„Fáklya” hadművelet

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Torch hadművelet szócikkből átirányítva)
„Fáklya” hadművelet
Near Algiers, "Torch" troops hit the beaches behind a large American flag "Left" hoping for the French Army not fire... - NARA - 195516.jpg
Amerikai csapatok partraszállása Algír közelében.

Konfliktus Második világháború, Észak-Afrikai hadszíntér
Időpont 1942. november 8.november 10.
Helyszín Marokkó és Algéria, Észak-Afrika
Eredmény Szövetséges győzelem
Szemben álló felek
Szövetségesek

Flag of Free France 1940-1944.svg Franciaország
US flag 48 stars.svg Egyesült Államok

Flag of the United Kingdom.svg Egyesült Királyság
Flag of France.svg Franciaország
Parancsnokok
US flag 48 stars.svg Dwight Eisenhower
Flag of the United Kingdom.svg Andrew Cunningham
Flag of France.svg François Darlan
Szemben álló erők
107 000
(33 000 Marokkóban, 39 000 Algír közelében, 35 000 Oran közelében)
60 000
Veszteségek
479 halott
720 sebesült
1346 halott
1997 sebesült
é. sz. 35° 05′ 06″, ny. h. 2° 01′ 44″Koordináták: é. sz. 35° 05′ 06″, ny. h. 2° 01′ 44″

A „Fáklya” hadművelet (angolul: Operation Torch) 1942. november 8-án vette kezdetét. Eisenhower tábornok parancsnoksága alatt. A szövetségesek 650 hajója és 65 000 katonája vett benne részt. Céljuk Marokkó, Algéria és Tunisz elfoglalása és ezáltal az Afrikakorps két tűz közé szorítása volt.

Előzményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1941. december 22-26. között Churchill Washingtonban tartózkodott katonai tanácskozáson. A tanácskozáson az amerikaiak a Franciaországban való partraszállást szorgalmazták, ugyanakkor a német védelmi intézkedések, a német légierő jelenléte a térségben és a francia partoknál lévő erős tengeralattjáró-bázisaik komoly aggodalomra adtak okot. Az amerikai vezérkar változatlanul kitartott a franciaországi partraszállásnál. Közben az oroszok a számukra válságos június (1942) miatt követelték a szövetségesektől egy második front létrehozását. Ebben az időben nevezték ki Eisenhower tábornokot. Roosevelt elnökre nagy nyomás nehezedett, és utasította Eisenhowert, hogy még abban az évben mindenképpen indítson szárazföldi akciót. Eisenhowernek 3 lehetősége volt: 1. az angol hadsereg megerősítése Egyiptomban (ezt elvetették, mert túl sok hajóteret vett volna igénybe); 2. hídfőképzés Franciaországban; 3. partraszállás Afrika északnyugati részén. Végül az utóbbi mellett döntöttek, ezt Roosevelt elnök július 25-én hagyta jóvá.

Célkitűzései[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A célok a következők voltak: Francia Észak-Afrika kikapcsolása, Málta tehermentesítése, az észak-afrikai partok gyors meghódítása. Bizerta és Tunisz mint partraszállási helyek nem jöhettek számításba, mert itt az angol flotta nagy veszteségétől tartottak. Csak Oran és Algír jöhetett szóba. Döntő tényező volt, hogy a vichy-i franciák milyen magatartást tanúsítanak, mert jelentős erejük volt a térségben mind szárazföldön (200 000 fő), mind tengeren. A vállalkozást úgy készítették elő, hogy kifelé kizárólag amerikai akciónak tűnjön. Előtte az OSS és az BSC szorosan együttműködött. Londonból üzenet jött, hogy kizárólag amerikai akció legyen, és az együttműködést a BSC-vel szüntessék meg. Ez az angol titkosszolgálatba beférkőzött orosz ügynököknek volt köszönhető.

Szeptember 9-én elhatározták, hogy az Észak-Afrika elleni támadást november 8-án indítják meg. Hajnali 1 órakor érte el a konvoj az afrikai partokat, a hajók elfoglalták a megfelelő pozíciókat. A támadott városok Szafi, Casablanca, Rabat, Oran, Algír, Bougie voltak. Az ellenállás nem volt túl erős. Az amerikaiak két rombolót vesztettek. Casablancánál ellenállt a francia flotta és a hadsereg, de leverték őket, majd november 11-én Darlan tengernagy kiadta a kapitulációs parancsot. A végső megegyezés Darlan és az amerikaiak között azonban csak november 13-án született meg.

A hadművelet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A csapatok első feladata az ellenséges kikötők elfoglalása volt. Az angol 1. hadsereg egyik hadosztálya (Kenneth Arthur Noel Anderson tábornok) és néhány légi kötelék kapta ezt a feladatot. November 11-én Bougienál és a következő napon Bone-nál végrehajtott leszállásokkal együtt elfoglalták a közelben lévő reptereket is. Az angol elővédek november 28-án Djedeidalig és Mateurig nyomultak előre, de itt erős ellenséges kötelékek tartózkodtak, amik visszavetették őket nyugat felé. A tengelyhatalmak számára a partraszállás Francia Észak-Afrikában meglepődést okozott, mert az Abwehr félreinformálta őket a partraszállás helyéről és idejéről (például volt olyan információ, miszerint a partraszállás Norvégiában, Líbiában, Szicíliában történt volna). Az első tényleges jelentést,, ami az offenzívát jelezte, november 6-án egy felderítő repülőgép tette, amely állandó hajóforgalmat figyelt meg Gibraltár irányában, de Hitlert és Göringet megtévesztette a szövetségesek számos látszatintézkedése. November 10-én Hitler elrendelte, hogy légi- és tengeri úton küldjenek utánpótlást Tuniszba. Az olaszok elhatározták, hogy megszállják Korzikát. Még ezen a napon megérkeztek az utánpótlások. November folyamán Nehring altábornagy alatt a kötelékek annyira megerősödtek, hogy előrenyomulást hajtottak végre Gabesig és Sfaxig.

Következmény[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A "Fáklya" hadművelet lehetővé tette az angol-amerikai csapatok gyors előretörését Tunéziában,[1] továbbá nagy szerepe volt abban, hogy a tengelyhatalmak nem csak az Észak-Afrika feletti uralmukat vesztették el, hanem a tengeri fölényüket is a Földközi-tengeren. Ezáltal a hadművelet előkészítette a későbbi szicíliai partraszállást, amellyel részben tehermentesítették a szovjet csapatokat a keleti fronton. Mivel a németek továbbra is az orosz frontra összpontosították erőik nagy részét, a szövetségesek Észak-Afrikában és Olaszországban gyors sikereket értek el, ami Olaszország kapitulációjához és Mussolini bukásához vezetett.[2]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A második világháború történelmi atlasza 74-75. o.
  2. http://www.magyarszemle.hu/cikk/a_torch_faklya_hadmuvelet

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Földi Pál: A Második Világháború Katonai Története, második kötet
  • William Stevenson: Titkos Háború. (I. P. Coop könyvek. ISBN 963-7930-05-1)