Brit Expedíciós Haderő
A Brit Expedíciós Haderő (British Expeditionary Force vagy BEF) megnevezést két alkalommal használták a brit történelemben:
- az első világháború során a nyugati fronton harcoló brit erőkre. Bár az eredeti BEF erőit 1914-re lényegében felmorzsolták a német támadások, egészen 1918-ig a Brit Expedíciós Haderő maradt a nyugati fronton harcoló brit csapatok hivatalos megnevezése.
- a második világháború során Franciaország északi részén és Belgium területén harcoló brit erőkre, amelyeket 1940. május 26. – június 4. között kellett evakuálni Dunkerque-ből.
Brit Expedíciós Haderő az első világháborúban[szerkesztés]
Az első Brit Expedíciós Haderő tervezése Richard Haldane brit hadügyminiszter reformjai nyomán indult, a második búr háború (1899–1902) befejezése után.[1] Az Entente Cordiale szerződés értelmében az eljövendő európai háborúban a britek a BEF-et vetik be a kontinensen. A tervek szerint két hadtestbe szervezett hat lövészhadosztály és 5 lovas dandár alkotta a BEF fő erejét. A BEF erői 1914 nyarán érkeztek meg Franciaország területére és augusztus végén a monsi csata során találkoztak először a német csapatokkal.
1914 végére a monsi, a marne-i csata, az ypres-i csata és az arrasi csata során a BEF olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy lényegében a háború előtti alakulatok megszűntek. Pótlásukra a brit hivatásos és tartalékos állományt, illetve Kitchener tábornagy, hadügyminiszter felhívására jelentkező önkénteseket (Kitchener's New Army) vetettek be.
A BEF első parancsnoka Sir John French tábornok volt 1915 decemberéig,[2] amikor Sir Douglas Haig vette át a posztot.[3]
A háború végére a BEF összesen 5 hadseregből állt, személyi állománya elérte a 2 046 901 főt,[4] míg a háború 4 éve alatt összesen 5 399 563 fő szolgált a BEF állományában.
Hadműveletei[szerkesztés]
A BEF 1914-ben lényegében a német előrenyomulás feltartóztatására összpontosította erőit a Mons-nál, majd a Marne és az Aisne folyóknál vívott ütközetek során. Szeptembertől októberig folytak a „Versenyfutás a tengerhez” néven ismert kisebb összecsapások sorozata, amelynek során mind a szövetségesek, mind a németek nyugati irányban próbálták megkerülni a kiépített védőállásokat. Októberre azonban elérte a La Manche csatorna partját a lövészárok-rendszer és megmerevedett a front. 1914 utolsó nagy csatájára Ypres-nél került sor, amikor a németek megkísérelték felszámolni a város körül kialakult és a britek által elfoglalt kiszögellést.
1914 végétől 1915 szeptemberéig a BEF támadásai elsősorban az ypres-i kiszögellés megtartására és kibővítésére irányultak. 1915 szeptemberében hat brit hadosztály vett részt a loosi csatában, amelynek során első alkalommal vetettek be klórgázt a britek a német állások ellen.
1916-ban a BEF-et áthelyezték Pikárdia régióba, az év egyetlen jelentős támadása a somme-i csata volt, amelyet a britek a Verdun körül szorongatott franciák megsegítésére indítottak. A tüzérségi előkészítés ellenére a 40 km széles fronton indított támadás kudarcot vallott - csak az első napon a BEF 59 000 főt vesztett halottakban és sebesültekben,[5] míg a csata teljes vesztesége brit oldalon elérte a 419 654 főt (halottak, sebesültek és hadifoglyok), a franciák vesztesége 204 253 fő volt.[6]
1917-ben a BEF csapatai francia területen részt vettek a második arrasi csatában, majd Belgium területén harcoltak a messines-i csata és a harmadik ypres-i csata küzdelmeiben. Az évet a cambrai-i csata zárta.
1918-ban a brit csapatok a tavaszi offenzíva során váratlanul erős német támadással találták magukat szembe, amelynek során a BEF 5. hadserege szinte megsemmisült. Később sikerült a német támadást megállítani és a britek részt vettek a száznapos offenzíva küzdelmeiben, a Hindenburg-vonal áttörésében, a Sambre menti csatában és Mons visszafoglalásában.
A BEF és a Brit Birodalom katonái[szerkesztés]
A nyugati fronton elszenvedett súlyos veszteségek következtében a brit kormány segítségkérésel fordult a Brit Birodalomhoz.
- India
A BEF megerősítésére 1914 szeptemberében az indiai hadsereg két hadteste érkezett Európába, akiket Ypres környékén vetettek be. A hideg időjárás és a szokatlan harcmodor, illetve a súlyos veszteségek miatt az indiai alakulatokat 1915 végén visszavonták Egyiptomba.
