Horvátországi háború

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Horvátországi háború
Délszláv háború
Dátum 1991. augusztus 26.1995. december 14.
Helyszín Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Szerbia
Casus belli A jugoszláv tagköztársaságok sorra mondják ki függetlenségüket, melyet Szerbia és Montenegró meg akar akadályozni
Eredmény Horvát győzelem
Harcoló felek
Kis-Jugoszlávia:
 Jugoszlávia
 Montenegró
 Krajinai Szerb Köztársaság
 Bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaság
 Csetnikek
 Horvátország
 Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság
 Bosznia-Hercegovina
 Osztrák és német neonáci önkéntesek
Albán önkéntesek
Parancsnokok
 Slobodan Milošević szerb elnök
 Milan Babić első krajinai elnök
 Milan Martić második krajinai elnök
 Mile Mrkšić a krajinai szerb erők parancsnoka
 Ratko Mladić bosznia szerb erők ezredese
horvát Franjo Tuđman horvát elnök
horvát Anton Tus főparancsnok
horvát Janko Bobetko főparancsnok
horvát Ante Gotovina
 Atif Dudaković az 5. boszniai hadtest parancsnoka
A Wikimédia Commons tartalmaz Horvátországi háború témájú médiaállományokat.

A horvátországi háború Horvátország függetlenségéért vívott háborúja 19911995 között a szerb irányítás alatt álló Jugoszláv Néphadsereg (JNA) és a horvátországi szerbek katonai és félkatonai erői ellen. A JNA 1992-re befejezte horvátországi hadműveleteit. Horvátországban a háborút elsősorban „honvédő háborúként” (horvátul: Domovinski rat), illetve „nagyszerb agresszióként” (horvátul: Velikosrpska agresija) nevezik.[1][2] Szerb forrásokban a „Háború Horvátországban” (szerbül: Рат у Хрватској / Rat u Hrvatskoj) és (ritkán) „Háború Krajinában” (szerbül: Рат у Крајини / Rat u Krajini) elnevezés használatos.[3] A horvátok többsége azt akarta, hogy Horvátország váljon ki Jugoszláviából és váljon szuverén országgá, míg a Horvátországban élő szerbek többsége Szerbia támogatásával[4][5] ellenezte az elszakadást, és azt akarta, hogy a szerbek által követelt területek közös államba kerüljenek Szerbiával. A legtöbb szerb egy jugoszláv föderáción belül új szerb államot kívánt, melybe beleértette Horvátországnak és Bosznia-Hercegovinának azon területeit is, ahol szerb többség vagy jelentős kisebbség él,[6][7] megpróbálva elfoglalni Horvátország minél nagyobb részét.[8][9][10] Horvátország 1991. június 25-én kiáltotta ki függetlenségét, de a brioni megállapodás alapján beleegyezett annak elhalasztásába, és 1991. október 8-án megszakította az összes fennmaradó kapcsolatot Jugoszláviával.

A JNA kezdetben egész Horvátország megszállásával próbálta meg Horvátországot Jugoszlávián belül tartani,[11][12] de miután ez az 1992. januári szarajevói egyezmény és a Horvát Köztársaság szuverén államként való nemzetközi elismerése után[13][14] meghiúsult, a szerb erők Horvátországon belül létrehozták az önjelölt protoállamot Krajinai Szerb Köztársaságot (RSK), amelynek megalakítása a rönkforradalommal kezdődött. A harcok a következő három évben nagyrészt időszakossá váltak. Ez idő alatt az RSK területe már Horvátországnak több mint egynegyedét (13913 km2) foglalta el.[15] 1995-ben Horvátország két nagyobb offenzívát indított el, a Villám és a Vihar hadműveleteket;[16][17] és ezek az offenzívák gyakorlatilag véget vetettek a háborúnak. A fennmaradó, az Egyesült Nemzetek Szervezete Kelet-Szlavóniai, Baranyai és Nyugat-szerémségi Átmeneti Hatósága (UNTAES) övezetét 1998-ra békésen visszaintegrálták Horvátországba.[18][19] Amint az UNTAES felváltotta az UNCRO missziót, a korábban UNCRO irányítása alatt álló Prevlaka-félsziget az ENSZ-megfigyelők Prevlakai Missziója (United Nations Mission of Observers in Prevlaka - UNMOP) irányítása alá került. Az UNMOP-ot az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának 1996. január 15-iki 1038. számú határozatával hozták létre, és 2002. december 15-én szűnt meg.[20] A háború horvát győzelemmel ért véget, hiszen Horvátország elérte a háború elején kitűzött célokat: a függetlenséget és a határok megőrzését.[16][18] Horvátország gazdaságának hozzávetőlegesen 21-25%-a ment tönkre, a becslések szerint 37 milliárd dollárra rúgtak az infrastruktúrában és a gazdaságban keletkezett károk, illetve menekültekkel kapcsolatos költségek.[21] Több, mint 20 000 embert öltek meg a háborúban,[22] és mindkét oldalon voltak menekültek. A szerb és a horvát kormány fokozatosan kezdett együttműködni egymással, de a feszültség továbbra is fennáll, részben a volt Jugoszláviával foglalkozó nemzetközi büntetőtörvényszék (ICTY) ítéletei, részben a folyamatban levő, többnyire a másik fél polgárait érintő perek miatt.[23][24]

2007-ben volt Jugoszláviával foglalkozó nemzetközi büntetőtörvényszék ítéletet hozott Milan Martić, az egyik horvátországi szerb vezető ellen, mert az „egyesített szerb állam” létrehozására összejátszott Slobodan Miloševićékkel és másokkal.[25] Milan Martićot 35 évre ítélték emberiesség elleni és háborús bűnök miatt. 2008 és 2012 között három horvát tábornokot, Ante Gotovinát, Mladen Markačot és Ivan Čermakot a Vihar hadművelethez kapcsolódó bűncselekményekben való állítólagos részvétel miatt vonták felelősségre. Čermakot végleg felmentették, Gotovina és Markač elítélését pedig később az ICTY fellebbviteli testülete hatályon kívül helyezte.[26][27] A Nemzetközi Bíróság 2015-ben elutasította Horvátország és Szerbia közös népirtással kapcsolatos keresetét. A bíróság megerősítette, hogy civilek elleni bűncselekmények bizonyos mértékig történtek, de úgy ítélte meg, hogy konkrét népirtási szándék nem állt fenn.[28]

A háború előzményei[szerkesztés]

Politikai változások Jugoszláviában[szerkesztés]

A Balkán nemzetiségi térképe évszázadok óta meglehetősen színes képet mutatott. 1945-ben Josip Broz Tito került Jugoszlávia elnöki székébe. A korábban partizánvezérként és „háborúügyi” miniszterként elhíresült Tito marsall hatalomra kerülésekor hat állam föderációjává kovácsolta össze a balkáni térséget. Az 1970-es években Jugoszlávia szocialista vezetése két táborra szakadt. Az egyik Horvátország és Szlovénia által vezetett liberális-decentralista nacionalista frakcióvá vált, amely egy decentralizált szövetség létrehozását támogatta, hogy nagyobb autonómiát biztosítson Horvátországnak és Szlovéniának, velük szemben állt a Szerbia vezette konzervatív-centralista nacionalista frakció, amely Szerbia és a szerbek érdekeinek biztosítása érdekében Jugoszláviában egy központosított föderációt támogatott, mivel ők alkották az ország egészének legnagyobb etnikai csoportját.[29] Az 1967-től 1972-ig tartó horvát tavasz, valamint az 1968-as és 1981-es koszovói tiltakozások, a nacionalista doktrínák és akciók olyan etnikai feszültségeket okoztak, amelyek destabilizálták Jugoszláviát.[30] A nacionalisták állam általi elnyomása a horvát nacionalizmust a kommunizmus elsődleges alternatívájaként kezelte, és ezután földalatti mozgalommá vált.[31]

Slobodan Milošević

A Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina, Macedónia és Montenegró társulásából alkotott Jugoszlávia, a fenti nehézségek ellenére, 1980-ig komolyabb probléma nélkül működött. 1980. május 4-én, 35 évi elnöklés után meghalt Tito. Tito halálát követően szinte azonnal repedések mutatkoztak az addig többé-kevésbé egységes délszláv egységen. Szlovénia és Horvátország a decentralizáció felé akart elmozdulni.[32] A Slobodan Milošević vezette Szerbia ragaszkodott a centralizmushoz és az egypárti uralomhoz, és 1989 márciusára gyakorlatilag megszüntette Koszovó és Vajdaság autonóm tartományok autonómiáját, átvéve szavazataikat a jugoszláv szövetségi elnökségben.[5][33][34][35] A még mindig uralkodó kommunisták pártjában a nacionalista eszmék kezdtek teret nyerni, miközben Milošević beszédei, nevezetesen az 1989-es gazimestani beszéd, amelyben „csatákról és veszekedésekről” beszélt, az egységes jugoszláv állam folytatását támogatták, amelyben a hatalom továbbra is Belgrádban lenne központosítva.[5][36][37]

A vajdasági, koszovói és montenegrói antibürokratikus forradalom befejezése után Szerbia 1991-ben nyolc szövetségi elnöki szavazatból négyet megszerzett,[36] ami mivel más köztársaságok tiltakoztak és a föderáció reformját szorgalmazták, a kormányzó testületet hatástalanná tette.[38] 1989-ben engedélyezték a politikai pártok működését, és számosat meg is alapítottak, köztük a Horvát Demokratikus Közösséget (horvátul: Hrvatska demokratska zajednica - HDZ), amelyet Franjo Tuđman vezetett, aki később Horvátország első elnöke lett [39] Tuđman horvát nacionalista eszméket vallott [40] pártja politikai programjának kulcsfontosságú eleme a horvát kommunisták és a volt usztasák (fasiszták) közötti „nemzeti megbékélés” programja volt,[41] ennek megfelelően a volt Usztasa-tagokat is integrált a párt- és államapparátusba.[42]

1989 őszén a szerb kormány nyomást gyakorolt a horvát kormányra, hogy engedélyezze a szerb nacionalista gyűlések megtartását az országban, miközben a szerb média és a különböző szerb értelmiségiek a horvát vezetést már usztasaként kezdték emlegetni, hivatkozva Független Horvát Államban a nácibarát usztasák által 1941 és 1945 között elkövetett bűncselekményekre. A szerb politikai vezetés helyeselte ezt a retorikát, és azzal vádolta a horvát vezetést, hogy „vakon nacionalista”.[43] Az egyre erősödő nacionalizmus az 1990-es években lángolt fel. Ez a folyamat Slobodan Milošević szerb, Franjo Tuđman horvát, valamint Alija Izetbegović bosnyák politikusok vezetésével ment végbe. Heves politikai harc kezdődött, melyben Milošević a szerb befolyást akarta erősíteni Jugoszláviában; Tuđman a horvát tagköztársaságot akarta önállósítani és kiterjeszteni, hogy egy horvát dominációjú országot hozzon létre; Izetbegović célja pedig a független Bosznia-Hercegovina volt, melyet a muszlimok uralnak. Céljaik elérésében még jobban fellobbantották a nemzetek közötti ellentéteket, hiszen mindegyik a saját népe több száz éves múltjára és régi dicsőségére hivatkozott. A korábbi kommunista és internacionalista ideológiát a durva nacionalizmus és sovinizmus váltotta fel.[44]

1990 januárjában a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége etnikai alapon felbomlott. A 14. rendkívüli kongresszuson a horvát és a szlovén frakció lazább szövetséget követelt. A kongresszuson a szerb küldöttek azzal vádolták a horvát és szlovén küldötteket, hogy „támogatást nyújtottak a szeparatizmushoz, a terrorizmushoz és a koszovói népirtáshoz”.[45] Miután a szerb küldöttek minden javasolt módosítást elutasítottak, a horvát és szlovén delegáció, köztük a delegációk több szerb nemzetiségű tagjával, végül tiltakozásul távozott.[36][46] 1990 januárja egyúttal a kiválás ügyében a jugoszláv alkotmánybíróság elé terjesztett bírósági ügyek kezdetét is jelentette.[47] Az első a szlovén alkotmánymódosítási ügy volt, miután Szlovénia az önrendelkezési jog alapján követelte az egyoldalú kiválás jogát.[48] Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy a föderációból való kiválás csak a jugoszláv köztársaságok és autonóm tartományok egyhangú egyetértése esetén engedélyezett.[47] Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az 1974-es alkotmány alapelveinek I. szakasza kimondja, hogy az önrendelkezés, beleértve az elszakadást, „Jugoszlávia népei és szocialista köztársaságaik jogkörébe tartozik”.[47] A koszovói elszakadás ügyét 1991 májusában tárgyalta a bíróság azzal a végső határozattal, hogy „csak Jugoszlávia népeinek” van joga az elszakadáshoz, az albánokat pedig nem tekintik Jugoszlávia népének, hanem csak kisebbségnek.[47] A jugoszláv állampolgárok körében végzett 1990-es felmérés kimutatta, hogy az etnikai ellenségeskedés az országban kismértékben létezik.[49] A 25 évvel ezelőtti eredményekhez képest Horvátország az a köztársaság, ahol a legnagyobb az etnikai távolság növekedése. Ezenkívül jelentősen megnőtt a szerbek és montenegróiak etnikai távolsága a horvátok és szlovénok között, és fordítva.[49] A horvátoknak csak 48%-a mondta azt, hogy nagyon fontos számára Jugoszláviához való kötődés.[49]

