Japán Császári Haditengerészet

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Japán Császári Haditengerészet
大日本帝國海軍
(Dai-Nippon Teikoku Kaigun)
Naval Ensign of Japan.svg
A Japán Császári Haditengerészet és a Japán Tengerészeti Véderő lobogója

Dátum 18671945
Ország Japán Birodalom
Típus Haditengerészet
Parancsnokok
Híres parancsnokok Jamamoto Iszoroku
Nagumo Csúicsi
Tógó Heihacsiró
Fusimi Hirojaszu
Jelvények
Imperial Seal of Japan.svg
Kultúra és történelem
Háborús részvétel első kínai–japán háború
orosz–japán háború
első világháború
második kínai–japán háború
második világháború

A Japán Császári Haditengerészet (japánul: (大日本帝國海軍 Dai-Nippon Teikoku Kaigun) vagy egyszerűbben Japán Haditengerészet (japánul: Nippon Kaigun) a Japán Birodalom tengeri hadereje volt 1869 és 1947 között, amikor az ország új alkotmányában lemondott a háborúról, mint eszközről a nemzetközi viták rendezésében. Feloszlatása után a Japán Tengerészeti Véderő vette át helyét.

A haditengerészet hadihajóit a Japán Császári Haditengerészet hadihajóinak listája sorolja fel.

A középkori eredet[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A japán tengeri haderő történelme az időszámítás szerinti 3. századba nyúlik vissza. Kezdetben a japán hajók csapatokat szállítottak Korea és Japán között.

Beszámolók az első nagyobb jelentőségű japán tengeri akciókról a mongol Kubiláj kán flottáinak inváziói ellen vívott csatákról jelentek meg 1281-ben. Ekkor Japánnak még nem volt olyan haditengerészete, ami fel tudta volna venni a küzdelmet a mongol erőkkel, így a fő harcok a japán földön zajlottak. Néhány parti hajókon szállított szamuráj azonban elfoglalt néhány mongol hajót.

A 16. században Japán nagy erőfeszítéseket tett hadihajók építésére, amikor a földesurak versengtek fölényért, és több száz hajóból álló part menti flottákat építettek ki. A legnagyobb hajókat Atakebune-nek hívták. Erre az időre tehető a történelem első páncélos hajóinak megépítése, amikor Oda Nobunaga, egy földesúr hat vasborítású felépítménnyel rendelkező hajót tartott szolgálatban 1576-ban. Ezeket vaspáncélzatú hajóknak hívták. Fegyverzetük több ágyúból és nagy kaliberű egyéb tűzfegyverből állt, és ez által képesek voltak legyőzni a nagy, de nem páncélozott ellenséges hajókat. Nobunaga daimjó ezekkel győzte le Mori flottáját Kizu-folyó torkolatában, Oszakánál. Ezeket a hajókat inkább tekintették "úszó erődöknek", mint igazi hadihajóknak és csak parti műveletekben használták őket.

A 17. század elején építette Japán az első "kékvízi" (óceánképes) hajóját, az első nyugati kapcsolatfelvétel után. 1614-ben Szendai földesura, egyezséget kötött a Tokugava bakufuval (katonai kormányzat, a sógunátus megnevezése), melynek értelmében az megépíti a San Juan Bautista nevű, 500 tonnás hajót, azzal a céllal, hogy a hajó egy japán követséget szállítson az amerikai kontinensre, később pedig Európába. Ugyanebben az időben, a Bakufu, ázsiai kereskedelmi céllal, körülbelül 350 "vörös vitorlás" hajót állított szolgálatába (néhány nyugati hajóépítési technológiát is felhasználva és felfegyverezve). Azonban Japán elzárkózási politikája megtiltotta óceánképes hajók építését.

