AC/DC

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
AC/DC
Acdc logo band.svg
Az AC/DC logója
Információk
Eredet  Ausztrália
Aktív évek 1973–napjainkig
Műfaj Rock, hard rock, blues rock
Kiadó Albert, Atlantic, ATCO, Elektra, Eastwest, EMI, Epic
Kapcsolódó előadók Geordie
Tagok
Angus Young – szólógitár
Brian Johnson – ének
Cliff Williams – basszusgitár,háttérvokál
Phil Rudd – dobok
Stevie Young- ritmusgitár,háttérvokál
Korábbi tagok
Bon Scott – ének
Dave Evans – ének
Mark Evans – basszusgitár
Chris Slade – dobok
Simon Wright – dobok,
Malcolm Young – ritmusgitár, háttérvokál

Az AC/DC weboldala

Az AC/DC ausztrál rockcsapat, a hard rock műfaj egyik kiemelkedő úttörője. Az együttes 1973 decemberében, az ausztráliai Sydney-ben alakult. Albumaikat világszerte elképesztő számban értékesítették, a zenekar első harminc éve alatt hozzávetőleg 200 millió példányban keltek el lemezeik. Az AC/DC nevéhez fűződik minden idők legnagyobb példányszámban eladott hard rock albuma is, amely egyúttal a harmadik legnagyobb példányszámban eladott nagylemez a világon, címe Back in Black. Az 1980 júliusában megjelent albumból napjainkig világszerte több mint 49 millió példány kelt el. Nevük jelentése: váltakozó áram/egyenáram (az angol alternating current/direct current rövidítése).

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bon Scott-korszak[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kezdetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A skót Young család 1963-ban úgy döntött, hogy elhagyja otthonát és Glasgowból áttelepül az ausztráliai Sydneybe. William és Margaret Young nyolc gyermekük közül hetet magával vitt, közöttük volt az ekkor mindössze tíz esztendős Malcolm és a nyolc esztendős Angus is. A családból először az egyik idősebb testvér, George alapított zenekart The Easybeats néven, Johannes Jacob Hendrickus Vandenberggel (ismertebb nevén: Harry Vanda). Hamar komoly sikereket értek el, ám 1970-ben a csapat feloszlott. Sikereik nagy hatást gyakoroltak Malcolmra és Angusra, akik így szintén a zenészi pályát választották. Először Malcolm ragadott gitárt, majd ezt látva Angus is csatlakozott és nekilátott elsajátítani a gitározás alapjait.

Malcolm első együttese, amelyhez 1971-ben csatlakozott, a Velvet Underground volt (ez nem a Lou Reed-féle Velvet Underground).[1] Angus, akár csak bátyja, 15 éves korában felhagyott iskolai tanulmányaival és nyomdászként kezdett dolgozni egy magazinnál. Eközben megalakította élete első együttesét Tantrum néven. Itt szerezte első hivatásos zenészi tapasztalatait. 1973-ban a Velvet Underground feloszlott és Malcolm elhatározta, hogy létrehoz egy olyan csapatot, amely egyfajta keményebb, feszesebb hangzású, boogie alapokon nyugvó rockot játszik majd. Az ötlet megvalósításába bevonta öccsét, Angust is, továbbá basszistának Larry Van Kriedt, dobosnak Colin Burgess és énekesnek Dave Evans állt be a csapatba.

Már csak olyan nevet kellett találni az együttesnek, amely rövid, könnyen megjegyezhető és híven tükrözi az általuk képviselni kívánt elektronikus hard rockot. Végül is az AC/DC nevet Malcolm és Angus egyik leánytestvére, Margaret adta a zenekarnak, aki a történet szerint egy varrógép hátoldalán olvasta ezt a számára jól csengő feliratot.[2] Feltételezhetően nem tudta annak pontos jelentését, de helyesen ráérzett arra, hogy valami elektromossággal kapcsolatos jelölés lehet. Az új csapat első hivatalos fellépése 1973. december 31-én volt Sydney-ben, egy Chequers nevű klubban.[3]

