PQ–17-es konvoj

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
PQ–17-es konvoj
II. világháború
The catapult-armed merchant (CAM) ship Empire Tide (6105338905).jpg
Az Empire Tide teherhajó
Dátum 1942. június 27.1944. július 10.
Helyszín Északi-tenger
Harcoló felek
US flag 48 stars.svg Egyesült Államok
Flag of the United Kingdom.svg Egyesült Királyság
Flag of the Soviet Union.svg Szovjetunió
Flag of the Netherlands.svg Hollandia
Flag of Panama.svg Panama
Flag of German Reich (1935–1945).svg Náci Németország
Parancsnokok
Flag of the United Kingdom.svg Adm. J. C. Tovey
Flag of the United Kingdom.svg L. H. K. Hamilton
Flag of the United Kingdom.svgJ. E. Broome
Flag of the United Kingdom.svg John Dowding
Flag of German Reich (1935–1945).svg Erich Raeder
Flag of German Reich (1935–1945).svg Karl Dönitz
Flag of German Reich (1935–1945).svg Hans-Jürgen Stumpff
Haderő
6 romboló
2 légvedelmi hajó
2 tengeralattjáró
11 kisebb hadihajó
35 teherhajó
6 tüzérhajó
tengeralattjárók
torpedóvető repülőgépek
bombázók
Veszteségek
24 kereskedelmi hajó
153 tengerész
5 repülőgép

A PQ–17-es konvoj egy második világháborús, hadianyagot szállító hajókaraván, amely az Északi-tengeren közlekedő konvojok közül a legnagyobb veszteséget szenvedte el. A németek a 41 hajóval induló konvoj 24 egységét süllyesztették el. A katasztrófát részben a brit Admiralitás okozta azzal, hogy a német haditengerészet felszíni flottájától tartva visszavonta a hajókaraván fegyveres kíséretét, és magára hagyta a teherhajókat a sarki vizeken.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Miután a náci Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok elkezdett hadi- és egyéb felszereléseket szállítani Moszkvának. A konvojok az Északi-tengeren haladtak, célállomásuk Murmanszk, illetve Arhangelszk volt. A hajókaravánoknak az út során veszélyes közelségben kellett elhaladniuk Norvégia németek által megszállt partjai mellett. Nehezítette dolgukat az is, hogy a sarki nappalok nyáron nagyon hosszúak, így a németek könnyebben rábukkanhattak a hajókra.[1]

Az izlandi horgonyzóhelyen gyülekező konvoj

A konvojok kódjele két betűből és egy számból állt. A betűk mindig azonosak voltak, a számok pedig azt mutatták, hogy az adott hajókaraván hányadik ezen az útvonalon. A Nagy-Britanniából induló konvoj betűjele PQ, a visszatérőé QP volt. A PQ rövidítés eredete az lehet, hogy az első konvojok felállításának és útjának egyik fő tervezője P. Q. Edwards parancsnok volt. [1]

Az első hajókaraván, a Dervis konvoj 1941. augusztusában indult útnak. A kezdeti időszakban a hajókaravánok gond nélkül közlekedtek, nem zavarták őket sem a német repülők, sem a haditengerészet egységei. Tizenkét konvojjal összesen 103 hajó érkezett meg a Szovjetunióba 1942 tavaszáig. Az egyetlen hajó, amelyet ebben az időszakban Nagy-Britannia veszített, a PQ–8-as konvojt kísérő HMS Matabele romboló volt, amelyet az U-454 búvárhajó süllyesztett el 1942. január 17-én, északkeletre a Kola-félszigettől.[1]

Erich Raeder tengernagy korán felismerte a konvojok jelentőségét, és többször is megpróbálta Adolf Hitlert rávenni, hogy telepítsenek komoly haditengerészeti erőt Norvégiába. Hitler ezt visszautasította, mert úgy gondolta, hogy a Szovjetunió gyorsan összeomlik. 1941 őszén azonban a német előrenyomulás elakadt, majd az év végén az Egyesült Államok is belépett a háborúba.

Hitler ezután engedélyezte Raedernek, hogy átcsoportosítsa erőit Norvégiába, köztük a Tirpitz csatahajót, amely januárban érkezett meg Trondheimbe.[2] Nem sokkal később csatlakozott hozzá a Admiral Scheer és a Admiral Hipper nehézcirkáló.

