Supermarine Spitfire

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Supermarine Spitfire
Supermarine Spitfire F Mk XIIs of 41 Sqn.jpg
A RAF 41. vadász-századának „Griffon-púpos” Spitfire XII-esei kötelékeznek. Ez a változat csak a Brit-szigetek légvédelmét látta el

Funkció Vadászrepülőgép
Gyártó Supermarine
Tervező Reginald Joseph Mitchell
Gyártási darabszám 20 351 db[1]

Személyzet 1 fő
Típusváltozatok Supermarine Seafire
Supermarine Spiteful
Első felszállás 1936. március 5.
Szolgálatba állítás 1938.
Méretek
Hossz 9,12 m m
Fesztáv 11,23 m m
Magasság 3,86 m m
Szárnyfelület 22,48 m² m²
Tömegadatok
Szerkezeti tömeg 2280 kg (I)
3034 kg (XIV) kg
Tömeg üzemanyaggal 2921 kg kg
Max. felszállótömeg 2990 kg kg
Hajtómű
Hajtómű Rolls–Royce Merlin II–61 (I–XI)
Rolls–Royce Griffon (XII–24)
Teljesítmény 775–1055 kW (R–R Merlin)
1290–1530 kW (R–R Griffon) kW
Repülési jellemzők
Max. sebesség 721 km/h (XIVE)
Utazósebesség ~550–600 km/h
Hatósugár 680–740 km
(I–XIVE) belső tartályokkal
Legnagyobb repülési magasság 9750–13 560 m
(I–XIVE)
Emelkedőképesség 12,9–23,3 m/s
(I–XIVE)
Szárny felületi terhelése 119,91–207 kg/m²
(VB–XIVE)
Fegyverzet
Beépített fegyverzet
Bombák
  • 2 db 113 kg-os (250 lb) bomba
  • 1 db 227 kg-os (500 lb) bomba
Egyéb függesztmények

A Supermarine Spitfire brit együléses vadászrepülőgép, melyet a Brit Királyi Légierő megrendelésére fejlesztettek ki. A típust a II. világháborúban nagy számban alkalmazták, majd azt követően főként a brit Nemzetközösség tagjainál állt szolgálatban, egészen az 1950-es évek végéig. A Spitfire a legnagyobb darabszámban gyártott szövetséges vadászrepülőgép-típus volt, az egyetlen szövetséges vadászrepülőgép-típus, ami a háború kitörésekor már gyártás alatt állt és azon két gép közül az egyik, amelyet még a második világégést követően is gyártottak (a másik a Vought F4U Corsair volt, francia megrendelésre).[m 1]

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Supermarine Spitfire, a repülés történetének egyik legnagyobb legendája nem sokkal a Hurricane után született meg, és első repülését 1936. március 5-én hajtotta végre. A repülőgépet az a Reginald Mitchell alkotta meg, akit világszerte a leggyorsabb gépek- köztük több Schneider-kupa-győztes- tervezőjeként ismertek. Mitchell 1931-ben kezdett el dolgozni egy vadászgépen, a Supermarine Type 224-en, de valószínűleg alábecsülte az igények összetettségét, ezért terve működésképtelennek bizonyult. Az angol konstruktőr ezután úgy döntött, hogy lerövidíti a fesztávot és a géptörzs hosszát, valamint bevonható futóművet alkalmaz. Az így létrejött Type 300 emelkedési sebessége még ekkor sem volt kielégítő, és a problémára csak 1934-ben érkezett megoldás, amikor a Supermarine a Rolls-Royce-szal kötött megállapodást az új típus hajtóművére, a Merlinre, amellyel a Spitfire néven ismertté vált Type 300-at felszerelték. A gép első repülése után a berepülőpilóta, Joseph Summers állítólag így kiáltott fel: „Ne nyúljanak semmihez!”

Eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tervezése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Gyártása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Legyártott mennyiség típusjelölés szerint[2][3]
Típusjel Gyártó Mennyiség Megjegyzés
prototípus (K5054) Supermarine 1 Első repülése 1936. május 5-én.[4]
IA, IB Supermarine,
Westland
1567 Az első I-es a K9787 jelű Spitfire, első felszállása 1938. május 14-én.
IIA, IIB Castle Bromwich 921 Az első itt gyártott gép a P7280, 1940. június.
III Supermarine 2 Mindkét repülőgép átalakítás, az N3297 egy Spitfire I-ből, a W3237 egy V-ösből.
IV/XX
V Supermarine,
Castle Bromwich,
Westland
6487 Az első V-ös a P8532 (B szárnnyal) 1941. június.
VI Supermarine 100 Az első VI-os az AB136, 1941. december.
F.VII
HF.VII
Supermarine 140 Az első VII-es 1942. szeptember.
F.VIII
LF.VIII
Supermarine 1658 Az első VIII-as 1942. november 11.
F.IX,
HF.IX,
LF.IX
Supermarine,
Castle Bromwich
5656 Az első IX-es a BR581, 1942. június
PR.X Supermarine 16 Az első PR.X 1944 májusi
PR.XI Supermarine 471 Az első PR.XI 1942 novemberi
F.XII Supermarine 100 Az első XII 1942. október 13-án készült el.
F.XIV, FR.XIV Supermarine 957 Az első XIV, a RB142 lajstromú 1943. október 28-án készült el.
F.XVIII Supermarine 300 Az első XVIII 1945 júniusában készült el.
PR.XIX Supermarine 224 Az első XIX, az RM626 lajstromú 1944 májusában készült el.
F.21 Castle Bromwich 120 Az első F.21, az LA187 lajstromú 1944. január 27-én készült el.
F.22 Supermarine, Castle Bromwich (27) + (260); 287 Az első F.22 1945 márciusában készült el.
F.24 Supermarine 54 Az első F.24 1946 márciusában készült el.

Szerkezeti felépítése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sárkányszerkezete és szárnya[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Szárny[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A típuson ötféle szárnyat alkalmaztak, melyeket „A”-tól „E”-ig betűztek el. A szárnyak méretei és szerkezeti felépítései alapvetően megegyeztek, eltérés csak a belső fegyverzetben és az üzemanyag tartályok mennyiségében volt. A különféle szárnytípusok jelölése az altípusszám után írt kisbetűvel történt (pl. Mk Vb).[m 2]

  • A típusú szárny
Ez az alap szárnyverzió, melyben 8 db .303" űrméretű (7.7 mm) M1919 Browning géppuskát szereltek, csövenként 300 db lőszerrel.

Elsősorban a Spitfire I és II változatok lettek ezzel a szárnnyal felszerelve.

  • B típusú szárny
2 db 20 mm-es Hispano–Suiza HS.404 gépágyú csövenként 60 db lőszerrel, valamint 4 db .303" M1919 Browning géppuska csövenként 350 db lőszerrel.
  • C típusú szárny
„Univerzális szárny”, amelybe az A és a B variáció fegyverzetét is be lehetett építeni, illetve 1–1 db 20 mm-es Hispano-Suiza HS.404 gépágyút csövenként 120 db lőszerrel. Megerősítették a főfutókat és 5,08 cm-rel (2 hüvelykkel) előrébb helyezték el. Kialakítottak még 1–1 db fegyverfelfüggesztő csomópontot is a szárnyfelek alatt, melyekre 113 kg-os (250 lb) bombákat lehetett szerelni. Az általánosan alkalmazott fegyverelrendezés a B variáció volt, viszont a gépágyúkhoz csövenként már 120 db lőszert táraztak be.
  • D típusú szárny
Nagy hatótávolságú fotófelderítő bevetésekre készített szárnytípus, amelyben nem volt fegyverzet, helyükre üzemanyagtartályokat szereltek. A Spitfire felderítőgépek ezért védtelenek voltak a német elfogóvadászokkal szemben, egyedüli „fegyverük” a nagyobb szolgálati csúcsmagasság volt.
  • E típusú szárny
„Univerzális szárny” kétféle fegyverzettel:
  • 2 db 20 mm-es Hispano–Suiza HS.404 gépágyú csövenként 120 db lőszerrel és 2 db .50" űrméretű (12,7 mm) M2 Browning nehézgéppuska csövenként 250 db lőszerrel. Ez a C szárnyhoz képest fordított elrendezésű, a fegyverakna külső részébe építették be a 20 mm-es gyépágyút, a belső részébe pedig a géppuskát. Emiatt a szárnyfelek felső és alsó burkolatait megváltoztatták.
  • 4 db 20 mm-es Hispano–Suiza HS.404 gépágyú csövenként 120 db lőszerrel. Ezt a felszerelést ritkán alkalmazták.