1990 februárjában Jovan Rašković Kninben megalapította a horvátországi Szerb Demokrata Pártot (SDS), amelynek programja Horvátország közigazgatási felosztásának megváltoztatását tűzte ki célul, hogy az jobban igazodjon szerb érdekekhez.[50] Az RSK-kormány prominens tagjai, köztük Milan Babić és Milan Martić, később azt vallották, hogy a propagandakampányt Belgrád irányította, amely a horvátországi szerbeket úgy tüntette fel, mint akiket a horvát többség népirtással fenyeget.[51] 1990. március 4-én a Petrova goránál 50 000 szerb gyűlt össze, és becsmérlő megjegyzéseket kiabált Tuđmanra,[50] azt skandálva, hogy „Ez Szerbia”,[50] egyúttal támogatását fejezte ki Milošević mellett.[50][52][53] Néhány hónappal későbbre tűzték ki az első szabad választásokat Horvátországban és Szlovéniában.[54] A horvátországi választások első fordulóját április 22-én, a második fordulóját május 6-án tartották.[55] A HDZ kampányát Horvátország nagyobb szuverenitására (végül a teljes függetlenségre) alapozta, ami azt az érzést szította a horvátok körében, hogy „csak a HDZ védhetné meg Horvátországot Milošević Nagy-Szerbia felé irányuló törekvéseitől”. A választásokon (Ivica Račan reformkommunistái, a Horvát Szociáldemokrata Párt előtt) a HDZ végzett az élen, és új horvát kormány megalakítására készült.[55] Feszült hangulat uralkodott 1990. május 13-án, amikor Dinamo Zagreb - Crvena zvezda labdarúgó-mérkőzést rendeztek Zágrábban, a Maksimir stadionban. A meccs erőszakba torkollott a horvát és a szerb szurkolók, valamint a rendőrök között.[56]

Franjo Tuđman

Az új horvát parlament 1990. május 30-án tartotta első ülését. Tuđman elnök bejelentette kiáltványát az új Alkotmányról (amelyet az év végén ratifikáltak), valamint számos politikai, gazdasági és társadalmi változásról, nevezetesen arról, hogy milyen mértékben biztosítják a kisebbségi jogokat (főleg a szerbek számára). A horvátországi szerb politikusok ellenezték az új alkotmányt. 1991-ben Horvátország teljes lakosságának 78,1%-át a horvátok, 12,2%-át a szerbek tették ki,[57] azonban az utóbbiak aránytalanul sok tisztséget töltöttek be: Horvátországban a kinevezett tisztviselők 17,7%-a szerb volt. Ezeknek a posztoknak nagyobb hányadát korábban még horvátországi szerbek töltötték be, ami azt a benyomást keltette, hogy a szerbek a kommunista rezsim őrei.[58] Ez annak ellenére, hogy valójában soha nem ásta alá saját dominanciájukat a Horvát Szocialista Köztársaságban, elégedetlenséget váltott ki a horvátok körében.[59] A HDZ hatalomra kerülése után sok, a közszférában, különösen a rendőrségben foglalkoztatott szerbet elbocsátottak, és helyükre horvátokat vettek fel.[60]

Tuđmannak az ehhez tett megjegyzését, hogy: „Hála istennek, a feleségem nem zsidó vagy szerb”[61] tudatosan elferdítette Milošević médiája, hogy félelmet keltsen azt sugallva, hogy a független Horvátország bármely formája egy új „usztasa állam” lesz. Az egyik alkalommal a belgrádi TV azt mutatta, hogy Tuđman kezet fogott Helmut Kohl német kancellárral (aki az első kormányfő a világon, aki elismeri a független Horvátországot és Szlovéniát), és a „Negyedik Birodalomért” való összeesküvéssel vádolva őket.[62][63] Eltekintve attól, hogy sok szerbet elbocsátottak a közszférából, a Horvátországban élő szerbek másik gondja az volt, hogy a HDZ nyilvánosan bemutatta az új horvát címerben ábrázolt šahovnicát (horvát sakktábla), amelyet a fasiszta usztasa-rezsimhez kapcsoltak.[64] Ez tévhit volt, mivel a sakktábla története egészen a 15. századig nyúlik vissza, és nem volt teljesen azonos azzal az ábrázolással, amelyet a második világháborús Független Horvátországban használtak.[65] Tuđman idegengyűlölő retorikája és a horvát szerbekkel szembeni attitűdje, valamint az egykori usztasa vezetők iránti támogatása azonban kevéssé enyhítette a szerb félelmeket.[66][67][68]

Nyugtalanság és autonómiatörekvések[szerkesztés]

Nagy-Szerbia terve megvalósításának a szerbek által elérni kívánt határa, a Karlobag–Ogulin–Károlyváros–Verőce-vonal

Közvetlenül a szlovén parlamenti választások és az 1990. áprilisi és májusi horvát parlamenti választások után a JNA bejelentette, hogy a Tito-korszak „általános népvédelem” doktrínáját, amelyben minden köztársaság fenntartott egy területvédelmi erőt (szerb-horvátul: Teritorijalna obrana - TO), ezentúl központilag irányított védelmi rendszer váltaná fel. A köztársaságok elveszítenék szerepüket a védelmi ügyekben, területvédelmi egységeiket pedig lefegyvereznék, és a JNA belgrádi főhadiszállásának rendelnék alá, az új szlovén kormány azonban gyorsan intézkedett, hogy megtartsa az irányítást TO-jaik felett.[69] 1990. május 14-én a JNA elvette a horvát TO fegyvereit a horvát többségű régiókban,[70]ezzel megakadályozva, hogy Horvátország saját fegyverekkel rendelkezzen, ahogy azt Szlovéniában tették.[71][72] Borisav Jović, Szerbia képviselője a szövetségi elnökségben és Slobodan Milošević közeli szövetségese azt állította, hogy ez az akció Szerbia parancsára történt.[73]

Jović elmondása szerint 1990. június 27-én találkozott Veljko Kadijević jugoszláv védelmi miniszterrel, és megállapodtak abban, hogy Horvátországot és Szlovéniát „erőszakosan ki kell utasítani Jugoszláviából, és a határokat meghúzva egyszerűen kijelenteni, hogy ezt saját döntéseikkel okozták.” Jović szerint másnap megszerezte Milošević beleegyezését.[74] A vegyes szerb-horvát felmenőkkel rendelkező Kadijević azonban a második világháború jugoszláv partizánjaként Jugoszláviához és nem Nagy-Szerbiához volt hűséges; Kadijević úgy gondolta, hogy ha Szlovénia elhagyja Jugoszláviát, azzal az állam összeomlana, ezért megbeszélte Jovićccal, hogy esetleg a JNA segítségével vezessenek be hadiállapotot Szlovéniában, hogy megakadályozzák ezt az esetleges összeomlást, és hajlandó volt akár háborút is viselni a különc köztársaságokkal, hogy megakadályozzák elszakadásukat.[75] Kadijević úgy vélte, hogy a politikai válságot és az etnikai konfliktust külföldi kormányok, különösen Németország fellépése okozta, amelyet azzal vádolt, hogy Jugoszlávia feldarabolására törekszik, hogy Németország befolyási övezetet szerezhessen a Balkánon.[76] Kadijević úgy vélte, hogy Tuđman horvát kormánya fasiszta ihletésű, és a szerbeknek joguk van ahhoz, hogy megvédjék magukat a horvát „fegyveres alakulatoktól”.[76]

Tuđman és a HDZ megválasztása után 1990. július 25-én a Knintől északra fekvő Srbben a horvátországi szerbek politikai képviseleteként létrejött a Szerb Nemzetgyűlés. A gyűlés kinyilvánította „a horvátországi szerb nép szuverenitását és autonómiáját”.[77] 1990 augusztusában a szerb „szuverenitás és autonómia” kérdésében Horvátországban el nem ismert, egynemzetiségű népszavazást tartottak azokban a jelentős szerb lakossággal rendelkező (Nyugat-Boszniával és Hercegovinával határos) régiókban, amelyek később Krajinai Szerb Köztársaság (RSK) néven váltak ismertté.[78] A népszavazás a korábban a horvát alkotmányon végrehajtott változtatások elleni tiltakozási kísérlet volt. A horvát kormány a veszélyt érezve rendőröket küldött a szerbek lakta területek rendőrőrseire, hogy lefoglalják fegyvereiket. Egyéb incidensek mellett Horvátország déli területeiről, főként Knin város környékéről érkezett szerbek elzárták a Dalmácia turisztikai célpontjaihoz vezető utakat. Ez az incidens a „rönkforradalom” néven lett ismert.[79][80] Évekkel később, Martić perében Babić azt állította, hogy Martić csapta be, hogy beleegyezzen a rönkforradalomba, és hogy az egész horvátországi háborút Belgrád szervezte és Martić felelőssége volt. Ezt az állítást egy 1991-ben megjelent interjúban Martić is megerősítette.[81][82] Babić megerősítette, hogy 1991 júliusáig Milošević vette át a Jugoszláv Néphadsereg irányítását.[83] A horvát kormány az utak blokádjára reagálva különleges rendőri egységeket küldött a helyszínre, de az azokat szállító helikoptereket Jugoszláv Légierő vadászgépei elfogták és vissza kellett fordulniuk Zágrábba. Közben szerbek farönkökkel, sziklákkal és buldózerekkel zárták el az utakat, nagy károkat okozva a horvát turizmusnak. 1990. augusztus 18-án a szerb Večernje novosti újság azt állította, hogy „csaknem kétmillió szerb kész Horvátországba menni, hogy harcoljon.”[79]

Szerb autonóm területek Horvátországban

1990. december 21-én a délnyugat-horvátországi, észak-dalmáciai és likai régiók önkormányzatai kikiáltották a Krajinai Szerb Autonóm Területet (rövidítve a SAO Krajinát). A SAO Krajina Statútumának 1. cikkelye a SAO Krajinát a „Horvát Köztársaságon belüli területi autonómia egy formájaként” határozta meg, amelyben a Horvát Köztársaság Alkotmányát, az állami törvényeket és a SAO Krajina Statútumát alkalmazták.[77][84]

1990. december 22-én a horvát parlament ratifikálta az új alkotmányt,[85] amely a szerbek szerint a szocialista alkotmány által biztosított jogok elvesztését jelentette.[86] Az alkotmány valóban úgy határozta meg Horvátországot, mint „a horvát nemzet nemzeti állama, valamint más nemzetek és kisebbségek azon tagjainak állama, akik annak állampolgárai: szerbek... akiknek garantált egyenjogúságuk a horvát nemzetiségű polgárokkal...”[77]

Tuđman megválasztását és az új alkotmányból eredő fenyegetést követően[85] a Knini Krajina régióban élő szerb nacionalisták fegyveres fellépést kezdtek horvát kormány tisztviselői ellen. A horvát kormány tulajdonait az egész régióban egyre inkább a helyi szerb önkormányzatok vagy az újonnan létrehozott „Szerb Nemzeti Tanács” vették birtokba. Ebből lett később a szakadár Krajinai Szerb Köztársaság (RSK) kormánya.[77]

Miután kiderült, hogy 1991 januárjában Martin Špegelj kampányt folytatott a feketepiacon keresztül fegyverek megszerzésére, a jugoszláv hatóságok ultimátumot adtak ki, amelyben a jugoszláv hatóságok által illegálisnak tartott horvát katonai erők lefegyverzését és feloszlatását kérték.[87][88] Miután a horvát hatóságok megtagadták a teljesítését, a jugoszláv hadsereg hat nappal annak kihirdetése után visszavonta az ultimátumot.[89][90]

1991. március 12-én a hadsereg vezetése találkozott a JSZK elnökségével, hogy meggyőzze őket a rendkívüli állapot kihirdetéséről, amely lehetővé tenné, hogy a hadsereg átvegye az ország irányítását. Veljko Kadijević jugoszláv hadsereg vezérkari főnöke kijelentette, hogy összeesküvés folyik az ország elpusztítására, és azt mondta: „Alattomos tervet dolgoztak ki Jugoszlávia megsemmisítésére. Az első szakasz a polgárháború. A második szakasz a külföldi beavatkozás. Majd Jugoszlávia-szerte bábrendszereket állítanak fel.” [91]

