Burma japán megszállása

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Japán megszállja Burmát
Pacific War - Southern Asia 1942 - Map.jpg
Burma megszállása

Konfliktus Burmai hadjárat
(Második világháború)
Időpont 1942. január – 1942. május
Helyszín Burma
Eredmény Japán győzelem
Szemben álló felek
Flag of the United Kingdom.svg Nagy-Britannia
British Raj Red Ensign.svg India
Flag of the Republic of China.svg Kínai Köztársaság
Merchant flag of Japan (1870).svg Japán
Flag of Thailand.svg Sziám
Parancsnokok
Flag of the United Kingdom.svg Archibald Wavell
Flag of the United Kingdom.svg Thomas Hutton
Flag of the United Kingdom.svg Harold Alexander
Flag of the Republic of China.svg Csang Kaj-sek
Merchant flag of Japan (1870).svg Iida Sódzsiró
Veszteségek
Flag of the United Kingdom.svg 13 463 Merchant flag of Japan (1870).svg 2 143

A második világháború délkelet-ázsiai hadszínterén a burmai hadjárat Burma Japán általi elfoglalásával vette kezdetét 1942 januárjában. A japán hadsereg (sziámi csapatokkal támogatva) bevonult a Brit Birodalomhoz tartozó Burmába és 1942 májusára elfoglalta az országot.

A háború előtti helyzet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Burma a második világháború előtt[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A második világháború kitörése előtt Burma a Brit Birodalom része volt a 19. század óta. Kezdetben Brit India része volt, majd 1935-ben részben függetlenedett Indiától, önálló gyarmat lett. Burmának a rizsen kívül viszonylag kevés természetes erőforrása és csekély stratégiai jelentősége volt. A brit uralom alatt jelentős gazdasági növekedés történt az ország gazdaságában, ám a burmaiak többségében növekedett az ellenállás a britekkel szemben. Ennek fő okai között említhető az indiaiak tömeges bevándorlása Burmába, akiknek az újonnan kiépült ipari vidékeken biztosították a munkaerőt, kizárva a helyieket a munkásság soraiból. Vidéken a tradicionális mezőgazdaság válságba került, exportra termelő ültetvények jöttek létre, többnyire brit vagy indiai nagybirtokosok vezetésével. A hagyományos burmai társadalom megrendült. Az 1930-as, 40-es évekre a függetlenségi mozgalom erősödött az országban, és amikor Burmát japán támadás érte, a helyiek nem voltak hajlandók megvédeni a brit érdekeltségeket, a társadalom többsége a japánok oldalára állt.

A második világháború előtt katonai szempontból Burma jelentéktelen terület volt, leginkább az ország repülőterei voltak fontosak, amelyek összekötő kapcsot jelentettek India és Szingapúr illetve Malajzia között. A britek 1941-ig nem számoltak japán fenyegetéssel a térségben. Dél-Indokína 1941 júliusi japán megszállása azonban valós külső veszélyt jelentett Burma számára.

Thomas Huttonnak, a Burmai Hadsereg parancsnokának irányítása alatt mindössze két hadosztály állt a rendelkezésére, a 17. indiai hadosztály és az 1. burmai hadosztály Rangoonban. Emellett a britek japán támadás esetén számolhattak még kínai nemzeti erők támogatásával. A két hadosztálynak és a segítséget küldő kínai hadseregnek kellett volna garantálni Burma területi épségét, ami lehetetlen volt A burmai egységek kiképzetlenek és megfelelő felszerelés híján voltak a háború kitörése idején.

Japán tervek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Japán második világháborúba való belépését leginkább Japán gazdasági életterének kiterjesztése motiválta, illetve egy ázsiai nagyhatalom megteremtése. Délkelet-Ázsia elfoglalása gyorsan befejeződött, tekintve, hogy a világháború alatt meggyöngült államok (elsősorban Hollandia) nem volt képes ellenállást kifejteni a gyarmatain. Burma elfoglalását részben a nyersanyagforrások (olaj, rizs, ásványok), de leginkább az motiválta, hogy biztosítsák Malajzia és Szingapúr biztonságos elfoglalását, létrehozzanak egy ütközőzónát India és Malajzia között.

További oka volt a támadásnak, hogy ezáltal el tudták vágni a kínai nemzeti erőket a külvilágtól, a Lashio és Rangoon közötti fő közlekedési útvonal elfoglalásával. A vasútvonal 1938-ban készült el és jelentős katonai utánpótlást szállítottak rajta a Csang Kaj-sek által irányított kínai nemzeti erőknek.

