F4U Corsair

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

F4U Corsair

A VF-17 Corsair-jei 1944-ben

Funkció	vadászrepülőgép, zuhanóbombázó
Méretek
Az adatok megjelenítéséhez kattints a „▼ kinyit” hivatkozásra.
Hossz	10,15 m m
Fesztáv	12,5 m m
Magasság	4,9 m m
Szárnyfelület	29,17 m² m²
Hajtómű
Hajtómű	Pratt & Whitney R-2800 Double Wasp tizennyolc hengeres, léghűtéses csillagmotor
Teljesítmény	2000 LE kW
Repülési jellemzők
Az adatok megjelenítéséhez kattints a „▼ kinyit” hivatkozásra.
Max. sebesség	671 km/óra
Hatósugár	1633 km
Legnagyobb repülési magasság	11247 m
Emelkedőképesség	951 m/perc
Fegyverzet
Az adatok megjelenítéséhez kattints a „▼ kinyit” hivatkozásra.
Beépített fegyverzet	6 db 12,7 mm-s Browning géppuska

A Vought F4U Corsair (jelentése kalóz) csillagmotoros vadászrepülőgép volt, amely a második világháborúban és a koreai háborúban is szerepet kapott, mint haditengerészeti repülőgép. Méreteivel az egyik legnagyobb és ezzel együtt a leggyorsabb repülőgép-hordozóról üzemeltethető dugattyús motoros vadászgép volt a II. világháború alatt. A típust több gyár is gyártotta, így változott a jelölésük is; a Goodyear által gyártottak a F2, F3G jelzést kapták, míg a Brewster gyártmányai a F3A jelűek voltak. A Corsair egyike azon egymotoros vadászrepülőgép típusoknak, amelyet a második világháború után is gyártottak még (a másik a Spitfire), gyártását 1952-ben állították le.

[szerkesztés] Technikai jellemzők

F4U-1 Corsair

A Corsair fejlesztését 1938-ban kezdték meg Igor Sikorsky és Rex Beisel tervei alapján, első felszállására 1940. május 29.-én került sor: ekkor érte el elsőként amerikai vadászgép a 640 km/óra sebességet vízszintes repülésben.

A gép első változatát egy 2000 lóerős Pratt & Whitney R–2800 Double Wasp csillagmotorral szerelték fel, ehhez pedig egy 4,06 méter átmérőjű, háromágú légcsavart alkalmaztak. Az alapváltozat eredetileg négy géppuskát hordozott: kettő-kettőt a törzsben és a felhajtható szárnyban, később tértek át a hat 12,7 mm-es géppuskára, amelyek a szárnyak külső részében kaptak helyet. A szárny szemből nézve W alakú volt, mert így a nagy motorteljesítményhez szükséges nagy átmérőjű légcsavar miatt sem kellett hosszú futószárat alkalmazni, ezzel jelentős tömegmegtakarítást lehetett elérni.

A sorozatos fejlesztések eredményeképpen az U–4-től négyágú légcsavar hajtotta a gépeket, majd a háború után gyártott altípusokba (U–6, U–7) már az R-2800 2800 LE-s változatait építették be. Az 1945-re átépített F2G „Super” Corsair-t Pratt & Whitney R-4360-nal szerelték fel, de a 10 db-os null-sorozatot leszámítva nem került sorozatgyártásra.

[szerkesztés] Típusváltozatok

A második világháború alatt a gyártási igény túlnőtt a Vought kapacitásán, így a Brewster és a Goodyear üzemeiben is készültek altípusok, melyek eltérő, megkülönböztető típusjelöléseket kaptak.

F4U–1 (FG–1, Corsair Mk I)

Ez volt az első sorozatban gyártott típusváltozat. A madárkalitkára hasonlító kabinteteje miatt a Bird Cage Corsair becenevet kapta a pilótáktól. Eltérések az XF4U–1-től:

Hat darab .50 hüvelykes (12,7 mm) Browning AN/M2 géppuskát építettek be a két szárnyfél felhajtható részébe, az üzemanyagtartályok rovására.
Egy megnövelt 897 literes (237 gallonos) üzemanyagtartályt építettek be a pilótafülke elé, a törzsfegyverzet helyére. A pilótafülkét 32 hüvelykkel (810 mm) hátrébb helyezték.
A törzshosszt megnövelték 31 láb 11 hüvelykről 33 láb 4 hüvelykre (9,73 m-ről 10,16 m-re).
Nagyobb teljesítményű PW R–2800–8 Double Wasp motort építettek be.
150 fontnyi (68 kg) acélpáncél lemezt építettek be a pilótafülkébe és 1,5 hüvelyk (38 mm) vastag lövedékálló páncélüveg került az ívelt szélvédő mögé.
IFF válaszadót építettek be
A kabintető és fejtámla mögé ívelt átlátszó üveglemezeket építettek be mindkét oldalon a jobb hátratekintés érdekében.
A fékszárnyakat módosították a NACA szerinti réselt fékszárnyra.
Mivel a fékszárnyak húrhosszát csökkentették, a csűrőkét megnövelték.
A két félszárny belépő éleibe egy-egy 234 literes (62 gallonos), nem öntömítő segéd-üzemanyagtartályt építettek be, a géppuskákon kívüli részeken.