Az F.21 altípustól a Hispano–gépágyú módosított változatával (Mk V) szerelték a gépeket, 2–2 darabot mindkét szárnyfélben.

Az V-ös sorozattól kezdve, amit az Fw 190 1941 augusztusi megjelenése sarkalt, több Spitfire-t alacsony magasságú elfogóvadászként vetettek be. Ezeknek a jobb manőverező képesség érdekében csökkentették szárnyfesztávolságát 9,8 méterre, leszerelték a szárnyvégek utolsó szekcióit. Így nőtt az orsózási szögsebesség és a repülési sebesség is alacsony magasságon. Ezekre a gépekre gyakran tévesen alkalmazzák az LF (Low-altitude Fighter, magyarul alacsony magasságú vadász) betűszót, ugyanis az LF-altípusokat a Rolls–Royce Merlin motor kis magasságra optimalizált változataival szerelték fel, amelyek között tényleg voltak „rövid” szárnnyal szereltek is, de az LF-változatok többségét a teljes terjedtségű szárnyakkal vetették be.

A VI-os és VII-es változatokon alkalmaztak nagyobb fesztávú szárnyakat is, amik a nagy magasságú elfogásokhoz lettek ideálisak. Ezek a „hegyesebb” szárnyak 8 lábbal hosszabbak mint a normál változat, a fesztáv így 12,24 méterre változott. Azonban a nagy magasságú német berepülések ritkán realizálódtak, ezért a HF.VII-esekre rendszerint visszaszerelték a normál ívelt törővégeket.

Motorok és légcsavarok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A prototípusokba és az első sorozat (Mk. I) korai gyártású példányaiba a 768 kW-os (1030 LE-s) Rolls-Royce Merlin Mk.II soros, V-hengerelrendezésű benzinmotort építették, ami az Aero-Products Watts kétlapátos, fix állásszögű fa légcsavarját hajtotta. Ez a légcsavar a kor sajátja, ami 3,25 méter átmérőjű volt, szerkezeti tömege pedig 38 kg. A 78. legyártott sárkányszerkezetbe már a 183 kg tömegű de Havilland gyártmányú háromlapátos, kétfokozatú fém légcsavarját építették be, ami 2,946 méter átmérőjű volt, mellyel jelentősen nőtt a felszállási teljesítmény, a maximális sebesség és a szolgálati csúcsmagasság is. Még 1939 elején a 175. repülőgépbe már a Merlin III-at építették be, amelyre már szabványosított bordástengelyt építettek b. Erre mind a de Havilland, mind a Rotol háromlapátos légcsavarját fel lehetett szerelni. Ezt követően ezt a tengelytípust alkalmazták.

1939 nyarán egy korai Mk I-be, a K9788 jelűbe beépítették az új Merlin XII-t. A tárgyalások során úgy határoztak, hogy ezt a típust az Mk.II-ben fogják alkalmazni, amit a szintén új, Lord Nuffield-i „árnyékgyárban” kezdenek gyártani Castle Bromwich-nál. 876 kW-ra növelték a motor teljesítményét és felszerelték Coffman-motorindítóval, módosították az elektromos rendszert és a hűtőt is. A hűtőfolyadék 70–30% víz–glikol keverék lett a korábbi, tiszta glikolos Merlin motorokban.