Japán sikerek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Kra-földnyelv elfoglalása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A japán 15. hadsereg Shorijo Joda vezérezredes vezetésével 1941. december 8-án támadást intézett Burma ellen, és elfoglalta a Prachaup és Nakhon közötti Kra-földnyelvet. A Victoria Point repülőteret december 16-án foglalták el, amikor is a 15. hadsereg megkezdte a komolyabb hadműveleteket. Bevették Tavoy és Mergui reptereit is, ahonnan japán vadászgépek először tudták támogatni a Dél-Burma elleni bombatámadásokat. Január végére Rangoon kikötője már nem fogadott hajókat. A Burma elleni támadásba bekapcsolódtak sziámi csapatok is, mivel Sziám és Japán 1941. december 21-én barátsági szerződést kötöttek egymással.

Moulmein elfoglalása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 15. japán hadsereg bevonul Burmába.

A japán főcsapást a Raheng-Moulmein-vasútvonal mentén hajtották végre. A 15. hadsereg két, féli feltöltött hadosztálynyi erővel rendelkezett (33. japán hadosztály, 55. japán hadosztály), amikor január 20-án átlépte a határt. A japánok létszámfölényben voltak a Tenasszerim és a San államok között megoszló és a Burma Szalventől keletre eső részének védelmére rendelt erőkkel szemben. A japánok január 22-én érték el Kawkareiket, itt a 33. hadosztály északra vonult tovább Kunzeik irányába, az 55. hadosztály pedig folytatta az előrenyomulást Moulmein felé, a Salween folyó torkolatához. Moulmeint a 2. burmai dandár nem tudta megvédeni, a város földrajzi helyzete és a Salween folyó lehetetlenné tette a hatékony védekezés megszervezését, így január 31-én evakuálták a várost, a 2. burmai dandár kompokon vagy úszva vonult vissza a Salween folyó északi partjára. Jelentős hadianyagot hagytak a városban.

A Sittang-folyónál[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Moulmein eleste után a 17. indiai hadosztály észak felé vonult vissza. Megpróbálták megállítani a Bilin folyónál a két japán hadosztályt, ám a létszámkülönbség miatt ez lehetetlen volt. A japánok február 17-én foglalták el Bilint és átkeltek a folyón. Az indiai hadosztály rendezetlenül vonult vissza a Sittang folyó hídjához. A Sittanghoz való visszavonulás kezdetekor a japánok közelebb voltak a folyóhoz, mint a britek, így a britek attól való félelmükben, hogy a híd japán kézre kerül, Jackie Smyth hadosztályparancsnok utasítására február 22-én a hidat felrobbantották. Ám a 17. indiai hadosztály legnagyobb része ekkor még a folyó túloldalán vesztegelt. Sok ember úszva próbált menekülni az előrenyomuló japán erők elől. A 17. hadosztály a Sittang folyónál február 21-22. között megsemmisült, Rangoon eleste ezzel elkerülhetetlenné vált.

Rangoon elfoglalása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Japánok Peguban, a fekvő Buddha szobornál

Habár a Sittang folyó jól védhető stratégiai hely volt, a 17. indiai hadosztály megsemmisülése és a Burmában állomásozó szövetséges erők meggyengülése után, nem volt lehetőség a túlerőben lévő japán haderő ellen a hatékony védekezésre a folyóvölgyben. A megmaradt szövetséges csapatok Rangoonba vonultak vissza. Számos burmai katona dezertált. Annak ellenére, hogy a város eleste előtti hat hétben négy dandár érkezett Rangoonba, a 17. hadosztály pusztulása halálra ítélte a fővárost és ezzel szertefoszlottak a Burma megtartásába vetett brit remények. A japánok március 1-jén átkeltek a Sittang folyón, megkerülték Pegut és északnyugatról törtek be a fővárosba (március 8.), ami lehetővé tette a védők számára, hogy a japán csapatok mögé meneküljenek. Rangoon evakuálása már március 7-én megtörtént, a britek a „felperzselt föld” taktikáját valósították meg: a kikötőt elpusztították, az olajtartályokat felgyújtották és a várost felgyújtották. Március 19-ére Alsó-Burma japán kézre került.

Japán előrenyomulás észak felé[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Rangoon eleste után a szövetségesek Felső-Burmába vonultak vissza. Abban reménykedtek, hogy az 5., 6. és 66. kínai expedíciós hadtestekkel egyesülve feltartóztathatják a japánokat és megtarthatják Észak-Burmát. A britek Rangoon evakuálásakor nagy mennyiségű hadianyagot, rizst vittek magukkal, a Közép-Burmában lévő olajmezők többsége nem szenvedett japán légitámadást, így hadianyagban megfelelő készletek álltak a szövetségesek rendelkezésére. A britek abban reménykedtek, hogy a japán csapatok lassan fognak tudni előrevonulni, ehelyett a japán hadosztályok gyorsan vonultak előre, köszönhetően a zsákmányolt brit teherautóknak és más közlekedési eszközöknek. A burmai függetlenségi hadsereg egyre növekedett, és állandó fenyegetést jelentett a britek számára.

