Polikarpov R–5

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
R–5
Polikarpov R-5.JPG
Az R–5 repülés közben

Funkció felderítő és könnyű bombázó repülőgép
Gyártó CKB (Nyikolaj Polikarpov)
Fő üzemeltetők Vörös Hadsereg (légierő)

Első felszállás 1928. szeptember
Szolgálatból kivonva 1944

Az R–5 az 1930-as években alkalmazott szovjet kétszemélyes, kétfedelű felderítő és könnyű bombázó repülőgép. Több mint 7000 db példányt gyártottak a típusból.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A repülőgépet a Nyikolaj Polikarpov vezetése alatt álló Központi Tervezőirodában (CKB) az 1920-as évek második felében tervezték az angol D.H.9A könnyű bombázó Szovjetunióban gyártott változata, az R–1 leváltására. A fából készült teljes méretű makett 1927 nyarának végére készült el, majd a CKB tervezőirodának is helyet adó 25. sz. Állami Repülőgépgyár 1928-ban elkészítette a prototípust, amely szeptemberben repült először. Az első prototípus még a Németországban gyártott BMW VI típusú V12 hengerelrendezésű motorral repült. Az 1929-ban lezajlott repülési próbákat követően, 1930-ban kezdődött el a gyártása. A sorozatgyártású példányokba a BMW VI motor szovjet licenc-gyártású változatát, a Mikulin M–17 motort építették. A sorozatgyártás alatt számos speciális típusváltozatát alakították ki, többek között a polgári légi közlekedés számára is gyártották szállító repülőgépként.

Az R–5 jelentős módosításával fejlesztették ki az 1935-től gyártott R–Z felderítő és könnyű bombázó repülőgépet.

Alkalmazása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A repülőgépet 1931-ben rendszeresítették a Vörös Hadseregben, amely az R–5 különféle változataiból összesen mintegy 5 ezer darabot állított szolgálatba. Az R–5 a szovjet légierő alapvető felderítő és könnyű bombázó típusa volt az 1930-as években. Több mint 100 repülőezred volt ezzel a típussal felfegyverezve.

Első harci alkalmazására a spanyol polgárháborúban került sor, a köztársasági csapatok oldalán. A Szovjetunió 31 db R–5-t szállított Spanyolországba. A gépek 1936 novemberében érkeztek meg és rövidesen be is vetették őket. A repülőgép azonban lassúnak bizonyul, ezért később csak éjszakai bombázóként alkalmazták. A polgárháború végére, 1939-re Spanyolországban már csak hét példány volt üzemképes állapotban.

A Szovjetunió először 1939-ben, a japán és szovjet csapatok között vívott Halhin-goli csatában alkalmazta az R–5-öt harci körülmények között. Ezt követően az 1939–1940-es téli háborúban vett részt, ahol a finnek több példányt zsákmányoltak, de nem használták őket. A típus a második világháború alatt is szolgálatban maradt, de már csak kisegítő feladatkörben, éjszakai bombázó és futár repülőgépként alkalmazták. A Szovjetunióban 1944-ben vonták ki végleg a hadrendből.

A repülőgép polgári változatából, a P–5-ből az Aeroflot mintegy ezer darabot használt teher- és személyszállításra. A teherszállító változat a pilótafülke mögötti tehertérben 400 kg-nyi terhet szállíthatott. Az utasszállító változat a megnagyobbított hátsó pilótafülkében két utast szállíthatott, egyes példányain már zárt utaskabint alakítottak ki. A repülőgéphez a szárnyak alá függeszthető utaskonténert is kifejlesztettek. A két konténerben hét–hét utast lehetett elhelyezni, így a törzsben lévő utaskabinnal együtt 16 utast is szállíthatott. A polgári változat még a második világháborút követő években is szolgálatban maradt.

1934-ben egy sítalpakkal és utas-konténerekkel felszerelt P–5 kulcsszerepet játszott az északi sarkvidéken a jég fogságába került Cseljuszkin gőzős személyzetének kimentésében.

Néhány példányt Irán és Törökország légiereje is alkalmazott.

Szerkezeti kialakítása és műszaki jellemzői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az R–5 kétfedelű, fából épített repülőgép. A törzs fa rácsszerkezet, melyet vászonnal borítottak. A szárnyak szintén faszerkezetek, rétegeslemez borítással. Egyes modernizált változatain a törzs hátsó része már faépítésű félhéj-szerkezet volt. Korlátozottan fémet is használtak a sárkányszerkezetnél, így például a motor burkolata és a szárny egyes elemei duralból készültek. Futóműve hagyományos, hárompontos. Néhány példányát ellátták VOZ–111, vagy 14SZK típusú rádió adó-vevővel. Az éjszakai bombázónak használt repülőgépek bal alsó szárnya alá 2 db 100 W teljesítményű leszálló fényszórót szereltek.

A sorozatgyártású repülőgépekbe a német BMW VI típusú V12-es folyadékhűtésű motor Szovjetunióban licenc alapján gyártott változatát, a Mikulin M–17 motort építették, amely egy 3,25 m átmérőjű fa légcsavart hajtott.