Már 1940 elején a Spitfire I-ekkel felszerelt 54. és 66. vadászrepülő-századok Rotol gyártású, széles lapátú légcsavarokat alkalmaztak, melynek átmérője 3,27 méter lett. Ehhez újabb alakú, nagyobb orrkúpot is szerkesztettek a hatásfoknövelés miatt. Azonban az a felsőbb döntés született, hogy az új légcsavart csak a Spitfire II-nél alkalmazzák (a széleskörű alkalmazás feltehetően a termelési ütem elmaradása miatt korlátozódott csak az új Mk.II-es sorozatra). A fejlesztett kései Mk.I-eknél ugyanis az új motor–légcsavar kombináció megnöveli a csúcssebességet 10-12 km/h-val 5200 méteres magasság alatt és növeli az emelkedési sebességet is,[5] amik manőverező légiharc során előnyt jelenthetnek. 100 oktános repülőgépbenzint alkalmaztak a megerősített motorban. A tömegnövekedések miatt a repülési jellemzők rosszabbak voltak az Mk.II-nek elődjéhez képest, de a harcászati képességek jelentősen javultak.[6] Az I-eseket gyorsan felváltottá ka II-esek és előbbiket a kiképzőalakulatokhoz rendelték. A Rotol légcsavarokat leszerelték, állandó szögsebességű de Hevilland légcsavarokkal repültek ezek az alakulatok.

Az újabb változatba, a Mk.III-ba már a még nagyobb teljesítményű Rolls-Royce RM 2SM motort, későbbi nevén Merlin XX-at építették be. Teljesítménye 1036 kW-ra nőtt, mellyel a III-as változat 6300 méteren elérte a 630 km/h-s sebességet. Azonban, mivel a Merlin XX gyártása a Hawker Hurricane-oknak lett fenntartva, így a III-as sorozat gyártását meg sem kezdték (összesen kettő példány épült) és az Mk.V-ös termelésének felfuttatását rendelték el.

A Spitfire V-be többféle légcsavart építettek be, attól függően, melyik gyár szerelte össze. A légcsavarokat az új Merlin 45 hajtotta meg, amely 2820 méteren 1096 kW teljesítményt adott le és 1130 kW-ot 3353 méteren. A Supermarine és a Westland gyártotta Vb és Vc változatokra a de Hevilland gyártmányú, 3,27 méter átmérőjű, három keskeny fémlapátos, állandó szögsebességű légcsavarokat szerelték fel. Azokat az Vb és Vc-ket, amiket a Castle Bromwich-i gyár gyártott le, széles lapátú Rotol légcsavarokkal szerelték fel, átmérőjük változatlanul 3,27 méter maradt. Ezek fémből voltak, vagy mint a későbbi Spitfire-ökön is, 3,12 méter átmérőjű még szélesebb, ún. „Jablo” préselt-ragasztott fa lapátú légcsavarokat alkalmaztak. A Rotol légcsavarkúpok hosszabbak voltak és hegyesebbek a de Havilland által gyártottnál, ami 8,9 centiméterrel megnövelte a repülőgép hosszát (9,11 méterről 9,21 m-re). A Rotol légcsavarok 6100 méteren nagyobb sebesség elérését tették lehetővé és növelték a szolgálati csúcsmagasságot is.
Nagyszámú Spitfire Vb-t szereltek fel „fegyverzetfűtéssel”, ami fűtési rendszer a kipufogóktól vont el forró gázokat egy csövön keresztül, amit a szárnyfelekben kialakított fegyveraknákba vezettek el. Egy kis átmérőjű beömlőnyílást képeztek a mellső kipufogó tövében, ami nyílásból cső futott végig a hátsó kipufogóig, majd ezt a csövet vezették be a motorburkolaton keresztül a szárnyfélbe.[7] Ezt a későbbi változatokon nem alkalmazták.

A VI-os változat motorja már a Merlin 47, amire egy Rotol fejlesztette négylapátos légcsavar került, átmérője változatlanul 3,27 méter. Az új légcsavar megnövelte a nagy magasságú, gyér sűrűségű levegőbeni repülési jellemzőket és megnövelték a szárnyfesztávot is némileg.

A Merlin 45 motorváltozatokra négylapátos, 3,43 méter átmérőjű légcsavarokat is szereltek, ilyennel repültek az úszótalpas vízirepülőgép-változatok.

A kétfokozatú kompresszorral felszerelt Merlin motoros változatok – VII, VIII, IX, XI – azonos légcsavarral repültek, változatlanul a „hegyesebb” Rotol kúppal, a légcsavar átmérője változatlanul 3,27 méter maradt, négy lapáttal, amit a VI-os változaton vezettek be. A csúcsos légcsavarkúp hatékonyabbá tette a légcsavart a korábbi, közel félgömb kupolával szemben (ezt a kúpot alkalmazták már az V-ös változatokon is).

