Kopács

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kopács (Kopačevo)
Templomtorony, paprikafüzér
Templomtorony, paprikafüzér
Közigazgatás
Ország  Horvátország
Megye Eszék-Baranya
Polgármester Varga Attila
Népesség
Teljes népesség 558 fő (2011)[1] +/-
Földrajzi adatok
Tszf. magasság 90 m
Időzóna CET, UTC+1
Elhelyezkedése
Kopács (Horvátország)
Kopács
Kopács
Pozíció Horvátország térképén
é. sz. 45° 36′ 07″, k. h. 18° 47′ 10″Koordináták: é. sz. 45° 36′ 07″, k. h. 18° 47′ 10″
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Kopács témájú médiaállományokat.

Kopács (szerbül Копачево / Kopačevo, horvátul Kopačevo) falu Horvátországban Eszék-Baranya megyében.

Az 1991-es népszámlálás szerint Kopácson 805 fő élt, ebből 610 magyar, 118 horvát, 32 szerb, 10 német és 35 egyéb nemzetiségű. Kopács 1991 szeptemberétől 1995 novemberéig a Krajinai Szerb Köztársaság fennhatósága alatt állt. A délszláv háború kitörését követően a lakosság fele (400 magyar lakos) elmenekült a településről. Lakossága 2001-ben: 608 fő.

Fekvése[szerkesztés]

Eszéktől 10 km-re északkeletre a Drávaszögben fekszik, közigazgatásilag Bellyéhez (horvátul: Bilje) tartozik.

Története[szerkesztés]

Ősi halászfalu, melynek vizekben gazdag mocsaras határa évszázadokig kedvezett e mesterségnek. A Duna és Dráva melletti hatalmas réteket a két folyó vize minden évben elöntötte és lakóinak biztos megélhetést nyújtott. I. Lipót császár a törökkel szembeni győzelmeiért Savoyai Jenő hercegnek adta, ettől kezdve a bellyei uradalomhoz tartozott. 1910-ben 1187, túlnyomóan magyar lakosa volt. A trianoni békeszerződésig Baranya vármegye Baranyavári járásához tartozott.

Az 1960-as években területét rezervátummá nyilvánították és megtiltották a halászatot. Az 1991-ben súlyosan megrongálódott református templomot a magyar kormány segítségével állították helyre. A gyülekezet Lelkészi Hivatala ad otthont a Horvátországi Református Keresztény-Kálvini Egyháznak. A falu lakosságának háromnegyede ma is magyar.

Parókiájuk csendjében a régi drávaszögi nagytiszteletű lelkész urak krónikaírás közben, ha olyan helyre érkeztek, amiről nem szólnak források, vagy az emlékezet is megkerüli, azzal mentegetőznek, hogy a századok setétségéből nehéz a késői maradéknak haszonnal forgatható, tanulságokkal járó eseményekről hírt gyűjteni és kihámozni. Kopács, a Drávaszög legdélibb településének története is olyan, akár egy szakadozott lánc: szemek hiányoznak belőle. De csoda-e? Olyan országúttól feküdt alig két-három nyíllövésnyire, amelyen a múlt századokban gyakran vonultak fel maguk körül mindent elpusztító hadak. Megszállók és felszabadítók. Még a település nevének eredete sem megnyugtatóan tisztázott: csak valószínűsíthető, hogy a magyar névadás szabályai szerint puszta személynévből keletkezett. Bár szervezett régészeti feltárás nem folyt a falu területén, néhány véletlenül előkerült leletmaradvány azt támasztja alá, hogy régóta telephelyet kínált ez a vízparti vidék. Így például 1967-ben jelentős római leletet találtak helybéli fiatalok: a Kisszakadásnál a földből Jupiternek emelt római fogadalmi követ emeltek ki.

A régészek azt is feltételezik, hogy Kopácsc (Ad Labores?) volt az első erőssége a római limesnek a Dunántúlon, a Duna mentén. Annak a hadiútank oldalában állt, mely Mursaról (Eszékről) indult ki a Kopácsi-réten keresztül, s a mocsaras vidéken haladt tovább. Ennek a hajdani erősségnek a környékéről szórvány pénzleletek is előkerültek Tiberius (Kr. u. 14–37) és Arcadius (383–408) uralkodásának köztes időszakából.

A Krisztus utáni időkből a települést XIII. századi oklevelek említik először. Kopács 1212 előtt „részben Kilián fia Mojs és Uz fia, valamint a Sz. Mihály-egyház, részben Baranyavár birtoka volt. 1212-ben II. Endre a Kopács mocsárnak Baranyavárhoz tartozó É-i részét 3 halászóhellyel Győr nembeli Poth nádornak adományozta és határait leírta. Arról is rendelkezik, hogy a Gorba és Sarch halastó egészen Poth comesé, míg kétharmad rész a Sz. Mihály-egyházé (a baranyai vagy a bátai apátságé), egyharmad Poth ispáné; viszont a víz kiöntésekor a Nagyhegy felett talált halak ⅓-a a Sz. Mihály-egyházé és ⅔-a Poth ispáné. A Duna közepén levő sziget fele a Csemény nemzetségé, fele Pothé”. 1271-ben V. István megújítja II. Endre és IV. Béla adományát, Kopács birtokról Poth nádor unokaöccse, Óvári Konrád részére. A lakatlanná vált Kopács földet 1292 előtt Lőrinc nádor fia, Miklós elfoglalta Konrádtól, ezért III. András megparancsolta „János baranyai főispánnak, hogy Konrád mesternek, István fiának, adassa vissza Baranya vármegyében a Dráva mellett fekvő Kopács nevű örökös birtokát, melyet tőle Bakó Miklós hatalmasul elfoglalt, s ezen kívül Konrádnak Kemény mester, Lőrincz fia, részéről is tétessen eleget”. Miklós vállalta, hogy visszaadja, 1299-ben Konrád azonban újból tiltakozik, hogy e földet a Szt. Zsigmondról nevezett templommal és halas tavaival együtt Miklós elfoglalta” A pécsi káptalan egy évjelölés nélküli, áldozó csütörtök utáni hétfői napon keltezett levélben III. András királynak jelentette is, hogy Tamás királyi udvarbíró parancsa értelmében hiteles emberét kiküldte, kinek jelenlétében Géresdi Tamás királyi ember Konrád mestert Kopács helység birtokába, melyet tőle Miklós, Lőrincz nádor fia, hatalmasul elfoglalt, visszaiktatta.