A nyugati hajóépítési technológiák tanulmányozását újrakezdték az 1840-es években, és a nyugati hajóforgalom növekedésével arányosan fokozták, a kínai kereskedelem és a bálnavadászat fejlődése miatt. 1852-ben a sógun kormánya félt egy idegen betöréstől, és megkezdték az első elzárkózás utáni, modern japán hajó, a Sóhei Maru építését.

Tógó admirális
Jamamoto admirális 1904-ben

1854-ben, az Egyesült Államok Haditengerészetének tisztje, Perry hajórajkapitány elérte, hogy Japánt megnyissák a nemzetközi kereskedelem előtt és engedményeket szerzett idegen cégeknek. Ettől kezdve a Tokugava sógun kormánya sürgette a nyugati hajózási technikák átvételét. 1855-ben Nagaszakiban egy tengerészképző iskolát is nyitottak. A tanulókat nyugati hajózástudományi iskolákba küldték tapasztalatot szerezni, hagyományt teremtve a jövendőbeli vezetők külföldi képzésének. A leghíresebbek Enomoto Takeaki, Tógó Heihacsiró és később Jamamoto Iszoroku admirálisok. Francia tengerészeti mérnököket hívtak az országba, hogy építsenek fel olyan haditengerészeti fegyvergyárakat, mint a jokoszukai vagy a nagaszaki.

A Tokugava-rendszer 1867-es végével a sógun haditengerészete nyolc nyugati mintájú, gőzhajtású hajóval rendelkezett, a flotta zászlóshajója a Kaijó Maru volt. Ezeket a császárpárti erők ellen használták fel a Bosin háborúban, Enomoto tengernagy parancsnoksága alatt. Más hajókat Thomas Blake Gover épített Aberdeenben (a Jo So Maru, a Ho So Maru, és a Kagosima).

Japán modernizációja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Japán Császári Haditengerészet régi rendfokozati jelzései

1868-tól a visszaállított császári hatalom, ő császári felsége Meidzsi kezében volt, aki tovább folytatta a sógun kormányának iparosító és militarista politikáját. Meg akarta akadályozni, hogy az Amerikai Egyesült Államok és az európai nagyhatalmak elsöpörjék országa gazdasági önállóságát. A Meidzsi rendszerben Japán felépítette új haditengerészetét, nagyban a Brit Királyi Haditengerészet mintájára, és főleg a brit és francia szellemi kapacitás hozta létre. A hajók nagy részét is angol és francia hajógyárakban építették. 1869-ben, Japán megrendelést adott első modern páncélos hajójára. Ez lett a Kotecu, mindössze tíz évvel a La Gloire francia hadihajó után.

Japán folytatta a haditengerészet korszerűsítését és fejlesztését. Kína hasonlóan idegen segítséggel fejlesztette flottáját. 1886-ban, Emile Bertin, a Francia Haditengerészet mérnökét Japánba hívták, hogy megerősítse a flottát, és levezényelje a kurei és szaszebói arzenálok építését. Az 1894-95-ös első kínai–japán háború hivatalosan 1894. augusztus 1-jén kezdődött, de néhány tengeri incidens korábban is történt. A japán hajóhad letarolta Csing-dinasztia északi flottáját, a Jalu folyó torkolatánál, a jalui csatában, szeptember 17-én, amikor a kínai flotta elvesztett tizenkettő hadihajójából nyolcat.

Más konfliktusokra készülődve, megkezdték a katonai erők növelését. Japán belefogott egy tízéves flottaépítési programba. Ez 109 hajó (összesen 200 000 tonna vízkiszorítás) szolgálatba állítását, és a személyi állomány 15 100-ról 40 800 főre növelését jelentette. Az új flotta:

  • 6 csatahajó (mind brit építésű)
  • 8 páncélos cirkáló (4 brit, 2 olasz, 1 német, 1 francia építésű)
  • 9 cirkáló (5 japán, 2 brit, és 2 amerikai építésű)
  • 24 romboló (16 brit, 8 japán építésű)
  • 63 torpedónaszád (26 német, 10 brit, 17 francia, 10 japán építésű)

A Mikasza csatahajó korának és kategóriájának legfejlettebb hajója volt. A brit Vickers hajógyártól rendelték 1898-ban, 1902-től állt szolgálatban.