Az Mk IV/XX változaton egy 3,18 méter átmérőjű Rotol légcsavart alkalmaztak, úgymint a DP845-ös IV-en, de ott egy lapáttal többel (egy Griffon motoros tesztrepülőgép).
A Spitfire XII-nél alkalmazták elsőként nagy sorozatban a Rolls-Royce Griffon motort, itt azonban még csak négylapátos légcsavarral, de már a későbbi, még hosszabb, csúcsos légcsavarkúppal. Ez (feltehetően) a DP845-ös Spitfire IV-en alakították ki.
A Spitfire XIV-nél vezették be az új, ötlapátos Rotol légcsavart, melynek átmérője 3,18 méter lett. Egy prototípusával, a JF321 lajstromúval egy hatlapátos (kétszer három) koaxiális légcsavart is teszteltek, amely végül nem állt hadrendbe, de alapja lett egy későbbi, az Avro Shackletonon alkalmazottnak.
A Spitfire F.21-en alkalmazott erősebb Griffon motor miatt újabb, immár 3,35 méter (11 láb) átmérőjű, szintén ötlapátos légcsavart alkalmaztak, 17,78 cm-rel (hét hüvelykkel) hosszabbat mint a XIV-en. Ez maradt az F.22-n és az F.24-en is.

A Wehrmacht zsákmányolt Spitfire-ökben alkalmazott Daimler-Benz 60x sorozatú motorokat, repülési tesztek elvégzéséhez.

Összességében elmondható, hogy a típusban alkalmazott motorok fejlődésével az alkalmazott légcsavarokat és légcsavarkúpjaikat is megpróbálták optimalizálni. Az egyfokozatú feltöltővel szerelt Merlin motorokhoz kétféle légcsavarkúpot alkalmaztak legalább ötféle légcsavarral. A kétfokozatú feltöltővel szereltek Merlin motorokhoz egy Rotol kúppal egyféle négylapátos egykoszorús légcsavart alkalmaztak. A Griffon motorokhoz pedig egyféle kúppal háromféle egykoszorús légcsavart alkalmaztak: 1 négylapátú és 2 ötlapátú, illetve egy kétkoszorús ötlapátú koaxiális változatot. Ez nemzetközi viszonylatban egyáltalán nem volt tipikus. A légcsavarok tervezésében és gyártásában a Rotol a háború második felében már egyeduralkodóvá vált, a de Havilland-del szemben.[m 3]

Fegyverzete és függesztményei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Típusváltozatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Merlin motoros változatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Korai Merlin motoros változatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezek a típusváltozatok egyfokozatú feltöltővel felszerelt Merlin motorokkal repültek.

I
PR.I
II
III
V
VI
PR.XIII

Kései Merlin motoros változatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezek a típusváltozatok kétfokozatú feltöltővel felszerelt Merlin motorokkal repültek.

VII
VIII
IX
PR.IX / FR.IX
T.IX és TR.9
PR.X és PR.XI
PR.XIII
XVI

Griffon motoros változatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

IV/XX
XII
XIV
FR.XIV
XV és XVII
XVIII
XIX
PR.XIX
XX
F.21
F.22
F.23
F.24

Fotofelderítő változatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kiképző változatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

T.IX és TR.9


Seafire[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Seafire I
Seafire II
Seafire L.III
Seafire F.XV
Seafire F.XVII
Seafire F.45 és FR.45
Seafire F.46 és FR.46
Seafire F.47 és FR.47

Megrendelők és üzemeltetők[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ausztrália
  • Belgium
  • Burma
  • Kanada
  • Csehszlovákia
  • Dánia
  • Egyiptom
  • Franciaország
  • Németország
  • Görögország
  • Hongkong
  • India
  • Indonézia
  • Írország
  • Izrael
  • Olaszország
  • Hollandia
  • Új-Zéland
  • Norvégia
  • Pakisztán
  • Lengyelország
  • Portugália
  • Dél-Rodézia
  • Dél-Afrika
  • Szovjetunió
  • Svédország
  • Szíria
  • Thaiföld
  • Törökország
  • Egyesült Királyság
  • Egyesült Államok
  • Jugoszlávia