E tájban névalakja az okiratokban kisebb eltérésekkel többször előfordul: Kopach (1212), Kopach (1264), Chopuch (1271), Kopach, Kupach (1292), Kopach, Kopoch, Kopach (1290-1300), Kupach (1302). Említi még a pécsi káptalannak Konrád mester érdekében kiállított 1299. évi bizonyító oklevél. Kupach (1302., 1339.), Kopach, Kupach (1402). „1481-ben Bodola mezőváros tartozéka, s már előbb is a Marótiaké. Hihetőleg azonban csak részben.” 1564-ben új gazdája van, Henyei Miklós, rövid időre azonban kicsúszott kezéből. A Kerecsényi család ugyanis, köztük László, a hatalmi harcok során Izabella mellől átpártolt Ferdinánd királyhoz, aki ezért a családot bőségesen ellátta adományokkal. [Kerecsényi] „László mindjárt a Baranyában fekvő Darócz és Kopács nevű birtokokat kérte föl, melyek az Izabella-párti Henyey Miklóséi voltak. Daczára a sógorsági viszonynak, László nem vonakodott Henyei romlásával vagyonhoz jutni. De midőn a nyert adománylevél értelmében a Henyeiek kivetésére került volna a sor, rokonok és jó barátok közbeléptek, mire László is meggondolta magát, Henyeivei kiegyezett, s a nyert birtokokat a zalavári convent előtt neki visszaadta. Ezentúl az atyafiságos egyetértés köztük meg nem szakadt.” A XVI. század derekán a település sanyarú sorsra jutott: a török feldúlta, s amikor Hans Dernscwan 1555-ben követségben Eszékről keresztülhaladt a vidéken, ezt írta: „Laskóig néhány sivár falun át vagy ilyenek mellett vezetett utunk, mint például Kopács és Daróc; mindenütt elhagyatott, fölperzselt templomokat láttunk.” Amikor már török kézre került, Kászim pasa kiváltságos vakuf birtoka lett. Jövedelméből a közeli Eszéken dzsámikat, iskolákat működtetett, ezenkívül a szegényeket is támogatta. A történészek szerint azonban az effajta birtokkonstrukció a vagyonmentésnek is kedvelt formája volt. Ez a kivételes státus sem tudta azonban megvédeni a települést. Amikor Lotaringiai Károly főherceg főparancsnoksága alatt Buda ostromára készült az Európából verbuvált Szent Liga hadsereg, a felmentő török hadsereg élelmezését részben a Drávaszög területéről oldották meg. A katonák fosztogattak, rekviráltak. Amikor 1686-ban Buda vára elesett, a visszavonuló török csapatok elözönlötték Baranyát.

Ahogy végképp lehanyatlott a török félhold, I. Lipót a környező falvakkal Savoyai Eugennek adományozta a többi dél-baranyai jobbágyfaluval együtt, aki létrehozta, és örökös ura lett a bellyei domíniumnak. Halála után javai visszaszálltak a koronára, majd a Habsburg-család tulajdonába kerültek. Albrecht az ország egyik legvirágzóbb, korszerű nagybirtokává fejlesztette. A település helye évszázadokon keresztül sem változott. Ha jött az ár, elmosta a házakat, de a halászősök mindig újjáépítették Kopácsot azon a helyen, ahol a löszpart találkozott az ártérrel, mert nem tudtak elszakadni az életet adó víztől.

A falu első ismert pecsétjének lenyomata 1773-ból való: 25x23 milliméteres, köriratán SIGILL KOPACS 1773 olvasható, s közepén lebegő ekevas és csoroszlya látható. A Bellyétől keletre elterülő település a második világháborúig élt a nagybirtok árnyékában. Ma a pélmonostori község része.