Az orosz–japán háborúban (1904–1905), a csuzimai csatában, a Mikasza vezette az egyesített japán flottát a harcba, ami a "legdöntőbb tengeri csata" néven vonult be a történelembe. Az orosz flottát szinte teljesen megsemmisítették: 38 hajóból 21 elsüllyedt, 7-et zsákmányoltak, 6-ot lefegyvereztek, 6106 embert írtak veszteséglistára, míg a japánok három torpedónaszádot, és 116 embert veszítettek.

A konfliktus után japán nemzeti hajógyártó ipart és megfelelő tapasztalattal és képességekkel rendelkező szellemi kapacitást épített ki, így az utolsó külföldi megrendelésük – a Vickers Shipyardstól – a Kongó csatacirkáló volt, 1913-ban. 1920-ra Japáné lett a világ harmadik legnagyobb flottája, és élen jártak a fejlesztésekben, mint például:

  • A Japán Haditengerészet használt először drót nélküli kommunikációs rendszert, a csuzimai csatában.
  • Az 1909-ben vízrebocsátott Szacuma csatahajó volt a legnagyobb a világon (a vízkiszorítást nézve).
  • Fegyverzet területén az elsők voltak a 14, 16 és 18,1 hüvelykes hajóágyúk használatában.
  • 1922-ben vízre bocsátották a Hósó repülőgép-hordozót, a világ első célirányosan épített ilyen egységét.

A második világháborúban[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A II. világháború előtti években a Japán Császári Haditengerészet főleg az Egyesült Államok elleni hadviselésre készült. A militarista terjeszkedés és a második kínai-japán háború 1937-es kitörése elidegenítette az Egyesült Államokat és az USA-ra egyre inkább Japán ellenségeként tekintettek.

Áttekintés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Japán Császári Haditengerészet a háború előtt és alatt tekintélyes kihívásokkal nézett szembe, valószínűleg nehezebbekkel, mint bármelyik más haditengerészet.

Japán, akárcsak Nagy-Britannia, teljesen a külföldi erőforrásokra volt utalva, hogy elláthassa gazdaságát. Ezért a császári haditengerészetre hárult a nyersanyagforrások (főleg a délkelet-ázsiai olaj és más nyersanyagok) biztosítása és védelmezése. Ezek messze estek a Japán szigetcsoporttól és idegen országok területén voltak (Nagy-Britannia, Egyesült Államok, Hollandia). Hogy ezt a feladatukat elláthassák, nagy hadihajók építésébe vált szükségessé, amik nagy hatótávolságúak, és messze az anyaország kikötőitől is képesek működni.

Jamato, 1941.

Hogy a japán terjeszkedő politikát ki tudják szolgálni, a legnagyobb haditengerészetekkel kellett szembenézniük. (Az 1921 november 12 - 1922 február 16 közötti washingtoni öthatalmi flottaegyezmény: a brit, amerikai és japán hajóhadak 5:5:3 arányú korlátozását fogadták el.) Szóval, számbeli hátrányban voltak a két legerősebb tengeri hatalommal szemben, és az ipari háttér is szerényebb volt (főleg az Egyesült Államokkal szemben). Ezért a kisebb, de jobb flotta fenntartása volt szükséges (kevesebb, de gyorsabb, erősebb hajó), agresszív harcászati eljárások (elsöpörni az ellenséget, a múltbéli konfliktusok receptje szerint). Azért, hogy a túlerőben lévő amerikai haditengerészettel sikerrel tudják felvenni a harcot, a japánok sok erőforrást mozgósított annak érdekében, hogy hajói, repülőgépei és fegyverzetük a jobbak legyenek, mint minden más haditengerészeté. Ennek tudható be, hogy a II. világháború kezdetén a Japán Haditengerészet a világ egyik legkifinomultabbja volt. Az agresszív harceljárások és az offenzív műveletek gyors sikerei miatt a védelmi jellegű mozgások fejlesztésével nem foglalkoztak elég mélyrehatóan, így nem tudták kellő erővel oltalmazni a hosszú hajózási útvonalaikat ellenséges tengeralattjárók ellen. Nem voltak tengeralattjáró-elhárító kísérőhajóik, és kísérő repülőgép-hordozóik.

