Délvidék magyar uralom alatt 1941–1944

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Magyarország 1941. április 11-én kezdte meg a Délvidék visszacsatolását, azt követően, hogy Németország április 6-án a 3. magyar hadsereg megtámadta Jugoszláviát, majd április 10-én Horvátország proklamálta önállóságát. Így az akkori magyar politikai elit és a mai történészek egy részének értelmezése szerint Magyarország nem szegte meg az 1940. december 12-én kötött örökbarátsági egyezményt, mivel a támadás azután történt, hogy az a Jugoszlávia, amellyel Magyarország az egyezményt kötötte, már megszűnt létezni. A kérdés viszont nem volt egyértelmű, Teleki Pál miniszterelnök számára megoldhatatlan dilemmát jelentett, és minden bizonnyal ez vezetett április 3-i öngyilkosságához.[1] A jugoszláv légierő még jóval a magyar csapatok előtt, 1941. április 6-án és 7-én több támadást intézett Pécs, Szeged és más magyar városok ellen. A magyar légvédelem több gépet lelőtt, a Pécset támadó 14 jugoszláv bombázóból csupán 1 tért vissza támaszpontjára.

Az Adolf Hitler által április 12-én aláírt „ideiglenes” felosztási dokumentum szerint a németeken és a magyarokon kívül Olaszország és Bulgária is jugoszláv területekhez jutott. Magyarország előzetes követelése ellenére sem kapta vissza teljes korábbi délvidéki területeit: Magyarországhoz került vissza a Bácska, a Baranyai háromszög, a Muravidék és a Muraköz, a Nyugat-Bánát azonban német ellenőrzés alatt maradt.

Horthy Miklós kormányzó parancsára a délvidéki területek közigazgatásának feje Werth Henrik honvéd vezérkari főnök lett 1941 szeptemberéig. Az ő felmentése után, 1942 végéig a visszacsatolt területek katonai közigazgatását Boldogfai Farkas Endre irányította. Utóda Szombathelyi Ferenc lett.

A Magyarország által visszafoglalt 11 601 km² területnek 1,145 millió lakosa, ebből 301 000 magyar, 243 000 szerb, 220 000 horvát, 197 000 német, 80 000 szlovén, 15 000 ruszin és 15 000 zsidó volt.

A magyar bevonulás idejére ezekről a területekről a jugoszláv hadsereg már kivonult, a lakosság azonban gyakran tanúsított ellenállást. Az ellenálló és nem ellenálló polgári lakosok közt a bevonulás több ezer áldozatot szedett. A magyar hatóságok azonnal megkezdték az első világháború után betelepített dobrovoljácok internálását, azzal a céllal, hogy Szerbiába telepítik ki őket. Öt internálótábort hoztak létre (Szabadka, Zombor, Topolya, Becse és Újvidék).[2]

A dobrovoljác csetnik és partizánellenállás, valamint a Jugoszláv Kommunista Párt tevékenysége, a helyi és anyaországi magyar sajtó túlhevített csetnikellenes propagandája, illetve a Szovjetunió megtámadását követő katonapolitikai megfontolások vezettek az 1941/1942 telén végrehajtott délvidéki tisztogató akciókhoz és razziákhoz, amelyek az újvidéki vérengzéssé fajultak. Az újvidéki eseményekre hivatkozva Tito jóváhagyásával több mint 40 000 (egyes források szerint 80 000) civil magyar lakost, korra és nemre tekintet nélkül nélkül gyilkoltak le a szerbek 1944 és 1945 között, amit a történészek délvidéki vérengzésekként emlegetnek. A szerb hatóságok a történészek megállapításai ellenére, a mai napig vonakodnak hivatalosan beismerni e gaztettet.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest, Osiris Kiadó, 2005. ISBN 963-389-719-X
  2. Istorijski Atlas, Beograd, 2004 (100. oldal)

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]