Jović azt állítja, hogy Kadijević és a hadsereg 1991 márciusában a válságból való kilábalásként a puccsot támogatták, majd négy nappal később meggondolták magukat.[92] Kadijevićnek erre az volt a válasza, hogy „Jović hazudik”.[92] Kadijević azt állította, hogy 1991 márciusában, két nappal a Vuk Drašković által Belgrád utcáin szervezett hatalmas tüntetések után, meghívták egy találkozóra Jović irodájába, ahol Milošević Kadijević szerint azt kérte, hogy a hadsereg katonai puccsal vegye át az ország irányítását.[92] Kadijević látszólagos válasza az volt, hogy tájékoztatja Miloševićet arról, hogy egyedül nem hozhat ilyen döntést, és megvitatja a kérést a hadsereg vezetőivel, majd később tájékoztatja Jović irodáját a döntésükről.[92] Kadijević ezután azt mondta, hogy döntésük a puccs ellen szólt, és erről írásban tájékoztatta Jović irodáját.[92] Jović azt állította, hogy ilyen dokumentum nem létezik.[92]

Ante Marković leírta, hogy miután az elnökségi ülés nem érte el a várt eredményeket, a hadsereg azt akarta, hogy Kadijević találkozzon vele a szakadár köztársaságok elleni javasolt államcsínnyel kapcsolatban.[93] A találkozó során Marković azzal válaszolt Kadijevićnek, hogy a Milošević letartóztatására vonatkozó terv nem sikerült.[93] Kadijević azt válaszolta: „Ő csak egy, aki Jugoszláviáért harcol. Nélküle nem tudnánk ezt javasolni.” Marković elutasította a tervet, majd a kommunikáció Kadijević és Marković között megszakadt.[93]

A hatalmi harcok győztese a szerb kommunista-nacionalista politikus, Slobodan Milošević lett, ezért Szlovénia és Horvátország (később Bosznia-Hercegovina és Macedónia is) kiváltak Jugoszláviából.

Szlovénia volt a legfejlettebb tagállam és a Jugoszláviában maradás csak gazdaságilag gyengítette volna, ugyanis a közös pénzt leginkább a szegényebb területek (Macedónia és Koszovó) fejlesztésére fordították. 1991-ben háború kezdődött Szlovéniában, amely viszont nem tartott tovább tíz napnál, mivel az országban csekély volt a szerb lakosság, s az ott harcoló jugoszláv csapatokat visszairányították.

Bár Tuđman és Milošević előzőleg megállapodtak Bosznia felosztásáról,[94] Horvátország kiválásával mégis ütköztek érdekeik – jelentős szerb lakosság került a csonka-Jugoszlávián kívülre, ráadásul a horvátországi szerb lakosokat tömegesen elbocsátották munkahelyükről származásuk miatt – így ott is háború kezdődött.

A háború első összecsapása a Vukovárhoz közeli borói csata volt 1991 májusában.[95]

A szembenálló erők[szerkesztés]

A szerb és jugoszláv erők[szerkesztés]

M-84-es jugoszláv harckocsi

A Jugoszláv Néphadsereg a második világháború idején alakult, hogy gerillahadviselést folytasson a megszálló csapatok ellen. A partizánmozgalom sikere oda vezetett, hogy a JNA működési stratégiájának nagy részét a gerillahadviselésre alapozta, mivel tervei általában a NATO vagy a Varsói Szerződés támadásai elleni védekezést tartalmazták, ahol más a típusú hadviselés a JNA-t viszonylag rossz helyzetbe hozta volna. Ez a megközelítés vezetett a területvédelmi rendszer kialakításához és fenntartásához.[96]

Papíron a JNA 2000 harckocsival és 300 (főleg szovjet vagy saját gyártású) sugárhajtású repülőgéppel a szembenálló felek között hatalmas erőnek tűnt. 1991-re azonban ezeknek az eszközöknek a többsége már 30 éves volt, mivel a haderő főként T–54/55-ös harckocsikból és MiG–21-es repülőgépekből állt.[97] Emellett a JNA körülbelül 300 db M–84-es harckocsit (a szovjet T-72 jugoszláv változata) és jelentős földi támadó repülőgép-flottát üzemeltetett, mint például a G–4 Super Galeb és a J–22 Orao repülőgépek, melyek AGM–65 Maverick önirányítású rakétákkal voltak felszerelve.[98] Emellett a sokkal fejlettebb fegyverzet megsemmisítésére tervezett modernebb olcsó páncéltörő rakéták (mint az AT–5) és a légvédelmi rakéták (mint az SA–14) is bőségesen álltak rendelkezésre. A háború előtt a JNA-nak 169 000 reguláris katonája volt, köztük 70 000 hivatásos tiszt. A szlovén harcok nagyszámú dezertálást idéztek elő, erre a hadsereg a szerb tartalék csapatok mozgósításával válaszolt. Körülbelül 100 000-en kerülték el a besorozást, és az új sorkötelesek amúgy sem bizonyultak hatékony harci erőnek. A JNA az irreguláris milíciákra támaszkodott.[99] Az olyan félkatonai egységeket, mint a Fehér Sasok, a Szerb Gárda, a Dušan Silni és a Szerb Önkéntes Gárda, amelyek számos mészárlást követtek el horvát és más nem szerb civilek ellen, egyre gyakrabban használták mind a jugoszláv, mind a szerb erők.[100][101]

A Jugoszláv légierő G–4 Super Galeb repülőgépe

Többnyire Oroszországból érkezett külföldi harcosok is támogatták az RSK-t.[102] A JNA-erők 1992-es visszavonulásával a JNA egységeit a Krajinai Szerb Köztársaság hadseregévé szervezték át, amely kevés módosítással a JNA szervezeti felépítését örökölte.[103][104]

1991-re a JNA tisztikarát szerbek és montenegróiak uralták; akik a jugoszláv szövetségi intézményekben, különösen a hadseregben alaposan felülreprezentáltak voltak. A JNA tisztek 57,1%-a szerb volt, míg a szerbek Jugoszlávia lakosságának 36,3%-át alkották.[58] Hasonló volt a helyzet már 1981-ben is.[105] Annak ellenére, hogy a két nép együttesen Jugoszlávia lakosságának 38,8%-át tette ki, az összes JNA tiszt és altiszt 70%-a szerb vagy montenegrói volt.[106] 1991 júliusában a JNA azt az utasítást kapta, hogy „teljesen tüntesse el a horvátokat és szlovéneket a hadseregből”, akik többsége akkorra már amúgy is megkezdte a tömeges dezertálást.[107]

A horvát erők[szerkesztés]

Rögtönözve átalakított horvát páncélozott harcjármű

A horvát hadsereg sokkal rosszabb állapotban volt, mint a szerbek. A háború korai szakaszában a katonai egységek hiánya azt jelentette, hogy a harcok nehezét a horvát rendőrség vívta. Az új horvát katonaság, a Horvát Nemzeti Gárda (horvátul: Zbor narodne garde - ZNG) 1991. április 11-én alakult meg, és 1993-ra fokozatosan a Horvát Hadsereggé (horvátul: Hrvatska vojska - HV) fejlődött. Fegyverhiány volt, és sok egység vagy fegyvertelenül, vagy elavult második világháborús puskákkal voltak felszerelve. A horvát hadseregnek csak maroknyi harckocsija volt, köztük a második világháborúból származó többletjárművek, például a T–34-esek, de még rosszabb állapotban volt a légiereje, mindössze néhány Antonov An–2-es kétfedelű mezőgazdasági gépből állt, melyeket rögtönzötten, bombák ledobására alakítottak át.[108][109]

1991 augusztusában a horvát hadseregnek kevesebb mint 20 dandárja volt. Az októberi általános mozgósítást követően a hadsereg létszáma az év végére 60 dandárra és 37 önálló zászlóaljra nőtt.[110][111] 1991-ben és 1992-ben Horvátországot 456 külföldi harcos is támogatta, köztük brit (139), francia (69) és német (55) katonák.[112] A horvátok felszerelésének hiányát a JNA laktanyáinak 1991. szeptember és december közötti elfoglalása segített enyhíteni, mely során sok harci eszközt és felszerelést zsákmányoltak.[113][114] 1995-re az erőviszonyok jelentősen megváltoztak. A horvátországi és bosznia-hercegovinai szerb erők becslések szerint 130 000 katonát tudtak kiállítani; a Horvát Hadsereg, a Horvát Védelmi Tanács (horvátul: Hrvatsko vijeće obrane - HVO) és a Bosznia-Hercegovinai Köztársaság Hadserege (ARBiH) 250 000 katonából és 570 harckocsiból álló együttes erőt tudott kiállítani.[115][116]

A háború menete[szerkesztés]

A nyílt ellenségeskedés kezdetei[szerkesztés]

Az első fegyveres összecsapások[szerkesztés]

Josip Jović emlékműve a Plitvicei-tavaknál

Ahogy a különböző incidensek folyamatosan táplálták a propagandagépezeteket, az etnikai gyűlölet mindkét oldalon nőttön nőtt. Az ICTY előtt tett tanúvallomása során az egyik legfelsőbb krajnai vezető, Milan Martić kijelentette, hogy a szerb oldal kezdett először erőszakot alkalmazni.[117] A szerbek március elején megtámadták a horvát rendőri egységeket Pakrácban,[118][119] miközben 1991. március végén a Plitvicei-tavaknál megvolt a konfliktus első halálos áldozata is, egy Josip Jović nevű horvát rendőr, akit egy fegyveres összecsapásban a szerb erők öltek meg.[120][121]

1991 márciusában és áprilisában a horvátországi szerbek megkezdték a Horvátországtól való elszakadás folyamatát. Vita tárgya, hogy ez a lépés mennyire volt helyi indíttatású, és milyen mértékben vett részt benne a Milošević vezette szerb kormány. A jelentős szerb lakosságú horvát területekből álló Krajinai Szerb Autonóm Terület (SAO Krajina) kinyilvánította a Horvátországtól való különválást, és hogy egyesülésre törekszik Szerbiával. A horvát kormány ezt a lépést lázadásnak tekintette.[77][122][123] A konfliktus kiéleződésére jellemző, hogy a rönkforradalom kezdete, 1990. augusztusa és 1991. április vége között közel 200 robbanószerkezettel kapcsolatos incidenst és 89 horvát rendőrség elleni támadást jegyeztek fel.[5] A horvát belügyminisztérium egyre több különleges rendőri erőt kezdett felfegyverezni, de egyre sürgetőbbé vált egy igazi hadsereg felállítsa. Ennek első lépeseként 1991. április 9-én Tuđman horvát elnök elrendelte, hogy a különleges rendőri erőkből alakítsák meg a Horvát Nemzeti Gárdát (horvátul: Zbor Narodne Garde – ZNG).[124]

Ennek az időszaknak a jelentős összecsapásai közé tartozott Kijevo ostroma, mely egyike volt az első olyan eseteknek, amikor a JNA nyíltan a krajnai szerbek oldalára állt a horvát hatóságok ellen. A horvátok lakta Kijevo falut 1991. április végén és május elején ostrom alá vették a szerb erők. Az ostrom első szakaszát a JNA elleni jelentős spliti tiltakozást követő tárgyalások után abbahagyták, majd augusztus 26-án végleg elfoglalták, kifosztották és felégették. Május 2-án a SAO Krajina milicistái a Zára melletti Polačában megöltek egy horvát rendőrt. A felháborodott horvát civilek megrongáltak, megsemmisítettek és kifosztottak több szerb és jugoszláv cég tulajdonában lévő zárai ingatlant. Csaknem ezzel egyidőben folyt a borói csata, ahol a horvát rendőrök szerb félkatonai csapatokkal csaptak össze a kelet-szlavóniai Boró faluban. Az itt kialakult fegyveres konfliktusban tizenkét horvát rendőr és a szerb félkatonai egységek egy katonája halt meg, mielőtt a Jugoszláv Néphadsereg közbelépett és véget vetett az összecsapásoknak.[125] További erőszak is sújtotta a kelet-szlavóniai falvakat: Felsőtárnokon május 2-án szerb félkatonai szervezetek egy horvát rendőrt öltek meg, míg Szatán egy szerb civilt öltek meg május 5-én, amikor szerb és horvát félkatonai csoportok kereszttüzébe került.[125] Május 6-án a spliti haditengerészeti parancsnokságnál Kijevo ostroma elleni tiltakozás a Jugoszláv Néphadsereg egyik katonája halálát okozta.

