Walküre hadművelet

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A Wolfsschanze tárgyalóbarakkja a robbantás után, 1944. július 20.

A Walküre hadművelet a Hitler elleni sikertelen merénylet és az azt követő Walküre terv végrehajtása volt, azzal a céllal, hogy eltávolítsák a nemzetiszocialista kormányzatot és békét kössenek a szövetségesekkel. 1943-ban Hitler adott utasítást a Walküre terv kidolgozására. A fokozódó szövetséges bombázások, a nagy tömegben foglalkoztatott kényszermunkások, a növekvő belső elégedetlenség indokolta egy olyan intézkedési terv kidolgozását, amelyben egy rendkívüli helyzet, például egy belső lázadás esetén egy kész terv alapján tudnak cselekedni. A terv szerint ennek minden részletre kész koncepcióval kellett rendelkeznie. A terv kidolgozásával Stauffenberg ezredest és Henning von Tresckow tábornokot bízták meg.

A német katonai vezetés eddigre már felismerte, hogy a háború kimenetele nem kétséges. Hitler utasításai a vezérkar ellenzése dacára végrehajtásra kerültek és ezeknek meg is lettek az előre látható következményei. Többen szervezkedésbe kezdtek, abban a reményben, ha Hitlert el tudják távolítani, különbékét köthetnek a nyugati szövetséges erőkkel. A német katonai ellenállás vezetője, Henning von Tresckow tábornok, von Kluge vezérkari főnöke volt, de a szervezkedésről nagyon sokan tudtak.

A terv sikeres végrehajtásához Hitler halálára volt szükség. Több sikertelen kísérlet után végül Stauffenberg ezredes csempészett bombát Hitler főhadiszállására, egy megbeszélésre. Ám a robbanásban csak könnyeben sérült meg a Führer és ez kihatott az ezt követő államcsíny sikerére. Bár az elején sikerült megtéveszteni sokakat, az SS akciójának beállítva a történteket, a nap végére összeomlott a szervezkedés. A főszervezők egy részét még aznap este elfogták és kivégezték, többeket pedig az ezt követő hónapokban ítéltek halálra.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A terv kidolgozása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Stauffenberg kapott egy vissza nem térő lehetőséget, hogy a tervet az összeesküvés érdekeinek megfelelően dolgozza ki. A kidolgozásban részt vett Stauffenberg, bátyja Berthold, Tresckow, és Tresckow felesége is. A tervben pontosan lefektették, kinek mi a teendője, a végrehajtás időbeli sorrendjét, azoknak a személyeknek a körét, akiket ki kell iktatni, a rádió megszállását és egyéb létfontosságú intézkedéseket, ha a puccsra sor kerül.

Stauffenberg korábbi kísérletei Hitler likvidálására[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Július 15-én a Wolfsschanzéban készült kép (balról jobbra): Claus Schenk von Stauffenberg, Karl-Jesko von Puttkamer, ismeretlen, Adolf Hitler és Wilhelm Keitel

Stauffenberg, Hitler elleni merénylettel korábban, legalább kétszer már próbálkozott. Előbb Obersalzbergben próbálkozott. Nem tudni a július 6-i találkozón elszánta-e magát, de július 11-én már bizonyosan kész volt a merényletre, mégsem került sor cselekvésre, mert a megbeszélésen Göring és Himmler nem vett részt. Nekik pedig, a megbeszéltek szerint, együtt kellett volna meghalniuk a Führerrel. A következő értekezleten, amit a kelet-poroszországi Rastenburg melletti Wolfsschanze főhadiszálláson tartottak (itt készült Hitler és Stauffenberg egyetlen közös képe), július 15-én, szintén nem voltak jelen.[1] Ennek ellenére Stauffenberg, egy telefonmegbeszélés után, megkísérelte volna a merényletet, de mire visszatért az értekezlet helyszínére, Hitler már nem volt ott. Olbricht tábornok azonban már szétküldte az előzetes értesítéseket a Valkűr-terv beindításáról, melynek következményeként riadóztatták a katonai iskolákat. Az okafogyott riadóztatás miatt később magyarázkodniuk kellett Frommnak, melyben azt próbálták elhitetni, hogy az egész akció csupán csak próbariadó volt.[2] Az eset komoly hatást gyakorolt a következő merényletkísérlet utáni fellépésre, ahol Olbricht tétovázott, nem merve addig lépni, amíg nem bizonyosodnak meg Hitler haláláról.[1]

