B–17 Flying Fortress

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
B–17 Flying Fortress
B-17 on bomb run.jpg
B–17 Flying Fortress

Funkció Bombázó
Gyártó Boeing
Tervező Edward C. Wells
E. Gifford Emery
Gyártási darabszám 12 731
Ár 238 329 USD

Személyzet 10 fő
Típusváltozatok XB–38
YB–40
C–108
Első felszállás 1935. július 28.
Szolgálatba állítás 1938. április
Méretek
Hossz 22,66 m
Fesztáv 31,62 m
Magasság 5,82 m
Szárnyfelület 131,92 m²
Tömegadatok
Szerkezeti tömeg 16 391 kg
Tömeg üzemanyaggal 24 495 kg
Max. felszállótömeg 29 710 kg kg
Hajtómű
Hajtómű 4 db Wright R–1820–97
Teljesítmény egyenként 895 kW
Repülési jellemzők
Max. sebesség 462 km/h
Utazósebesség 293 km/h
Hatósugár 3219 km (2722 kg-nyi bombával)
Legnagyobb repülési magasság 10 850 m
Emelkedőképesség 4,6 m/s
Szárny felületi terhelése 185,7 kg/m²
Fegyverzet
Beépített fegyverzet
Bombák
  • 7900 kg-nyi bomba (elméleti)
  • 2300 kg-nyi bomba (általában nem repültek ennél nagyobb bombateherrel)
Háromnézeti rajz
Boeing B-17G.png

A B–17 Flying Fortress (magyarul „repülő erőd”) bombázót 1934-ben fejlesztette ki a Boeing cég az Amerikai Légierő számára. Az első repülési próbák 1935-ben, gyártása a következő évben kezdődött meg. A repülőgépből több mint 12 000 darabot készítettek. A bombázó becenevét a 11 db (G altípusnál már 13 db) 12,7 mm-es M2 Browning géppuskák által alkotott védelmi rendszer miatt kapta, aminek össztüzén keresztül az ellenséges vadászok alig tudtak átjutni. A második világháborúban minden fronton alkalmazták. Az amerikaiak a briteknek átadtak néhány darabot belőle. A védelmi rendszer gyenge pontja az orr rész kialakítása volt. Kitapasztalása után a német vadászgépek rendre a szembetámadás taktikáját választották. Amennyiben a repülőgép dugóhúzóba esett, gyakorlatilag nem lehetett belőle kivenni és nem lehetett elhagyni sem a centrifugális erő miatt. A gyártó csak 510 km/h sebességig garantálta a repülőgép repülés közbeni épségét, ezzel együtt erős szerkezete miatt jobb sérülésállósággal bírt a B–24 Liberatornál.

A leghíresebb B–17-es a Memphis Belle volt.

A háború után voltak olyan példányok, melyeket kereskedelmi célokra átalakítottak.

Tervek és fejlesztések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Model 299

1934. augusztus 8-án az Egyesült Államok légiereje beterjesztett egy indítványt egy új négymotoros bombázó építésére, hogy felváltsa a Martin B-10-est. Követelmények közt volt a 10 000 láb (kb. 3000 méter) magasságban való repülés 10 órán át és a 320 km/h-s sebesség. A légierő egy olyan bombázót szeretett volna, amivel meg tudta volna erősíteni támaszpontjait Hawaii-on, Panamában és Alaszkában. A versenyt egy "fly-off"-fal döntötték el az ohiói Daytonban. A Boeing a Douglas DB-1-el és a Martin Model 146-al indult.

A B-17-es prototípust a Model 299-ből alakították át. Tervezői E. Gifford Emery és Edward Curtis Wells voltak. Ezt kombinálták a Boeing 247-es szállítógéppel és a Boeing XB-15 kísérleti bombázóval. A B-17 2200 kg bombát bírt el és még volt rajta öt darab 7,62 mm kaliberű gépágyú. A 750 lóerőt Pratt & Whitney R-1690-es csillagmotorok biztosították.

A Model 299 első tesztrepülése 1935. július 28-án volt. A "Flying Fortress" (repülő erőd) nevet Richard Williams újságíró találta ki, amikor először meglátta a gépet. A Boeing gyorsan felismerte a névben rejlő sikert, ezért levédette.

A versenyen a Boeing terv sikert aratott. Frank Maxwell Andrews vezérőrnagy, aki a légierő főparancsnokságától volt jelen, azonnal felismerte, hogy a négymotoros gép sokkal hatékonyabb, mint a kétmotoros. Javaslatára a beszerzési osztály 65 darabot rendelt belőle.

Az összetört gép

A fejlesztési munkálatok tovább folytak. 1935. október 30-án az egyik tesztrepülés után a tesztpilóta elfelejtette behúzni a "féket". A gép elindult egy meredek dombon és összetört. A légierő vezérkara törölte a megrendelést és 133 darab Douglas B-18 Bolot rendelt helyette.

Mindezek ellenére a főparancsnokság - egy törvényes kiskapun keresztül - rendelt 13 YB-17-et. A YB-17 jelentősen más volt, mint a Model 299. Például erőteljesebb Wright R-1820-39 csillagmotor került bele.

Y1B-17 repülés közben

1937. március 1-je és augusztus 4-e között a cég leszállította a 13 darab Y1B-17-s bombázót a 2. bombázó csoportnak Virginiába. Mivel a bombázóknál előfordultak hibák, a cég elkezdte egy újabb, javított változat tervezését. 1939. január 1-jén a légierő átvette a B17A kombinációval jelölt gépeket.

1937 végén légierő 10 másik, szélesebb kormányfelületekkel ellátott gépet is rendelt. Ezeket 1939 júliusa és 1940 márciusa között szállították le.

A Pearl Harbor-i csata előtt a hadsereg kevesebb, mint 200 géppel rendelkezett, de a háború alatt a termelés beindult és a B-17 az egyik leggyakoribb bombázórepülőgép lett a hadszíntereken. Amikor 1945 májusában leállították a gyártást, 12,731 legyártott gép volt a statisztika.

Történelem[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A B-17-es első bevetéseit a második világháború alatt teljesítette. Először a Royal Air Force (Királyi Légierő), majd a USAF (Amerikai Légierő) nyolcadik légierejében került bevetésre a német ipari célok ellen.

A háború alatt 32 tengerentúli bombázócsoportot szereltek fel ezzel a géppel. A ledobott bombák mennyisége 650,195 tonna volt, ebből 451,691 tonna európai célokra esett.

A Királyi Légierő kötelékében[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Amikor Anglia és ezzel együtt a Királyi Légierő belépett a második világháborúba, nem rendelkezett nehézbombázóval egészen 1941-ig. Ezért a RAF kötött egy megállapodást az Amerikai Légierővel, hogy 20 darab B17C-est ad el nekik. Ezek első bevetésére 1941. július 8-án került sor Wilhelmshaven bombázásakor.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz B–17 Flying Fortress témájú médiaállományokat.

Lábjegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]