Stjepan Mesić a jugoszláv államelnökség utolsó elnöke

Május 15-én a horvát Stjepan Mesić lett volna Jugoszlávia soros elnökségének elnöke. Szerbia Koszovó, Montenegró és Vajdaság segítségével, amelyek elnökségi szavazatait akkor már a szerbek ellenőrizték, megakadályozta az új elnök hivatalba lépését. Ez a manőver gyakorlatilag államfő és főparancsnok nélkül hagyta Jugoszláviát.[126][127] Két nappal később egy ismételt szavazási kísérlet is kudarcot vallott. Ante Marković, Jugoszlávia akkori miniszterelnöke egy elnöki jogkörrel rendelkező testület kinevezését javasolta.[128] Nem volt azonnal világos, hogy Veljko Kadijević védelmi miniszteren kívül kik lesznek a testület tagjai, és az sem, hogy ki tölti be a JNA főparancsnoki posztját. A lépést Horvátország gyorsan elutasította, mivel alkotmányellenesnek tartotta.[129] A válság hathetes patthelyzet után megoldódott, és évtizedek óta az első nem kommunistaként Mesićet végül megválasztották elnökké, aki így jugoszláv államfő lett.[130] Ebben az időszakban a szövetségi hadsereget, a JNA-t és a helyi területivédelmi erőket továbbra is a Milošević által irányított szövetségi hatóságok vezették. A Helsinki Watch arról számolt be, hogy a szerb krajnai hatóságok kivégezték azokat a szerbeket, akik hajlandóak lettek volna megegyezni a horvát tisztviselőkkel.[5]

A horvát függetlenség kikiáltása[szerkesztés]

1991. május 19-én a horvát hatóságok népszavazást tartottak a függetlenségről azzal a lehetőséggel, hogy a lazább unióként fennmaradó Jugoszláviában maradjanak.[131] A helyi szerb hatóságok a népszavazás bojkottjára szólítottak fel, amit a horvátországi szerbek nagyrészt követtek. A népszavazás végül 94%-os szavazattal mondott igent a függetlenségre.[132] Ez alkalomból az újonnan megalakult horvát katonai egységek 1991. május 28-án a zágrábi Kranjčevićeva stadionban katonai parádét és szemlét tartottak.[133]

A horvát parlament 1991. június 25-én kikiáltotta Horvátország függetlenségét, és megszüntette Jugoszláviával való kapcsolatát.[134][135] A horvát parlament döntését részben bojkottálták a baloldali parlamenti képviselők.[136] Az Európai Közösség és az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia sürgette a horvát hatóságokat, hogy a döntés végrehajtására három hónapos moratóriumot hirdessenek meg.[137]

Jugoszlávia kormánya nevében Horvátország és Szlovénia függetlenségi nyilatkozataira reagálva Ante Marković jugoszláv miniszterelnök törvénytelennek és Jugoszlávia alkotmányával ellentétesnek nyilvánította az elszakadást, és támogatta a JNA-t, hogy lépjen fel Jugoszlávia egységének biztosítása érdekében.[138]

1991 júniusában és júliusában a rövid ideig tartó szlovéniai fegyveres konfliktus, részben Szlovénia lakossága etnikai homogenitásának köszönhetően gyorsan véget ért.[135] Később kiderült, hogy a Szlovénia elleni katonai csapást, majd a tervezett kivonulást Slobodan Milošević és Borisav Jović, az SFR Jugoszlávia elnökségének akkori elnöke szervezték meg. Jović közzétette az információkat tartalmazó naplóját, és az abban foglaltakat megismételte az ICTY-n lefolytatott Milošević-perben tett vallomásában.[107]

Horvátország beleegyezett a brioni megállapodásba, amely magában foglalta függetlenségi nyilatkozatának három hónapra történő befagyasztását, ami némileg enyhítette a feszültséget.[139]

A konfliktus eszkalálódása[szerkesztés]

A horvátországi hadműveletek megindulásával a horvátok és számos szerb hadköteles tömegesen elhagyták a JNA-t, hasonlóan ahhoz, ami Szlovéniában történt.[140][141] Az albánok és macedónok elkezdték keresni a módját, hogy legálisan elhagyhassák a JNA-t, vagy Macedóniában tölthessék ki sorkatonai idejüket ; ezek a lépések tovább homogenizálták a JNA csapatainak etnikai összetételét Horvátországban vagy annak közelében.[142]

Egy hónappal Horvátország függetlenségének kikiáltása után a jugoszláv hadsereg és más szerb erők Horvátország területének alig egyharmadát birtokolták,[143] főleg azokon a területeken, ahol túlnyomórészt szerb nemzetiségűek éltek.[144][145] A JNA katonai stratégiája részben, időnként civilek jelenlététől függetlenül, kiterjedt ágyúzásból állt.[146] A háború előrehaladtával Dubrovnik, Gospić, Šibenik, Zára, Károlyváros, Sziszek, Bród, Eszék, Vinkovce és Vukovár városokat a jugoszláv erők támadták.[147][148][149][150] Az ENSZ fegyverembargót rendelt el, de ez nem érintette jelentősen a JNA által támogatott szerb erőket, hiszen rendelkezésükre állt a JNA arzenál, de komoly gondokat okozott az újonnan megalakult horvát hadseregnek. A horvát kormány határain túlról fegyvereket kezdett csempészni.[151][152]

A kelet-szlavóniai hadműveletek térképe 1991 szeptembere és 1992 januárja között.

Június 25-ről 26-ra virradó éjszaka a SAO Krajina erői átvették az irányítást a dvori rendőrőrs felett, és megtámadták a glinai rendőrőrsöt.[153] A lázadóknak kevesebb, mint egy órára sikerült elfoglalniuk a glinai rendőrőrsöt, mert a Lučko Terrorelhárítási Egység és a Sziszekről kiküldött rendőri erősítések visszaszorították őket.[154] Ugyanazon a napon új harcok robbantak ki Hrvatska Kostajnica közelében.[155] Június utolsó napjaiban sok szerb civil, különösen Dvorból, a biztonság kedvéért Bosanski Novi környékére menekült. Június 28-án már csak néhány nő, gyerek és idős maradt Glinában. A város üzleteit bezárták, utcáin pedig JNA páncélozott járművei járőröztek.[156]

Júliusban a JNA erői a túlnyomórészt horvát területek elleni műveletekben vettek részt, azzal a szándékkal, hogy Jugoszláviából megmentsék, ami még menthető. Júliusban a szerbek vezette területivédelmi erők a Part-91 hadművelet keretében megkezdték előrenyomulásukat a dalmát tengerparti területeken.[140] Augusztus elejére Banovina nagy területeit elfoglalták a szerb erők.[143] Július 26-án a Dvor és Hrvatska Kostajnica közötti horvátok lakta falvak,[157] valamint Glina város rendőrőrse[158] ellen elindították a Fullánk hadműveletet. A rendőrőrsöt július 27-én elfoglalták,[159] a harcokban 27 horvát katona és rendőr vesztette életét.[160] Az Una menti horvát falvak elleni támadásban a szerb erők több falut elfoglalva megszállták Banovina nagy részét.[161][143]

Augusztus 1-jén a kelet-horvátországi Dályában szerb területvédelmi erők egységei 56 vagy 57 horvátot öltek meg.[162] Augusztus 7-én Hrvatska Kostajnica környékén ismét fellángoltak a harcok a régióban, amikor a szerbek tüzérségi támadást indítottak Topuszka ellen.[163] Augusztus 19-én a Jugoszláv Légierő Kémelhárító Szolgálat ügynökei provokatív céllal zágrábi zsidó létesítmények ellen követtek el robbantásos merényleteket. Az akciót terrortámadás sorozatként dolgozták ki abból a célból, hogy Horvátországról, mint fasiszta államról alakuljon ki kép a nemzetközi közvélemény előtt.[164]

1991 augusztusában megkezdődött a vukovári csata,[165][166] és Vukovár bekerítésével párhuzamosan frontok alakultak ki Eszék és Vinkovce körül is.[167][168][169][170] Szeptember 30-ra a szerb csapatok teljesen körülvették Vukovár városát.[171] A horvát csapatok, a Horvát Nemzeti Gárda (ZNG) mintegy 1800 könnyű fegyverzetű katonája és civil önkéntesek, visszavonultak a városba, és sokáig tartották magukat a JNA elit páncélos és gépesített dandárjai, valamint szerb félkatonai egységei ellen.[172][173] A csata alatt volt olyan nap, amikor 12 000 tüzérségi eszköz, köztük rakéták és repeszgránátok csapódtak be a városban.[174] Ez volt abban az időben Európa legpusztítóbb és leghosszabb csatája, és a második világháború óta Vukovár volt az első nagyobb európai város, amelyet teljesen leromboltak.[175][176] A harcok következtében Vukovár szinte teljesen elpusztult; 15 000 ház pusztult el.[177] Néhány horvát civil a városon belül keresett menedéket, de polgári lakosság többi része tömegesen menekült el a területről. Vukovár halálos áldozatainak becsült száma az ostrom következtében 1798 és 5000 között mozog,[101] további 22 000-et pedig közvetlenül a város elfoglalása után űztek el Vukovárból.[177][178]

A horvát helyzet a régióban szeptember 9-én tovább romlott, amikor a szerbek Hrvatska Kostajnicát ostrom alá vették. Három nappal később az SAO Krajina csapatai elfoglalták a várost uraló magaslatot, a horvát erők pedig megkezdték a kitörést Hrvatska Kostajnicáról.[155] Szeptember 13-án, miután a JNA tüzérsége és tankjai által támogatott súlyos támadások mintegy 300 horvát katonát kényszerítettek visszavonulásra vagy megadásra[179] Hrvatska Kostajnicát elfoglalták a SAO Krajina erői.[180] A város elfoglalását a városban és a környező falvakban gyilkosságok, fosztogatások és épületek felgyújtása követte. Összesen 67 horvát katonát fogtak el a városban, akiket a glinai börtönbe szállítottak, de oda egyikük sem érkezett meg.[181] Az SAO Krajina erői még aznap elfoglalták Hrvatska Dubicát,[182] szeptember 14-én pedig Topuszkát. Szeptember 21-én[180] elfoglalták Petrinyát, Horvátországnak a Kulpa folyó déli (jobb) partján fekvő fontos hídfőjét.[183] Egyes becslések szerint a horvátországi háború idején 220 000 horvát és 300 000 szerb kényszerült belső száműzetésre.[184]

A laktanyacsatában zsákmányolt jugoszláv T-55-ös harckocsi

Október 3-án a jugoszláv haditengerészet megújította Horvátország fő kikötőinek blokádját. Ezt a lépést hónapokig tartó patthelyzetet követte a JNA pozícióiban Dalmáciában és másutt, amely ma a laktanyacsata néven ismert. Szeptember 20-ig, a JNA-nak a ZNG ellen indított hadjáratáig[185] a laktanyacsata során Horvátországban több mint 60 JNA létesítmény (köztük 15 laktanya és 11 fegyverraktár) került horvát kézre. A legjeletősebb közülük a varasdi laktanyák elfoglalása volt, JNA varasdi hadteste szeptember 22-én adta meg magát.[186] Ez a siker a ZNG-t hatalmas fegyverarzenállal látta el.[187] A laktanyacsatában a horvát erők jelentős fegyverkészletet – köztük 250 harckocsit, több száz tüzérségi eszközt, valamint nagy mennyiségű kézi lőfegyvert és lőszert – biztosítottak maguknak, amely a horvát függetlenségi háború korai szakaszában döntő fontosságúnak bizonyult a JNA előretörései elleni védekezésben. Ez egybeesett a Part-91 hadművelet végével is, amelyben a JNA-nak nem sikerült elfoglalnia a partvonalat, hogy ezzel megpróbálja elvágni Dalmácia hozzáférését Horvátország többi részéhez.[188]

Október 5-én Tuđman elnök beszédet mondott, amelyben felszólította az egész lakosságot, hogy mozgósítsanak és védekezzenek a szerb vezetésű JNA, a szerb félkatonai alakulatok és a lázadó szerb erők által erőszakolt „nagyszerb imperializmus” ellen.[111] Október 7-én a jugoszláv légierő megtámadta a fő zágrábi kormányépületet, ezt az incidenst a Banski Dvori bombázásaként tartják számon.[189][190] Másnap, amikor lejárt a függetlenségi nyilatkozat végrehajtására korábban megállapított három hónapos moratórium, a horvát parlament megszakította az összes megmaradt kapcsolatot Jugoszláviával. Október 8-át ma a függetlenség napjaként ünneplik Horvátországban.[191] A kormányhivatalok bombázása és Dubrovnik októberben megkezdett ostroma[192] hozzájárultak az Európai Unió (EU) Szerbia elleni szankcióihoz.[193][194] Október 15-én Cavtat JNA általi elfoglalása után a helyi szerbek Aco Apolonio vezetésével kikiáltották a Dubrovniki Köztársaságot.[195] A nemzetközi média a dubrovniki kulturális örökségben a szerbek által okozott károkra összpontosított. A polgári áldozatok miatti aggodalmak és a vukovárihoz hasonló sorsdöntő ütközetek kiszorultak a nyilvánosság elől. Mindazonáltal a Dubrovnik elleni tüzérségi támadások az épületek 56%-át rongálták meg bizonyos mértékig, mivel az UNESCO Világörökség részét képező, történelmi fallal körülvett várost 650 lövedék érte el.[196]

