Rovarpókok

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wikipédia:TaxoboxInfobox info icon.svg
Rovarpókok
Evolúciós időszak: Késő karbonHolocén
Napskorpió, vagy más néven tevepók
Napskorpió, vagy más néven tevepók
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Ízeltlábúak (Arthropoda)
Osztály: Pókszabásúak (Arachnida)
Alosztály: Dromopoda
Rend: Rovarpókok (Solifugae)
Sundevall, 1833
Családok
Hivatkozások
Wikispecies

A Wikifajok tartalmaz Rovarpókok témájú rendszertani információt.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Rovarpókok témájú médiaállományokat.

Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Rovarpókok témájú kategóriát.

A rovarpókok, vagy tevepókok (Solifugae) az ízeltlábúak törzsébe, ezen belül a pókszabásúak osztályába tartozó állatok. Az utóbbi években sok tévhit és legenda terjedt el a tevepókokról, elsősorban a közel-keleti fajokkal kapcsolatban. [1]

A fajok zöme Délkelet-Ázsiában, Afrikában és Észak-Amerikában terjedt el.[2]

Anatómiájuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A rovarpókok külsőre emlékeztetnek mind a pókokra, mind a rovarokra. Rovarszerű megjelenésüket testük hármas tagolódásának köszönhetik, ezenkívül elülső járólábainak, melyeket általában csápszerűen előretartanak. A pókokra elsősorban csáprágójuk és hosszú lábaik miatt hasonlítanak.[2] Potrohuk 9-10 szelvényű. [3] Testük mérete 0,4-8 cm. Színezetük a világos sárgástól a vöröses árnyalatokon át a sötétbarnáig változatos.

Életmódjuk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A rovarpókok ragadozók. Csáprágóikkal ölik meg és készítik elő a fogyasztáshoz zsákmányaikat. Karom nélküli tapogatólábuk végén kiölthető tapadószervvel rendelkeznek, mely segítségével képesek zsákmányuk elejtésére, ezenkívül a kapaszkodásban is szerepet kap. Táplálékai elsősorban kisebb rovarok, pókok, apró gyíkok, kisemlősök. [3]
Főként éjjeli állatok, testükön sok hosszú mechanikai érzékszőr található, utolsó pár járólábukon pedig kémiai érzékszervek vannak.[2]

Párzáskor a hímek spermacsomóikat a nőstény ivarnyílásába tömködik. A nőstények föld alatti járataikba, esetleg termeszjáratokba helyezik petéiket. A rovarpókok rendkívül gyors futók. A Solpuga nemzetségből kerülnek ki a leggyorsabb szárazföldi gerinctelenek. Bár szabálytalan mozgásuk miatt nehéz sebességüket mérni, megfigyelések szerint 16 km/h-s sebességet is elérhetnek.[4]

Rendszerezésük[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A rovarpókok rendje 12 családot és körülbelül 1000 fajt számlál. (A családokat az oldalsó táblázat sorolja fel.)

Legendák és tévhitek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

„Amit a képen láttok, az egy éjszakai pókfajta, ami csak éjszaka jön elő, vagy ha árnyékot talál. 16 km/h-val képes mozogni, kb. 1 métert képes ugrani. Ha megharapnak, Novocaint injekcióznak beléd, amitől azonnal elzsibbadsz. Alvás közben még azt sem veszed észre, hogy egyáltalán megharaptak, csak reggel, amikor felébredsz, akkor látod, hogy hiányzik egy darab a kezedből vagy a lábadból, mert egész éjjel rágcsálták!
Ha összetalálkozol egy ilyennel (...) a legjobb ha elfutsz. Ugyanis ha észrevesz, azonnal elkezd majd üldözni (...) és egész idő alatt, amíg kerget, sikító hangot hallat...”

Az idézet 2004-ben kezdett terjedni az interneten, egy mellékelt képpel, mely megtévesztő lehet a tevepók méreteit illetően. A szövegnek kevés valóságalapja van, hiszen a rovarpókok sohasem támadnak maguktól emberre, hacsak nem érzik magukat fenyegetve. Habár csípésük valóban fájdalmas, nincs mérge, nem képes érzéstelenítőt fecskendezni az emberbe. Táplálékát csak apró termetű állatok képezik, melyekre inkább lesből támad, mint hosszan üldözi őket. A tevepók képtelen sikító hangok kiadására.[1][5]

Történeti áttekintés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A pókszabásúak osztálya ritkán témája az ókori állattannal foglalkozó munkáknak, ennek ellenére a legkorábbi nagy valószínűséggel rovarpókként azonosítható leírás Hérodotosznál olvasható. Igaz ő még „aranyásó hangyák”-ként említi a rend képviselőit. A rovarpókok első irodalmi megjelenéséről művelődéstörténeti összefoglaló olvasható Gátas József írásában, amely a Vallástudományi Szemle című folyóiratban jelent meg.[6]

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b Az év internetes átverései - Emberhúsevő óriáspókok
  2. ^ a b c George C. McGavin: Rovarok, pókok és más szárazföldi ízeltlábúak. Budapest, Panemex Kft, Grafo Kft, 2000. ISBN 963 9090 441
  3. ^ a b Pallas nagylexikon - Rovarpókok
  4. Állati rekordok: „száguldó” gerinctelenek - National Geographic
  5. http://hologramember.hu/news.php?item.57
  6. Gátas József (2008. szeptember 7.). „Hérodotosz és az aranyásó hangyák” (PDF). Vallástudományi szemle IV (3), 87-96. o. ISSN 1786-4062. Hozzáférés ideje: 2012. június 16.