Út a csúcsra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1974-ben megkezdődtek a koncertezések, mialatt számtalan tagcsere történt. A dobos, Colin Burgess helyét sorban foglalta el Noel Taylor, Peter Clack, míg Larry Van Knedt basszistát Neil Smith, majd Rob Bailey váltotta fel. Ekkoriban szinte kizárólag feldolgozásokból állt a zenei repertoár. Chuck Berry, Beatles, Rolling Stones slágereit játszották, majd februárban, Sydneyben, az Albert Studiosnál rögzítette első saját szerzeményeit a zenekar. Két dalt vettek fel, a Can I Sit Next To You Girlt és a Rockin' In The Parlourt, a producerek Harry Vanda és George Young voltak. A dalokat júliusban adták ki az Albert Records, illetve Új-Zélandon a Polydor gondozásában, továbbá ekkor készült el a csapat első videoklipje is.

A zenekar története során előfordult tagcserék közül a legfontosabb 1974 szeptemberében történt. Dave Evans teljesítményével a többiek egyre elégedetlenebbek voltak, és még az aktuális menedzser is elszámolási vitába keveredett vele. Ekkoriban tűnt fel a színen egy bizonyos Ronald Belford Scott, aki éppen sofőrként dolgozott a zenekarnak és Youngékhoz hasonlóan egy skót bevándorló család gyermeke volt. Noha korábban már néhány együttesben (The Spektors, The Valentines, Fraternity) próbálkozott zenei tehetségét megcsillogtatni, mint dobos és énekes, de igazi sikert ezidáig nem ért el. Néhány meghallgatás után az AC/DC gerincét alkotó Young testvérek úgy döntöttek, hogy Scott legyen az új énekes.

Az új felállásban a csapat új lendületet is kapott. Malcolm vezéregyénisége, Angus őrült kamaszos gitárjátéka, valamint Bon Scott "fenegyerek" stílusa kitűnő kombinációnak bizonyult. A banda ekkor még csak néhány nagyváros (Adelaide, Melbourne, Sydney) piszkos, füstös mulatóiban lépett fel, de lépésről lépésre, koncertről koncertre egyre nagyobb hírnévre tettek szert.
A siker arra késztette őket, hogy már novemberben felvegyék a csapat történetének első nagylemezét. A felvételek mindössze tíz nap alatt lezajlottak, majd Ausztráliában, 1975. február 17-én megjelent az első AC/DC nagylemez. A High Voltage azonnal sikert aratott. Maga az album és arról az első dal, a Baby Please Don't Go márciusban felkerült az ausztrál slágerlistára. Közben a csapat felállása is stabilizálódott, amikor januárban Phil Rudd lett a dobos, márciusban pedig Mark Evans a basszista.
Az AC/DC menetelése töretlen volt. Márciusban – történetük során először – televíziós műsorban léptek fel. Az ABC tévécsatorna, azóta legendássá vált Countdown-című műsora adott lehetőséget Ausztrália majdani legjelentősebb zenekarának, hogy szélesebb közönség előtt is bemutatkozzon. Néhány hónappal később a High Voltage aranylemez lett, Melbourne-ben pedig a legjelentősebb könnyűzenei előadóvá léptek elő.
Júliusban már a második nagylemezüket vették fel, amely az év végén T.N.T. címmel került a boltokba. Közben a High Voltage eladási mutatói az egekbe szöktek és még az év vége előtt elérte a háromszoros aranylemez címet.
Az 1976-os év ott kezdődött ahol az előző befejeződött. A második album is kasszasiker. Több mint 100 000 példányban adtak el belőle a kiadását követő néhány hónapban. A már országos hírnevű AC/DC bárhol is lépett fel, a siker garantált volt, de Ausztrálián kívül még jószerivel teljesen ismeretlenek voltak. Adott volt tehát Michael Browning menedzsernek a feladat; a csapat bemutatása az egész világnak.