Lakossága évszázadokon át dacolt az erre portyázó, zsákmányra éhes hadakkal. Nem sikerült elűzni őket, megmaradtak helyben, a Belső-Drávaszögben, amelynek lakossága önálló népcsoport. Éppen folytonosságának köszönhető sok régiességet megőrző népi kultúrája, amely már a múlt században felkeltette a kutatók érdeklődését. Vályi András többkötetes geográfiai szótárában a településről fontosnak tartotta leírni: „Kopács, magyar falu, Baranya vmegyében, közel a Dunához, ut. p. Eszék 1 óra. Lakja 1350 ref., 20 kath. Ref. anyatemplom. Határa nagy kiterjedésü de lapályos; szénája, nádja, halastava bõséggel. A bellyei urad. tartozik.” Leírását szinte szó szerint Fényes Elek is átvette: „Kopács, magyar falu, Baranya vmegyében, közel a Dunához, ut. p. Eszék 1 óra. Lakja 1350 ref., 20 kath. Ref. anyatemplom. Határa nagy kiterjedésü de lapályos; szénája, nádja, halastava bőséggel. A bellyei urad. tartozik” – írta róla. Albrecht főherceg bellyei uradalmáról Bécsben 1883-ban elkészített leírásban a szerző Kopácsról írja: „E helységben 1363 magyar lakik, közöttük többen a sertéshizlalás és sertéskereskedés által bizonyos jómódú vagyonosságra tettek szert. A halászat szintén a lakosság kedvencz foglalkozásához tartozik.” A Magyar Nyelvőr az 1880-as évekből közölt híradásokat a drávaszögi halászfaluról. Császár Lajos, jó szemű kopácsi tanító főképpen népnyelvi adatokat jelentetett meg, de gyűjtéseiben akadnak népköltészeti műfajok is: anekdoták, népi játékdalok, mondókák, mesék, mondák. Rajta kívül huzamos ideig nem akadt senki, aki további hírt adott volna a vidék gazdag és változatos népéletéről, folklórjáról. Várady Ferenc monográfiájában lelkesedéssel szól a táj színes szokásairól, népéletéről. De az ő lobogása sem volt elég ahhoz, hogy tartósan megakadályozza a Drávaszög, Kopács kicsúszását az érdeklődés látóköréből. Azért nem volt teljes a némaság. Időközben a polihisztor Herman Ottó is eljutott a halászfaluba, s tapasztalatait leírta halászati monográfiájában! A kíváncsiság, a megismerés lángja hosszabb szünet után Tagán Galimdzsán 1941-es gyűjtőútja és egy véletlennek köszönhetően az 1942-es Táj- és Népkutató Intézet kopácsi gyűjtése nyomán ismételten fellobbant. Tálasi István, Laskó szülötte vezetett egy lelkes csoportot, amelynek tagja volt Farkas Tibor, Görög Imre, Hilscher Rezső, Jánosi György, Kardos László, Katona Imre, Kiss Sándor, Kornyicsák Ernő, Kozák István, Schleich Lajos, Szalay Károly és Szepessy Imre. A fiatal egyetemi hallgatókat tanáruk a népélet teljes feltérképezésére, komplex vizsgálatára serkentette. 1942. július 18-án kezdték meg gyűjtőmunkájukat a néprajzi, szociográfiai, egészségügyi, gazdaságtörténeti érdeklődésű fiatalok. Július 31-én összegezték tapasztalataikat a tábor mindennap vezetett naplójában. Hazatérve rendezték jegyzeteiket, majd ötezer lapra kiírva átadták gyűjtésüket a Tájkutató Intézetnek. A forrásértékű anyagot, amelyre e dolgozat is biztonságosan támaszkodott, ma a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Adattára őrzi. Köszönöm a Múzeum vezetésének, hogy feldolgozás céljára rendelkezésemre bocsátotta. Sajnálatosan a gyűjtést szervező és irányító Tálasi István professzor feljegyzéseinek nyoma veszett.

Ez idő tájt a páratlanul szép és eredeti népművészetéről Gönyey Sándor gazdagon illusztrált nagy tanulmányában rajongással számolt be a drávaszögi, közöttük a kopácsi főkötők finomságáról, a tájból, a vízi világból merítkező díszítményekről, a páratlanul gazdag, csapongó fantáziáról, amellyel meg voltak áldva az ügyes kezű drávaszögi asszonyok. Fürge ujjuk nyomán születtek meg az egyedi, leheletfinom női fejfedők, a főkötők. A sok ősiségét megőrzött Kopács halászata sem kerülte el figyelmét, tanulmányban számolt be róla. Ugyanezen a helyen foglalkozott a vidék néprajzi körülhatárolásának problémájával, emellett ismertette a viseletet. A Táj- és Népkutató Tábor legeredményesebb és legszakszerűbb gyűjtője Katona Imre volt. Útjáról többek között meséket vitt magával, s kóstolónak számított a nyolc legszebbet közreadó Csalóka Péter. Az időközben érett kutatóvá és a néprajzot okító egyetemi tanárrá serdült Katona Imre húsz év múlva újból felkereste a halászfalu mesemondóit, s a gyorsírásos lejegyzési módszert a magnetofonos gyűjtéssel cserélte fel. A legszebbekből és a már megjelentekből Sárkányölő ikertestvérek címmel készített válogatást. Eligazító tanulmány és jegyzetek kíséretében harminc meseszöveget adott olvasói kezébe. A mesegyűjtésbe bekapcsolódott Pataky András tanító is: ő tucatnyival gazdagította a kopácsi mesék számát. Időközben a falut felkereste Penavin Olga, a jugoszláviai magyarság ismert kutatója, aki munkatársaival szintén gyűjtött meséket. Zömük nyomtatásban megjelent. Kopács népköltészeti gazdagságát egyéb műfaj is alátámasztotta: Katona Imre és Pataky András 33 népballadát tett közzé. A baranyai táj múltjának kutatásához, az érdeklődés fokozásához a népélet, a népköltészet megismerése iránt nagy ösztönzést adott Baranyai Júlia esszéstílusban megírt könyve, amelyben külön fejezetet szentelt Kopácsnak.