Külföldi megrendelések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A típusból több külföldi ország is leadott megrendeléseket még a második világháború kitörése előtti időszakban, természetesen az I-es változatra. Ilyenek voltak Észtország, Görögország, Portugália és Törökország. Az 1939-es, 12 repülőgépre szóló[8] észt rendelést törölték, miután a Szovjetunió annektálta az országot. A görög és portugál igényeket felülbírálta a brit Külügyminisztérium (Foreign Office). Törökország 59 repülőgépet rendelt, azonban az első két gép megérkezése után a Külügyminisztérium 1940 májusa utánig visszatartotta a többi leszállítását. A 208. példányt eladták Franciaországnak, ami 1939 júniusában meg is érkezett, tesztelésre, kiértékelésre, de újabb megrendelések nem érkeztek. A Hurricane-hez képest csekélyebb számú nemzetközi igény lett kielégítve.

Már az angliai csata után, 1941-ben a brit kormányzat elfogadta a portugál 18 darabos megrendelés teljesítését, Spitfire Mk.I változatokból, amik ekkor már meglehetősen korosak voltak, a tartalékállomány kiképzését látták el velük, de a kiválasztott példányok felújításra kerültek. Kiírták őket a RAF készletből, majd TR 9 HF rádiókkal szerelték fel és kiszerelték belőlük az IFF rendszert. 1942 végére kerültek leszállításra és sorozatszámuk 370-től 387-ig terjedt, a portugáliaia Tancos-i XY Esquadrilha állományába kerültek. Ezek mindegyikét leselejtezték a portugálok 1947 végére és szétvágták őket.

A többi ország tulajdonába a háború idején hitelezéssel, vagy más úton kerültek Spitfire-ek. Ilyenek voltak Kanada, Dél-Afrika, Ausztrália és Új-Zéland is, illetve az Egyesült Államok, továbbá a Szovjetunió is kapott a típus V-ös változatából. A háború után ezek a gépek az üzemeltetőknél maradtak. A megmaradt példányokból több ország is vásárolt: ilyen volt Csehszlovákia, Egyiptom, Izrael,

A Seafire tengerészeti változatokat csak a háború után exportálta a brit kormányzat: a kanadai haditengerészetnek, a francia haditengerészetnek és az ír légi hadtestnek, illetve a Brit Flottalégierő és a tengerészeti önkéntes tartalékosok üzemeltették. Összesen 2334 darabot építettek belőle.

Harci alkalmazása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sebességi és magassági rekordok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Megjegyzések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. A Hawker a Hurricane gyártását 1944-ben leállította, a francia típusok gyártása a német megszállás előtt szintén leállt, az amerikai részről legrégebben üzemelő vadászrepülőgépek, a P–40 és a P–38, gyártása pedig már a háború vége előtt befejeződött, vagy a kitörése után kezdődött csak el.
  2. Vannak olyan, eltérő időben írt források, amelyekben a szárnytípusokat nagybetűvel írják. Ennek oka egyelőre nem tisztázott.
  3. Sem német (Bf 109), sem szovjet (Jak–7), sem amerikai kortársain nem alkalmaztak ennyiféle vonóerő-optimalizálási változtatást.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Ethell (1997), p. 117
  2. AIR International 1985, p. 187.
  3. Morgan and Shacklady 2000
  4. McKinstry (2007), p. 60.
  5. Morgan and Shacklady 2000, pp. 97, 99.
  6. Price 1996, p.21.
  7. Morgan and Shacklady 2000, p. 171.
  8. Ld. Price (1982), p. 67.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Supermarine Spitfire témájú médiaállományokat.
  • Sz. L.: Spitfire-ek az első arab–izraeli háborúban. Haditechnika 1997/3, 45–49.
  • Scutts, Jerry. Spitfire (angol nyelven). Squadron/Signal Publications, Aircraft in Action No.39. ISBN 0-89747-092-3 (1980) 
  • szerk.: Cotter, Jarod: Supermarine Spitfire (angol nyelven). Aviation Classics No.03. ISBN 978-1-906167-34-9 (2010) 
  • Ethell, Jeffrey L., Pace, Steve. Spitfire (angol nyelven). St. Paul, Minnesota: Motorbooks International. ISBN 0-7603-0300-2 (1997) 


További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]