Irány Európa[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A nagyra törő terv első lépése az öreg kontinens meghódítása volt. Browning szerződést kötött az amerikai Atlantic Recordsszal, mely szerint ők fogják a csapat zenei anyagait kiadni Európában. Az üzleti háttér elsimítása után 1976. április elején az AC/DC Londonba érkezett, ahol az éppen divatos zenei irányzatok közé remekül beilleszkedett a távolról érkezett csapat egyéni és újszerű stílusa. Először csak óvatosan mutatták be őket a londoni mulatók közönségének, majd a sikerek láttán egyre bátrabban vállaltak mind több fellépést. Május 14-én aztán megtört a jég. High Voltage címmel megjelent Londonban az első Ausztrálián kívüli albumuk. A cím ugyan azonos volt az egy évvel korábban, Ausztráliában megjelent albuméval, de a tartalmát az első két nagylemez anyagából válogatták össze. Ezt követően még bő két hónapig turnéztak az Egyesült Királyságban. Majd az angliai bemutatkozás és meglehetősen pozitív fogadtatás után több európai turné következett. Ennek keretében felléptek Svédországban, Belgiumban, Hollandiában, Dániában, Németországban, Franciaországban és még Ausztriában is.

Miközben a csapat már hónapok óta Európában népszerűsítette magát, gondolt az otthon maradt, meglehetősen széles rajongói táborára, és egy új stúdióalbummal kedveskedett nekik. A Dirty Deeds Done Dirt Cheap felvételei még márciusban megtörténtek, és szeptemberben Ausztráliában és Új-Zélandon ki is adták.
Decemberben a csapat visszarepült Ausztráliába, hogy ott folytassa az új album népszerűsítését. A hazai rajongók nyolc hónap távollét után úgy fogadták a zenekart, mint hódító hősöket. Aztán még ebben a hónapban, hogy az időközben szintén népesre duzzadt európai AC/DC fanatikusok se maradjanak kedvencük nélkül, Londonban is kiadták a Dirty Deeds Done Dirt Cheapet, ám ez a verzió nem tartalmazta a Jailbreak és a R.I.P. (Rock in Peace) című dalokat. Ezek helyett a T.N.T.-ről a Rocker került fel, és egy korábban még ki nem adott szám, a Love At First Feel.

Még a feszített tempó sem ment az alkotói kedv rovására. 1977 elején, a sűrű koncertprogram alatt lezajlottak a következő album, a Let There Be Rock stúdió munkálatai, majd márciusban, Ausztráliában megjelent.

Michael Browning nagyra törő terve, miszerint az AC/DC-t meg kell ismertetni a világgal, Ausztráliában és Európában bevált. Természetesen nem is akartak itt megállni, volt még egy igen jelentős piac, ami kiaknázásra várt, ez pedig az Egyesült Államok. Már 1976 szeptemberében megjelent az amerikai lemezboltokban a brit kiadású High Voltage, ám nem volt komoly visszhangja. 1977 elején látszott elérkezettnek az idő, hogy megtegyék a következő, igen fontos lépést a világhírnév felé vezető úton. Közben azonban Mark Evans személyes okokból kilépett a zenekarból. Helyét májusban viharos gyorsasággal Cliff Williams foglalta el, aki azóta sziklaszilárdan az AC/DC basszistája.

USA[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Még a tervezett turné megkezdése előtt megjelent Amerikában is a Let There Be Rock. Három hónappal az ausztrál kiadás után, de négy hónappal az európai előtt. A csapat első USA-beli turnéja az ország déli partvidékén, nyáron kezdődött és – megszakítva néhány európai fellépéssel – télen fejeződött be. Floridában volt a legnagyobb koncert, itt 13 000 embernek adtak koncertet a Hollywood Sportatoriumban. Az első, országot átszelő turné során az apró kluboktól egészen a hatalmas stadionokig a legkülönfélébb helyeken léptek fel. A sorozat csúcsa a New York-i Palladiumban és a CBGB's klubban volt. Az előbbi helyen használt Angus első ízben vezeték nélküli gitárt.

Október 14-én, hosszú késlekedés után végre megjelent Angliában is az év elején felvett Let There Be Rock, amely a brit slágerlistán novemberben elérte a 17. helyet. Az amerikai turnét a már említett harmadik európai turné szakította meg, amellyel a csapat az új albumát kívánta népszerűsíteni. Ahogyan az várható volt, ekkortájt az európai fellépések még fontosabbak voltak.
1977 végén visszatértek a tengeren túlra és – többek között – a New York-i Broadway-n, az Atlantic stúdiójában felléptek egy rádióadásban. A hanganyag később megjelent kifejezetten rádiós lemezlovasok részére, aminek a Live From The Atlantic Studios címet adták. Mára ebből a kiadásból nagyon kevés maradt meg, de 1997-ben, a Bonfire válogatáson újra kiadták.
Két amerikai fellépéssorozat alatt világossá vált, hogy az amerikai közönség is igényli az AC/DC lendületes, nyers stílusú hard rock zenéjét, ám messze nem olyan kiéhezett erre, mint az ausztrál és az európai közönség. Viszont kitartó munkával és számos fellépéssel az amerikai közönség is "meggyőzhető".