A háború tetőpontja[szerkesztés]

A JNA 1991-es horvátországi offenzívájának terve

1991. szeptember 20-án a JNA hadjáratot indított, melynek eredeti célja Horvátország katonai megszállása volt, azonban az időközben a hadihelyzetben bekövetkezett változások miatt a célt úgy módosították, hogy megakadályozzák a horvát kormány hozzáférését Horvátország azon részeihez, ahol jelentős szerb lakosság él, és megvédjék a horvátországi szerbeket. Szeptember 30-án azonban a JNA vezérkara tovább csökkentette a hadjárat céljait, mert az megrekedt, és nem követte az eredeti tervet.[197] Válaszul az 5. JNA hadtest előrenyomulására a Száva folyó mentén Pakrác felé, majd északabbra, Nyugat-Szlavóniába,[198] a horvát hadsereg 1991. november elején sikeres ellentámadásba kezdett, ez volt a háború első jelentős offenzív hadművelete. Az Otkos–10 hadművelet (október 31. és november 4. között) azt eredményezte, hogy Horvátország visszafoglalta a Bilo- és Papuk-hegység közötti területet.[199][200] A horvát hadsereg mintegy 270 négyzetkilométernyi területet foglalt vissza a hadművelet során.[200]

A vukovári mészárlásra novemberben került sor;[201][202] a túlélőket olyan fogolytáborokba szállították, mint az Ovčara és a Velepromet, többségük pedig Szávaszentdemeter fogolytáborában kötött ki.[203] Vukovár november 18-ig elhúzódó ostroma nagy nemzetközi médiafigyelmet keltett. Sok külföldi újságíró tartózkodott Vukovárban vagy annak közelében, akárcsak az ENSZ békeközvetítője, Cyrus Vance volt amerikai külügyminiszter.[204]

Szerb katonai járőr a kelet-szlavóniai Erdőd közelében

Vukovár eleste előtt és után ugyancsak Kelet-Szlavóniában történt a hosszúlovászi mészárlás októberben[100][205] az erdődi mészárlás pedig 1991 novemberében.[206] Ezzel szinte egy időben történt a dalmát hátországban a škabrnjai és gospići mészárlás is.[207] November 14-én civil hajók támadták meg a dalmát kikötők haditengerészeti blokádját. A konfrontáció a dalmát csatornáknál vívott csatában tetőzött, amikor a horvát parti tüzérség megrongált, illetve elsüllyesztett számos jugoszláv hadihajót, köztük a Mukos PČ 176 járőrhajót, amelyet később a horvátok PB 62 Šolta névre kereszteltek.[208][209] A csata után a jugoszláv haditengerészeti műveletek gyakorlatilag az Adriai-tenger déli részére korlátozódtak.[209]

A horvát erők december második felében további sikereket értek el. A Hurrikán–91 hadművelet során a horvát hadsereg mintegy 1440 négyzetkilométernyi területet foglalt vissza.[200] A hadművelet egy hat hónapig tartó heves harci szakasz végét jelentette, mely során 10 000 ember halt meg; százezrek menekültek el, és otthonok tízezrei pusztultak el.[210] December 11-13-án a ZNG Forgószél kódnéven sikertelen offenzívát indított, annak érdekében, hogy visszafoglalja Glinát.[211]

December 19-én, miközben a krajnai és nyugat-szlavóniai Szerb Autonóm Területek hivatalosan a Krajinai Szerb Köztársaságnak nyilvánították magukat, a harcok fokozódásával Horvátország elnyerte első diplomáciai elismerését egy nyugati ország – Izland – részéről.[8] Négy nappal később Németország is elismerte Horvátország függetlenségét.[13] 1991. december 26-án a szerbek által uralt szövetségi elnökség bejelentette egy kisebb Jugoszlávia terveit, amely magában foglalhatja a háború alatt Horvátországtól elfoglalt területeket is.[9]

1991. december 21-én a háborúban először az Isztriát is támadás érte.[212] A szerb erők hét MiG–21-es repülőgéppel támadták meg a Vrsar város közelében lévő repülőteret, amely a Poreč és Rovinj városa között, a félsziget délnyugati részén található.[213] Ezt követően jugoszláv repülőgépek szőnyegbombázták Vrsar Crljenka repülőterét, ami két halálos áldozatot követelt.[214] Ezt követően külföldi diplomaták közvetítésével tűzszünetet írtak alá, melyet később a felek gyakran megszegtek. Horvátország sok területet vesztett, de a katonai vezetés a horvát hadsereget 1991. december 31-ig az első tűzszünet idején meglévő hét dandárról 60 dandárra és 37 független zászlóaljra bővítette.[110]

Égő lakóház Dubrovnik belvárosában

A Jugoszláviával foglalkozó Békekonferencia Választottbírósági Bizottságát, más néven Badinteri Választottbírósági Bizottságát az Európai Gazdasági Közösség (EGK) Miniszterek Tanácsa hozta létre 1991. augusztus 27-én azzal a céllal, hogy a Jugoszláviával foglalkozó konferenciát jogi tanácsokkal látja el. Az öttagú Bizottság az EGK alkotmánybíróságainak elnökeiből állt. 1991. november végétől a bizottság tíz állásfoglalást tett. A bizottság többek között kijelentette, hogy Jugoszlávia felbomlása folyamatban van, és a jugoszláv köztársaságok belső határait szabad megegyezés nélkül nem lehet megváltoztatni.[215] Horvátország háború előtti határainak megőrzése mellett szóltak az 1971-es jugoszláv szövetségi alkotmánymódosítások és az 1974-es jugoszláv szövetségi alkotmány. Az 1971-es módosítások azt a koncepciót alkalmazták, hogy a szuverén jogokat a szövetségi egységek gyakorolják, és a szövetség csak az alkotmány által kifejezetten rá ruházott jogkör. Az 1974-es alkotmány megerősítette és megerősítette az 1971-ben bevezetett elveket.[216][217] A határokat 1947-ben demarkációs bizottságok határozták meg, az AVNOJ 1943-ban és 1945-ben Jugoszlávia szövetségi szervezetére vonatkozó határozatai alapján.[218]

Az 1992-es tűzszünet[szerkesztés]

Cyrus Vance volt amerikai külügyminiszter, az ENSZ főtitkárának különmegbízottja

A harcoló felek 1992. január 2-án egy új, az ENSZ által támogatott tűzszünetről állapodtak meg, mindössze hat hónapon belül immár tizenötödikről, mely másnap lépett hatályba.[103] Ez az úgynevezett szarajevói megállapodás tartós tűzszünetnek bizonyult. 1992. január 15-én az Európai Közösség hivatalosan elismerte Horvátországot,[13] annak ellenére, hogy a JNA már elkezdett kivonulni Horvátországból, beleértve Krajinát is, de Szerbia támogatásának köszönhetően a megszállt területeken az RSK egyértelműen megőrizte fölényét.[104] Ekkorra az RSK 13 913 négyzetkilométer területet foglalt el,[15] a terület azonban hivatalosan nem terjedt ki további 680 négyzetkilométernyi Dubrovnik közelében elfoglalt területre, mivel ezt a területet nem tekintették az RSK részének.[219]

A sikertelen tűzszünetek sorozatának véget vetve, a megállapodás felügyeletére és fenntartására, az ENSZ egy védelmi erőt – az Egyesült Nemzetek Védelmi Erejét (UNPROFOR) – telepítette a Horvátország szerb kézen lévő területeire.[220] Az UNPROFOR-t hivatalosan az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1992. február 21-iki 743. számú határozata hozta létre.[221] A harcoló felek többnyire a rögzült pozícióikba vonultak, a JNA pedig hamarosan kivonult Horvátországból Bosznia-Hercegovinába, ahol új konfliktus volt várható.[103] Horvátország 1992. május 22-én lett az ENSZ tagja, aminek feltétele volt, hogy Horvátország módosítsa alkotmányát a kisebbségi csoportok és a másként gondolkodók emberi jogainak védelme érdekében.[14] A megszállt területeken maradt nem szerb polgári lakosság elüldözése azonban az UNPROFOR békefenntartó csapatok jelenléte ellenére folytatódott, és egyes esetekben az ENSZ-csapatokat gyakorlatilag közreműködőként vonták be.[222]

A Jugoszláv Néphadsereg a horvátországi háború alatt több ezer foglyot ejtett, és szerbiai, bosznia-hercegovinai és montenegrói táborokba internálta őket. A horvát csapatok szerb foglyokat is elfogtak, és a két fél több fogolycserében is megállapodott. A legtöbb foglyot 1992 végére kiszabadították. Hírhedt szerb börtön volt a szerbiai szávaszentdemeteri, a stajićevói és a begejci tábor, valamint a montenegrói morinji tábor.[223] A horvát hadsereg is létesített fogolytáborokat, mint például a spliti Lora fogolytábort.[223]

A horvátországi fegyveres konfliktusok időszakosan, kisebb léptékben folytatódtak. A horvát csapatok több kisebb akciót is végrehajtottak, hogy felmentsék Dubrovnik és más horvát városok (Šibenik, Zára és Gospić) ostromát a krajnai erők alól. A csaták közé tartozott a Miljevci-fennsíki csata (Krka és Drniš között) 1992. június 21–22-én,[224] a Jaguar hadművelet a Križ-hegynél Bibinje és Zára közelében 1992. május 22-én, valamint egy sor katonai akció Dubrovnik hátországában: a Tigris hadművelet 1992. július 1–13-án,[225] a Konavlei csata 1992. szeptember 20–24-én, és a Vlašticai csata 1992. szeptember 22–25-én. A Dubrovnik melletti harcokat 1992. szeptember 30. és október 20. között a JNA kivonulása követte Konavléből. A Kotori-öböl bejáratát őrző Prevlaka-félszigetet demilitarizálták és átadták az UNPROFOR-nak, míg Konavle fennmaradó részét visszaadták a horvát hatóságoknak.[20]

Horvát katonai sikerek[szerkesztés]

Az újjáépített Maslenica híd

1993 elején a harcok ismét kiújultak, amikor a horvát hadsereg január 22-én megindította a Maslenica hadműveletet. A támadás célja a zárai térség stratégiai helyzetének javítása volt, elsősorban a város repülőterét és a Maslenica hidat,[226] 1991. szeptemberi elfoglalásáig az utolsó Zágráb és Zára városa közötti teljesen szárazföldi összeköttetést célozta.[227] A támadás sikeresnek bizonyult, mivel elérte kitűzött céljait,[228] de nagy veszteségekkel járt, mivel egy viszonylag korlátozott hadműveleti területen 114 horvát és 490 szerb katona vesztette életét.[229]

A Maslenica hadművelet alatt a horvát erők 130 kilométerre keletre levő szerb állásokat támadtak meg. Előrenyomultak a Peruća vízierőmű felé, és nem sokkal azután, hogy szerb milíciák elűzték a gátat védő ENSZ-békefenntartókat 1993. január 28-án elfoglalták azt.[230] Az ENSZ-erők, amelyek 1992 nyara óta tartózkodtak a helyszínen felfedezték, hogy a szerbek 35-37 tonna robbanóanyagot helyeztek el a gát hét különböző pontján, oly módon, hogy a robbanóanyagok eltávolítását megakadályozzák, majd a tölteteket a helyükön hagyták.[230][231] A visszavonuló szerb erők a 65 méter magas gáton belül három, összesen 5 tonnás robbanótöltetet robbantottak fel abból a célból, hogy megrongálják, és elárasszák a folyásirányban elterülő, horvát lakta területet.[231][232] A katasztrófát Mark Nicholas Gray, a brit királyi tengerészgyalogság ezredese (akkor hadnagy) akadályozta meg, aki az ENSZ katonai megfigyelője volt a helyszínen. A hadnagy a szigorú büntetést kockáztatta azzal, hogy hatáskörét túllépve még a gát felrobbantása előtt csökkentette a tározó szintjét, megakadályozva a gát teljes összeomlását. Cselekedetével 20 000 ember életét mentette meg, akik egyébként megfulladtak vagy hajléktalanok lettek volna.[233]

A Medaki zseb hadművelet szeptember 9. és 17. között, egy Gospićtól délre fekvő fennsíkon zajlott. Az offenzívát a horvát hadsereg abból a célból hajtotta végre, hogy megakadályozza a környéken telepített szerb tüzérséget a közeli Gospić városának rendszeres lövésében.[234] A hadművelet teljesítette kitűzött célját, a tüzérségi fenyegetés megszüntetését, mivel a horvát csapatok lerohanták a szerbek által birtokolt kiugró területet, de közben háborús bűnöket követtek el. Az ICTY később vádat is emelt emiatt horvát tisztek ellen. A hadműveletet nemzetközi nyomásra leállították, és megállapodás született arról, hogy a horvát csapatok visszavonulnak a szeptember 9-e előtti pozícióikba, míg a pufferzónába kanadai ENSZ békefenntartó csapatokat telepítenek. Az ezt követő események továbbra is ellentmondásosak, mivel a kanadai hatóságok arról számoltak be, hogy a horvát hadsereg megtámadta az állásait elfoglaló „Patricia hercegnő” kanadai könnyűgyalogos zászlóalj harccsoportját, majd végül, miután 27 fős veszteséget szenvedett visszavonult.[235] A Horvát Védelmi Minisztérium és az ENSZ-tisztnek az Ademi–Norac-per során tett vallomásai azonban cáfolták, hogy az összeütközés valóban megtörtént volna.[236][237][238][239]

A Medaki zseb hadművelet térképe.