A szintén oda tartó Prinz Eugen nehézcirkálót a Trident nevű brit tengeralattjáró megtorpedózta, így az bevetésre alkalmatlan állapotban érte el a norvég vizeket.[3] A német támadások 1942 tavaszán megsokszorozódtak. A PQ–16-os konvoj harminc hajójából ötöt elsüllyesztettek, négyet pedig megrongáltak a németek 1942. május 24. és május 30. között. Ez volt az addigi legnagyobb konvojveszteség a sarki vizeken.

A konvoj létrejötte[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Rathlin

A PQ–17-es konvoj az izlandi Hvalfjörðurnál gyülekezett. Sir John Tovey admirálist aggasztotta a Tirpitz közelsége, mert úgy vélte, hogy a csatahajó és az őt kísérő kisebb hadihajók rátámadhatnak a karavánra. Az admirális jól gondolta, a németek már kidolgozták a Rosselsprung tervet, amelynek célja éppen a Tirpitz és kísérő hajóinak bevetése volt a következő konvoj ellen. Az angolok úgy gondolták, hogy ha a német flotta megjelenik, akkor a konvoj egységeinek szét kell szóródniuk, mert így könnyebben menekülhetnek. Ez az elképzelés végül a PQ–17-es katasztrófájához vezetett.[4]

A PQ–17-es konvoj 1942. június 27-én délután négy órakor hagyta el horgonyzóhelyét, és észak felé indult. A konvojban 35 teherhajó haladt, amely a többi között 297 repülőgépet, 594 harckocsit, 4246 teherautót és önjáró löveget, valamint további 156 ezer tonna rakományt vitt a Szovjetunió felé. Ez a rakomány elég volt egy ötvenezres sereg felállításához, értéke pedig elérte a 700 millió dollárt.[1][5]

A hajókaravánt hadihajók kísérték, köztük rombolók, korvettek, aknaszedők és két tengeralattjáró. A konvojhoz tartozott még két tanker is, amely üzemanyagot biztosított a hajóknak. Kevéssel azután, hogy a hajók elhagyták Izlandot, az amerikai Richard Bland megfeneklett, és emiatt vissza kellett fordulnia. Június 29-én erős jégbe ütköztek, ekkor négy hajó megsérült, közülük egy, a szintén amerikai Exford visszatért a kikötőbe. A többi 33 teherhajó és kísérőik folytatták útjukat a Szovjetunió felé.[1]

A konvoj szerkezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az El Capitan

A teherhajók kilenc párhuzamos oszlopban haladtak egymás mellett, közöttük két légvédelmi hajóval, a Palomaresszel és a Pozarciával. A konvojt ék alakban hadihajók fogták közre. Az ék csúcsán a Keppel romboló halad. Mögötte két másik romboló, a Wilton és a Leamington, aztán két korvett, a Lotus és a Poppy, majd a Furry és az Offa romboló következett. Az ék mögött, annak kevesebb egységből álló tükörképeként, de jóval közelebb a kereskedelmi hajókhoz, kisebb hadihajók haladtak: a La Maluine és a Dianella korvett, illetve a Ledbury romboló. Mögöttük három aknaszedő, a Halycon, a Salamander és a Britomart következett. A konvoj előtt és mögött, egy képzeletbeli téglalap négy sarkán, tengeralattjárók elleni harcra átalakított halászhajók haladtak: a Lord Middleton, a Lord Austin, az Ayrshire és a Northern Gem.[5]

Távolról további hadihajók kísérték a kereskedelmi járműveket, köztük a brit London és Norfolk, valamint az amerikai Tuscaloosa és Wichita cirkáló, valamint három amerikai romboló. Ezek nagyjából 40 mérföldre északra hajóztak a kereskedelmi egységektől. A konvoj mögött 200 mérföldre a brit flotta egyik csatahajója, a Duke of York, két cirkálója, 14 rombolója és egy repülőgép-hordozója, a Victorious hajózott. Kiegészítette őket az amerikai Washington csatahajó.[6]