Másnap, Tresckow tábornok arról a hírről tájékoztatta az összeesküvőket, hogy várható egy szovjet támadás a Visztula folyó felől és ha a szovjetek átkelnek folyón, akkor tíz napon belül elérhetik Berlint. Ez a tény, valamint az, hogy Beck és Goerdeler tudomására jutott az az információ, miszerint letartóztatási parancsot adtak át ellenük Himmlernek, aki, úgymond tüntetően az íróasztalán hagyta a parancsokat, amivel, mintha azt üzente volna a célszemélyeknek, hogy siessenek, mert fogytán a türelme.[3]

1944. július 20.[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A következő értekezletet szintén a kelet-poroszországi Wolfschanzéban tartották, ahova Stauffenberg is hivatalos volt. Amikor megjelenési kötelezettségéről értesítést kapott, nyomban elhatározta, hogy ez lesz a megfelelő alkalom.[2]

Wolfschanze[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A főhadiszállás térképe. A 6-os számmal jelölt helyen robbant Stauffenberg bombája

A főhadiszállás egy sűrű erdővel benőtt területen volt. A három zónára osztott területhez mindössze egy betonút vezetett a 6 kilométerre lévő Rastenburgból, amelynek mindkét oldalán tavak voltak és állandó SS ellenőrzés alatt állt. A tavak mögött kezdődött a létesítmény, amit árammal telített szögesdróttal, műszaki akadályokkal és 50 méteres sávban telepített aknamezővel védtek. Három zónára osztották fel, amik közül az elsőben volt a repülőtér, valamint az őrségi barakkok, a másodikban a vezérkar tagjainak barakkjait, kaszinót, mozit és kantint alakítottak ki, a harmadik (amely még a másik kettőtől is el volt választva aláaknázott sávval és állandóan áram alatt álló kétszeres villanydrót-hálóval) terület központjában épült meg a több szintes, föld alá rejtett, vasbetonból és acélból készült bunker. Ezen épületben volt a Hitler fedezéke és a konferenciaterem. Továbbá ezen a területen létesítettek még körülbelül 50 hasonló, de kisebb bunkert, amelyekben a hivatalok, vezérkari irodák, a telefonközpont, a rádióállomás, üzletek és kórháztermek funkcionáltak. Itt fogadták a különböző vendégeket is.[4]

De nem csak vasbetonból építkeztek ide. A masszívabb épületek mellett itt-ott néhány fabarakkot is felhúztak, amelyeket zöldre festettek, tetejüket, pedig fák, bokrok és fenyők ágaival fedték be álcázás céljából.[5]

A merényletkísérlet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egy katona Hitler merénylet idején viselt nadrágját mutatja

Stauffenberg július 20-án reggel hatkor indult el otthonról a rangsdorfi repülőtérre, ahova háromnegyed óra múlva érkezett meg. Itt találkozott Helmuth Stieff vezérőrnaggyal és saját szárnysegédjével, Haeftennel. Egy Ju 52 repülőgép várt rájuk, ami a reggel köd miatt csak 8 órakor tudott felszállni és negyed 11-kor szállt le a restenburgi repülőtéren, ahonnan 6 kilométerre volt a főhadiszállás. Fél 11-kor érte el Stauffenberg a II. biztonsági övezetet, ahol Möllendorf lovassági százados fogadta és együtt reggeliztek meg a tisztekkel. Az étkezés után az I. biztonsági övezetbe ment és fél 12 körül jelentkezett Keitelnél, aki közölte vele, hogy Mussolini látogatása miatt a megbeszélést korábbra hozták egy fél órával. Ez jelentősen lecsökkentette az ezredes számára rendelkezésre álló időt.[6] Váratlan változás volt még, hogy nem a bunkerben, hanem a fogadóbarakkban tartják a megbeszélést, a nagy hőségre tekintettel. A legtöbb forrás szerint ez jelentősen csökkentette a bombák hatóerejét, mivel így a légnyomás eloszlott.[7] Christian von Krockow szerint azonban a korábbi megbeszéléseket is itt tartották, ezért nevezték a helyet hadműveleti barakknak, amit Stauffenberg is tudott már korábbról. A barakk nem fából készült, mint sok helyen állítják, hanem téglafal és betontető alkotta.[8]