A hagyományos újévi sydney-i pihenő után a csapat visszatért az Albert Studios-ba Harry Vandával és George Younggal, hogy felvegyék az új albumukat. 1978 márciusában be is fejezték a felvételeket, majd az Egyesült Királyságban április 28-án megjelent a Powerage. Fogadtatása csak átlagosra sikerült, egy hónap múlva eljutott a brit slágerlista 26-ik helyéig. Holott ezen az albumon szerepelt több olyan dal, amelyek a későbbiekben a csapat legjobban sikerült slágerei közé tartoznak. Ilyen például a Rock 'n' Roll Damnation, a Gimme a Bullet, a Riff Raff és a Sin City. A Powerage világ körüli turné április 26-án, Angliában kezdődött, június végétől pedig az USA-ban folytatódott. Itt együtt koncerteztek olyan hírességekkel, mint a Rainbow, Savoy Brown, Alice Cooper, Journey, Aerosmith, Scorpions és az UFO. Az együttes közel 100 helyszínen lépett fel az Államokban, a pici kluboktól egészen az olyan neves helyekig, mint a Day On The Green szabadtéri fesztivál San Franciscóban. Ekkor az AC/DC hírneve jelentősen emelkedett és az amerikai turné végére negyedmillió lemezt adtak el az USA-ban.

A Powerage koncertsorozat hanganyagának válogatásából született meg a következő nagylemez. Az If You Want Blood című koncertalbum októberben, az amerikai turné végén és a Powerage után fél évvel jelent meg. A brit slágerlistán a 13-ik helyig jutott, míg az amerikai slágerlistán rögtön felkerült a top 50-be. Egy maxi lemez nem sokkal az album után 7 és 12 hüvelykes változatban is megjelent az Atlantic kiadásában. Két dal szerepelt rajta, a Whole Lotta Rosie és a Hell Ain't A Bad Place To Be.

Highway To Hell[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az If You Want Blood You've Got Ittel lezárult az AC/DC karrierjének első szakasza, és az Atlantic javaslatára producert cseréltek. Eddie Kramer, aki korábban együtt dolgozott Jimi Hendrix-szel, a Kiss-szel és a Led Zeppelinnel is, most az AC/DC következő albumán dolgozhatott volna, de valahogy nem ment a munka. Ezért Robert John 'Mutt' Lange lett a producer. Azonban nem csak a producert váltottak, hanem stúdiót is. A Roundhouse Studios-hoz szegődtek Londonba. Ezekkel a cserékkel a menedzsment is változott. Michael Browningot Peter Mensch váltotta fel, aki a New York-i Leber and Krebs szervezet tagja volt.
Az AC/DC korábban soha sem készített Ausztrálián kívül felvételeket, és soha sem dolgoztak három hétnél tovább egyetlen albumon. Most hat hónapot töltöttek a Roundhouse Studiosnál 'Mutt' Lange-gal az új nagylemez felvételein.

Az AC/DC 1979 augusztusában, az Ulster Hallban.

Ez a hosszú időszak remek alkalom volt arra, hogy a csapat tovább tökéletesítse zenei hangzásvilágát. A kitartó és aprólékos munka végeztével, július 27-én kiadták a Highway To Hellt, ami hamarosan a brit Top 10-es listán a nyolcadik helyre, míg az amerikai Top 20-ason a 17-ik helyre ugrott. Ausztráliában is komoly sikereket értek el, egészen a 24. helyig jutott az album. Továbbá a Highway To Hellnek volt a legpozitívabb sajtóvisszhangja a csapat addigi karrierje során.

