkaspók, lerohanják azt. A hálóvető pókok a kettőt egyesítik. Ez a pók egy kis hálót sző, amelyet az elülső lábai között kifeszít. Ezután várja, hogy leendő zsákmánya elhaladjon mellette, majd hirtelen rádobja azt. A vízipók nem a préda elfogására használja hálóját, hanem azt módosítva búvárharangot készít belőle.

Vadászó pókok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Farkaspók, egy aktív vadász

Egyes pókok egyáltalán nem készítenek hálót a zsákmány elfogásához. Például:

Lesből támadó pókok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Néhányan becserkészik a prédát (Bolas pókok), és ragadós végű selyemfonállal ejtik azt el. Mások, mint például a karoló pókok egy rovarok által sűrűn látogatott helyen várakoznak, és közvetlenül csapnak le áldozatukra.

Védekezés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Minden pók marni fog, ha arra kényszerül, hogy megvédje magát. Különösen igaz ez akkor, ha sarokba szorítják. Egyes madárpókok másodlagos fegyverrel is rendelkeznek. Ezek irritáló szőrök, amelyek a hasukon találhatóak. Veszély esetén a hátsó lábukkal ledörzsölik ezeket, és a levegőbe jutva beleakadnak a támadóba, és égető, viszkető érzést váltanak ki. Néha allergiás reakciót is kiválthatnak. Néhány faj, mint a namíbiai arany kerekes pók érdekes menekülési módot alkalmaz: összegömbölyödik, és legurul a homokbuckáról. Így támadója szem elől téveszti.

Társas pókok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Néhány hálószövő pók faj tagjai együtt élnek, és hatalmas kolóniákat alkotnak, habár nem mutatnak akkora együttműködést, mint például a hangyakolóniák. A leginkább szocializált pók az Anelosimus eximius, amelynek kolóniája az 50000 egyedet is elérheti.

Hálófajták[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kusza, összegubancolódott[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy szabálytalan háló

A Theridiidae családba tartozó fajok szabálytalan, rendetlen kinézetű háromdimenziós, nem ragadós hálókról ismertek. Általában a talajhoz, vagy padlóhoz, illetve falhoz rögzítettek. Elterjedtek az épületekben, néhány bokrokban is megtalálható. A pók a legtöbb esetben a háló közepén tartózkodik, fejjel lefelé. A préda elsősorban földön közlekedő rovar, mint például hangya, vagy más apróbb repülő ízeltlábú. Ilyen hálót sző a híres fekete özvegy is.

Kör alakú háló[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Araneidae, Tetragnathidae, és a Nephilidae családba tartozók is ilyen alakú hálót szőnek. A legtöbb ember pókhálón ezt a fajtát érti. Átlagosan 30-60 perc alatt szövi meg őket az állat. Nagyságuk a legtöbb esetben meghaladja a 6 cm-t. Ha megzavarják a pókot, a legtöbb esetben a földre ereszkedik, és menekülni próbál, nem pedig támad.

Evolúció[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Trigonotarbidák, arachnoid felépítésűek az egyik legősibb ismert élőlények. A pókokhoz hasonlóan szárazföldi életmódot folytattak, redős tüdőn át lélegeztek, és nyolc lábuk volt. Ennek ellenére nem voltak igazi pókok, és még rokonságban sem állnak a mai pókokkal. Csupán az Arachnidák egyik sarjainak tekinthetők.

A valódi pókok körülbelül 400 millió évvel ezelőtt fejlődtek ki, és az első szárazföldi élőlényekhez tartoznak. Elkülöníthetőek a már meglévő hasi szelvényezettség, és a szövőmirigyek által.

A legtöbb korai szelvényezettségű pók fosszíliák a Mesothelae alrendbe tartozó élőlényekhez köthetőek. Ezen primitív élőlények szövőmirigye az alsó hasfal középső részén helyezkedett el, s nem pedig a has végén, ahogy az a modern pókoknál (Opisthothelae) megfigyelhető. Feltehetően más szárazföldi ízeltlábúra vadásztak. A selymet feltehetőleg a tojások bebugyolálására, védelmére használták.