12 óra 20 perckor Stauffenberg megkérte Kietel szárnysegédjét, Ernst John von Freyend őrnagyot, hogy biztosítson számára egy helyet, ahol felfrissülhet és gyorsan inget cserélhet. Az őrnagy saját szobáját ajánlotta fel e célra, amit két perc múlva az ezredes és Haeften főhadnagy birtokba is vett. Stauffenberg ekkor hozzálátott a gyújtószerkezet élesítéséhez, ám mivel csak három ujja volt, ez némi nehézséget okozott. 12:27-kor azonban rájuk nyitott Vogel főtörzsőrmester, akit Erich Fellgiebel tábornok, egy másik összeesküvő küldött, hogy megsürgesse őket. Érkezésekor az ajtó nekiütődött Stauffenberg hátának. Eddig csak egy robbanóanyagot sikerült élesíteni, a másikat Haeften sietve elrejtette. Komoly hiba volt ez, hiszen így csak 1 kilogramm robbanóanyag került beélesítésre a 2 helyett. Azonban még mindig fennállt volna a lehetősége, hogy az élesítetlen bombát betegyék az élesített mellé, ugyanazt a hatást elérve, erre azonban ismeretlen okból nem került sor.[9]

Fél egykor percre pontosan kezdetét vette a megbeszélés, amin 24-en vettek részt. Először Adolf Heusinger altábornagy ismertette a keleti front helyzetét. A szoba közepén egy nagy, vastag lapú, két masszív tölgyfatalapzatra támaszkodó faasztal állt, amin térképek voltak. Stauffenberg két perc késéssel érkezett meg. Hitler csak rápillantott, majd újra a térképeket kezdte nézni. Stauffenberg az asztal alá csúsztatta a bombát rejtő táskát Hitler közelében, ám nem vette észre, hogy az egyik talapzat a bomba és Hitler között volt. Ezután sürgős telefonhívásra hivatkozva alig két perc múlva kiment. 12 óra 42 perckor robbant fel a bomba: öten meghaltak és ketten súlyos sérüléseket szenvedtek, a többiek könnyű sérülésekkel vagy sértetlenül megmenekültek. Keitelt a földhöz szegezte a robbanás ereje, de nem sérült meg. Hitler – bár nadrágja elszakadt – apró sérülésekkel megúszta.[10]

Puccskísérlet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Stauffenberg és Haeften 200 méterről látták a robbanást, majd anélkül, hogy megbizonyosodtak volna az eredményről, egy odarendelt autóval elsietettek. A külső őrhelyen azonban nem akarták kiengedni őket, amit Stauffenberg végül Möllendorf századosnál eszközölt ki telefonon. Egy órakor érkeztek meg a repülőtérre, ahonnan negyed óra múlva visszaindultak Berlinbe. Fellgiebel eközben felhívta Hahn ezredest, hogy közölje, a merénylet nem járt sikerrel, majd később felkereste Hitlert és gratulált neki a megmeneküléshez. Ő tovább is adta a hírt Wagner tábornoknak, de senki sem értesítette a többi összeesküvőt, akik a korábbi eset miatt haboztak elrendelni a Walküre hadművelet megindítását.[11]

Stauffenberg délután háromkor érkezett meg Rangsdorfba, ahol senki sem fogadta. Öt perc múlva a repülőtéri parancsnokságról telefonált Olbrichtnak, jelentve a merénylet sikerét, aki csak ekkor adta ki az előkészített parancsokat, amikben ez állt:

„A Führer halott. Lelkiismeretlen, a fronttól irtózó pártvezetők kis csoportja államcsínyt kísérelt meg. Elrendelték a katonai szükségállapotot és a végrehajtó hatalmat a katonai körzetek parancsnokainak a kezébe tették le.”