Az 1970-es évek közepén, illetve végén született meg az a terv, amely célul tűzte ki a drávaszögi népköltészeti műfajok bemutatását. Katona Imre és Lábadi Károly szeme előtt az lebegett, hogy a részmunkálatok révén majd kikerekedjen a Drávaszög néprajzi monográfiája. 1980-ban jelent meg az Erdők, mezők, vad ligetek népballada-gyűjtemény, amely Kopács teljes balladakincsét tartalmazza. Kisepikai műfajokat bemutató sorozat indult, amely a találósok, szólásfélék tízezres adathalmazát tette közkinccsé. A gyűjteményekben Kopácsnak mindenkor előkelő hely jutott. Lábadiné Kedves Klára újabb „műfajfeltárással” gyarapította az alfalusi, kopácsi néprajzi kiadványokat: a játékkincset gyűjtötte össze és rendszerezte korszerű, tudományos szempontok szerint. Egy népköltészeti antológia a lírai műfajok gazdagságáról adott áttekintést. Közben több tucatnyi kisebb cikk vagy tanulmány tért ki Kopács néprajzára. A község életében vízválasztót jelentett az 1991-es esztendő: a szerb-horvát háború borzalmai elől a lakosságnak majd egyharmada elmenekült. A sors kiszámíthatatlansága következtében azonban „a háborúban hallgatnak a múzsák” szállóigét több új kopácsi könyv, illetve könyvfejezet cáfolta meg. Számszerűleg tekintélyes irodalma van Kopácsnak. Ez a munka most arra vállalkozott, hogy mint az ötvös teszi, a szétszórt ékköveket egyetlen foglalatba rakja, s kikerekedjen belőle az az egységes kép, amely együtt mutat meg minden értéket. S ebben az idő íve sem lebecsülendő: gyakorlatilag a XIX. század elejétől származnak értékelhető adatok. Ez az ív azonban meg-megtörik, mert a folyamatosság ilyen vagy olyan okok miatt, mint a film, megszakad. A fejtegetés, a következtetés sokszor nem jut el a máig: a háború meghiúsította a további kutatásokat, kiegészítő gyűjtéseket. A metszetek mégis jók arra, hogy a falu és társadalmának átalakulását, a hagyományőrzés mechanizmusát, törvényszerűségeit bemutassák. Hiátusban, sajnos, nem szűkölködik a vállalkozás: a korábbi gyűjtők érdeklődési köre mindenkor behatárolt volt, s az embertudománynak csak egy-egy területéről készítettek felvételt. A népi lírában például Kopácson jelen voltak az 1848-as dalok, a történeti énekek csoportja, mégsem kerülhettek be nagyobb számmal a feldolgozásba. Egyetlen oka van: a horvátországi háborúban odaveszett az adattárnak az a része, amely ezeket tartalmazza. Akárcsak a fényképek jelentős hányada. A lejegyzés módja gyűjtőnként váltakozott. E másság tiszteletben tartásával kerültek egymás mellé az eltérő leírt szövegek. Azok a hiedelemmondák és egyéb közlések sem maradtak ki, amelyeket nem minden esetben szó szerint írtak le, bár gyűjtőik azért igyekeztek a tájnyelv fordulatait megőrizni. Ma már ezek is pótolhatatlan kútforrások. Pótolhatatlanok, akár a könyv bármely fejezete, sora, fényképe, rajza, mert egy elmerülő világ képéhez tartozóak. Akár a nyelvemlékek. A falun végigsöpört háború ugyanis egy világot tört szét százezer darabjára, s ezeket a képzeletbeli-valós cserepeket már sohasem lehet úgy összerakni, ahogy korábban volt. A szándék már egy másik világ, egy másik könyv témája lesz. A mostani igyekezet pedig ugyanolyan, mint a Kopácsi-rétben a halpikkelyes vizekben álldigáló girbegurba szakállas sok fűzfa, meggyökeresedett, fává lett marázsakaró. Jelképe, metaforája egy atlantiszi világnak.

Népessége[szerkesztés]

Kopács népe és társadalma

Népességének nagyságáról az első nem pontos, inkább csak megközelítő becslést segítő forrás a XVI. század végéről, 1591-ből való, s török adóösszeíróktól származik. Az adózó nép lajstromba vételét a Drávaszögben korábban, például 1554-ben, 1575-ben is megtették, ám az adózó falvak közül hiányzik neve. Baranyai Júlia még azt hitte, hogy Kopácsot azért nem említi a török adókönyv, mert népe ott volt „Talán a Duna vadvizei és nádtengere között egy hozzáférhetetlen dörömbön” – majd tűnődését egy kérdéssel toldja meg –, „talán a halászok nem fizettek adót?”2 Időközben a kutatás kiderítette, hogy 1591-ig azért nem adtak róluk hírt az adóösszeírók, mert a falu kiváltságos alapítványi birtok volt, s nem tartozott a baranyavári defterdár hatáskörébe. Kopacs, ahogy nevét törökösen írták, Kászim pasa vakuf birtokához tartozott.3 Az 1594. évi lakosságának lélekszámára a török „kapu” adóegységből lehet következtetni. Ha ezt az egységet háztartásnak tekintjük, negyvenötöt írtak össze belőle4, s a városokat követő nagyobb falvak közé tartozott 200–230 lakójával. A török félhold baranyai hanyatlása után például 1696-ban valamelyest csökkent az adózók száma. Harmincnégy ilyen személyt vettek nyilvántartásba. 49 (!) család elvándorolt, Sepsén talált menedékre.