Az Amerikai tengerészgyalogságnak gyártott gépekből elhagyták a szárnyfelhajtó mechanizmust, típusjelölése így FG–1-re változott. A tengerészeti F4U–1-et a brit Flottalégierőnél (Fleet Air Arm, FAA) Corsair Mk I néven rendszeresítették.

F4U–1A (FG–1A, Corsair Mk II)

Ez a típusjelölés nem található meg a sorozatszámokban (Corsair Bureau Numbers) és nem is volt hivatalos elnevezés. Ezt a típusjelölést a háború után találták ki az F4U–1 sorozat középső–végső termelési szakaszában készült példányokra, hogy megkülönböztessék őket a korai szériától. Az F4U–1 közép- és késői sorozataiba már magasabb és szélesebb kabintetőt és szélvédőt építettek be, egyszerűsített gyártástechnológia bevezetése eredményeként. A pilótafülkét megemelték 7 hüvelykkel (177,8 mm), a buborékformájú kabintető felső íve felé, így a pilótának jobb kilátása nyílt a hosszú orr felett. Elhagyták a kabintető mögötti, hátratekintést biztosító plexiüvegeket is. A farokfutószárat meghosszabbították, ami szintén javította a pilóta orr előtti látómezejét. Ez az alváltozat lett először alkalmas a repülőgéphordozó-fedélzeti üzemre a javított főfutószár-lengéscsillapítók és a szárnymechanizáció növelése után. A USMC-nek átadott példányokról hiányzott a fékezőhorog és a farokfutó kerekén kisebb átmérőjű, de tömör gumiabroncs lett szerelve. A legutolsó F4U–1A-kat az R–2800 egyik kísérleti, vízbefecskendezésű változatával (R–2800–8W) szerelték fel. A kielégítő eredmények után több 1A-t szereltek fel ezzel az új erőforrással. Az F4U–1-esek fő üzemanyag tartálya (öntömítő) a pilótakabin előtt lett beépítve 897 literes (237 gallon) hasznos térfogattal, valamint egy-egy páncélozatlan, öntömítés nélküli 235 literes tartályt függeszthettek a szárnyfelek alá. Az F4U–1A volt az első változat, amely ledobható póttatrályt is vihetett a törzsközépi felfüggesztő csomóponton. A póttartályokkal ennek a típusváltozatnak a hatótávolsága a 2400 km-t (1500 mérföld) is meghaladta.

A szárazföldi telepítésű változata felhajtható szárnyfelek nélkül épült a Goodyear gyártósorain mint FG–1A. Brit szolgálatba mint Corsair Mk II került, csökkentett terjedtségű szárnnyal (mindkét szárnyfélből 8 hüvelyket, 203,2 mm) a brit repülőgéphordozókra adaptálva.

[szerkesztés] Alkalmazása

A repülőgépet az Egyesült Államok haditengerészete nem kívánta alkalmazni eleinte, így az Amerikai Tengerészgyalogság vetette be őket először harci körülmények között 1943-ban Guadalcanalon, ahol meggyőző eredménnyel szerepeltek: a tengerészgyalogság a háború további részében csak a Corsairt alkalmazta vadászgépként. (Meg nem erősített amerikai statisztikák szerint 84 győzelemre esett 1 veszteség.) A japánok csak fütyülő halálnak hívták.

Első haditengerészeti alkalmazója a típusnak Nagy-Britannia volt. a Királyi Haditengerészet ekkor főleg kétszemélyes vadászgépekkel volt ellátva, így sietve rendelt az új típusból, amelyet azonban az amerikai és a brit repülőgép-hordozók különbözőségei miatt kicsit át kellett alakítani. Harci alkalmazásukra először 1944-ben került sor, mikor is a Tirpitz csatahajó elleni támadásban vettek részt. A Királyi Haditengerészet és az új-zélandi légierő 2000 darabot kapott belőlük.

Az ötvenes években a francia haditengerészet is alkalmazta a típust: 94 darabot gyártottak U–7 jelzéssel, és be is vetették őket az indokínai háborúban. Másik harci alkalmazásra Koreában került sor, ahol főleg alacsonytámadóként vetette be őket az Amerikai tengerészgyalogság.

Legutoljára harcban 1969-ben vetették be a Corsaireket, a Honduras és Salvador között kirobbant futballháborúban.