A végrehajtó hatalmat Erwin von Witzleben tábornagy kezébe helyezték, akit a Wehrmacht új főparancsnokává neveztek ki. A parancsokat húsz körzeti parancsnokhoz juttatták el Witzleben és Stauffenberg aláírásával.[12] Ezt különböző parancsok követték, amik azonban a szigorúan titkos besorolás miatt előbb meg kellett fejteni és így annyira összetorlódtak, hogy továbbításuk egy idő után már lehetetlen volt.[13]

Olbricht és Stauffenber 4 órakor Frommhoz mentek, aki azonban közben már értesült Keiteltől a merénylet sikertelenségéről, így megnyerni sem tudták már az ügynek. Fromm dühösen értesült a Walküre hadművelet megindításáról és le akarta tartóztatni a három tisztet (időközben csatlakozott hozzájuk Mertz von Quirnheim ezredes is), de helyette őt tartóztatták le. Frommot lefogták, majd a szomszédos szobában megkötözték. Fél öt előtt öt perccel érkezett meg a parancs a berlini Grossdeutschland őrzászlóalj parancsnokához, Ernst Otto Remer őrnagyhoz, hogy zárja le a kormányzati negyedet, aki hozzá is látott ehhez. Stauffenberg a nap hátralévő részében telefonált és igyekezett minél több embert meggyőzni Hitler haláláról.[14]

A hatalomátvételi kísérletben résztvevők sok hibát követtek el. Például nem gondoskodtak megfelelően a bendlerstrassei főhadiszállásuk biztonságáról és a hírközlő állomásokat sem vonták ellenőrzésük alá. A későn kiküldött parancsok miatt sokan elodázták azok teljesítését, várva az események alakulását.[15] A Deutschlander rádióadóhoz küldött rohamcsapat megparancsolta, hogy állítsák le az adást, amit az intendáns vissza is jelzett, ám mivel az ehhez értő szakember nem érkezett meg, így a katonák nem tudhatták, hogy az adás folytatódik tovább.[16] 18:28-kor a német rádiók rövid közleményt olvastak be a merényletről, közölve, hogy a Führer még életben van. Fél kilenc előtt öt perccel Martin Bormann a vidéki körzetvezetőknek küldött táviratot, azt az utasítást adva, hogy csak Hitler vagy embereinek parancsait kövessék. Az ellentmondásos hírek miatt Berlinen kívül csak pár helyen, így Prágában, Kasselben, Bécsben és Párizsban került sor jelentősebb lépésekre. Utóbbiban Karl-Heinrich von Stülpnagel tábornok őrizetbe vette a városban a SD és az SS 1200 tagját, ám ők is kiszabadultak, amikor kiderült, hogy Hitler él.[17]

Wehrmacht és SS katonák a Bendlerblocknál

Este negyed nyolckor Remer az egységéhez rendelt politikai képzőtiszt, Hans Hagen hadnagy kérésére személyesen felkereste Joseph Goebbels propagandaminisztert, miután katonái körbevették a Propagandaminisztérium épületét.[18] Goebbels az irodájából felhívta Hitlert és a kagylót átnyújtotta Remernek, aki meggyőződhetett róla, hogy a merénylet nem járt sikerrel, majd utasítást kapott a puccs leverésére, amihez hozzá is látott. Nyolckor érkezett meg az új főparancsnok, Witzleben, aki heves vitába kezdett, miután megtudta, hogy semmi sem halad a tervek szerint és nem vállalta a neki szánt pozíciót, hanem hazament. Stauffenberg ezalatt tovább folytatta a hatalomátvétel vezetését. Olbricht 22 órakor összehívta a tiszteket és kijelentette, hogy katasztrófa fenyeget, amit csak bizonyos intézkedések meghozatalával lehetne kikerülni. Az ezután tanácskozásra visszavonult tisztek egy része fegyvert szerzett és megindult, hogy elfogják az összeesküvőket, saját megmenekülésüket biztosítva.[19]