1993. február 18-án a horvát hatóságok a nyugat-szlavóniai helyi szerb vezetőkkel aláírták a daruvári megállapodást. A titkos megállapodás célja a frontvonal közelében élő helyi lakosság életének normalizálása volt. A knini hatóságok azonban tudomást szereztek erről, és letartóztatták a felelős szerb vezetőket.[240] 1993 júniusában a szerbek népszavazást tartottak Krajina területének a Boszniai Szerb Köztársasággal való egyesítéséről.[210] Milan Martić, aki akkor az RSK belügyminisztereként tevékenykedett, a Boszniai Szerb Köztársaság közgyűléséhez intézett április 3-iki levelében, mint az összes szerb állama létrehozásának első lépését” a „két szerb állam összevonását szorgalmazta. 1994. január 21-én Martić kijelentette, hogy ha az RSK elnökévé választják „felgyorsítja az egyesülés folyamatát, és átadja a stafétabotot minden szerb vezetőjének, Slobodan Miloševićnek”.[241] 1993 októberében az ENSZ BT 871. számú határozatában először erősítette meg, hogy az ENSZ védett területei, azaz az RSK által birtokolt területek a Horvát Köztársaság szerves részét képezik.[242]

1992 és 1993 során becslések szerint 225 000 belső horvát menekült volt, ezen kívül Bosznia-Hercegovinából és Szerbiából érkezett menekültek is telepedtek le Horvátországban. Horvát önkéntesek és néhány sorkatona is részt vett a boszniai háborúban.[243] Csak 1992 szeptemberében Horvátország 335 985 menekültet fogadott be Bosznia-Hercegovinából, akik többsége bosnyák civil volt (kivéve a sorozási korú férfiakat).[244] A menekültek nagy száma jelentősen megterhelte a horvát gazdaságot és infrastruktúrát.[245] Peter Galbraith, a horvátországi amerikai nagykövet egy 1993. november 8-iki interjúban megpróbálta megfelelő perspektívába helyezni a horvátországi muzulmán menekültek számát. Azt mondta, a helyzet egyenértékű lenne azzal, mintha az Egyesült Államok 30 000 000 menekültet fogadna be.[246]

Krajina hanyatlása[szerkesztés]

A washingtoni megállapodás aláírása

1992-ben, amikor már mindkét fél a boszniai szerbekkel harcolt Bosznia-Hercegovinában kirobbant a horvát-bosnyák konfliktus. A háborút eredetileg egyfelől a Horvát Védelmi Tanács és a horvát önkéntes egységek, másfelől a Bosznia-Hercegovinai Köztársaság Hadserege (ARBiH) vívta, de 1994-re becslések szerint 3-5000 katonával már a Horvát Hadsereg is részt vett a harcokban.[247] Az Egyesült Államok nyomására[248] a hadviselő felek február végén fegyverszünetben állapodtak meg,[249] amit a horvát, bosnyák és boszniai horvát képviselők Warren Christopher amerikai külügyminiszter közvetítésével február 26-án Washingtonban írtak alá. 1994. március 4-én Franjo Tuđman jóváhagyta a Bosznia-Hercegovinai Föderáció létrehozásáról szóló megállapodást, valamint a boszniai és horvát hadseregek közötti, szerb erők elleni szövetséget.[250][251] Ez a Herceg-Boszniai Köztársaság felbomlásához vezetett, és Bosznia-Hercegovinában háromról kettőre csökkentette a hadviselő felek számát.[252]

1994 végén november 1-3 között a Kupres melletti Cincar hadműveletben a horvát hadsereg beavatkozott Boszniában,[253] november 29-től december 24-ig pedig Dinara és Livno közelében a Tél ’94 hadműveletben vett részt.[254][255] Ezeket a műveleteket azért hajtották végre, hogy elvonják a szerb erőket Bihács ostromától, és három oldalról elszigetelve, északról közelítsék meg az RSK fővárosát, Knint.[115] Ez idő alatt az ENSZ közvetítésével sikertelen tárgyalások zajlottak Horvátország és az RSK kormánya között. A szóban forgó ügyek között szerepelt a Zágráb–Bród autópálya szerbek által megszállt részének megnyitása Okucsány közelében a tranzitforgalom előtt, valamint a horvátországi szerb többségű területek feltételezett státusza. Az autópályát 1994 végén nyitották meg újra, de biztonsági okok miatt hamarosan újra lezárták. A két kérdés megoldásának ismételt sikertelensége 1995-ben jelentős horvát offenzívákat indított el.[256]

Horvát harcosok páncéltörő fegyverrel ellenséges tankot támadnak.

Ezzel egy időben a krajnai hadsereg a boszniai Boszniai Szerb Köztársaság hadseregével együtt folytatta Bihács ostromát.[257] Michael Williams, az ENSZ békefenntartó erőinek tisztviselője elmondta, hogy amikor a Bihácstól nyugatra fekvő Vedro Polje falu 1994. november végén egy RSK egység kezére került, az ostrom a végső szakaszba lépett. Hozzátette, hogy a bihácsi enklávétól északra fekvő Velika Kladusa városa ellen erős harckocsi- és tüzérségi tüzek érkeztek az RSK egységei felől. Nyugati katonai elemzők szerint a horvát területen lévő Bihácsi zsebet körülvevő szerb föld-levegő rakétarendszerek között volt egy modern SAM-2 rendszer, amelyet valószínűleg Belgrádból hoztak ide.[258] A kialakult helyzetre reagálva a Biztonsági Tanács elfogadta a 958-as határozatot, amely lehetővé tette a repülési tilalom hadművelet részeként bevetett NATO-repülőgépek horvátországi működését. November 21-én a NATO megtámadta az RSK által ellenőrzött udbinai repülőteret, ideiglenesen megrongálva a kifutópályákat. Az udbinai csapást követően a NATO folytatta a csapásokat a térségben, és november 23-án, miután egy NATO felderítőgépre sugarat lőtt egy föld-levegő rakétarendszer (SAM) radarja, a NATO gépei AGM-88 HARM sugárzáselhárító rakétákkal támadtak meg egy Dvor melletti SAM helyszínt.[259]

A későbbi hadjáratokban a horvát hadsereg a villámháborús taktika egy változatát követte, a gárdadandárok áttörték az ellenséges vonalakat, míg a többi egység más pontokon egyszerűen megtartotta az állásait, és befejezte az ellenséges egységek bekerítését.[110][115] Fegyveres erőinek további megerősítésére tett kísérletként Horvátország 1994 szeptemberében felvette a kapcsolatot Military Professional Resources Inc. (MPRI) katonai tanácsadó céggel, hogy kiképezze néhány tisztjét és altisztét.[260] Az 1995 januárjában kezdődött MPRI megbízatása, mely tizenöt tanácsadóból állt, akik alapvető tiszti vezetési ismereteket és képzési menedzsmentet oktattak a horvátoknak. Az MPRI-tevékenységeket az Egyesült Államok külügyminisztériuma előzetesen felülvizsgálta, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem tartalmaznak taktikai kiképzést, és nem sértik meg az ENSZ továbbra is érvényben lévő fegyverembargóját.[261]

A háború befejező szakasza[szerkesztés]

A feszültség 1995 elején újult ki, amikor Horvátország egyre nagyobb nyomást akart gyakorolni az RSK-ra. Január 12-én egy ötoldalas levelében Franjo Tuđman hivatalosan közölte Butrosz Butrosz-Gáli ENSZ-főtitkárral, hogy Horvátország március 31-iki hatállyal felmondja az UNPROFOR horvátországi állomásoztatását lehetővé tevő megállapodást. A lépést állítólag Szerbia és a szerbek által uralt Jugoszláv Szövetségi Köztársaság azon intézkedései motiválták, amelyek célja állítólag az volt, hogy segítséget nyújtsanak Horvátország szerb megszállásához, és a megszállt területeket integrálják a jugoszláv területbe. A helyzetet az ENSZ Közgyűlése tudomásul vette [262] és a horvátországi helyzettel kapcsolatban úgy foglalt állást, hogy szigorúan tiszteletben kell tartani az ország területi integritását, Horvátország megszállt területeinek integrálása a volt Jugoszláv Szövetségi Köztársaság közigazgatási, katonai, oktatási, közlekedési és kommunikációs rendszerébe illegális, semmis, és azonnal meg kell szüntetni.[263]

Folytatódtak a nemzetközi béketeremtő erőfeszítések, amikor a horvát és krajnai hatóságok elé terjesztették a Z–4 terv elnevezésű új béketervet, melyre horvát válasz nem érkezett, és a szerbek is határozottan elutasították a javaslatot.[264] Az UNPROFOR kivonulása határideje közeledtével új ENSZ békefenntartó missziót javasoltak megnövelt mandátummal Horvátország nemzetközileg elismert határain való járőrözésre. Kezdetben a szerbek ellenezték a lépést, és tankokat szállítottak Szerbiából Kelet-Horvátországba.[265] Végül egyezség született, és az ENSZ Biztonsági Tanácsának március 31-i 981-es határozata jóváhagyta az új ENSZ békefenntartó missziót. A misszió neve azonban az utolsó pillanatban vita tárgyát képezte, mivel Mate Granić horvát külügyminiszter ragaszkodott hozzá, hogy haderő nevébe bele kell foglalni Horvátországot. Végül az ENSZ Bizalom-helyreállító Művelete Horvátországban (UNCRO) elnevezést hagyták jóvá.[266]

Kilőtt T-34-85-ös szerb harckocsi Károlyvárosnál

Az erőszak 1995. május elején ismét kitört. Az RSK, részben a nemzetközi nyomás hatására elvesztette a belgrádi szerb kormány támogatását. Ezzel egy időben a horvát Villám hadművelet visszafoglalta az összes korábban megszállt nyugat-szlavóniai területet.[17] Megtorlásul a szerb erők rakétákkal támadták meg Zágrábot, mely során heten meghaltak és több mint 200 civil megsebesült.[267] A jugoszláv hadsereg harckocsikat irányítva a horvát határ felé erődemonstrációval válaszolt az offenzívára, hogy elhárítsa a kelet-szlavóniai megszállt terület esetleges megtámadását.[268]

A következő hónapokban a nemzetközi erőfeszítések főként a nagyrészt sikertelen Bosznia-Hercegovinában felállított ENSZ biztonsági övezetek felállítására, illetve Horvátországban egy tartósabb tűzszünet kialakítására irányultak. A két kérdés gyakorlatilag összekapcsolódott 1995 júliusára, amikor Kelet-Bosznia-Hercegovinában több biztonsági övezetet elfoglaltak, egyet pedig, a bihácsit megszállással fenyegették.[269] 1994-ben Horvátország már jelezte, hogy nem engedi meg Bihács elfoglalását,[115] és a horvát hadseregnek a megszállt területek visszafoglalására való képességébe vetett bizalom azt kívánta a horvát hatóságoktól, hogy ne tárgyaljanak további tűzszünetről; hanem a megszállt területeket integrálják vissza Horvátországba.[270] Ezek a fejlemények, a Washingtoni megállapodás, és a Boszniai színházban aláírt tűzszünet vezetett július 22-én Horvátország és Bosznia-Hercegovina elnökeinek újabb találkozójához, amikor elfogadták a felosztási megállapodást. Ebben Bosznia-Hercegovina felkérte Horvátországot katonai és egyéb segítségnyújtásra, különös tekintettel a bihácsi térségre, Horvátország pedig ezt elfogadva elkötelezte magát a fegyveres beavatkozás mellett.[271]