Az 1711. és 1712. évi összeírásból annyi derül ki, hogy alig egy tucatnyi telkes jobbágy neve került nyilvántartásba. 1714–15-ben a telepesek száma 46, azok fiai vagy testvérei 8-an vannak, a nőtlenek száma hat, és egy zsellér szerepel a listán.6 Tíz esztendővel később, 1724-ben a telkes gazdák száma 59, fiaiké és testvéreiké 16, a nőtleneké 10, a zselléreké 3, az özvegyeké 2.7 Látható a gyarapodás. 1748-ban 49 telepes élt Kopácson, fiaik és testvéreik 13-an voltak. 10 nőtlen, 15 házas zsellér és 8 hazátlan zsellér neve került a listára. Az első magyarországi népszámlálás biztosai 1784 és 1787 között Kopácson már jóval többet, 156 családot találtak. A tényleges lélekszám 787, ebből 404 volt a férfi, 386 a nő (a nemek meghatározása valószínűleg pontatlan, mert az összlétszámnál hárommal több szerepel). Ettől kezdve gyors iramban kezd növekedni a falu lélekszáma. Legtöbb lakója 1869-ben volt: 1412. Utána fokozatos a csökkenés. 1961-ben még némi emelkedés tapasztalható, ám a fogyatkozás újból jelentkezik, s még napjainkban is tart. Az 1991-es háborús események körülbelül a lakosság egyharmadát sodorták el. A századfordulót követő népszámlálások figyelembe vették Kopács tartozékait. Ez volt „Drávafok vagy Drávatorok gőzhajózási állomás és távírda (amely) a századfordulón létesült. Hulló, kis puszta a Duna–Dráva egybeömlésétől É-ra. 1914-ben 8 lakója volt. Kisbajár puszta és Nagybajár erdőőrlak neve a múlt század második felében kerül elő. 1914-ben egyikben és másikban 3 lakó élt. Pokliczel, másként Pohlsziget lakóinak száma 1914-ben 5 volt. Petres pusztán már a múlt század elejétől élt 2–3 család, 1914-ben 28 lakója volt. Pusztadály tanyán 1914-ben egy család lakott. Vémely pusztán a múlt század eleje óta él egy-egy család.”

A XIII. századtól fogva a hódoltság másfélszáz esztendejének emberpróbáló viharai ellenére, a világégések dacára a lakosság megőrizte folytonosságát és magyarságát. A XIX. század elején a betelepülőkkel kevés német, majd délszláv lakosság érkezett. A németek száma 1910-től fogyatkozott, a délszlávoké nőtt. A cigányok elterjedtségéről az 1775., 1777. és 1779. évi első cigányösszeírások adnak felvilágosítást. Kopácson tíz családot írtak találtak. 1942-ben olyan összbenyomás alakult ki, hogy „A kopácsiak büszkén hangoztatják magyarságukat, sokszor hallani minden kisebb dologban, mikor nyilatkoznak: – Hiszen magyarok vagyunk. Azt tartják, hogy ilyen község nincs több az országban, s tudják, hogy őket a környék hírős kopácsiaknak nevezi. Ezt avval magyarázzák, hogy itt sok a pénz. Nagyon közlékenyek, barátságosak, mindenki mindenkinek köszön. Minden új helyzetben alkalmazkodnak, mert értelmes fajta. Hibáik és erényeik teljes tudatában vannak.”

A nem maguk fajtájáról, nemzetiségtől függetlenül, megvan a minősítésük: „Jellemző, hogy a bezdáni magyarokat a kopácsiak következetesen tótoknak nevezik, noha jól tudják, hogy azok is magyarok. A dalmátok neve Kopácson licsány. Noha nincs a faluban zsidó, szidják őket, mert Eszéken nagyon leverték a zöldségárakat. A pesti halkereskedőkkel is volt kapcsolatuk. Ész dolgában különbnek tartják magukat még a németeknél is, ezek pedig a legelső helyet foglalják el a kopácsiak nemzetiségi értékítéletében.”

Lakosság alakulása
Év 1784 1857 1869 1880 1890 1900 1910 1941 1948 1961 1971 1981 1991 2001
Lakos (fő) 787 1330 1412 1355 1284 1251 1187 942 934 1003 913 826 805 608

Az etnikumok közötti viszonyt tükröző megnyilatkozásokban, elsősorban a nemzetiségcsúfolókban helyet kaptak mind pejoratív, mind értékelő vélemények. Bármilyen elmarasztaló véleményt mondtak ki más nemzetbeli embertársaikról, felismerték annak fontosságát, hogy megtanulják a körülöttük élők nyelvét. A megértésben, a kereskedésben ugyanis egyaránt hasznosították nyelvismeretüket, mert „Vándorlelkűek a kopácsiak. Szeretnek messze menni. Bennük él, hogy mindenben elsők akarnak lenni. Ha az egyik megtudja, hogy sokat keresett paradicsommal, a másik a következő évben még többet akar.”

A nyelvtanulás egyik iskolája a cseregyerek-rendszer volt: „ A 70-es és 80-as (1870-es L.K.) években a kopácsiaknak szölleik voltak Kisfalud, Sepse környékén. Ezekkel voltak csereviszonyban. Az itt való németek elküldték gyerekeiket magyar szóra Kopácsra, amazok meg a magaikat német szóra. 12 évnél nagyobbacskák kerültek így el. Évente 5–6 is elkerült a faluból. Így ment ez vagy két évtizeden keresztül. Valóban tudtak is az öregek németül. A cseregyerek dolgozott a gazdaságban [...] Szerb is került errefelé nyelvet tanulni. Kácsfaluból. Viszont nem (azaz Kopácsról nem mentek oda. L. K.).”