Stauffenberg és társainak elfogása, kivégzése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Benderblock udvara, ahol Stauffenbergéket kivégezték

Remer, aki ekkor már ezredes volt, körülzáratta a minisztérium épületét és nemsokára az SS egységei is megérkeztek. Ezekben a percekben, egy addig semleges, fiatal tisztekből álló csoport is az összeesküvők ellen fordult. A csoport egyik tagja, név szerint Bodo von der Heyde hadnagy, lövésre kész pisztollyal a kezében, berontott Olbricht irodájába, ahol az ajtóban álló Stauffenbergre lőtt. Pár perccel később megérkezett az erősítés is és kiszabadították Frommot. Miután megszabadult szorult helyzetéből, fegyvert rántva azt kiáltotta: „Most azt teszem veletek, amit ti akartatok tenni velem!”, majd, hogy megerősítse szavait, fegyverével a levegőbe tüzelt.[20]

Beck tábornok ekkor kijelentette, hogy szeretné a helyzet konzekvenciáját saját maga levonni, ezért arra hivatkozva, hogy Fromm parancsnoka volt, kérte, hagy tegye meg. Miután Fromm ezt engedélyezte neki, a tábornok fegyvert szorított halántékához, majd miután meghúzta a ravaszt a mögötte lévő fotelba hanyatlott. Azonban, mivel a lövés nem végzett vele, újra megkísérelte az öngyilkosságot. Szintén sikertelenül. Végül, Fromm utasítására, az egyik jelenlévő tiszt adta meg számára a kegyelemlövést. Ez már azután történt, hogy Fromm visszatért az irodába, miután öt percre magukra hagyta az összeesküvőket, hogy azok búcsúleveleket írhassanak. Visszatértekor közölte, hogy rögtönítélő bíróság halálra ítélte von Quirnheim vezérkari ezredest, Olbricht tábornokot, Stauffenberg ezredest (Fromm szavaival: „...az ezredest, akinek a nevét említeni sem akarom...” vagy „akinek a nevét többé nem ismerem”), és Haeften főhadnagyot (mivel Haeften nevét nem tudta, ujjával rámutatott és azt mondta: „...valamint ezt a főhadnagyot...”). A jelenlévő Erich Hoepnernek, régi barátságukra való tekintettel, Fromm felajánlotta a lehetőséget, hogy Beck példáját követve, önmaga vessen véget az életének. Hoepner azt válaszolta: „Nem érzem magam olyan értelemben bűnösnek és nem vagyok olyan disznó, hogy saját magam bíráskodjak saját magam felett.[21]

Fromm Hoepnert ekkor átadta az SS-nek, a többieken pedig azonnal végrehajtatta az ítéleteket Werner Schady SS-hadnaggyal és tízfős kivégzőosztaggal. A kivégzésekre 0 óra 10 perckor került sor a hadügyminisztérium udvarán, egy homokbucka előtt, egy autó fényszóróitól megvilágítva. Utolsónak Stauffenberget végezték ki. Az ezredes még a sortűz eldördülése előtt elkiáltotta magát. Utolsó szavainak több változata is fennmaradt: „Éljen Németország!” - „Éljen a szent Németország!” - „Éljen a megszentelt Németország!” - „Éljen szent Németországunk!” - „Szent Németország![22]

Következmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hitler meglátogatja a merényletben megsérült Karl-Jesko von Puttkamert
A robbanásban meghalt Günther Korten tábornok temetése

Himmler és Schellenberg még a merénylet estéjén hozzáfogott a merényletben résztvevők felkutatásához, megbüntetéséhez. Megítélésük szerint, mindenkinek bűnhődnie kellett, akinek akár csak egy kis köze is volt hozzá.[23] Ernst Kaltenbrunner elnökletével olyan különbizottságot hoztak létre, amely kizárólag ezt az ügyet vizsgálta. Az RSHA vezetőjének a Gestapo 400 speciálisan képzett nyomozót bocsátott rendelkezésre.[23] Valamint létrehoztak egy tiszti becsületbíróságot, amelynek elnökletével Keitelt, Rundstedt-et és Guderiant bízták meg. Ez a becsületbíróság látta el azt a feladatot, amely a gyanúsított katonákat kizárta a hadseregből és átadta a civil bíróságnak.[24]