Július 25. és 30. között a Nyár '95 hadművelet során a Horvát Hadsereg és a Horvát Védelmi Tanács (HVO) csapatai megtámadták a szerbek által birtokolt területet a Dinara-hegységtől északra, és elfoglalták Bosansko Grahovót és Glamočot. Ez az offenzíva megnyitotta az utat a Knin körüli megszállt területek katonai visszafoglalása előtt, mivel elvágta az utolsó hatékony utánpótlási útvonalat Banja Luka és Knin között.[272] Augusztus 4-én Horvátország megkezdte a Vihar hadműveletet, amelynek célja Horvátország szinte teljes megszállt területének visszafoglalása volt, kivéve egy viszonylag kis területet, amely jelentős távolságra a vitatott terület nagy részétől a Duna mentén volt található. A 100 000 horvát katonával indult offenzíva volt a legnagyobb szárazföldi ütközet, amelyet addig Európában vívtak a második világháború után.[273] A Vihar hadművelet elérte céljait, és augusztus 8-án befejezettnek nyilvánították.[16]

A Horvát Helsinki Bizottság (Hrvatski helsinški odbor) horvát emberi jogi szervezet, 677 olyan szerb civilt számolt össze, akiket a Vihar hadművelet után a horvát erők öltek meg. Ezek többnyire olyan idős emberek voltak, akik míg más szerb civilek elmenekültek, a harcok után is otthonukban maradtak.[274] További 837 szerb civilt tartanak eltűntként nyilván a Vihar hadművelet után.[275] Más források szerint a horvát erők további 181 áldozatot öltek meg, és temettek el egy tömegsírban Mrkonjić Gradban a Vihar hadművelet boszniai offenzívájának folytatását követően.[276][277]

Horvátok által lerombolt szerb ház Sunjánál

A megszállt területek polgári lakosságának nagy része már az offenzíva alatt vagy közvetlenül annak befejezése után elmenekült, amit később különféle kifejezésekkel írtak le, a kiűzéstől a tervezett evakuálásig.[16] Krajinai szerb források (az RSK Polgári Védelmi Főparancsnokságának, a Legfelsőbb Védelmi Tanácsnak, Kovačevićnek,[278] Sekulićnak[279] és Vrceljnek[280] a dokumentumai) megerősítik, hogy a szerbek evakuálását előre megszervezték és megtervezték.[281][282] Az Amnesty International szerint „mintegy 200 000 horvátországi szerb, beleértve a teljes horvátországi szerb hadsereget, a szomszédos Jugoszláv Szövetségi Köztársaságba, valamint Bosznia-Hercegovina boszniai szerbek ellenőrzése alatt álló területeire menekült. A műveletek nyomán a horvát hadsereg és a rendőrség tagjai meggyilkolták, megkínozták és erőszakkal űzték ki a térségben maradt horvát szerb civileket, valamint a kivonuló horvátországi szerb fegyveres erők tagjait.”[283] Az ICTY ezzel szemben arra a következtetésre jutott, hogy csak mintegy 20 000 embert deportáltak.[26] A BBC ugyanakkor 200 000 szerb menekültet jegyzett fel.[284][285] Az 1991-ben elűzött horvát menekültek végre visszatérhettek otthonaikba. Az Egyesült Államok Menekültügyi és Bevándorlói Bizottságának becslései szerint, csak 1996-ban mintegy 85 000 kitelepített horvát tért vissza az egykori Krajinába és Nyugat-Szlavóniába.[286]

A következő hónapokban még mindig történt néhány időszakos, főleg tüzérségi támadás Bosznia-Hercegovina szerbek által birtokolt területeiről Dubrovnik térségében és más helyeken.[287] A Horvátországban, Kelet-Szlavóniában megmaradt szerbek által birtokolt terület azonban a Horvátországgal való katonai konfrontáció lehetőségével fenyegetett. Ezt a lehetőséget Tuđman a Vihar hadművelet után többször is kijelentette.[288] A fenyegetést alátámasztotta a katonai egységek október közepén történt térségbe vezénylése,[289] valamint a katonai beavatkozással való korábbi fenyegetés megismétlése – kijelentve, hogy a horvát hadsereg beavatkozhat, ha a hónap végére nem születik békemegállapodás.[290]

Kelet-Szlavónia visszaintegrálása[szerkesztés]

Kelet-Szlavónia, Baranya és a Nyugat-Szerémség UNTAES által ellenőrzött területei

A további harcok elkerülésére november 12-én Slobodan Milošević és a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság tisztviselőitől kapott utasítások alapján[291][292] az RSK megbízott védelmi minisztere, Milan Milanović aláírta az erdődi megállapodást.[18][293] A megállapodás kimondta, hogy kétéves átmeneti időszakkal a fennmaradó megszállt területet vissza kell adni Horvátországnak.[18] Az ENSZ új átmeneti adminisztrációját az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának 1996. január 15-iki 1037. számú határozatával, az Egyesült Nemzetek Szervezete Kelet-Szlavónia, Baranya és Nyugat-Szerémségi Átmeneti Hatóságaként (UNTAES) hozták létre.[294] A megállapodás a helyi szerb közösség számára is biztosította a Közös Önkormányzati Tanács létrehozásának jogát. Az átmeneti időszakot ezt követően egy évvel meghosszabbították. 1998. január 15-én az UNTAES mandátuma véget ért, és Horvátország visszanyerte az ellenőrzést a teljes terület felett.[19] Mivel az UNTAES felváltotta az UNCRO missziót, a korábban UNCRO irányítása alatt álló Prevlaka-félsziget az ENSZ Prevlakai Megfigyelők Missziója (UNMOP) irányítása alá került. Az UNMOP-ot az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának 1996. január 15-iki 1038. számú határozata hozta létre, és 2002. december 15-én szűnt meg.[20]

Következmények[szerkesztés]

Áldozatok és menekültek[szerkesztés]

A legtöbb forrás mintegy 20 000-re teszi a háborúban elhunytak számát.[22][295][296] Az Eltűnt Személyek Horvát Bizottságának vezetője, Ivan Grujić ezredes szerint Horvátországban 12 000 ember vesztette életét vagy tűnt el, köztük 6788 katona és 4508 civil.[297] Egy másik forrás a horvát oldalon 14 000 halálos áldozatot közöl, akiknek 43,4%-a civil volt.[298] Az 1996-os hivatalos adatok 35 000 sebesültet is tartalmaznak.[1] Ivo Goldstein 13 583 halottról vagy eltűntről tesz említést,[299] míg Marko Attila Hoare angol-horvát történész 15 970-ről számol be[300] (Dražen Živić tudományos kutató által közölt 2003. januári adatokra hivatkozva).[301] A háború alatt közel 2400 személyt jelentettek eltűntnek.[302] 2018-ban a Horvát Honvédőháborús Emlékhely-Dokumentációs Központ új adatokat közölt, amelyek 22 211 a háborúban elesett vagy eltűnt személyt jeleztek: 15 007 halott vagy eltűnt a horvát oldalon, és 7204 halott vagy eltűnt a szerb oldalon. A Krajinai Szerb Köztársaság területén meggyilkoltak közül 1077 nem szerb volt,[303] a horvát kormány által ellenőrzött területen azonban a központ az adatok hiánya miatt nem közölte az összesen 5657 meggyilkolt civil etnikai összetételét.[304]

A vukovári népirtás áldozatainak temetője Európa legnagyobb tömegsírja a II. világháború óta

2016-ban a horvát kormány 1993, a háborúban eltűnt személyt sorolt fel, akik közül 1093 horvát volt (428 katona és 665 civil), míg a maradék 900 szerb (5 katona és 895 civil).[305][306] 2009-ben Horvátországban több mint 52 000 személyt tartottak nyilván rokkantként a háborúban való részvétele miatt.[307] Ez a szám nem csak a sebek vagy sérülések miatt mozgássérülteket tartalmazza, hanem azokat a személyeket is, akiknek egészségi állapota a háborúban való részvételük miatt megromlott, beleértve a krónikus betegségek, például a szív- és érrendszeri betegségek, valamint a poszttraumás stressz zavar (PTSD) diagnózisát is.[308] 2010-ben a háborús PTSD-vel diagnosztizált személyek száma 32 000 volt.[309]

A háború összesen 500 000 menekült és lakóhelyüket elhagyni kényszerült személyt eredményezett.[310] Mintegy 196 000[311] és 247 000 közötti (1993-ban)[312] horvát és más nem szerb menekült el a háború alatt az RSK-ból vagy környékéről. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) szerint 2006-ban 221 000-en kényszerültek otthonuk elhagyására, ebből 218 000 visszatért.[313] Más források szerint akár 300 000 horvátot is kitelepíthettek.[314] A többséget a kezdeti harcok, valamint a JNA 1991-es és 1992-es offenzívái során űzték el.[222][315] 1994. március 16-án Horvátország 492 636 lakóhelyüket elhagyni kényszerültet vagy menekültet regisztrált a területén (241 014 személyt magából Horvátországból és 251 622 személyt Bosznia-Hercegovinából), ami a becslések szerint az ország lakosságának 10%-a.[316] 1991-től mintegy 150 000 a Boszniai Szerb Köztársaságból és Szerbiából menekült horvát kapott horvát állampolgárságot,[317] sokuk olyan incidensek miatt, mint a hrtkovci volt.[318]

A belgrádi székhelyű Veritas civil szervezet 7134 elesett és eltűnt személyt sorol fel a Szerb Krajina Köztársaságból, köztük 4484 harcost és 2650 civilt, valamint 307 JNA-tagot, akik nem Horvátországban születtek vagy éltek. Legtöbbjük 1991-ben (2729) és 1995-ben (2348) meghalt vagy eltűnt. A legtöbb haláleset Észak-Dalmáciában (1605) fordult elő.[319] A JNA hivatalosan elismerte, hogy 1279 ember halt meg harci cselekmény közben. A tényleges szám valószínűleg jóval nagyobb volt, mivel az áldozatok száma folyamatosan alulbecsült. Az egyik példában a hivatalos jelentések két enyhén megsebesült katonáról beszéltek egy összecsapás után, azonban az egység titkosszolgálati tisztje szerint a tényleges szám 50 halott és 150 sebesült volt.[320][321]

Szerbek által lerombolt és grafitivel telefirkált horvát ház Bródnál

Szerb források szerint 1991 és 1993 között mintegy 120 000 szerbet telepítettek ki, és újabb 250 000-et a Vihar hadművelet után.[322] A kitelepített szerbek száma 1993-ban 254 000 volt,[312] amely 1995 elejére 97 000-re csökkent,[311] majd az év végére ismét 200 000-re nőtt. A legtöbb nemzetközi forrás körülbelül 300 000-re teszi a kitelepített szerbek számát. Az Amnesty International szerint 1991 és 1995 között 300 000-en kényszerültek lakóhelyüket elhagyni, közülük 117 000-en 2005-ben hivatalosan is visszatértekként voltak nyilvántartva.[283] Az EBESZ adatai szerint a háború alatt 300 000-en költöztek el, ebből 2006-ban hivatalosan 120 000-et regisztráltak hazatérőként. Úgy vélik azonban, hogy ez a szám nem tükrözi pontosan a hazatérők számát, mert sokan visszatértek Szerbiába, Montenegróba, ill. Bosznia-Hercegovina a horvátországi hivatalos regisztrációt követően.[313] Az UNHCR szerint 2008-ban 125 000 embert regisztráltak úgy, hogy visszatértek Horvátországba, közülük 55 000 állandó jelleggel maradt.[323]

Míg a háború előtti 1991-es horvát népszámlálás 581 663 szerb lakost, vagyis a horvátországi lakosság 12,2%-át számlálta,[324] a háború utáni első, 2001-es népszámlálás szerint csak 201 631 szerb maradt Horvátországban, vagyis a lakosság mindössze 4,5%-a.

A fogolytábori bántalmazások áldozatainak megsegítésére jött létre a Szerbiai Koncentrációs Táborokban Fogvatartott Horvátok Szövetsége és a Honvédő háborús Horvát Fogyatékos Veteránok Egyesülete.[325][326]

Menekült gyermek Dubrovnik 1991-es kiűrítésekor.