Az R–5 alapváltozat fegyverzete 1 db mereven rögzített, légcsavarkörön keresztül, előre tüzelő 7,62 mm-es PV–1 géppuska, valamint a hátsó pilótakabin mögött, forgathatóan felszerelt 1 db DA géppuska volt. A szárnyak alatt elhelyezett bombazárakra összesen 400 kg-nyi bombaterhelést lehetett függeszteni. Erre a célra a törzs alá két db DER–6, a szárnyakra 8 db DER–7 bombazárat szereltek fel. A későbbi, modernizált változatokon a PV–1 géppuska helyett SKASZ géppuskákat építettek be, és növelték a bombaterhelést is. Az egyes speciális típusváltozatok fegyverzete igen változatos volt. A csatarepülő változatoknál a szárnyakra is szereltek géppuskákat.

Típusváltozatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A sarkvidéki expedíciókhoz kialakított speciális változat, az AKR–5
  • R–5 – Az alapváltozat. Az első példányokat Klimov M–17B, az 1933 után gyártottakat M–17F motorokkal látták el. Összesen 4914 db-t gyártottak.
  • R–5S (Sturmovik) – Földi célok támadására kialakított csatarepülő változat, kiegészítő fegyverzettel ellátva.
  • R–5a – Úszótalpakkal felszerelt hidroplán-változat. MR–5 és MR–5bisz típusjelzéssel is ismert. 1934–1935 között 111 db-t építettek.
  • R–5T – Torpedóvető változat. A futóművet úgy alakították ki, hogy a torpedót a törzs alá lehessen függeszteni. 50 db-t gyártottak.
  • R–5SZSZSZ – Az R–5 javított, továbbfejlesztett változata. Csökkentették a légellenállást és növelték a fegyverzet tűzerejét. Több mint 100 db készült belőle 1935–1936 között. SZSZSZ típusjellel is ismert.
  • R–5D – Távolsági repülési rekordok elérésére kialakított speciális változat, csak egy darabot építettek.
  • R–5 Jumo – Német Jukers-dízelmotorral felszerelt kísérleti változat. Csak egy prototípus épült meg.
  • P–5 – Az Aeroflot részére kialakított szállító változat, Mikulin M–17B motorral felszerelve. 1940-ig mintegy 1000 db-t gyártottak ebből a változatból.
  • P–5a – A P–5 úszótalpakkal felszerelt változata. Csak kis példányszámban gyártották.
  • R–5L (Limuzin) – Két fő számára kialakított utaskabinnal ellátott változat, néhány db készült belőle 1931-ben.
Behajtható szárnyakkal felszerelt változat, a SON
  • P–5L – Korszerűsített utasszállító változat. Néhány példányt építettek 1933-ban.
  • PR–5 – Modernizált utasszállító változat. Fából készült félhéj szerkezetű törzzsel, négy fő számára kialakított zárt utaskabinnal. 210 db-t alakítottak át ilyen kivitelűre.
  • PR–12 – Az RP–5-n alapuló változat. Csak egy db készült 1938-ban.
  • ARK–5 – Sarkvidéki repülésekre kialakított változat, zárt és fűthető pilótafülkével. A szárnyak alá és a törzs két oldalára áramvonalas teherszállító konténereket szereltek.
  • LS (Ljogkij sturmovik)[1] – Földi célpontok támadására kifejlesztett, könnyű fegyverzettel ellátott csatarepülőgép. Dmitrij Grigorovics vezetésével alakították ki, csak egy db készült 1930-ban.
  • TS–1 (Tyazsolij sturmovik)[2] – Az R–5-ön alapuló, nehéz fegyverzettel felszerelt csatarepülő változat. Helyenként 6 mm-es páncélzatot kapott. Grigorovics vezetésével építették meg. Csak három prototípus készült. Összesen 10 db 7,62 mm-es géppuskát építettek az alsó szárnyak alá, valamint egy 7,62 mm-es DP géppuskát a második pilótakabinhoz, a légi lövész számára.
  • TS–2 – A TS–1 módosított változata új, nagyobb fesztávolságú szárnyakkal. Fegyverzete 11 db 7,62 mm-es PV–1 géppuska volt. 10 db-t építettek.
  • SON (Sturmovik oszobogo naznacsenyija)[3] – Szétszerelhető és behajtható szárnyakkal ellátott könnyű csatarepülőgép, amelyet repülőgép-hordozón történő üzemeltetésre szántak. A törzs alsó része a motor és a pilótafülkék alatt páncélzatot kapott. 30 db-t rendeltek, a repülőgép-hordozók építésének elvetését követően a programmal felhagytak, csak egy prototípus készült.

Műszaki adatok (R–5, 1930-ban gyártott első sorozat)[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tömeg- és méretadatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Hossz: 10,56 m
  • Fesztáv: 15,5 m
  • Szárnyfelület: 50,2 m²
  • Üres tömeg: 1969 kg
  • Felszálló tömeg: 3247 kg

Motor[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Száma: 1 db
  • Típusa: Mikulin M–17B V12-es folyadékhűtésű benzinmotor
  • Teljesítménye: 507 kW (680 Le)

Repülési adatok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Legnagyobb sebesség: 228 km/h
  • Leszálló sebesség: 104 km/h
  • Szárny felületi terhelése: 64,7 kg/m²
  • Hatótávolság: 800 km
  • Szolgálati csúcsmagasság: 6400 m

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Könnyű csatarepülőgép.
  2. Nehéz csatarepülőgép.
  3. Különleges rendeltetésű csatarepülőgép.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]