Azok felett a katonák felett, akiket ilyesformán leváltottak, valamint a gyanúba keveredett civilek felett népbíróság ítélkezett. Ennek a népbíróságnak az elnöke Roland Freisler, egy fanatikus hitlerista, helyettese pedig Hermann Reinecke volt.[25]

A perek első sorozata 1944. augusztus 7-én és 8-án kezdődött és első perctől az utolsóig filmre vették, azzal a szándékkal, hogy később mozikban levetítik, elsősorban katonák körében. A felvett 45 kilométernyi filmből, körülbelül 5 kilométernyi később a szovjetekhez került. A felvételeken jól látható volt, ahogy a vádlottakat megalázták. Civil ruhákba öltöztették őket, bilincsbe verve jelentek meg, piszkosan és borotválatlanul. Nadrágszíjaikat is elvették tőlük, így minden energikusabb mozdulatra nadrágjuk lecsúszott. Ezzel a lépéssel a bíróság célja a megszégyenítés és nevetségessé tevés volt és, hogy azt hitessék el róluk, degenerált bábok csupán, nem pedig tisztelt és megbecsült katonatisztek.[26]

A vádlottak, mindnyájan beismerték, hogy részt vettek az összeesküvésben és, hogy ellenségei a nemzeti szocializmusnak. A perek ezen, első sorozatában ítélték halálra és végezték ki, többek között, Erwin von Witzlebent, Erich Hoepnert, Helmuth Stieffet, Erich Fellgiebelt és Peter Yorck von Wartenburgot. Kivégzésüket és haláltusájukat szintén filmre vették és többször levetítették Hitler vendégeinek, valamint katonáknak.[27]

Witzleben és társainak kivégzésével azonban még nem ért véget a népbíróság munkája. A perek 1944 őszén és telén tartottak, de még 1945-ben is végeztek ki olyanokat, akiket, valamilyen szinten, kapcsolatba hoztak az árulással.[28]

A vesztesek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Bendlerblocknál található emléktábla a kivégzett összeesküvők neveivel

A puccsot követő megtorlásban 180 halálos ítéletet hoztak meg és hajtottak végre.[29]

Stauffenberg családjának tagjait letartóztatták a kivégzése után, többek között egy 85 éves nagybácsit és nagynénit, valamint a gyerekeket is. Himmler szerint az ezredes „rossz vére, áruló vére” miatt az egész nemzetségét ki kellett irtani. Erre azonban nem került sor: csak egyik testvérét, Bertholdot végezték ki, Alexandert nem. Feleségét, Ninát koncentrációs táborba hurcolták. Az ezredes és a többi kivégzett összeesküvő testét kihantolták, majd elégették és szétszórták.[30]

Friedrich Fromm tábornok, bár nagy buzgalmat tanúsított az összeesküvőkkel szemben, mégis megvádolták azzal, hogy túl sokat várt az ellenakcióval, holott tudomása volt az összeesküvésről. Előbb leváltották a tartalékhadsereg parancsnokságáról, majd bíróság elé állították. Azonban az ellene felhozott vádakat nem sikerült teljes mértékben rábizonyítani, ezért egyszerűen megvádolták árulással, majd ezen vád alapján hozták meg ellene a halálos ítéletet,[31] amelyet 1945. március 12-én végre is hajtottak.[32]

Klugét ugyan nem végezték ki, de Frommhoz hasonlóan leváltották parancsnoki tisztségéből és ügyének tisztázására Berlinbe hívták. Kluge előbb megpróbálta megadni magát Patton tábornoknak, de mivel ezen kísérlete kudarcba fulladt, megmérgezte magát a Berlinbe tartó repülőgépen (augusztus 19.).[33][34]

