Atlanti csata (második világháború)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Atlanti csata néven ismert a második világháború atlanti-óceáni hadszínterén vívott ütközetsorozatot, ami a világháború teljes időtartama alatt folyt. Az ütközeteket a német haditengerészet tengeralattjárói és felszíni flottájának csekély számú egysége, vívott az Egyesült Királyság, Kanada és az Amerikai Egyesült Államok haditengerészete és haditengerészeti légiereje ellen.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első világháborúban a német birodalmi haditengerészet hatékonyan alkalmazta az antanthatalmak kereskedelmi- és hadihajói ellen a torpedóval felfegyverzett tengeralattjárókat a Földközi-tengeren, az Északi-tengeren és az Atlanti-óceánon. Az antant vezetői olyan veszélyes fegyvernek ítélték a tengeralattjárókat, hogy világháborút követő Versailles-i békeszerződés kritériumai között szerepelt az is, hogy Németország nem rendelkezhet ezzel a fegyvernemmel. 1935-től a Németországban uralkodó náci rezsim a Z-terv fedőnevű projekt keretében kétszáz tengeralattjáró és négy repülőgép-hordozó[1] gyártását vették tervbe. Ennek ellenére 1939-ben Karl Dönitz ellentengernagynak, a német tengeralattjáró-flotta parancsnokának csak 69 búvárhajó állt rendelkezésére, amit természetesen kevesellt.

A korai szakasz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Wehrmacht 1940 nyarán a Weserübung hadművelet keretében lerohanta Dániát és Norvégiát, majd Franciaország és a Benelux államok is ugyanilyen sorsra jutottak. Hirtelen a német tengeralattjáróknak már volt egy egész sor kikötőjük a Jeges-tengeren és a La Manche-csatorna francia partvidéke is német kézre került. Először a Luftwaffe támadta az angliai csatában bombázógépekkel a konvojokat, majd Dönitz bevetette a tengeralattjárókat. Az Egyesült Királyság hadianyagból és élelmiszerből is importra szorult, így ha Dönitz "szürke farkasai" elég szövetséges szállítóhajót süllyesztettek volna el, a britek kénytelenek lettek volna tárgyalóasztalhoz ülni.

A Brit Admiralitás hatalmas pofont kapott, amikor 1939-ben egy Günther Prien vezette tengeralattjáró belopakodott az Orkney-szigeteki Scapa Flow brit haditengerészeti támaszpontra, és elsüllyesztette a Royal Oak nevű csatahajót, 8030 fős legénységével együtt. Ugyanebben az évben az Admiral Graff Spee nevű német zsebcsatahajó Montevideo kikötőjében horgonyzott, amikor a brit flotta azt a látszatot keltette, hogy a horizonton erős brit flotta gyülekezik, és emiatt Hans Langsdorff kapitány saját maga süllyesztette el hajóját. Ezek után látva, hogy mekkora sikereket érhet el tengeralattjáróival, megindította a korlátlan tengeralattjáró-háborút.

A britek azonban konvojba terelték hajóikat, és a konvojokat felfegyverzett csatahajók kísérték. Ez valamelyest enyhítette a veszteségeket, de a tengeralattjáróknak tulajdonképpen könnyebb volt megtalálni a konvojokat, mint egy darab hajót az óceánon. Nagy-Britannia körül szorult a hurok, a tengeralattjárókat éjszaka, amikor támadtak, lehetetlen volt észrevenni, a vadászgépeknek nem volt hova leszállniuk, mivel a kicsi konvojkísérő hadihajók nem voltak alkalmasak repülőgépek szállítására.

A késői szakasz[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1942 elejére az USA partjaitól keletre a németek mintegy félmillió tonna vízkiszorítású amerikai és szövetséges hajót süllyesztettek el. Emiatt kezdődött a szonár, a víz alatti visszhanglokátor kifejlesztése amerikai és brit közreműködéssel. Akkori neve „Asdic” volt (Asdic: Allied Submarine Detection Investigating Committee = szövetséges tengeralattjáró-felderítő vizsgálóbizottság). A szonár alkalmazásával lehetővé vált a német tengeralattjárók korai felismerése, és az USN part menti hajói egyre javuló hatékonysággal szálltak szembe velük. 1943-ra kiegyenlítődtek az erőviszonyok: az elsüllyesztett német tengeralattjárók száma megegyezett a Szövetséges erők elsüllyedt hajóinak számával. Az Atlanti csata végére a németek 1175 tengeralattjáróból 781-et elvesztettek, ebből 191-et az USN süllyesztett el. A második világháború alatt a német tengeralattjárókon szolgáló tengerészek 75%-a meghalt.[2]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A repülőgép-hordozók közül egy sem állt hadrendbe a háború befejezése előtt, az egyetlen elkezdett, a Graf Zeppelin 85%-ig volt készen, amikor 1945-ben a Szovjetunió hadserege elsüllyesztette.
  2. Alan Axelrod: Encyclopedia of the American Armed Forces, 2005, Facts on File, ISBN 0-8160-4700-6

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]