Délvidéki vérengzések

Délvidéki vérengzések néven illetjük az 1944-45 telén a Délvidéken a jugoszláv kommunista partizánalakulatok által civil magyarok, németek és horvátok ellen brutális kegyetlenséggel elkövetett népirtást. A tömeggyilkosság áldozatai között magyarok voltak a legnagyobb számban, több tízezren.

Az események

Atrocitások a jugoszláv csapatok délvidéki bevonulása során

A német és magyar hadsereg második világháborús bűntetteinek megtorlása egész Jugoszláviában igen kegyetlen volt. Már 1944-ben a jugoszláv partizánalakulatok és a szovjet Vörös Hadsereg délvidéki bevonulása során számos erőszakos esemény történt a német, magyar és horvát civil lakosság ellen. (A települések sorozatos kifosztása, kivégzések, kínzás, nemi erőszak, nők és gyermekek bántalmazása.) A munkaképes férfilakosságot a szovjetek több településről Szibériába deportálták. A katonai fosztogatás a templomokat és zsinagógákat sem kímélte, némelyiket teljesen lerombolták (óbecsei zsinagóga).

A délvidéki népirtás, 1944-45

A bevonuló jugoszláv partizánalakulatokból létesült új katonai hatóság, a Bánáti, Bácskai és Baranyai Katonai Igazgatás és az OZNA (Odelenje za Zastitu Naroda, vagyis Népvédelmi Osztály) állambiztonsági szerve ellenőrzése alatt katonai közigazgatást vezettek be Vajdaságban 1944. október 17-én. Ezt követően a kommunista pártvezetés (Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács) utasítására etnikai alapú, per nélküli kollektív büntető eljárásokat kezdtek. 1944-45 telén lakóhelyükön vagy gyűjtőtáborokban - korra és nemre való tekintet nélkül - tömegesen kínozták meg és végezték ki a magyar és német nemzetiségű polgári lakosságot, a második világháborúban való kollektív bűnösséggel vádolva őket. A gyilkosságokat számos esetben szadista kegyetlenséggel követték el.

„	„Voltak akiket kettéfűrészeltek vagy karóba húztak, másokat elevenen elégettek vagy eltemettek. Egyeseknek leszaggatták a körmüket, felhasogatták a bőrüket, majd besózták. Láttam egy csecsemőfejet a falhoz vágva, az agyveleje szét volt loccsanva. Az egyik asszony terhes volt, mikor kitaposták belőle a gyereket. Sok esetben meggyfabotra kötött tízkilós ólommal verték agyon az áldozatokat; volt, akinek az orra is leszakadt az ütéstől. Legtöbbjüknek azonban egyszerűen csak fejszével levágták a fejét. Az asszonyok sírva keresték fiaikat, férjüket a holttestek között. Mindenütt vértócsában feküdtek az emberek. Szörnyű látvány volt.”	”
– Forrás: Teleki Júlia: Hol vannak a sírok?

A kivégzések több helységben tömeges lincseléssé fajultak, a helyi szerb lakosság egy részének aktív részvételével. Óbecsén ezek mellett az egész magyar lakosságot megkülönböztető jelzés - fehér karszalag - viselésére kötelezték, és kényszermunkára lehetett hajtani.^[forrás?]

Az áldozatok számát még mindig csak becsülni tudjuk. Újvidéken (Novi Sad) az akkori lóversenypályánál közel 2000 magyart végeztek ki. Szinte minden magyarlakta településen voltak kivégzések. A vérengzések során harmincöt katolikus papot, majdnem valamennyi helyben maradt plébánost is megkínozták és megölték. A polgári lakosságon kívül tömegesen végeztek ki hadifogoly magyar honvédeket is. Becslések szerint az 1944-1945 telén meggyilkolt magyarok száma 20 000 és 45 000 között van, a témában járatos írónő, Teleki Júlia szerint, azonban ez a szám az 50 000-et is eléri.

Az áldozatoknak még holtukban sem adták meg a végtisztességet: a holttesteket tömegsírokba dobálták. Nem egy esetben el sem temették a holttesteket: csak csatornákba, dögkútba dobálták, sintértelepen gyűjtötték őket. Előfordult, hogy egy tömegsírt exhumáltak, és a holttesteket enyvgyárban iparilag feldolgozták. A megmaradt sírokat - kevés kivételtől eltekintve - nyomtalanul beépítették: tetejükre épületeket, sportpályákat emeltek.