Kopács nemzetiségei
Év Magyar Horvát Szerb Német Egyéb Összesen
1880 1290 1 39 25 0 1355
1910 1121 0 2 59 5 1187
1941 919 3 16 3 1 942
1948 860 28 25 14 7 934
1981 565 67 14 6 174 826
1991 610 118 32 10 35 805
2001 465 115 9 4 19 608

Földrajzi adottsága[szerkesztés]

Rét

A természetföldrajzi adottságok gyakorlatilag meghatározóan beleszóltak a helyi társadalmi munkamegosztásba, a társadalmi tagozódás menetébe. Gyökeres fordulat a lakosság életében akkor következett be, amikor Savoyai Eugen herceg, a török elleni harcban múlhatatlan érdemeket szerzett tábornagy, 26 falut, köztük Kopácsot, kapott adományba az uralkodótól. „Ebből alakult ki a bellyei domínium, amely halála után, 1736-ban a kincstárra szállt. A század második felében az uralkodó, Mária Terézia a bellyei uradalmat leányának, Mária Krisztina főhercegnőnek adományozta, akitől 1804-ben férje, Albrecht szásztescheni herceg örökölte. Utána a domínium fogadott fiára, Habsburg Károly főhercegre szállott. Az uradalom egy része 1945-ig megmaradt a Habsburg-család kezén.”Államosítása következett, s helyén megalakult a Bellye Mezőgazdasági-Ipari Kombinát, amely végül is kiterjesztette vonzáskörét az egész Dél-Baranyára.

A hatalmas kiterjedésű birtok nemcsak a környék, hanem az ország egyik legkorszerűbb mezőgazdasági birtoka volt. A kurucok és rácok 1704. évi hadjárata után azonban még lehangoló képet mutatott a Drávaszög: a falvakat kirabolták, a lakosságból sokat megöltek. Az 1711. évben Esterházy Pál nádor parancsára baranyai házösszeírás kezdődött részben a károk számbavétele érdekében. Kopácson Dömötör István bíróságának idején mindössze 18 jobbágyat találtak. Ezenkívül azt jegyezték meg, hogy a „barmokat a kurucok hajtották el”.17 Ha a XVII–XVIII. századi országos állapotokat vesszük összehasonlítási alapul, a domínium jobbágyságának élete némileg elviselhetőbb volt. „A bellyei uradalom 1736-ban évi 8 napi robotot követelt jobbágyaitól. Kevesebb, mint másutt.”18 Az 1736-ban Dullersperg Ferdinánd által készített Conscriptió szerint a település lakosai örökös jobbágyok, de még nem történt meg a terület sessióra, jobbágytelekre történt felosztása. Határa a be-betörő dunai és drávai áradások következtében igen szűk, ezért az uradalom lehetővé tette a lakosságnak, hogy kilenced fejében keskenyerdői területeket műveljen. Halászok szép számban élhettek, a kifogott hal egyharmadát kötelesek voltak leadni az uradalomnak. Egy harminc évvel későbbi, a bellyei kincstári uradalom összeírásában azt rögzítették, hogy a község területe elég nagy, a szántó és a rét is elegendő, ha az árvizek el nem veszik. Az állandó árvizek miatt vagy a nagy szárazságok idején emiatt bárkinek engedélyezett a kaszálás a mocsaras rétben, kivéve, ha az uraságnak kötelesek kaszálni. Régi szokás szerint földesuruknak évente ötszáz forint árendát fizettek, amit a lakosok egymás között felosztottak. Az egyetlen szabómester mentesült ez alól, ő külön hat forint taxát rótt le. A faluközösség nem rendelkezett saját erdővel, a tűzi- és épületfát az uradalom engedélyével a bellyei erdőből szerezték be. Halászatot szintén az uradalom beleegyezésével űzték a korábban meghatározott bér fejében. A falut az összeírás úgy jellemezte, hogy lakói reformátusok, jó anyagból épült a templomuk haranglábbal, volt lelkészük és iskolamesterük. Az első magyarországi népszámláláskor 1784 és 1787 között Kopácson 133 ház állott.

A telekszám 1820-ban 45 volt, a szabadságharc évében 46 egész és négynyolcados.20 A gazdaságok száma 1895-re elérte a 283-at.21 A jobbágyfelszabadítást követően a lakosság kezdett a földbirtok és az állatállomány nagysága alapján polarizálódni. Földművelők, állattartók, halászok és zsellérek alkották a lakosságot. Amikor 1865-ben megtörtént a község határának a felmérése, nyilvánvalóvá vált a telkes gazdák birtokának tényleges nagysága: 2926 hold volt tulajdonukban.22 Az 1885-ös állapotokat így festette le a község káplánja. „Ami a község vagyoni állapotát illeti, elég jónak s a tagosítás (1874-ben L.K.) megtörténte óta rendesnek mondható. Van 50 telek földje tiszta reform. községnek (egy izraelitát s pár róm. kath. vall. kivéve). Ez az 50 telek ¾, 2/4, ¼, ⅛, 1/16-od részben van egyesek tulajdon birtokában. Vannak ezeken kívül házas és nem házas zsellérek – vagyontalan szegények, kiknek már alig számba vehető vagy éppen semmi illetékök nincs, a kik tehát napi keresményökre vannak szorítkozva, hogy megélhessenek. Ezen szegények számára munkaerő kereslet az esztendő minden szakában van a szomszéd Slavoniai uradalmaknál, hol jól megfizetik a munkát. Éppen ez igen jó pénzkereseti forrása több magyar község népének.”