Rosszabbul járt Franciaország katonai parancsnoka, Karl-Heinrich von Stülpnagel tábornok, aki a merényletet követő letartóztatások után, majd feletteséhez Klugéhoz ment, hogy rávegye, álljon az összeesküvők oldalára. Csakhogy Kluge ekkor már értesült arról, hogy a merénylet nem sikerült és kereken elutasította alárendeltjét, aki ezután távozott és sofőrével a verduni csatatérre vitette magát ahol a Mosel partján, önmagát főbe lőve szándékozott megválni életétől.[35] Cselekedete sikertelenül végződött: a lövés mindössze megvakította fél szemére, amit a kilőtt golyó ütött ki. Másik szemét, később, operáció útján kellett eltávolítani. Azonban ezen szenvedések sem mentették meg a kivégzéstől. A vak és magatehetetlen embernek saját lábán, segítség nélkül kellett a tárgyalóterembe bevonszolnia magát, ahol Freisler gyalázkodásait követve halálraítélték.[36] Az ellenállás nélkül elfogott SS-ek nem erőltették a teljes kivizsgálást, nehogy fény derüljön viselkedésükre és a szabadulás estéjén együtt pezsgőztek a hatalomátvétel ottani vezetőivel.[37] Adjutánsát, Stauffenberg unokatestvérét, Cäsar von Hofackert is bíróság elé állították és december 20-án kivégezték. A tárgyaláson ezt mondta Frieslernek: „Friesler úr, maga most hallgasson. Ma az én fejemről van szó. Egy év múlva a magáé lesz soron.”[38]

Tresckow a keleti fronton tartózkodott, amikor elérte a merénylet kudarcának híre. Előbb sikertelenül úgy akart meghalni, hogy átsétált a szovjet oldalra, de mivel nem találta el golyó, ő maga adott le pár lövést két revolverrel, majd felrobbantotta magát egy kézigránáttal. Mivel betöltött szerepe az összeesküvésben csak később derült ki, katonai temetést kapott, de miután a Gestapo fényt derített a hatalomátvételi kísérletben való közreműködésére, holtestét exhumálták, majd elégették.[39]

Carl Friedrich Goerdeler július 20-án nem tartózkodott a fővárosban. Egy faluban bújt meg, ahonnan csak Stauffenberg és a merényletben közvetlenül résztvevők kivégzése után tért vissza Berlinbe, ahol barátainál húzódott meg. Onnan kezdte meg sikertelen szökését, miután a rádióból megtudta, hogy egymillió márkát ajánlottak fel kézrekerítésére. Előbb Kelet-Poroszországba ment, ahonnan Svédországba próbált eljutni. Terve Konradswaldéban futott zátonyra, ahol egy pincérlány felismerte és ottlétéről értesítette a rendőrséget. Augusztusban letartoztatták,[40] és szeptember 8-án ki is mondták rá a halálos ítéletet. A nyomozás és a per alatt, majd az ítéletére, később annak végrehajtására várva, a börtönben Hitler és Himmler számára rendkívül fontos információkat juttatott. Nem csak azok neveit árulta el, akik a merényletben közvetlenül részt vettek, hanem azokét is, akik csak távolról voltak velük kapcsolatban. Fogva tartása alatt vastag dokumentumot készített „Egy halálraítélt gondolatai” címmel, abban bízva, hogy ez majd megmenti életét. Azonban memoranduma ehhez kevésnek bizonyult és 1945. február 2-án kivégezték.[41] Gerhard Ritter szerint azonban nem a gyávaság, hanem éppen ellenkezőleg, a bátorság vezette Goerdelert, aki az egész nép felkeléseként akarta láttatni az eseményeket, ami hatalmas veszélyt jelentett Hitler rendszerére.[42]

Akik megmenekültek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mintegy 160-an menekültek meg a megtorlástól nem sokkal a konfliktus vége előtt, amikor egy légitámadásban – amiben a bíró, Roland Freisler életét vesztette – számos bírósági irat megsemmisült. Ezt követően az SS egy transzportot állított össze az összeesküvőkből és korábbi politikai foglyokból, ami 1945. április 28-án érkezett meg az alpesi Pustertalba, ahonnan másnap agyonlőni vitték volna a foglyokat. Ám egy SS őr elárulta a tervet, mire pánik tört ki. Ezt kihasználva Bogislaw von Bonin felhívta a bozeni főparancsnokságot, aminek egyik tisztje, von Alvensleben százados rohamcsapatot szervezett és elkergette az SS-őrséget, megmentve a foglyokat.[43]