A háború előtti években két nézet versengett: milyen hajók legyenek a flotta fő egységei? Az egyik nézet szerint a hatalmas csatahajók képesek győzelmet aratni az amerikaiak felett, míg mások a repülőgép-hordozók köré szervezték volna a flottát. Mindkét változathoz megvoltak a szükséges technológiák, mindkét hajótípus kivitelezhető volt. Egyik elképzelés sem érvényesült, mindkét hajótípusból volt a flottának, de nem volt elsöprő ereje az amerikai vetélytárshoz viszonyítva. A japán hajók gyengesége annak a tendenciának a következménye, hogy a washingtoni szerződés korlátozásai miatt a hajókba több fegyverzetet és erősebb motorokat építettek amik stabilitási és strukturális problémákhoz vezettek.

Annak ellenére, hogy az ellenségeskedések kezdetén Japán előnye megkérdőjelezhetetlen volt, az amerikaiaknak sikerült megszerezniük a műszaki és számbeli fölényt, köszönhetően jóval nagyobb hadigazdaságuk termelékenységnek, és folyamatos mérnöki kutatásnak és fejlesztéseknek. A japán hadvezetés idegenkedése a totális tengeralattjáró-háborútól (kereskedelmi hajók és segédhajók elleni összehangolt támadások – lásd Rudeltaktik), valamint kommunikációs csatornáik elégtelen védelme (az amerikaiak által megfejtett adattitkosítási eljárásaik) egyaránt hozzájárult vereségükhöz.

A háború utolsó szakaszában, a hadvezetés elkeseredett kamikaze (öngyilkos) akciókhoz nyúlt mint utolsó lehetőség.

Csatahajók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A haditengerészet továbbra is tekintélyes presztízst tulajdonított a csatahajóknak. Ezt jól példázza a történelem legnagyobb és legerősebb ilyen hajóinak, a Jamato osztálynak (Jamato és Muszasi hadihajók) megépítése és szolgálatba állítása 1941-től.

Repülőgép-hordozók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Korán felismerték a repülőgép-hordozó hajókban rejlő óriási lehetőségeket, ezért a csendes-óceáni háborút tíz hordozóval kezdték. Ezek voltak a kor legnagyobb és legjobb hordozói. Az Egyesült Államoknak csak hat (ebből három a Csendes-óceánon), Nagy-Britanniának pedig csak három (ebből egy az Indiai-óceánon). A japán hordozók, mint a Sókaku és a Zuikaku az amerikai Saratoga és Yorktown valamint a brit Ark Royal testvérhajóinál is nagyobb teljesítményűek és jobb képességűek voltak, az amerikai Essex osztályú hajóegységek megjelenéséig.

A midwayi csatát követően, ahol négy hordozó veszett oda, mely hadászati-hadműveleti kárt a haditengerészet nem tudta többé kiheverni, nem volt már elég nagy számú, teljes értékű repülőgép-hordozó. Ez a helyzet ahhoz az ambiciózus tervhez vezetett, hogy kereskedelmi és más hadihajókat alakítottak át kisméretű, kísérő-hordozókká (pl.: Hijó és Sinano), ezzel elvonva a nyersanyag-szállítási flottától több értékes hajóegységet.