A polgárosodást, a mezőgazdaság korszerűsítését az is siettette, hogy közel volt Eszék nagy felvevő piacával. Ez a geopolitikai helyzet máig döntően beleszólt a község életébe, hiszen általa azokat az előnyöket élvezhette, amelyek Eszék természetes vonzásközpontisága nyújtott, s ily szempontból fekvése a legkedvezőbbek közé tartozik.24 Uralkodó a középparaszti réteg lett, közülük pedig azok emelkedtek ki, akik legkorábban felismerték a kedvező fekvésben rejlő lehetőségeket, s olyan árut, elsősorban zöldségféléket kezdtek termeszteni, amelyek jóval nagyobb bevételhez juttatták őket. Az 1880-as évektől a felemelkedést siettette a részesbérlet-rendszer is, amely elsősorban a vállalkozó kedvűeknek lett alkalmas, akik negyedébe-felébe felfogadott munkából jelentős hasznot zsebeltek be.25 A második világháborúig lényegében ezek az alkotóelemek járultak hozzá a rétegeződéshez. Az 1942-es felméréskor született, középbirtokosról készült portré akár a többi gazdaságra általánosítható is lehet: „14 lánc földje van. Gabonát termesztenek rajta. Napszámos díj 4–5 P. koszttal kapálásnál. Aratás részből történik 1/12-ben. Idén a márciusi hó tönkretette a búzát, fele kereszt van talán, mint tavaly. A Duna pusztán soknak volt bérlete, amit az uradalom lassan visszaszedett. Itt voltak tótok is, azok foglalkoztak kertészettel. Jelenleg a Futurának kell átadni a terményt. Kopácson általában nem elég a takarmány, a ló kevés, a szarvasmarha szintén. A világháború előtt nyúltenyésztés volt kevés mértékben. A piac miatt foglalkoztak tyúkkal, libával. Itt nem elég a trágya, de a műtrágyát nem használják, régebben jobb volt a helyzet ezen a téren, amikor még nagyobb volt a marhatartás. A világháború miatt szűnt meg a nagyobb mértékű marhatartás. A községi legelőre a nincstelenek is kihajtották állataikat, s ezért darabszám szerint legeltetési díjat fizetnek. Eszékre, ill. a hídhoz most csak zöldségfélét lehet vinni (ti. ott országhatár húzódott L.K.). A többi terményt a környező falvakba vagy Pécsre szállítják. Pécsre vonaton gyorsáruként. Beszerzés a szerb idő alatt Eszékről történt. A város közelségéből s a nép gyors alkalmazkodóképességéből alakult ki az újítások iránti rendkívüli fogékonyság, és annak igen gyors elterjedése... Vetésforgó: kukorica, árpa, búza... Az itteni föld természetének legjobban a búza, kukorica, árpa felel meg. Tavaly pl. 12 méter (mázsa) volt búzából egy láncon, most 6, adagban 8–10. Részes munka: ½, ¼: a bérbeadó szántja, a részes beveti, kapálja, betölti (kukoricánál). Az ½-es mindent maga végez (a szántást is). Kertészet: Eszék miatt a háború után jobban kezd terjedni, most mindenki foglalkozik vele. Először borsót és zöldbabot, majd kukoricát, paradicsomot, pár éve paprikát termelnek.”26 A birtokviszonyok 1942-ben ezt a képet mutatták: mindössze egyetlen gazda tulajdonában volt 95 katasztrális hold termőföld. Második helyen 35 holddal ugyancsak egyetlen ember állt. 20–30 hold területű birtoktesttel három személy rendelkezett. Összes területük 70 katasztrális hold. Legtöbb a 10–20 holdas, ők 28-an voltak. Összes területük 397 hold. A törpebirtokból, 5–10 hold közöttiből 36 volt. Öt holdig 729 személy birtokolt összesen 1460 hold földet. A faluban, amikor ez a felmérés készült, 60 személy űzte a halászmesterséget. Nem ahhoz a foglalkozási csoporthoz tartoztak, amelyik társadalmi és anyagi felemelkedéshez jutott, ám a „Halászoknál ritkán megtörténik, hogy a halászatból vesz kevés földet. Pl. Bálint József 3 lánc földet vett. De ez ritka és sokszor csak az idegenek, a bevándoroltak vesznek a keresetükből házat és egy kis kertnek való földet.”

Ezért is érthető az a malícia, amely megbújt a korabeli szóbeszédben: „A nők inkább halászhoz szerettek férjhez menni, mert a halász feleségének nem kell annyit dolgozni.” A halászmesterség igazából mégiscsak az eltelt fél évszázad alatt sorvadt el. Legfőbb oka az volt, hogy a kopácsi halászivadékokat a határrendezések, lecsapolások, árvízmentesítések, államosítások megfosztották a halászóvizektől. A nincstelenek azt mondogatták magukról, hogy „zsellérségben vagyunk.” Olyan réteget alkottak, amely a falu múltjában mindenkor kimutatható volt: 1715-ben egy, 1721-ben hat, 1728-ban hét, 1748-ban tizenöt, 1752-ben tizenkilenc élt belőlük. A földdel nem rendelkező, elszegényedett személyek száma, ha nem is ugrásszerűen, növekedett. Századunk negyvenes éveiben 35–40-re rúgott a napszámosok létszáma, akik sorsa tulajdonképpen a zsellérekével ért fel. Úgy jellemezték őket, hogy „Többnyire napszámba mennek, vagy ha a halászfogás van, akkor elmennek halászni.” „A zsellérek suba alatti mellékjövedelme az ívó ponty halászata. A legtöbbnek az egész tavaszi jövedelme megjön belőle. Kenyér nélkül az itteni munkás sohasem maradó, hisz még tapogatóval is szerez annyit, amennyi hosszú időre elég.”