1979 hátralévő részében a banda az amerikai és a brit turnéra koncentrált. Az USA-ban számos jelentős koncerten léptek fel, míg más csapatok előzenekaraként is zenéltek (Cheap Trick, UFO és Ted Nugent), de nem minden sztár tartotta jó ötletnek, hogy az AC/DC-vel osztozzon a színpadon. Voltak, akik egyenesen elutasították ezt a lehetőséget (például: Van Halen és Sammy Hagar). Az eladási mutatók azonban a közönség feltétlen lelkesedését tükrözték. A csapat korábbi nagyratörő terveiben szerepelt az Egyesült Államok meghódítása is, amit 1977-ben kezdek el, és amelyet végül a Highway To Hellel sikerült végérévényesen megvalósítani. Az album a tengerentúlon még 1979-ben elérte az egymilliós példányszámot.

Még a szokásos ausztráliai karácsonyi szünet előtt részt vett a zenekar egy terjedelmes turnén Európában. Ennek keretében Párizsban, december 9-én, este 8 órai kezdettel adták azt a koncertet, amit egy francia stáb filmre vett. Az anyag a stúdiómunkálatok után 1980 végén Let There Be Rock címmel mozifilmként jelent meg. Az azóta kultuszfilmé avanzsált alkotás 1982 nyarán eljutott a magyar mozikba is Szóljon a rock! címmel.

Az új évtized további európai koncertekkel kezdődött Franciaországban és az Egyesült Királyságban. Közben a csapat díjakat vehetett át a franciaországi és a kanadai eladási mutatók alapján. 1980. január 27-én az angliai Southamptonban léptek fel, és - mint később kiderült - ez volt Bon Scott utolsó koncertje.

Tragikus fordulat[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1980. február 19-én késő délután barátja holtan találta kocsija hátsó ülésén Bon Scottot.

A hivatalos verzió szerint február 18-án, hétfőn Bon Scott hivatalos volt ebédre Ian Jeffrey-hez, a turné menedzseréhez. Délután fél hétkor eljött, és a londoni Music Machine nevű szórakozóhelyre ment. Amikor a klub hajnali 3-kor bezárt, Bon egy régi haverjával, Alistair Kinnearrel jött el onnan. Kinnear kocsijával a saját lakásához hajtott, de amikor megérkeztek, Kinnear nem tudta részeg és öntudatlan barátját megmozdítani, ezért úgy döntött, mégis hazaviszi dulwichi szállására. Odaérve már felébreszteni sem tudta Bont. Megpróbálta kiemelni a kocsijából, de képtelen volt rá. Végül otthagyta a kocsiban az éjszakára, és elment aludni.
Kinnear 19-én a kora esti órákban ébredt fel, majd visszatért Bon-hoz, de még mindig teljesen öntudatlan állapotban talált rá. Ekkor gyorsan a King's College kórházba vitte a haverját, de túl késő volt ahhoz, hogy Bon életét megmentsék. A kórházba érkezéskor már órák óta halott volt.
Boncolása 22-én, pénteken zajlott le, és a halottkém a zárójelentésben a halál okaként balesetet jelölt meg, amelyet akut alkoholmérgezés okozott. A jegyzőkönyvben az is szerepelt, hogy Bon gyomrában félüvegnyi whisky volt a halála pillanatában. Valamint az éjszaka folyamán, amikor eszméletlenül és nyakatekert testhelyzetben feküdt a kocsiban, összehányta magát. Ennek eredménye pedig a fulladásához vezetett. Mindössze 33 éves volt.

