Wernher von Braun

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Wernher von Braun
Wernher von Braun.jpg
1964 májusában von Braun a Marshall Space Flight Center-beli íróasztalánál (Huntsville, Alabama) a kifejlesztett és a készülő modellek makettjeivel
Született
1912. március 23.
Elhunyt
1977. június 16. (65 évesen)
1977. április 16. (65 évesen)
Alexandria
Foglalkozása fizikus
szerző
író
mérnök
Iskolái Berlini Műszaki Egyetem
Eidgenössische Technische Hochschule
Halál oka hasnyálmirigyrák
Májtumor

Wernher von Braun az IMDb-n
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Wernher von Braun témájú médiaállományokat.
Wernher von Braun a Luftwaffe peenemündei kísérleti telepén, 1941-ben.
a Saturn V rakéta első fokozatának hajtőművei előtt
Von Braun 1970-ben

Wernher Magnus Maximilian Freiherr von Braun (Wirsitz, Németország, 1912. március 23.Alexandria, Virginia, USA, 1977. június 16.) német tudós, a németországi és az amerikai rakétafejlesztés egyik vezető alakja. Az Egyesült Államokban őt tartják az űrprogram hősének. A második világháború előtt és alatt a Harmadik Birodalom rakétaprogramjának jelentős alakja.

A rakéták elméleti atyja az orosz Konsztantyin Ciolkovszkij volt, az ő elgondolásait fejlesztette tovább Wernher von Braun, aki folyékony hajtóanyagú rakétákban gondolkodott. Az A–4 volt az első rakéta, amely képes volt a világűrt elérni, így nem csoda, hogy 1943-ban a kísérleti rakétákra a világűrt meghódító ember képét festették fel. (1950-ben tették közzé az első ilyen képeket.)

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Wernher von Braun Magnus von Braun báró második gyerekeként látta meg a napvilágot. Fiatal korában álmodozó volt, a technikai dolgok érdekelték, az autók, valamint a matematika és a fizika. Doktorátusát is fizikából szerezte a berlini egyetemen.

Egyetemi tanulmányai befejezése után a rakéták iránt kezdett el érdeklődni.

Mivel a Német Birodalomban az 1930-as években kezdtek foglalkozni a rakétafegyverek előállításával, (ezt a versailles-i békeszerződés nem tiltotta), ezért a német hadsereg tagja lett.

Braun és társai ekkor vizsgálták a torlósugár-hajtóműves, és a szilárd, illetve a folyékony hajtóanyagú rakéták megvalósíthatóságát. 1941-ben készítették el az Argus 109 torlósugár-hajtóművet. (Ez lett az alapja a Fi–103 jelű robotrepülőgépnek, amelyet a légierőnél FZG–76-nak – propaganda okokból V–1-nek, Vergeltungswaffe-1-nek, nevezték el. (Az amerikaiak később JB–2 és LTV N–2 néven másolták le, de nem rendszeresítették, az oroszok robotrepülőgépei is erre a prototípusra épültek J–(1-3) kezdettel, de ugyanez volt az alapja az amerikai ALCM és BGM–109 Tomahawk robotrepülőgépeknek is)

Az első folyékony üzemanyagú rakétafegyverek von Braun tervei alapján épültek meg, melyet titokban és folyamatosan tökéletesítettek. A kísérleti eredmények jelentősége miatt a német vezetés önálló kísérleti bázis létrehozását határozta el, így 1936-ban részt vett a Wehrmacht rakétakísérleti központjának létrehozásában (Balti-tenger melletti Peenemünde-ben).

Vezetőjeként az A–1, A–2, A–3, kísérleti rakéták kipróbálása után, 1939-1942 között fejlesztették ki az A–4 (Aggregat–4) típusú ballisztikus rakétát. (1940-től a Luftwaffe keretében, majd 1943-tól ismét a Wehrmacht keretében). A peenemündei telep bombázása után a gyártást a türingiai Harz hegységben lévő föld alatti sóbánya tárnáiba helyezték át. (A gyakorlati bevetések, két földi alakulat részvételével, 1944. szeptember 8-án kezdődtek meg, az első rakéta a londoni Chiswick kerületben csapódott be.) Az A–4 rakétát az első bevetés után háborús propaganda miatt V–2-nek nevezték.

A háború után ez a rakéta az összes katonai nagyrakéta alapja lett.

1945-ben von Braun mérnökcsapatával és családjával együtt az amerikaiaknak adta meg magát, s magával vitt sok kutatási eredményt is. (Az amerikai hadsereg Németország veresége után ötven láda tervrajzot és több mint száz rakétát vitt magával. Von Braunnal együtt 150 német tudós került Amerikába.)

1945. június 20-án az USA Nemzetbiztonsági Hivatala engedélyezte, hogy von Braun mint rakétaspecialista Amerikába menjen a csapatával. Miután segített az amerikaiaknak a peenemünde-i dokumentumok és más eszközök leltározásában, csapatával Texasba került, Fort Blissbe, El Pasotól északra.

1950-ben von Braun és csapata az alabamai Huntsville-be költözött, ahol von Braun a következő 20 évben dolgozott. Kifejlesztette a Redstone rakétát, mely az első amerikai ballisztikus rakéta alapja lett, a Jupiter rakétacsaládot, mellyel az első mesterséges műholdat küldték a világűrbe (Explorer–1) 1958. január 31-én, valamint a Voyager–1 űrszondát.

A NASA 1958. július 2-án alakult meg, két évvel később pedig megnyílt 1960-ban a NASA Marshall Space Flight Center, a Marshall Űrrepülési Központ, melynek 1960 júliusától igazgatója lett egészen 1970 februárjáig.

A Saturn rakéta, ami később a Holdra juttatta az első embert, hamarosan elkészült, majd kifejlesztették ennek többi változatát is, ami többek között a Skylab űrállomást vitte és állította pályára, és amit az Apollo-program keretében használtak.

1972-ben összetűzésbe került a NASA-val, otthagyta az állását, a marylandi Germantownba ment, a Fairchild Industries elnöke lett.

1977. június 16-án halt meg a virginiai Alexandriában.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Wernher von Braun témájú médiaállományokat.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Neufeld, Michael J.. Von Braun: Dreamer of Space, Engineer of War. New York: Alfred A. Knopf (2007). ISBN 978-0-307-26292-9. OCLC 83609796 
  • Petersen, Michael B.. Missiles for the Fatherland: Peenemuende, National Socialism and the V-2 missile, Cambridge Centennial of Flight. New York: Cambridge University Press (2009). ISBN 978-0-521-88270-5. OCLC 644940362 
  • Warsitz, Lutz. The First Jet Pilot: The Story of German Test Pilot Erich Warsitz, Trans. Geoffrey Brooks, Barnsley, Yorkshire, England: Pen and Sword Books (2009). ISBN 978-1-84415-818-8. OCLC 244653641  Includes von Braun’s experiments with rocket aircraft.
  • Ward, Bob. Dr. Space: The Life of Wernher von Braun. Annapolis, MD, United States: Naval Institute Press (2005). ISBN 978-1-59114-927-9