Ahogy a növény és rovarvilág változott, úgy változtak velük a pókok is: módosult a selyem felhasználása. Az első has végi szövőmirigyes pókok (Mygalomorphae és Araneomorphae) 250 millió évvel ezelőtt jelentek meg a Földön.

A jura korra már tökéletesedtek, kialakul a kerek háló szövésének a módja. Erre egy borostyánba zárt pókháló a bizonyíték, ami megközelítőleg 110 millió éves.

Rendszertan[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Megközelítőleg 40 000 pókfajt azonosítottak, és soroltak be 111 családba az arachnológusok. A begyűjtés nehézsége, és a jelenleg még nem besorolt pókok miatt azt feltételezik, hogy mintegy 200 000 fajuk él a Földön.

A rend három alrendre osztható:

A négytüdős pókokat és a főpókokat együtt gyakran felsőrendű pókoknak (Opisthothelae) nevezik.

Alsórendű pókok (Mesothelae)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mérget nem használó kezdetleges pókok. Testük szegmentáltsága jól kivehető, ez bizonyíték az ízeltlábú ősökkel való rokonságukra. Az alrendbe egyetlen ma élő család, a Liphistiidae tartozik. Az ide tartozó fajok kizárólag Délkelet-Ázsiában honosak (Kína és Japán), körülbelül 90 fajjal és 5 nemzetséggel. Nagyon ritkák és a legősibbek. A másik két ide sorolható családot csak fosszíliákból ismerjük (Arthrolycosidae és Arthromygalidae).

Négytüdős pókok (Mygalomorphae)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A négytüdős pókok (Mygalomorphae, régebben Orthognatha) csáprágói nagyok és erősek, egyenesen lefelé néznek, és nem keresztezik egymást. Ebbe az alrendbe tartoznak a nehéz felépítésű, tömzsi lábú madárpókok, a csapóajtókészítő pókok és a veszélyes ausztráliai tölcsérhálós pókok. Ezen pókok még a kisebb halakat és emlősöket is megölik. A legtöbb faj a trópusokon és a szubtrópusokon él.

Főpókok (Araneomorphae)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A főpókok (Araneomorphae, régebben Labidognatha) felismerhetőek átlós csáprágóikról, amelyek keresztezik egymást. Azok a pókok, amelyekkel nap mint nap találkozunk, ebbe az alrendbe tartoznak. A pókok 94% ide sorolható. Hozzávetőleg 95 család tartozik ebbe az alrendbe, kezdve a 0,37 mm nagyságú Patu diguá-tól a nagy Argiopé-ig.

Egy élőlény, amit gyakran póknak néznek…[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hétköznapi életben gyakran több olyan pókszabásút is póknak vélnek, amelyek valójában nem pókok. Ezek közül talán a legismertebbek a tevepókok vagy rovarpókok (Solifugae) rendjébe tartozó fajok (gyakran nevezik őket nappókoknak vagy szélskorpióknak is). Ezek az élőlények a városi legendák gyakori szereplői. Fura megjelenésük ellenére ártalmatlanok, nincs mérgük.

A pókok és az ember[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Pókmarás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sydney-i tölcsérhálós pók

A legtöbb pók nem marja meg az embert, mert nem tekinti zsákmánynak. Azonban még a legkisebbek is marnak, ha piszkálják őket.

Az emberek életét is veszélyeztető, illetve halálukat is okozható mérges pókok a következők:

A pók mint étel[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pókokat (különösen a nagyokat) a világ egyes részein hétköznapi, máshol pedig ünnepi fogásként fogyasztják. Az országok a következők: Kambodzsa, Thaiföld, Salamon-szigetek és Dél-Amerika országai. Egyes trópusi erdőkben élő bennszülöttek finom csemegének tartják a tarantula pókokat. Lábukat a toruk és a fejük fölött összekötözve, levélbe csavarba kis tűzön megsütik őket.

Arachnofóbia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Japán eredetű pókábrázolás

Az arachnofóbia a pókoktól való abnormális félelem. A leggyakoribb fóbiák egyike. A betegségben szenvedők reakciói egy pók láttán az egészséges embernek értelmetlennek tűnnek. A betegek kellemetlenül érzik magukat, ha úgy vélik, hogy egy pók rejtőzködhet valahol a szobában, vagy ha a pókháló révén megbizonyosodnak az állat jelenlétéről. Ha meglátnak valahol egy pókot, pánikrohamot kapnak, és igyekeznek a pók környékét elkerülni. Terápiával a betegség gyógyítható.