- Dél-Afrika
Dél-Afrikából egy dandár érkezett a nyugati frontra 1916 áprilisában és részt vett a somme-i csatában. A dandár 3153 katonájából csak 750 fő maradt, amikor végül kivonták a frontvonalból. 1917-ben a dandár maradványai részt vettek az arrasi és a harmadik ypres-i csatában, majd 1918 elején a német tavaszi offenzíva során szinte teljesen megsemmisültek. A háború alatt a dél-afrikaiak 15000 főt, köztük 5000 halottat veszítettek.
- Kanada
Kanadából a Kanadai Expedíciós Haderő érkezett, amely egy hadtesbe szervezett négy hadosztályból állt.[7] A kanadai katonák kitüntették magukat a második ypres-i, a somme-i és különösen az arrasi csatában, mind a brit, mind a német hadvezetés elismerte harci képességeiket. A tavaszi offenzíva után a kanadai alakulatok vezették a szövetségesek száznapos hadjáratát.[7]
- Új-Zéland
Új-Zéland kormánya a hadüzenetet követően felajánlott két dandárt, összesen 8500 főt, a brit kormánynak. Az Új-Zélandi Expedíciós Haderő (New Zealand Expeditionary Force vagy NZEF) Alexander Godley tábornok parancsnoksága alatt állt, de a háború során végig szoros együttműködésben harcolt az ausztrálokkal. A gallipoli csata során az új-zélandi erők nem voltak elegendők egy hadosztály megszervezésére, ezért a 4. ausztrál lövészdandárral közösen alkották az Új-Zélandi és Ausztrál Hadosztályt (New Zealand and Australian Division). Az 1. ausztrál hadosztállyal együtt ez alkotta a híres ANZAC hadtestet, az "Ausztrál és Új-Zélandi Hadtestet" (Australian and New Zealand Army Corps). A gallipoli hadjárat után önálló új-zélandi hadosztály alakult 1916 áprilisában, amely a háború végéig harcolt a nyugati fronton.[8]
.jpg)
- Ausztrália
Ausztrália az Ausztrál Birodalmi Haderőt (Australian Imperial Force, AIF) küldte a nyugati frontra, amely eredetileg egy lövészhadosztályba és egy lovas dandárba szervezett 20 000 főből állt. A háború végére azonban az AIF összesen 5 hadosztállyal rendelkezett a nyugati fronton. Az első alakulatok 1915 júniusában érkeztek Európába, részt vettek a gallipoli hadjáratban, majd 1916 márciusától a nyugati front küzdelmeiben. Kezdetben az ausztrál katonákat az I és II ANZAC hadtestbe szervezték, de 1917 novemberében megalakult az önálló ausztrál hadtest.
- Portugália
Miután a brit kormány segítséget kért Portugáliától, 1916 augusztusában a portugál parlament megszavazta a Portugál Expedíciós Haderő (Corpo Expedicionário Português, CEP) kiküldését. A CEP hadtest erejű volt, két hadosztályban 55 000 fővel. A portugálok kezdetben brit parancsnokság alatt, majd 1917 novemberétől önállóan harcoltak a nyugati fronton. Az 1918-as tavaszi offenzíva során a Lys-völgyi csatában a portugál csapatokat felmorzsolták a német támadások - rövid idő alatt 7000 fő veszítettek. A háború hátralevő részében a CEP maradéka a BEF 5. hadseregének alárendeltségében harcolt.
Brit Expedíciós Haderő a második világháborúban[szerkesztés]
A Brit Expedíciós Haderő 1939-1940 között harcolt a második világháború nyugati frontján, Franciaország északi részén és Belgiumban. A BEF parancsnoka Lord John Gort tábornok volt. A BEF megszervezését 1938-ban kezdték, miután Hitler a Harmadik Birodalomhoz csatolta Ausztriát. A BEF 1939 szeptemberében érkezett francia területre és a belga-francia határ mentén vett fel védekező állásokat az ún. furcsa háború idejére. Az 1940. május 10-én meginduló Franciaországi hadjárat során a BEF-et a németek visszaszorították a tengerhez és Dunkerque környékén bekeríteték. Csak egy nagyszabású evakuáció (a Dinamó hadművelet) révén sikerült a BEF katonáinak nagy részét kimenekíteni a katlanból.
Hadműveletei[szerkesztés]
Miután Németország megindította a lengyelországi hadjáratot, a BEF-et is behajózták. Öt hét alatt 158 000 főt és 25 000 járművet szállítottak át Franciaországba.[9] A BEF-et elsősorban a belga-francia határ mentén állították fel, illetve részben a Maginot-vonal megerősítésére küldték (Belgium és Hollandia ekkor még semlegesek voltak és nem engedték be a brit vagy francia csapatokat területükre).