Brian Johnson éra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az újjászületés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az együttes többi tagját az eset komolyan megviselte. Ismert volt, hogy Scott életvitele már korábban is néhányszor megbosszulta magát. A '60-as években többször is összetűzésbe került a rendőrséggel. Az AC/DC-hez való csatlakozása előtt egy komolyabb motorbalesetet szenvedett el, aminek következtében napokig kómában feküdt egy adelaide-i kórházban, 1978-ban pedig kábítószerttúladagolás miatt került életveszélyes helyzetbe. A halálhíre mégis derült égből a villámként hatott zenésztársaira. Március 1-jén, Scott temetésén, maga a gyászoló édesapa próbált lelket önteni a többiekbe, és azzal bátorította őket, hogy folytatniuk kell. Ez volt az az együttes, amelyben fiatalon elhunyt fia megtalálta számításait, amelyben a legnagyobb örömét lelte. Minden bizonnyal maga Bon is így akarná, érvelt.
Március első napjaiban Malcolm lépett először a tettek mezejére, és vette ismét kezébe az irányítást. Összeterelte a bandatagokat, hogy siránkozás helyett inkább zenéljenek. Ekkor még sem énekesük, sem pedig konkrét elképzelésük a jövőre nézve nem volt. Malcolm visszaemlékezései szerint a zenében próbálták megtalálni lelki megnyugvásukat, és összeszedni gondolataikat. A végső döntést azonban nem halogathatták tovább. A menedzser és a kiadó is türelmetlenül várta döntésüket a folytatást illetően. Végül úgy határoztak: folytatják, de csak akkor, ha méltó utódot találnak Scott helyére. Közben azzal is tisztában voltak, hogy Scott-tal együtt az AC/DC-ből is meghalt egy jókora rész, és ha új énekessel folytatják tovább, az már egy másik AC/DC lesz.
Március második felében kezdődtek a meghallgatások.

Cliff Williams 1981-ben.

A lehetséges jelöltek között volt Youngék unokatestvére Stevie Wright a The Easybeats-ből, Steve Burton a brit The Starfighters-ből, Alan Fryer, egy ausztrál zenész, akit sokan Scott-hoz hasonlónak tartottak, Gary Holton és Terry Schlesher. Végül a csapat egy Anglia északkeleti részéből származó, hétköznapi melós megjelenésű fickó mellett döntött.
Brian Johnson ekkoriban próbálta hamvaiból feltámasztani korábbi egyslágeres együttesét, a Geordie-t. Nem sok esélyt látott a dologra, ezért szakított időt a meghallgatásra. A történet szerint miközben várt a sorára, teljesen belefeledkezve mindenbe nekiállt biliárdozni a zenekar technikusaival, és amikor ő következett volna, már oda se hederített, csak a játék izgatta. Már ez a könnyed hozzáállás is nagyon szimpatikus volt Youngéknak, de a próbán sem kellett csalódniuk. Brian a saját, egyéni stílusában elénekelte a Whole lotta Rosie-t és még néhány számot. Ezzel végképp elbűvölte a többieket. További néhány jelölt azért tiszteletét tette a meghallgatásokon, ám a Young fivérek már tudták: Brian az ő emberük. Végül április 8-án – Scott halála után hét héttel – hivatalosan is bejelentették: Brian Johnson az AC/DC új énekese.

Brian Jonhnsonnal kiegészülve a zenekar befejezte a soron következő album, a Back in Black előkészítését, majd Bon Scott halála után néhány hónappal a Compass Point Studios-ba vonultak a Bahamákra. A lemez minden idők legsikeresebb hard rock lemeze lett a világon. Olyan nagyszerű alkotások találhatók a korongon, mint a Hells Bells, You Shook Me All Night Long, Back in Black. A teljes albumot Bon Scott emlékének ajánlották, két dal pedig, a Hells Bells és a Back in Black kifejezetten Bon halálának emlékéül íródott.

A következő lemez felvételére 1981-ben került sor, melynek címe For Those About The Rock We Salute You, szintén sikeres lett, bár soha nem érte utol a Back in Black eladási statisztikáit. A lemezt ismét igen pozitívan fogadták a kritikusok.

Langyos évek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ekkor a zenekar úgy döntött, a további lemezeiket maguk fogják menedzselni, így született meg 1983-ban a Flick of The Switch, amely már megosztotta az AC/DC rajongóit. Várakozásaikat messze alulmúlta a korong, bár Young-ék szerint most sem játszottak mást, mint amire megesküdtek 1973-ban: tiszta, egyszerű rockzenét. Ezt tükrözi a lemez borítója is, mely hófehér színével erős kontrasztot állít a Back in Black-nek (sajnos a rajta szereplő zenei anyag is)

A következő évek nem nevezhetők a zenekar legszebb korszakának. Malcolm folyamatosan alkoholproblémákkal küszködött, amely odáig fajult, hogy kirúgta a zenekarból a dobost, Phill Rudd-ot. A következő albumon a helyét már Simon Wright vette át. A sikertelen Flick of The Switch album után, mely némely kritikus szerint a kilencedik ugyanolyan album, 1985-ben megjelentetik az izgalmas borítóval tervezett Fly on The Wall lemezüket. Azonban ez a korong sem sikerül sokkal jobban, mint az előző.