Pókok az emberi kultúrában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sok hivatkozás ismert a pókoknak a folklórban és a szimbólumok között betöltött szerepéről. A pók, mint a hálóban ülő vadász a nyugalmat, mérgének hála pedig a bajt, a rosszakaratot, és a halált is szimbolizálja. Azzal pedig, hogy a zsákmányát selyemben elraktározza, a birtoklási vágyat testesíti meg.

A görög mitológia a pókok megteremtését Athénének tulajdonítja. A szövés-fonás istennője a vele szövőversenyre kiálló halandó lányt, Arakhnét, és annak minden utódját változtatta pókká, mint azt Ovidius Átváltozásaiban [1] olvashatjuk.

A fantasy és horror műfajában gyakran szerepelnek óriás termetű pókok mint szörnyetegek. Legnevezetesebbek ezek közül A Gyűrűk Ura Banyapókja és a Harry Potter könyvekben szereplő Aragog.

Magyar regényekben ritkán fordulnak elő pókok. Az egyik kivétel ez alól Nácsa János: A Csontváry-kód, avagy nem esik messze a macska a fájától című szatirikus-misztikus krimije. Itt a főhős kénytelen betörni egy házba, ahol a hiányos takarításnak köszönhetően szép számmal élnek nyolclábú ragadozók.

Kapcsolódó cikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. MEK Átváltozások. Fordító Devecseri Gábor (1917 – 1971)

E lap az angol Wikipedia cikkének magyar fordításán alapul. A forrásmegjelölés onnan származik. A források angol nyelvűek.

  • Diaz, James H. (2004). The global epidemiology, syndromic classification, management, and prevention of spider bites. American Journal of Tropical Medicine and Hygiene 71 (2): 239-250.
  • Spiders and their Kin, Herbert W. Levi and Lorna R. Levi, Golden Press, p. 20 and p. 44
  • a b c Oxford, G.S. & Gillespie, R.G. (1998). Evolution and Ecology of Spider Coloration. Annual Review of Entomology 43:619-643. DOI:10.1146/annurev.ento.43.1.619
  • a b Foelix, Rainer F (1996). Biology of Spiders, 2nd edition.
  • Knoflach, B. & van Harten, A. (2001). Tidarren argo sp. nov. (Araneae: Theridiidae) and its exceptional copulatory behaviour: emasculation, male palpal organ as a mating plug and sexual cannibalism. Journal of Zoology 254: 449–459. DOI:10.1017/S0952836901000954.
  • Andrade, Maydianne C.B. (2003). Risky mate search and male self-sacrifice in redback spiders. Behavioral Ecology 14: 531–538.
  • a b Jackson, R.R. et al. (2001). Jumping spiders (Araneae: Salticidae) that feed on nectar (PDF). J. Zool. Lond. 255: 25-29.
  • Coddington, J.A. & Levi, H.W. (1991). Systematics and Evolution of Spiders (Araneae). Annu. Rev. Ecol. Syst. 22: 565-592.
  • Opell, B. D. (1997). The material cost and stickiness of capture threads and the evolution of orb-weaving spiders. Biological Journal of the Linnean Society 62:443-458.
  • W. S. Bristowe (1976). The World of Spiders. Taplinger Pub Co. ISBN 0-8008-8598-8.
  • Crompton, John. The Life of the Spider, Mentor, 1950.
  • Hillyard, Paul. The Book of the Spider, Random House, New York, 1994.
  • Kaston, B. J. How to Know the Spiders, Dubuque, 1953.
  • Main, Barbara York. Spiders, Collins (The Australian Naturalist Library), Sydney, 1976.
  • Ubick, Darrell; Pierre Paquin, Paula E. Cushing, and Vincent Roth.
  • Spiders of North America: an Identification Manual, American Arachnological Society, 2005.
  • Wise, David H. "Spiders in Ecological Webs." Cambridge University Press. Great Britain: 1993.

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Magyar nyelvű egyetemi jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Angol nyelvű hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyéb[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]