Támadások a konvoj ellen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Július 1-3.[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A konvojt egy Focke-Wulf Fw 200 repülőgépről pillantották meg először a németek július 1-jén. Ugyanezen a napon rábukkant a hajókra az U-252 búvárhajó is. A tengeralattjárók közelségét észlelték a kísérőhajók, és a nap folyamán makacsul üldözték az U-456-ot, de nem sikerült megsemmisíteniük. A németek újabb tengeralattjárókat vezényeltek a hajók ellen, így a konvojra kilenc búvárhajó ( U-88, U-251, U-255, U-334, U-355, U-376, U-456, U-457, U-703) vadászott.[1] Délben a PQ-17 és az Oroszország felől érkező QP-13 konvoj elhaladt egymás mellett.[7]

A németek először július 2-án délután fél hétkor támadták meg a konvojt hét Heinkel He 115 típusú torpedóvetővel, de nem jártak eredménnyel. A kísérőhajók két bombázót lelőttek.[6] Éjszaka a Tirpitz és kísérőhajói utasítást kaptak arra, hogy Trondheimből induljanak Altenfjord felé. Július 3-án a konvojt megtámadta egy német tengeralattjáró, de nem sikerült eltalálnia egyetlen hajót sem.[4]

Július 4.[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Luftwaffe a korábbiaknál komolyabb csapásokat intézett a konvoj ellen. A német repülők torpedóval eltalálták az amerikai Christopher Newportot, majd a sérült hajóval az U-457 végzett.[7] A nap folyamán a Brit Királyi Légierő gépei felfedezték, hogy a Tirpitz kihajózott Trondheimből. A konvojt egész nap támadták a tengeralattjárók. Este nyolc órakor Ju 88-asok és He 111-esek, összesen mintegy 25 bombázó támadt a konvojra. A kísérőhajók géppuskatüze ellenére sikerült lőtávolon belül kerülniük, és torpedókkal eltalálták az amerikai William Hoopert, a brit Navarinót és a szovjet Azerbajdzsán tankhajót. A konvojjal csak ez utóbbi tudta folytatni az utat, a másik kettő elsüllyedt.[4]

Az angol Admiralitás a Tirpitz kihajózásából és a hírszerzési jelentésekből arra a következtetésre jutott, hogy a német haditengerészet felszíni egységei megkísérlik feltartóztatni a PQ–17-et a negyedikéről ötödikére virradó éjszaka. Sir Dudley Pound, az Admiralitás első lordja, anélkül, hogy biztosan tudta volna, merre jár a német csatahajó, kiadta a konvoj sorsát megpecsételő utasítást: a hajók szóródjanak szét, és próbálják meg elérni az orosz kikötőket. A kereskedelmi hajók így fedezet nélkül folytatták útjukat. A rombolók a tőlük negyven mérföldre hajózó cirkálóflotta felé indultak.[7][8]

Július 5-10.[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A konvoj megsemmisítésének helyszíne

A szétszóródott kereskedelmi hajók egy része észak felé, a jéghatár irányába tartott, mások keletre, Novaja Zemlja felé haladtak, míg több hajó délkeletre fordult, és a legközelebbi orosz kikötőt próbálta elérni. Amikor a német tengeralattjárók és repülőgépek tudatták a hadvezetéssel, hogy a konvoj szétoszlott, és nincs katonai kísérete, Raeder visszarendelte a Tirpitzet és kísérőit. A magányos hajók ugyanis olyan könnyű célpontot jelentettek a bombázóknak és búvárhajóknak, hogy nem akarta felesleges kockázatnak kitenni a német flotta büszkeségét. A németek ezután egyenként cserkészték be és pusztították el a védelem nélkül maradt teherhajókat.[6]

A "mészárlás" július 5-én reggel fél kilenckor kezdődött. Torpedótalálatot kapott a brit Empire Byron, majd az amerikai Carlton. Ezután kilenc zuhanóbombázó lecsapott az amerikai Daniel Morganre és Washingtonra. A több mint 600 tonna robbanóanyagot szállító Washington legénységének egy része tíz napig hánykolódott a sarki tengeren egy mentőcsónakban, míg elérte a szovjet partot. Eközben torpedótalálatot kapott egy másik amerikai teherhajó, a Honomu. Mielőtt leszállt a nap, a PQ–17 elvesztette a brit Bolton Castle-t, Earlstont, Aldersdale-t, River Aftont és Zaafrant, a holland Paulus Pottert, az amerikai Pankraftot, Fairfield Cityt és Peter Kerrt.