1986 változást hoz az együttes életében. A Stephen King novellájából készülő Maximum Overdrive mozifilm zenéjének megírására kapnak felkérést, melyből hosszú évek után az első sikeres album születik meg, a Who Made Who. Az albumon mindössze három új szám található, a Who Made Who, a D.T. és a Chase The Ace, a többi régi albumokról átvett nóta.

Sikerek a 90'-es években[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A soron következő album 1988-ban a Blow Up Your Video a Miraval Stúdióban kerül rögzítésre Franciaországban, amelyet a régi producerpáros, George Young és Harry Vanda pártfogol ismét. 19 számot rögzítettek, amelyből a 10 legjobb került a korongra.

A lemez meghozza a hozzá fűzött reményeket, és ismét egy sikeres AC/DC albumot ismer meg a világ. Több példányszámban kelt el mint az előző két lemez együttvéve, a Blow Up Your Video címadó szám pedig a UK Chat lista 2. helyére kerül. A Back In Black után ez a legsikeresebb eredményük. A másik legjobb szám az albumról a Heatseeker. 1988-ban ismét világturnéra indulnak, azonban Malcolm bejelenti, hogy kis időre visszavonul, hogy leküzdhesse súlyos alkoholproblémáit. Erre az időre egy másik Young testvér, Stevie Young helyettesíti a ritmusgitárnál.

Phil Rudd 1996-ban, a 'Ballbreaker World Tour'-on.

A turnét követően Simon Wright elhagyja a zenekart, a helyére Chris Slade érkezik, és Brian Johnson is visszavonul kis időre, hogy válására végleg pontot tegyen. Így a Young testvéreknek bőven maradt idejük a soron következő album kimunkálására, melyet 1990 jelentetnek meg 'The Razors Edge' címmel. A korongot a kanadai Vancouverben rögzítik Brice Fairbairn producerrel, aki korábban a Aerosmith zenekarral és Bon Jovival dolgozott.

A The Razors Edge újra hatalmas sikereket hoz a zenekarnak, rajta olyan dalokkal, mint a Thunderstuck, az Are You Ready, a Moneytalks, amely hamar platinalemez lett. 1991-ben a Monsters Of Rock világturné keretein belül mutatják be az albumot, amelynek magyarországi állomása a Népstadionban volt, a Metallicával,a Mötley Crüe-vel és a Queensryche-sal.

Egy évvel később rögzítik a szintén világsikert hozó Big Gun című számot, amely Arnold Schwarzenegger főszereplésével játszódó a Last Action Hero film főcímzenéje, és azonnal első helyre kerül az amerikai US Mainstream Rock Chart-on.

1994-ben a Young fivérek visszahívják Phill Rudd-ot a dobok mögé, aki elfogadja a felkérést, és 10 év kihagyás után visszatér a bandához.. Az 1995-ös Ballbreaker lemezt már újra a régi nagy sikerű felállásban rögzíti a zenekar. A korongot Rick Rubin vezényletével a Los Angelesben lévő Ocean Way Studióban rögzítik. Az albumot megelőző kislemez, a Hard as a Rock szintén hatalmas siker.

1997-ben Bonfire címmel jelentetnek meg egy album szettet, ami az újrakevert Back in Black, a Volts (eddig ki nem adott Bon Scott felvételek és bakik gyűjteménye) és két koncertlemezből áll, amelyek címe Live from the Atlantic Studios és a Let There Be Rock: The Movie.

Visszatérés a színpadra[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Angus Young 2001-ben a 'Stiff Upper Lip Tour'-on.

Öt év kihagyás után 2000-ben térnek vissza a Stiff Upper Lip albummal, mely újra George Young produceri munkáját dicséri. Az ausztrál kiadás egy plusz CD-t is tartalmaz több videoklippel és néhány 1996-os Madridi koncertfelvétellel. Több országban is (Argentína, Németország) első helyre kerül a listákon ez az album. Magyarországon a 7. helyet sikerül elhódítania, csakúgy, mint az USA-ban. A koncertsorozat németországi állomását DVD-re rögzítik.