A kivégzettek nevét, esetleges bűnüket, a kivégzés körülményeit, a nyughelyüket sohasem hozták nyilvánosságra. Utólag háborús bűnössé kiáltották ki valamennyiüket, vagyonukat elkobozták, hozzátartozóikat megbélyegezték. Három helység: Csurog (Čurug), Zsablya (Žabalj) és Mozsor (Mošorin) teljes maradék magyar lakosságát - akik túlélték a vérengzést - mindenüktől megfosztva örökre kitiltották lakóhelyükről.

1945-1948 között a következő helységekben működtek internáló táborok: Gádor (Gakovo), Tiszaistvánfalva (Bački Jarak), Körtés (Kruševlje), Molidorf, Rezsőháza (Knićanin), Szávaszentdemeter (Sremska Mitrovica). A táborokban becslések szerint több mint 70 000 német és magyar nemzetiségű polgári személy (nagyrészt öregek, asszonyok és gyermekek) vesztette életét éhség, fagyhalál, járványok, kínzás vagy kivégzés következtében.

A vérengzés "indoklása"

A magyar polgári lakosság között végrehajtott népirtást a hivatalos szervek akkor is és a későbbi évtizedekben is úgy állították be, mintha háborús bűnösöket vontak volna felelősségre szabályos eljárással, noha erre a legritkább esetben került sor.

A kivégzéseket és internálást a kommunista politikai vezetés általában „válasznak” tekintette a magyar csapatok újvidéki vérengzésére, amely három évvel korábban, 1942-ben történt. (Az Újvidék környéki partizánok támadásai váltották ki az 1942. január 12. és 15. közötti katonai razziát, amely Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy és néhány társa önhatalmú akciójaként több ezer szerb és zsidó polgári személy (köztük nők, gyerekek, öregek) meggyilkolásával végződött Újvidéken, Zsablyán, Csurogon, Mozsoron és Óbecsén (Bečej), amiért a tetteseket még 1943-ban a Horthy-rendszer alatti Magyarországon felelősségre vonták és halálra ítélték, majd a háború után Jugoszláviában háborús bűnösökként brutális módon kivégezték.)

További „indokként” jelölték meg azt, hogy amikor 1941. április 13-án sor került a Bácska visszacsatolására Magyarországhoz, a bevonuló magyar csapatok állítólag 8 500 szerb civilt öltek meg (köztük nőket, öregeket és gyerekeket). Ezt az állítást sosem támasztották alá adatokkal.

Az áldozatok rehabilitálásának kérdése

1993-ban állított emlékmű az áldozatok nevével a szabadkai tömegsírnál (Zentai úti temető)

Az 1945-ös délvidéki népirtásról a magyar állam sem a szocializmus idején, sem azóta hivatalosan nem nyilatkozott, és a nemzetközi nyilvánosság előtt soha nem tette szóvá a kérdést. Az eseményekkel kapcsolatos kutatások, valamint a tanulmányok publikálása a 1990-es években kezdődött meg Magyarországon.

Az alaptalan vádak alól sem az áldozatokat, sem hozzátartozóikat azóta sem mentesítették, anyagilag nem kártalanították, és nem is rehabilitálták őket. A Tito által vezetett jugoszláviai rezsim a népirtást elhallgatta, és csak a magyar hatósági szervek által elkövetett 1942-es vérengzéseket hangoztatta egyoldalúan, ami a Délvidéken élő magyar közösségnek a legutóbbi időkig súlyos károkat okozott.

A 90-es években a Milošević-féle diktatúra tovább akadályozta a kutatókat a tények feltárásában. A délvidéki magyarság első politikai szervezete, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) megalakulásától kezdve követelte a kutatások megindítását és a kollektív büntetési elv alapján kimondott vétkesség hatálytalanítását. A Milošević-rendszer bukása óta az új vajdasági parlament foglalkozni kezdett a kérdéssel. A vajdasági magyar pártok megkezdték egy központi adattár létrehozását, amelynek feladatai közé tartozik az emlékhelyek nyilvántartása, valamint a kutatási eredmények közzététele nyomtatott formában és az Interneten.