Japán előrenyomulás

Az eredeti japán elgondolás az volt, hogy Rangoon elfoglalása után Közép-Burma felé vonulnak, és a többi délkelet-ázsiai hadjárat befejeztével a Rangoon elfoglalását követő hét hétben három hadosztálynyi erőt (18. japán hadosztály, 56. japán hadosztály, 213. ezred) dobnak át tengeren Burmába.

A 15. hadsereg az Irrawaddy-Sittang-völgyben állomásozó kínai csapatok (legfeljebb egy hadosztálynyi, szétszórt és a Sittang-völgyben folyamatos utánpótlással nem rendelkező csapattest) jelenléte ellenére gyorsan kibontakoztatta a támadást. A 33. japán hadosztály április 2-án foglalta el Promét, majd folytatta a támadást Yenangyaung irányába, ahol a csapdába esett 1. burmai hadosztályt bekerítette. A Yenangyaungi csatában a brit tankoknak és a kínai gyalogságnak sikerült áttörnie a japán haderőket és kimenekíteni az 1. burmai hadosztályt, ám a hadianyagok és az olajkutak nagy része a japánok kezébe került. A 33. hadosztály tovább folytatta támadását az Irrawaddy folyó völgyében. Az 55. japán hadosztály, 18. japán hadosztály Toungoo irányába vonultak, amit a 200. kínai hadosztály védett. Toungoot március 30-án sikerült elfoglalniuk a japánoknak, az 55. és a 18. japán hadosztály előrenyomult Thazibe, a 33. japán hadosztály április 30-án érte el Myingyant, az Irrawaddy folyónál. Az 56. japán hadosztály Toungoo elfoglalása után átkelt a csaknem érintetlen állapotban elfoglalt Sittang folyón lévő hídon és támadást indított a Karen államok ellen, április 22-én elfoglalták Taunggyt, április 28-án bevették Lashiot. Sziámi segítséggel benyomultak a San államok területére, ellenfeleiket arra kényszerítették, hogy sűrű dzsungelen és magas hegyeken keresztül, kockázatos útvonalakon vonuljanak vissza. A kínai nemzeti erőket elszigetelték Jünnan tartománytól. Május 1-jén a japánok elfoglalták Mandalayt és ezzel megszerezték a Közép- és Észak-Burma feletti ellenőrzést.

A szövetségesek visszavonulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A döntés Burma kiürítéséről április 25-én született meg, amikor a visszavonulást már legalább annyira veszélyeztette a monszun, mint a japán előrenyomulás. A visszavonulás rendezetlenül folyt, éhség, betegségek tizedelték a katonákat, az utak állapota nem volt megfelelő. Május első hetében az utolsó burmai brit alakulatok és egy kínai hadosztály (38. kínai hadosztály) is elhagyta a Csindvin folyó alsó folyását és megkezdte az Imphal felé való visszavonulást. A japánok május 12-én a sziámi haderővel együtt elfoglalták Möng Pinget. A 33. japán hadosztály május 12-én elfoglalta Kalewát, május 19-én Sittaungot, május 30-án Tamathit; Burma nyugati területei is japán megszállás alá kerültek. Az 5. kínai hadsereg maradványai Észak-Burmába, majd Észak-Jünnanba vonultak vissza. A 6. kínai hadsereg részeinek sikerült a San államok keleti részében kitartania, de a 66. hadsereg frontján a japánok betörtek Jünnanba és elérték Szalvent, amelyet 1944 végéig megtartottak. A 38. kínai hadosztály Indiába vonult a britekkel együtt, ahol az amerikai Joseph Stilwell parancsnok vezetésével újra felfegyverezték és kiképezték őket a további harcokra.

A sziámi hadsereg[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az 1941. december 21-i Sziám és Japán által aláírt barátsági szerződés értelmében a sziámi Pajap hadsereg 1942. május 10-én átkelt a burmai határon és támadást indított a San államok ellen. Három sziámi hadosztály indított támadást a visszavonuló 93. kínai hadosztály ellen. Május 12-én a 18. japán hadosztállyal együtt elfoglalták Möng Pinget, május 27-én pedig Kengtungot. A sziámi haderők a kínaiakat kiszorították Burmából és megszállták a San államokat.

Eredmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A japán jelenlét Burma legnagyobb részén egészen 1944-ig meghatározta a brit keleti stratégiát. A kínai nemzeti erők utánpótlását elvágták. A japán birodalom közvetlen szomszédságába került India.

Bibliográfia[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • The Times Atlasz: Második világháború szerk.: John Keegan. Akadémiai Kiadó Bp. 1995.
  • A II. világháború nagy csatái. John MacDonald. GABO kft. 1995.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]