2003. október 30-án fantasztikus koncertet adnak a Rolling Stones és a Rush zenekarokkal a Molson Canadian Rock-ban Torontóban.

2007-ben a Columbia Records gondozásában megjelentetik a Plug In Me DVD csomagot, amely kiadástól függően 5-7 órányi AC/DC anyagot tartalmaz. Még ebben az évben piacra kerül a Family Jewels videoklip válogatás dupla DVD, amelynek első lemeze a Bon Scott időket, a második DVD a Brian Johnson éveket eleveníti fel.

2007-ben elkészül az első AC/DC videojáték, a Rock Band 2, a Let There Be Rock zenéjével. A következő kiadott DVD a No Bull: The Directors Cut újra vágott DVD az 1996-os spanyolországi Plaza De Toros koncertet tartalmazza.

Nagy durranás: Black Ice[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

2008. augusztus 18-án bejelentik, hogy október 20-án világszerte szinte egy időben megjelenik az AC/DC várva várt új albuma, a Black Ice, amely 15 számot tartalmaz. A lemez producere az a Brendan O’Brien, aki a Stiff Upper Lip lemezt is készítette. A korongot Vancouverben a Warehouse Stúdióban rögzítették.

Az album bemutatására egy gigantikus 18 hónapos koncertsorozatot szerveznek, amely 2008. október 28-án kezdődik Amerikában a Wilkes-Barre Sportarénában, és egészen 2010. tavaszáig fog tartani. Az észak-amerikai és európai helyszíneket követi Dél–Amerika, Ausztrália és Ázsia.

Az album első számából, a Rock ‘n’ Roll Train-ből videoklip készült, amely pillanatok alatt körbejárta a világot az interneten keresztül. Ezek után a bejelentett koncertekre a pénztárnyitás után szinte azonnal elfogytak a jegyek az egész világon.

2008. szeptember 15-én bemutatkozik az AC/DC rádió a Sirius 29–es csatornáján, és folyamatosan sugároz AC/DC dalokat, interjúkat és koncertfelvételeket az elmúlt 30 évből merítve.

2009. szeptemberében hat koncertet kellett elhalasztaniuk Brian Johnson műtétje miatt. Szeptember 29-én jelent meg az AC/DC Backtracks elnevezésű boxsetje, ami 3 CD-t, 2 DVD-t, és egy LP-t tartalmaz.

2010. január 16-án adták ki az AC/DC: Iron Man 2 nevű albumot, amit a Vasember 2. című filmhez készült. Az albumon csak régebbi számok találhatóak.

2010. január 25-én bejelentették, hogy az AC/DC lesz az egyik fellépője a Download Festivalnak, a Donington Parkban, Angliában.

2011. május 10-én megjelent az AC/DC új koncert DVD-je a Live At River Plate.

2014-ben a kezdettől bent lévő Malcolm Young egészségügyi problémái miatt távozott a zenekarból. Több tévhír elterjedt, hogy feloszlott a zenekar, de ezt az énekes cáfolta egy brit lapnak adott interjújában.Az új albumon és a koncerteken Malcolmot,unokaöccse,Stevie Young helyettesíti.

Diszkográfia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Bon Scott-éra

Brian Johnson-éra

Tagok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Brian Johnson (balra) és Angus Young (jobbra) 2008-ban.

Jelenlegi tagok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Korábbi tagok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Walker, Clinton. Highway to Hell: The Life and Times of AC/DC Legend Bon Scott, 128–133. o (2001). ISBN 1-891-24113-3 
  2. Band Name Origins. Digital Dream Door. (Hozzáférés: 2008. augusztus 2.)
  3. Long Way to the Top. Australian Broadcasting Corporation. (Hozzáférés: 2008. augusztus 2.)
  4. Hivatalos: Malcolm Young nélkül megy tovább az AC/DC. shockmagazin.hu, 2014. április 16. (Hozzáférés: 2014. április 16.)

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz AC/DC témájú médiaállományokat.