Irodalom

Magyar nyelvű

• Illés Sándor: Sirató, Budapest 1977.: Szépirodalmi Könyvkiadó
• Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában, Magvető Kiadó, 1991, (formailag hibás) ISBN 9631418150
• Matuska Márton: A megtorlás napjai. Forum, Novi Sad 1991.
• Ötvenezer magyar vértanú, tudósítás a jugoszláviai magyar Holocaustról, 1944-1992, kiadó: Nyárády István, 1992.
• Mojzes Antal: Halottak napja Bajmokon 1994.
• Forró Lajos: Jelöletlen tömegsírok Magyarkanizsán, Martonoson Adorjánon, Szeged 1995; II. bővített kiadás: Hálózat a Szabad Információért Alapítvány, Szeged 2007.
• Szloboda János: Zentán történt '44-ben, Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, Újvidék 1997.
• Cirkl Zsuzsa–Fuderer László: Bácskai golgota – a vallásüldözés áldozatai. Logos GrafikaiMűhely, Tóthfalu 1998.
• Teleki Júlia: Keresem az apám sírját, Logos GrafikaiMűhely, Tóthfalu 1999.
• Papp Imre: Ez a mi kálváriánk, Újvidék 1999.
• Mészáros Sándor: Holttá nyilvánítva - Délvidéki magyar fátum 1944-45. I-II, Hatodik Síp Alapítvány, Budapest, 1995-2000
• Courtois, Stéphane: A kommunizmus fekete könyve. Budapest 2001.: Nagyvilág.
• Ádám István-Csorba Béla-Matuska Márton-Ternovácz István: A temerini razzia 2001.
• dr. Balla Ferenc és dr. Balla István: Bezdán története. 3. köt. 2001.
• A. Sajti Enikő: Impériumváltások, revízió és kisebbség: magyarok a Délvidéken 1918-1947, Napvilág Kiadó, 2004., ISBN 963-9350-37-0
• Matuska Márton: Hová tűntek Zsablyáról a magyarok? VMDP Történelmi Bizottsága, Temerin 2004.

Angol nyelvű

• Fifty thousand Hungarian martyrs report about the Hungarian Holocaust in Jugoslavia, 1944-1992 - ed. István Nyárádi, 1992.

Szerb nyelvű

• Serbia ikomentari 1900/1991. Beograd 1991.: Zaduzbina Miloša Crnjanskog.
• Karapandžić, Borivoje: Jugoslovensko krvavo proleće 1945. Titovi Katini i Gulagi. Beograd 1990.: Mladost.
• Kasas, Aleksandar: Madjari u Vojvodini 1941–1946. Novi Sad 1996.: Filozofski fakultet u Novom Sadu, Odsek za istoriju.

Média

• Temetetlen halottaink, magyar dokumentumfilm, 1991., rendezte: Siflis Zoltán

Külső hivatkozások

• VAJDASÁG 1944 - 1945 Az áldozatok emléklapja
• A bezdáni vérfürdő, 1944, Honismeret, XXIX. évf. 3. szám, 2001 március
• Csurog, Zsablya, Mozsor: Vajdaság 1944/45, Hunsor.se
• A csúrogi magyarok meghurcoltatása, Magyar Szó online, 2003
• Az 1,2,3,4,5 számu dokumentum - Magyar-irtás folyt a Délvidéken , Hunsor.se
• "Visszaszerezték az emlékezés jogát", A. Sajti Enikõ egyetemi tanár az 1944-es bácskai vérengzésrõl, Magyar Narancs, XVI. évf. 51-52. szám, 2004. december 16.
• Visszatekintés a múltba (A túlélők visszaemlékezései) (PDF)
• Jelentések a határon túli magyarság helyzetéről - Vajdasági magyarok 2000, Készítette a Határon Túli Magyarok Hivatala (PDF)
• Rehabilitálják a délvidéki vérengzések magyar kárvallottjait, hvg.hu, 2005. november 24.
• Antigoné joga: temetni és emlékezni, mno.hu, 2007. november 26.

Lásd még

• a Terror Háza Múzeum időszaki kiállítása
• Jugoszláviai magyar hadifoglyok a második világháborúban
• Újvidéki vérengzés (1942)
• Nem kapnak kártérítést a délvidéki áldozatok családtagjai