A Silver Sword, az Ironclad és a Troubadour egy felfegyverzett halászhajó, az Ayrshire kíséretében egészen a jéghatárig hajózott, ahol a legénység álcázásul fehérre festette a felépítményeket, majd végig a jég mellett haladva eljutottak a biztonságos kikötőbe.

A következő napokban a németek folyamatosan támadták a hajókat. Bombatalálat végzett az amerikai Pan Atlantic-kel, míg torpedó süllyesztette el a szintén amerikai John Witherspoont, Alcoa Rangert, Olopanát, illetve a brit Hartleburyt. Az amerikai Winston Salem több támadás ellenére elérte Novaja Zemlját, ahol a rakományának egy részét ki tudták menteni a sérült hajóból. Július 9. incidens nélkül telt el, de másnap a német repülők elsüllyesztették az amerikai Hoosiert és a panamai El Capitánt.[6]

Veszteségek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az U-255

Az ismétlődő német támadások miatt csak 11 teherhajó érte el úticélját, az utolsó július 28-án futott be. Meghalt másfélszáz kereskedelmi tengerész, elsüllyedt 23 szállító- és egy mentőhajó, elveszett 142 ezer 518 tonna rakomány, benne 3350 járművel, 430 harckocsival, 210 bombázóval és 99 ezer 316 tonna egyéb szállítmánnyal, amelyben a többi között radarberendezések és lőszerek voltak. Az Azerbajdzsán nevű szovjet tanker elvesztette lenolaj rakományát.[1]

A Paulus Pottert, nyolc nappal az őt ért légitámadás után, elhagyatottan találta meg egy német tengeralattjáró. Hárman átmentek a fedélzetre, hogy megvizsgálják, el lehet-e jutni vele Norvégiába. Miután kiderült, hogy a hajó erre nem képes, megtorpedózták. A Szovjetunióból visszavezető úton további három hajó süllyedt el. A Luftwaffe, amely 202 támadást intézett a konvoj ellen, öt repülővel fizetett nyolc hajó (Navarino, Fairfield City, Peter Kerr, Washington, Bolton Castle, Zaafaran, Pan Atlantic, Pancraft) elsüllyesztéséért.[1]

A konvoj magára hagyása a brit flotta egyik legnagyobb szégyene lett. A részleteket a háború alatt nem is hozták nyilvánosságra. Az Admiralitás meggondolatlan döntése megrengette az amerikai-brit együttműködést is, és az amerikai haditengerészet magas rangú tisztjeiben felmerült a gondolat, hogy a jövőben ne indítsanak több közös konvojt a britekkel. Ráadásul a szovjetek nem hitték el, hogy egy konvoj 24 hajót veszthet, és úgy gondolták: a szövetségesek hazudnak nekik. Winston Churchill angol miniszterelnök és Franklin D. Roosevelt amerikai elnök, a szovjet tiltakozások dacára, úgy döntött, hogy a PQ-18-as konvoj indítását őszre halasztják. Amikor a karaván végül elindult, 53 hadihajó kísérte, köztük két búvárhajó és az Avenger repülőgép-hordozó. A németeknek a nagy készültség ellenére is sikerült 13 hajót a tenger fenekére küldeniük.[6]

A hajók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az elsüllyesztett hajók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hajó neve Nemzetisége Brt Halottak száma
Alcoa Ranger  Amerikai Egyesült Államok 5116
Aldersdale  Nagy-Britannia 8402
Bolton Castle  Nagy-Britannia 5203
Carlton  Amerikai Egyesült Államok 5127 4
Christopher Newport  Amerikai Egyesült Államok 7197 3
Daniel Morgan  Amerikai Egyesült Államok 7177 3
Earlston  Nagy-Britannia 7494
El Capitan  Panama 5255
Empire Byron  Nagy-Britannia 6645 18
Fairfield City  Amerikai Egyesült Államok 5686 6
Hartlebury  Amerikai Egyesült Államok 5082 37
Honomu  Amerikai Egyesült Államok 6977 19
Hoosier  Amerikai Egyesült Államok 5060
John Witherspoon  Amerikai Egyesült Államok 7180 1
Navarino  Nagy-Britannia 4841 1
Olopana  Amerikai Egyesült Államok 6069 6
Pan Atlantic  Amerikai Egyesült Államok 5411 26
Pankraft  Amerikai Egyesült Államok 5644 2
Paulus Potter  Hollandia 7169
Peter Kerr  Amerikai Egyesült Államok 6476
River Afton  Nagy-Britannia 5423 23
Washington  Amerikai Egyesült Államok 5564
William Hooper  Amerikai Egyesült Államok 7177 3
Zaafaran  Nagy-Britannia 1559 1[5]