Anyagi tehetségük csak azt tette lehetővé, hogy megvásárolták a faluszéli kisebb házakat: „Nagyrészben a Baksádon laknak. Egy részük idevalósi, de sokan vannak bevándoroltak is. Napszámos munkát vállalnak az uradalomnál és a polgároknál. Az aratást részben vállalják, hogy legalább kenyerük meglegyen. Most 8 P[engő]. a napszám koszt nélkül. Háború előtt 3 korona, szerbek alatt 5 dinár. 50–60 ilyen napszámos van. Azok közül, aki bevándorolt idegen, többen szereztek házat. Volt, aki elment közülük halászni. Régi időben a nádvágás is kenyérkereseti forrás volt. Azelőtt pénzért. Az uradalom most felesbe adja ki. Szerbek alatt egy héten 100–150 dinárt lehetett vele keresni. Favágás szerbek alatt 10 dinárt 1 ölért. 1914 előtt 5 forintot 1 ölért. Akik máshonnan jöttek ide, több gyerekük van. A háború előtt kevesebb napszámos volt, jobban fizettek, inkább az uradalomhoz mentek. Ott télen favágással, trágyahordással s a jószág körüli dolgokkal foglalkoztak.”

A társadalmi ranglétra legalsó fokán a koldusok álltak: „Volt olyan koldus, aki sokat kapott, akkor elitta, eladta, azért adtak neki mégis”, mert különben átkot mondott. „Egy koldusasszony, fiatal menyecske volt. Így átkozódott: Az Úr Isten juttassa arra, amire engem juttatott. Vegye el a jószágát, kenyerét.38„ A halott ingét, fehérneműjét a koldusnak adták. Híres koldus volt a zsoltáros karancsi ember. A XC. és CII. zsoltárokat énekelte. Volt egy másik, tréfás koldus. Ha babot vittek neki, mindig azt mondta: – Ne hozd, ne hozd a babod angyalát, / Most is az törte le a kordém oldalát. Koldusének: Adjatok, adjatok, amit Isten adott, / Istennek áldását meg ne tagadjátok! A gyerekeket azzal ijesztgették: – Vigyázzatok, jönnek a koldusok! Odabutykáltunk az ágy alá olyankor. Féltünk, és imádkoztuk a miatyánkot. Volt egy tanítóból való koldus. A régi énekeskönyv 189. dicséretéből énekelte a 9. verset. Mindig könyvből beszélt. Ha kapott, áldást mondott. – Gyí, lovam, egy házzal tovább – mondta, mert kordélon járt.”

Az elszegényedettek közül, amikor ezrek tántorogtak ki Amerikába, a kopácsiak közül is akadt, aki szerencsét próbált: „Érdekes típus volt az amerikások között Farahó János. A Koloszár birtok az övé volt, az apja szerezte, szegény zsellér volt. Úri magatartással élt. Portáját, birtokát úri passzióval és bőkezűséggel kártyával, versenylovakkal verte el. Tanult ember volt, gazdasági iskolát végzett. Roppant gazdaságföldrajzi ismerete volt. Álszent materialista. Ő is hatással volt a környezetére. Amerikában vagyont keresett, de azt is elverte, és koldusszegényen jött haza a világháború előtt, és itt a szegényházban halt meg. Szocialista füzeteket adott ki Föld és kenyér címen.”40 A lakosságösszeírásokban a mesterséget űzők közül az első kopácsi, akiről feljegyzés készült, Andreas Dömse, azaz Dömse András molnár volt. Házában hat személy élt, ő maga jobbágy. „Három fia, háza, 12 p. m. földje, 3 kaszás rétje, 1 tehene, 4 lova és egy szárazmalma van.”41 Rajta kívül bizonyára más mesteremberek is dolgoztak, csak róluk nem maradt híradás. Általános vélekedés szerint a kopácsiak sohasem küldték szívesen gyermekeiket mesterséget tanulni, ám a faluban mindig akadt annyi mester, hogy kielégítette a szakmák iránt támasztott igényeket. Az 1942-ben megkezdett néprajzi gyűjtéskor házlapok is készültek, melyek utalásokat tartalmaznak a társadalmi összetételre és rétegeződésre.42 Sajnos, nagy részük kitöltetlen maradt, s a kevés felhasználható adatából a 190 megkérdezett (ugyanis nem terjedt ki az összes háztartásra az adatfelvétel) foglalkozásaként jelölte meg: földműves (63), halász (43), napszámos (40), halkereskedő (4), kovács (4), kocsmáros (4), borbély (4), bognár (3), géplakatos (3), vasutas (3), cipész, erdőőr 2–2), mészáros, éjjeliőr, tóbíró, csendőr, köteles, postás, kőtörő, szikvízgyáros, pék, kőműves, asztalos, kosárfonó, kisbíró (l–l). A munkássá válás nagy hulláma az 1960-as években kezdődött. Eszék gyáraiban, a bellyei birtok üzemegységeiben sokan jutottak munkalehetőséghez. Olyan folyamat volt ez, ami máig sem fejeződött be.

Látnivalók[szerkesztés]

Testvértelepülései[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Horvát Statisztikai Hivatal. (Hozzáférés: 2012. november 29.)

Források[szerkesztés]

  • Dr. Lábady Károly - Kopács, a víz melletti falu

További információk[szerkesztés]