SZVT–40

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
SZVT–40
1940 Tula SVT40.jpg

Típus Öntöltő puska
Ország  Szovjetunió
Tervező Fjodor Tokarev
Alkalmazás
Alkalmazás ideje 1940-1980-as évek vége
Használó ország  Afganisztán
 Albánia
 Bulgária
 Kuba
 Egyiptom
 Finnország (Szovjet katonáktól zsákmányolva)
 Harmadik Birodalom (Szovjet katonáktól zsákmányolva)
 Észak-Korea
 Kína
 Fülöp-szigetek
 Szovjetunió
 Vietnam
 Jugoszlávia
Háborús alkalmazás Kínai polgárháború
Második kínai–japán háború
Téli háború
Folytatólagos háború
Második világháború
Koreai háború
Vietnami háború
Kubai forradalom
Délszláv háború
Első csecsen háború
Második csecsen háború
Műszaki adatok
Űrméret 7,62 mm
Lőszer 7,62×54 mmR
Tárkapacitás 10 darab
Működési elv Gázelvételes, rövid gázdugattyú-hátrasiklásos, billenő záras reteszelésű
Tömeg 4,9 kg
Fegyver hossza 1222 mm
Csőhossz 625 mm
Csőtorkolati sebesség 830 m/s

Az SZVT–40 (oroszul: Самозарядная винтовка Токарева, образец 1940 года, magyar átírásban: Szamozarjadnaja vintovka Tokareva, obrazec 1940 goda) szovjet öntöltő puska, amelyet a második világháborúban és az azt követő időszakban használtak. A Moszin–Nagant leváltására fejlesztették ki, de az 1941-es német támadás miatt késett a rendszeresítése.

Német katona egy zsákmányolt SZVT-40-essel.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Fjodor Tokarev által tervezett SZVT–40 öntöltő puska az 1920-as évek elején kezdődött fejlesztési folyamat eredménye. Az 1920-as, 1930-as években Tokarev számos prototípust készített és próbált ki. A Szovjetunió honvédelmi népbiztosa és a hadiipari népbiztosa 1938. május 22-i határozata alapján pályázatot írt ki a Vörös Hadseregben rendszeresítendő félautomata (öntöltő) puskakifejlesztésére. A május 25. és szeptember 3. között megtartott összehasonlító teszteken Tokarev az 1938-as mintájú puskával vett részt. Az 1938. november 20-én megtartott végső tesztelés alapján Tokarev öntöltő fegyverét értékelték a legjobbnak, majd 1939. február 26-án a szovjet Vörös Hadsereg SZVT–38 jelzéssel rendszeresítette. A fegyverből az első sorozatgyártású darabokat 1939. július 16-án készítették el, majd október 1-jétől a Tulai Fegyvergyárban, 1940-től pedig az Izsevszki Fegyvergyárban kezdődött el a nagy sorozatú gyártás.

Az 1938-as mintájú modellnek azonban az 1939–1940-es, finnek elleni téli háborúban több hiányosságára is fény derült. Az SZVT–38-at nem szívesen fogadták a katonák a téli háborúban. A hosszú fegyvernek nehézkes volt a használata, nehezen karbantartható volt, és néha a tár is kiesett a fegyverből. Miután ezeket kijavították, a módosított változatot SZVT–40 jelzéssel kezdték el gyártani és mintegy 2 millió darab készült belőle. 1941-re már a szovjet gyalogsági lőfegyverek harmadának már a Tokarev-karabélynak kellett lennie. A kezdeti súlyos veszteségek miatt újra kellett gyártani a Moszin–Nagantokat a hadsereg számára. 1941-re már 1 millió darab gyártottak belőle, de a szovjet katonák elégedetlenek voltak a fegyverrel: bonyolult szerkezetű volt, nehézkes a gyártása, és azok a katonák, akiknek csak kezdetleges kiképzésük volt, nehéznek találták a karbantartását. 1945 januárjában beszüntették a gyártását.

Az SZVT a Szovjetunión kívül[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az első ország, mely az SZVT–40-est használta a Szovjetunión kívül, Finnország volt. A téli háború alatt 4000 darabot, a folytatólagos háborúban több mint 15 000 darabot zsákmányoltak. A finn katonák gyakran használták annak ellenére, hogy a finn lőszer sokszor okozott hibát a fegyverben. A Harmadik Birodalom katonái a keleti fronton több ezer darabot zsákmányoltak. A németek öntöltő fegyver szűkében gyakran használták az SZVT–40-est, melynek egyes konstrukciós megoldásait a Gewehr 43 fejlesztéséhez is felhasználtak.

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a SVT-40 című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Chris McNab: A fegyverek nagykönyve, Budapest, Totem Plusz Könyvkiadó Kft., 2005, ISBN 963 590 238 7, 278. oldal.