A nyertesek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Himmlert még a puccs napján kinevezték a tartalékhadsereg parancsnokának Fromm helyére.[44] Kihasználva az összeesküvés kudarcát, sikeresen megszabadult néhány ellenfelétől.[45] Olyanoktól, mint például Canaris, akit 1945. április 9-én ki is végeztek.[46]

Remer őrnagyot, Hitler már július 20-án, szóban előléptette ezredessé, amely hamarosan hivatalossá is vált, majd nem sokkal később tábornok lett. Ebben a rendfokozatban vett részt az Ardennekben Rundstedt tábornagy ellenoffenzívájában.[47]

Jegyzetek és források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b Krockow, 2008, 177;
  2. ^ a b Bernaś, Bernaś (1977), 90;
  3. Bernaś, Bernaś (1977), 91;
  4. César, Černý (1967), 10.
  5. Bernaś, Bernaś (1977), 91-92;
  6. Krockow (2008), 187-188.
  7. César, Černý (1967), 12.
  8. Krockow (2008), 189.
  9. Krockow (2008), 190-191.
  10. Krockow (2008), 191-194.
  11. Krockow (2008), 194-196.
  12. Borovicka, 272.
  13. Krockow (2008), 196-197.
  14. Krockow (2008), 197-201.
  15. Borovicka, 274-275.
  16. Krockow (2008), 202.
  17. Krockow (2008), 202-204.
  18. Borovicka, 276.
  19. Krockow (2008), 205-209.
  20. Krockow (2008), 209.
  21. Krockow (2008), 209-212.
  22. Bernaś, Bernaś (1977), 106-107; Krockow (2008), 215-216.
  23. ^ a b Bernaś, Bernaś (1977), 109;
  24. Bernaś, Bernaś (1977), 110;
  25. Bernaś, Bernaś (1977), 110;
  26. Bernaś, Bernaś (1977), 110;
  27. Bernaś, Bernaś (1977), 111;
  28. Bernaś, Bernaś (1977), 111;
  29. Krockow (2008), 232.
  30. Krockow (2008), 221-222.
  31. Bernaś, Bernaś (1977), 111;
  32. Uhl, Eberle (2006), 473;
  33. Bernaś, Bernaś (1977), 112;
  34. Uhl, Eberle (2006), 501;
  35. Bernaś, Bernaś (103), 111;
  36. Bernaś, Bernaś (1977), 111-112;
  37. Krockow (2008), 204.
  38. Krockow (2008), 205.
  39. Bernaś, Bernaś (1977), 115;
  40. Uhl, Eberle (2006), 478;
  41. Bernaś, Bernaś (1977), 116-117;
  42. Krockow (2008), 229-230.
  43. Krockow (2008), 233-234.
  44. Krockow (2008), 221.
  45. Bernaś, Bernaś (1977), 119;
  46. Uhl, Eberle (2006), 457;
  47. Bernaś, Bernaś (1977), 120;

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • F. Bernaś, J. M. Bernaś. Merénylet Hitler ellen. Kossuth Könyvkiadó., 122. o. ISBN 963-09-1006-3 (1978) 
  • V. P. Borovicka. A világ leghíresebb merényletei. Inter M. D. Kiadó, 262-286. o (?) 
  • J. César, B. Černý. A Farkasodú alkonya. Zrínyi Katonai Kiadó, 143. o (1968) 
  • Christian Graf von Krockow. A Valkűr-hadművelet – A Hitler elleni összeesküvés. Gabo Kiadó, 298. o. ISBN 978-963-689-265-4 (2008) 
  • Matthias Uhl, Henrik Eberle. A Hitler-dosszié. Park Könyvkiadó, 590. o. ISBN 963-530-716-0 (2006)