A túlélők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hajó neve Nemzetisége Brt
Benjamin Harrison  Amerikai Egyesült Államok 7191
Empire Tide  Nagy-Britannia 6978
Ironclad  Amerikai Egyesült Államok 5685
Rathlin  Nagy-Britannia 1600
Samuel Chase  Amerikai Egyesült Államok 7197
Troubador  Panama 6428
West Gotomska  Amerikai Egyesült Államok 5728
Winston-Salem  Amerikai Egyesült Államok 6223
Zamalek  Nagy-Britannia 1567

A kísérők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A hajó neve Nemzetisége Típus
Ashanti  Nagy-Britannia Romboló
Ayrshire  Nagy-Britannia Tengeralattjáró-elhárító
Blankney  Nagy-Britannia Romboló
Britomart  Nagy-Britannia Aknaszedő
Cumberland  Nagy-Britannia Nehézcirkáló
Dianella  Nagy-Britannia Korvett
Dougles  Nagy-Britannia Romboló
Duke of York  Nagy-Britannia Csatahajó
Escapade  Nagy-Britannia Romboló
Faulknor  Nagy-Britannia Romboló
Fury  Nagy-Britannia Romboló
Halcyon  Nagy-Britannia Aknaszedő
Keppel  Nagy-Britannia Romboló
La Malouine  Nagy-Britannia Korvett
Leamington  Nagy-Britannia Romboló
Ledbury  Nagy-Britannia Romboló
London  Nagy-Britannia Cirkáló
Lord Austin  Nagy-Britannia Tengeralattjáró-elhárító
Lotus  Nagy-Britannia Korvett
Marne  Nagy-Britannia Romboló
Martin  Nagy-Britannia Romboló
Mayrant  Nagy-Britannia Romboló
Middleton  Nagy-Britannia Tengeralattjáró-elhárító
Nigeria  Nagy-Britannia Könnyűcirkáló
Nigeria  Nagy-Britannia Nehézcirkáló
Northern Gem  Nagy-Britannia Tengeralattjáró-elhárító
Offa  Nagy-Britannia Romboló
Onslaught  Nagy-Britannia Romboló
Onslow  Nagy-Britannia Romboló
P 614  Nagy-Britannia Tengeralattjáró
P 615  Nagy-Britannia Tengeralattjáró
Palomares  Nagy-Britannia Légelhárító hajó
Poppy  Nagy-Britannia Korvett
Pozarica  Nagy-Britannia Légelhárító hajó
Rhind  Nagy-Britannia Romboló
Rowan  Nagy-Britannia Romboló
Salamander  Nagy-Britannia Aknaszedő
Tuscaloosa  Amerikai Egyesült Államok Nehézcirkáló
Viscoriuos  Nagy-Britannia Repülőgép-hordozó
Wainwright  Amerikai Egyesült Államok Romboló
Washington  Amerikai Egyesült Államok Csatahajó
Wheatland  Nagy-Britannia Romboló
Wichita  Amerikai Egyesült Államok Nehézcirkáló
Wilton  Nagy-Britannia Romboló

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b c d e f g h Uboat.net: PQ-17 The greatest Convoy disaster. (Hozzáférés: 2012. április 23.)
  2. Convoy - PQ.17: Background 1.. (Hozzáférés: 2012. április 23.)
  3. Winston S. Churchill: A második világháború, 2. kötet 41. oldal ISBN 963-0766-08-6
  4. ^ a b c Convoy - PQ.17: Background 2.. (Hozzáférés: 2012. április 23.)
  5. ^ a b c David Irving: The Destruction of Convoy PQ.17. (Hozzáférés: 2012. április 24.)
  6. ^ a b c d e History.net: World War II: Convoy PQ–17. (Hozzáférés: 2012. április 23.)
  7. ^ a b c Second World War: . (Hozzáférés: 2012. április 23.)
  8. Convoy - PQ.17: Background 3.. (Hozzáférés: 2012. április 23.)