1939 szeptember és 1940 március között további erősítések érkeztek a BEF-hez, amelynek létszáma eddigre elérte a 316 000 főt.[10] A BEF ekkor három hadtestbe szervezett 10 hadosztályból, egy önálló harckocsizó dandárból és a RAF által biztosított repülőerőből (kb. 500 repülőgép) állt.
Az 1940. május 10-én megindult támadás során a német „B” hadseregcsoport (von Bock) támadta a BEF állásait május 14-től. A „B” hadseregcsoport támadása nyomán a britek visszaszorultak, míg a német „A” hadseregcsoport (von Rundstedt) áttörte a francia vonalakat és Sedantól nyugatra, a La Manche-csatorna felé fordult. Május 21-ére a BEF-et három oldalról bekerítették a német csapatok és elvesztette az összeköttetést a francia főerőkkel és a szövetséges főparancsnoksággal is. Május 21-én Arras térségében a BEF ellentámadást próbált indítani (az ún. Weygand-offenzíva), amely sikertelen volt és Lord Gort parancsára a britek Dunkerque irányába vonultak vissza.
Evakuáció Dunkerque-nél[szerkesztés]
Május 26-án a brit kormány a bekerített brit és szövetséges csapatok evakuálása mellett döntött és minden elérhető vízi járművet Dunkerque térségébe rendelt. Az eddigre súlyos veszteségeket szenvedett BEF 198 229 katonáját, illetve további 139 997 francia és belga katonát sikerült kimenekíteni május 26 és június 4-e között, a Luftwaffe ismétlődő támadásai ellenére. Az 51. felföldi lövészhadosztály Saint-Valery-en-Caux térségében maradt és júniusban adta meg magát a németeknek.
Dunkerque után még egyszer, Normandiában is partra szállt a második, jóval kisebb BEF, hogy támogassa a francia hadsereget a második német támadás (Fall Rot) során, de nemsokára ezeket is ki kellett menteni (Ariel hadművelet).
A BEF megmaradt katonáit a várt német invázió elleni felkészülésre vetették be, illetve nagy részüket később a tengerentúli hadszínterekre küldtek. Ezek a katonák alkották később a brit hadsereg magvát, amely 1944-ben partra szállt Franciaországban.
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Tucker & Roberts (2005), p.504
- ↑ Pearce & Stewart (2002), pp.289–290
- ↑ Griffiths & Greiss (2003), p.69
- ↑ Chris Baker: Some British Army statistics of the Great War. The Long Long Trail. (Hozzáférés: 2009. november 21.)
- ↑ Pelger p.122
- ↑ Sheffield (2003), p.151
- ↑ a b Chris Baker: The Canadian Divisions of 1914-1918. The Long Long Trail. (Hozzáférés: 2009. november 20.)
- ↑ Chris Baker: New Zealand Division. The Long Long Trail. (Hozzáférés: 2009. november 18.)
- ↑ „Britain's first victory – The safe transportation of the BEF”, The Glasgow Herald , 1939. október 14., 1. oldal (Hozzáférés: 2010. június 16.) [halott link]
- ↑ „Britains Armies in France Doubled”, The New York Times , 1940. március 12., 8. oldal (Hozzáférés: 2010. június 16.)
Fordítás[szerkesztés]
- Ez a szócikk részben vagy egészben a British Expeditionary Force (World War I) című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
- Ez a szócikk részben vagy egészben a British Expeditionary Force (World War II) című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
További információk[szerkesztés]
- Chandler, David. The Oxford History of the British Army. Oxford paperbacks (2003). ISBN 0192803115
- Chappell, Mike. The British Army in World War I: The Western Front 1914-16. Osprey Publishing (2003). ISBN 1841763993
- Griffiths, William. The Great War. Square One Publishers (2003). ISBN 0757001580
- Jarymowycz, Roman. Cavalry from Hoof to Track. Greenwood Publishing Group, 124. o. (2008). ISBN 0275987264
- Meyer, G.J.. A World Undone: The Story of the Great War, 1914 to 1918. Delacorte Press (2006). ISBN 9780553803549
- Pearce, Malcolm; Stewart, Geoffrey (2002). British political history, 1867–2001: democracy and decline. Routledge. ISBN 0415268699
- Sheffield, Gary. 'The Somme'. Cassell (2003). ISBN 0304366498
- Sheffield, Gary. War on the Western Front. Osprey Publishing (2007). ISBN 1846032105
- Sumner, Ian. The Indian Army 1914-1947. Osprey Publishing (2001). ISBN 1841761966
- Tucker, Spencer. World War I: encyclopedia. ABC-CLIO (2005). ISBN 1851094202
- Yockelson, Mitchell A.. Borrowed Soldiers: Americans under British Command, 1918, Foreword by John S. D. Eisenhower, University of Oklahoma Press (2008. május 30.). ISBN 978-0806139197