Fedélzeti légierő[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Japán Császári Haditengerészet a háborút egy erős tengerészeti légierővel kezdte, aminek alapjául a korszak legjobb haditengerészeti vadászrepülőgépe szolgált, a Mitsubishi A6 Zero. A japán pilóták a háború elején magas harcértéket képviseltek, jól képzettek és harcedzettek voltak. A haditengerészetnek voltak harcászati bombázó-repülőerői is Mitsubishi G3M és G4M gépekkel felszerelve. A nevükhöz fűződik a Prince of Wales és a Repulse hadihajók elsüllyesztése. A történelemben először fordult elő, hogy hadihajókat repülőgépek süllyesszenek el.

Ahogy a háború folytatódott, a szövetségesek gyorsan megtalálták a japán gépek gyengéit. A japánok nagy hatótávolságúra építették a repülőgépeiket, így gyengén páncélozottak voltak. Az elégtelenül védett pilótafülkébe behatoló lövedékek azonnal a pilóta (akár súlyos) sebesülését vagy halálát okozhatták, továbbá elégtelen teljesítményű csillagmotorjaik negatívan befolyásolták a vadászrepülőgépek későbbi továbbfejlesztését is. Ezért az amerikaiak könnyen kialakíthattak olyan légiharc-eljárásokat, melyekkel a japán Zero-k hátrányait kiaknázva sikeresen léphettek fel velük szemben. A Leyte-öbölben elvesztett csata után jobbára öngyilkos kamikaze akciókra használták a repülőgépeiket és értékes repülőszemélyzetüket.

Tengeralattjárók[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Japán Császári Haditengerészeté volt a II. világháború legvegyesebb tengeralattjáró flottája, az ember vezette torpedóktól (Kaiten), a kistengeralattjárókon (Kó-hjóteki, Kairjú), a közepes hatótávolságú tengeralattjárókon, a célirányosan tervezett ellátóhajókon át a nagy hatótávú hajókig. A Szentoku I–200 típusúak voltak a leggyorsabb hajók a II. világháború idején, míg mások a Szentoku I–400-asok, amelyek több bombázó repülőgépet is tudtak szállítani. A háború legjobb minőségű torpedóit használták, például az oxigén-meghajtású „Hosszú lándzsát”.

Fejlettségük ellenére a japán tengeralattjárók elég sikertelenek voltak a harcban. Általában támadó jellegű feladatokat kaptak, olyan hadihajók ellen vetették be őket, amelyek jól védettek voltak, gyorsak és könnyen manővereztek. 1942-ben a Császári Haditengerészet tengeralattjáróinak sikerült a tenger fenekére juttatni két amerikai repülőgép-hordozót, egy cirkálót, pár rombolót és más hadihajót, illetve megrongáltak néhány másikat. Ezeket az eredményeket nem tudták tartani, mert a szövetséges tengeralattjáró-elhárítás hatékonyabb és szervezettebb lett. Később a japán tengeralattjárók inkább az elfoglalt szigetek helyőrségeit ellátó szállítmányok szállításával vettek részt a háborúban, mint valódi harcokban. A háború alatt a japánok 1 millió tonnás (184 hajó) hajótérveszteséget okoztak az ellenséges országok kereskedelmi tengerészeteinek. Összehasonlításul Nagy-Britannia 1,5 millió bruttóregisztertonnájával (BRT, 493 hajó), az Egyesült Államokkal (4,65 millió BRT, 1079 hajó), és Németországgal (14,3 millió BRT, 2840 hajó).

Önvédelmi Erők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Japán megadása után a teljes, megmaradt császári haderőt feloszlatták. Az 1947-es alkotmány értelmében Japán lemondott a háborúról és a katonai erőkről, mint egy nemzet jogáról, így nem állítottak fel új haditengerészetet.

Japán mai tengeri erői a Japán Önvédelmi Erők kötelékébe tartoznak mint Japán Tengerészeti Véderői.

Képek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Fordítás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben az Imperial Japanese Navy című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.