Az ENSZ Fejlesztési Programja (UNDP) „A szexuális erőszak áldozatainak számának felmérése a Horvát Köztársaság területén vívott haza háború során, valamint az áldozatok kárpótlásának és támogatásának optimális formái” című 2013-as horvátországi jelentése meghatározta a nemi erőszak és a szexuális zaklatás egyéb formái áldozatainak (férfiak és nők) a becsült értékét, és számukat a két oldalon körülbelül 1470 és 2205, illetve 1501 és 2437 főben határozta meg.[327] A legtöbb áldozat olyan nem szerb volt, akiket szerbek támadtak meg.[327] Régiók szerint a legtöbb nemi erőszak és szexuális erőszakos cselekmény Kelet-Szlavóniában történt, becslések szerint 380-570 áldozattal.[330] Az UNDP jelentése szerint 300-600 férfi (a bebörtönzöttek 4,4-6,6%-a) és 279-466 nő (vagyis a bebörtönzöttek 30-50%-a) szenvedett el különféle szexuális zaklatásokat, miközben szerb fogolytáborokban és börtönökben (beleértve a szerbiaiakat is) tartották fogva.[327] 1991 és 1995 között a szerbek által megszállt területeken a fogolytáborokon kívül 412 és 611 közötti horvát nőt erőszakoltak meg.[327] A horvát erőkről is ismert volt, hogy a Villám and Vihar hadműveletek során nemi erőszakot és szexuális zaklatásokat követtek el szerb nők ellen, becslések szerint 94-140 áldozattal.[327] A szerb foglyok szexuális zaklatása a horvátok által vezetett Lora és Kerestineci táborokban is előfordult.[327]

2015. május 29-én a horvát parlament elfogadta az első olyan törvényt az országban, amely a nemi erőszakot háborús bűnnek ismeri el. Ez a Horvát Köztársaság elleni katonai agresszió során a honvédő háborúban elkövetett szexuális erőszak áldozatainak jogairól szóló törvény volt.[328] A horvát Háborús Veteránok Minisztériuma által felügyelt jogszabály orvosi és jogi segítséget, valamint az állam részéről – akár 20 000 euróig terjedő – pénzügyi kompenzációt biztosított az áldozatok számára. Ezek a juttatások függetlenek voltak a bírósági ítéletektől.[328] Željka Žokalj, a Háborús Veteránok Minisztériuma részéről azt az információt adta, hogy 2019 májusáig már mintegy 25 millió kunát (3,37 millió eurót) ítéltek oda az áldozatoknak. 2015 óta 249 kártérítési kérelmet nyújtottak be, és ezek közül 156-ot hagytak jóvá.[328]

Demográfiai arányeltolódás[szerkesztés]

Etnikai arányváltozások Krajinában 1991 és 2001 között.

A háború alatt igen nagy demográfiai változásokon ment végig az ország, amit az 1991-es és a 2001-es népszámlálás mutatnak meg.[329]

Háborús károk és aknamezők[szerkesztés]

A háborús károkról Horvátországban 1996-ban közzétett hivatalos adatok 180 000 megsemmisült lakóegységről, valamint a horvát gazdaság 25%-át érintő 27 milliárd USD anyagi kárról írtak.[1] A 2003/2004-es Europe Review az infrastruktúra megsérülése miatt a kieső gazdasági teljesítményben és a menekültekkel kapcsolatos költségek miatti háborús károkat 37 milliárd USD-ra becsülte, miközben az ország GDP-je ebben az időszakban 21%-kal esett vissza.[21] A lakóegységek 15 százaléka és 2423, a kulturális örökség részét képező építmény, köztük 495 szakrális építmény semmisült vagy sérült meg.[330] A háború a nagyon magas katonai kiadások miatt további terhet rótt a gazdaságra. 1994-re, amikorra Horvátországnak gyorsan de facto háborús gazdasággá kellett válnia, a katonaság az összes kormányzati kiadás 60 százalékát emésztette fel.[331]

A háború alatti jugoszláv és szerb kiadások még aránytalanabbak voltak. Az 1992-es szövetségi költségvetési javaslat a pénzeszközök 81 százalékát irányozta elő a szerb háborús erőfeszítésekre.[332] Mivel 1992 előtt a szövetségi költségvetés jelentős részét Szlovénia és Horvátország, Jugoszlávia legfejlettebb köztársaságai biztosították, a szövetségi bevételek hiánya hamar a kormányzati műveletek finanszírozására szolgáló pénzek kétségbeesett nyomtatásához vezetett, ez pedig az akkori Jugoszláviában a történelem legrosszabb hiperinflációs időszakát idézte elő: 1993 októbere és 1995 januárja között az akkor Szerbiából és Montenegróból álló Jugoszlávia öt kvadrillió százalékos hiperinflációtól szenvedett.[333][334]

A háború alatt telepített aknamezők Horvátországban

Az RSK, illetve a JNA erői az RSK, illetve Bosznia-Hercegovina, valamint Montenegró és Szerbia szerbek által ellenőrzött területeiről sok horvát várost tüzérséggel, rakétákkal és repülőgépről ledobott bombákkal támadtak meg. A legtöbbet lőtt városok: Vukovár, Bród (a Vučjak hegyről),[335] és Zsupanya (több mint 1000 napig),[336] Vinkovce, Eszék, Újgradiska, Novszka, Daruvár, Pakrác, Šibenik, Sziszek, Dubrovnik, Zára, Gospić, Károlyváros, Biograd na Moru, Slavonski Šamac, Ogulin, Duga Resa, Otocsán, Újlak, Pélmonostor, Lučko, Zágráb és mások[337][338][339] voltak. Bródot soha nem támadták meg közvetlenül tankokkal vagy gyalogsággal, de a várost és a környező falvakat 1991-ben és 1992-ben több mint 11 600 tüzérségi lövedék és 130 repülőgépbomba érte.[340]

A háború alatt Horvátország különböző területein körülbelül 2 millió aknát helyeztek el. A legtöbb aknamezőt úgy telepítették, hogy semmiféle térkép vagy feljegyzés nem készült az aknák helyzetéről.[341] Egy évtizeddel a háború után, 2005-ben az egykori frontvonalak mentén, a nemzetközi határok egyes szegmenseiben, különösen Bihács közelében, és néhány korábbi JNA létesítmény körül még mindig mintegy 250&nbsp000 akna volt a föld alatt.[342] 2007-ben a még mindig aknákat tartalmazó vagy gyaníthatóan aknákat tartalmazó terület körülbelül 1000 négyzetkilométert tett ki.[343] Horvátországban a háború kezdete óta több mint 1900 ember halt meg vagy sebesült meg a taposóaknák következtében, köztük a háború vége után aknák miatt több mint 500-an haltak meg vagy sebesültek meg.[344] 1998 és 2005 között Horvátország 214 millió eurót költött különböző aknamentesítési programokra.[345] 2009 óta az összes megmaradt aknamező egyértelműen meg van jelölve.[346] A 2015-ös európai migránsválság során aggodalmak merültek fel azon területek miatt, ahol az aknák hatással lehetnek a Szerbiából Horvátországba érkező menekültáradatra.[347]

Aknamezőt jelző figyelmeztető tábla

Háborús bűnök[szerkesztés]

A volt Jugoszláviával foglalkozó nemzetközi büntetőtörvényszéket (ICTY) az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1993. május 25-én elfogadott 827. számú határozata hozta létre. A törvényszék az emberi jogok és a genfi egyezmények megsértéséért felelős személyek esetében, a volt Jugoszlávia területén 1991. január 1. óta elkövetett háborús jogszabályok vagy szokásjogok megsértése, népirtás és emberiesség elleni bűncselekmények elkövetése ügyében rendelkezik hatáskörrel.[348]

Az ICTY által vádolt személyek a közkatonáktól a miniszterelnökökig és az elnökökig terjedtek. A magas szintű vádlottak között volt Slobodan Milošević (Szerbia elnöke), Milan Babić (az RSK elnöke) és Ante Gotovina (a horvát hadsereg tábornoka).[349] Franjo Tuđman (Horvátország elnöke), miközben az ICTY ügyészei még nyomoztak ellene, 1999-ben halt meg rákban.[350] Marko Attila Hoare, az ICTY egykori alkalmazottja szerint a bűnszervezet vezető tagjai elleni vádemeléseken egy nyomozócsoport dolgozott, akik nem csak Milošević, hanem Veljko Kadijević, Blagoje Adžić, Borisav Jović, Branko Kostić, Momir Bulatović és mások ellen is folytattak nyomozást. Ezeket a vádemeléseket – állítólag Carla del Ponte közbenjárására a Miloševićra korlátozódó vádemelésre redukálták – később elutasították.[351]

Milan Martić az ICTY bírósága előtt.

Az ICTY 2018-ig a szerb/montenegrói oldalról hét tisztviselőt ítélt el, horvát oldalról pedig senkit. A legnagyobb büntetést –35 év börtönt – Milan Martić kapta.[352] Milan Babić – aki megbánását fejezte ki a háborúban játszott szerepe miatt, és arra kérte „horvát testvéreit, hogy bocsássanak meg neki” – 13 évet kapott.[353] 2007-ben vukovári mészárlásért a volt jugoszláv hadsereg két tisztjét ítélték el. Veselin Šljivančanint 10 év, Mile Mrkšićet pedig 20 év börtönre ítélték.[354] Az ügyészek kijelentették, hogy Vukovár elfoglalását követően a JNA több száz horvátot adott át a szerb erőknek. Közülük legalább 264-et (többnyire sérült katonát, de két nőt és egy 16 éves gyereket is)[355] meggyilkoltak és a Vukovár külvárosában fekvő Ovčara szomszédságában tömegsírokban temettek el.[356] A város polgármesterét, Slavko Dokmanovićot ugyancsak bíróság elé állították, de 1998-ban a fogságban öngyilkos lett, mielőtt még az eljárás megkezdődött volna.[357] Dragan Vasiljkovićot, egy horvátországi szerb félkatonai egység parancsnokát 2017-ben háborús bűnök miatt a horvát bíróság ítélte 15 év börtönre.

Pavle Strugar és Miodrag Jokić tábornokot Dubrovnik ágyúzása miatt az ICTY nyolc, illetve hét évre ítélte.[358] A harmadik vádlottat, Vladimir Kovačevićet mentálisan alkalmatlannak nyilvánították, hogy bíróság elé álljon.[359] A Jugoszláv Hadsereg vezérkari főnökét, Momčilo Perišićet háborús bűnpártolásban vádolták, de végül minden vádpont alól felmentették.[360] Goran Hadžić volt RSK-elnök meghalt a per során. Vojislav Šešeljt 2018-ban 10 évre ítélték emberiesség elleni bűncselekmények miatt, amelyeket 1992-ben horvátok üldöztetésével és Vajdaságból való kitoloncolásával követtek el,[361] emellett további 4 év 9 hónap halmozott büntetést kapott a bíróság megsértése miatt.[362]

Goran Hadžić

A vöröskereszttel megjelölt kórházakban és menedékházakban számos horvát civil került a szerb erők célpontjába.[363] Számos jól dokumentált háborús bűnt követtek el civilek és hadifoglyok ellen, amelyeket szerb és jugoszláv erők követtek el Horvátországban, mint a dályai mészárlás,[364] a hosszúlovászi mészárlás,[100][205] a široka kula-i mészárlás,[365] a baćini mészárlás,[364] a saborskói mészárlás,[366] a škabrnjai mészárlás,[207] az atyinai mészárlás[364][367] és a zágrábi rakétatámadások.

Számos fogolytábor volt, ahol horvát hadifoglyokat és civileket tartottak fogva, köztük a szávaszentdemeteri tábor, a stajićevói tábor és a szerbiai begejci tábor, valamint a montenegrói morinji tábor.[223] Később a börtönbántalmazások áldozatainak megsegítésére megalapították a Szerbiai Koncentrációs Táborokban Fogvatartott Horvátok Szövetségét. A horvát hadsereg is hozott létre fogolytáborokat, mint például a spliti Lora fogolytábor.[223]

A horvát háborús bűnök közé tartozott a gospići mészárlás, az 1991-es és 1992-es sziszeki gyilkosságok[368] és mások,[369][370] amelyek ellen szintén horvát bíróságok vagy az ICTY emeltek vádat. A háborús bűncselekmények egy másik hírhedt példája, a később „Pakračka Poljana”-ügyként ismertté vált háborús bűncselekmény, amelyet a Tomislav Merčep parancsnoksága alatt álló tartalékos rendőregység követett el, és 1991 végén és 1992 elején, mely foglyok, főként szerb nemzetiségűek meggyilkolását jelentette Pakrác közelében.[371] Az eseményeket kezdetben az ICTY vizsgálta, de az ügy végül a horvát igazságszolgáltatáshoz került.[372] Több mint egy évtizeddel később ennek az egységnek öt tagját, bár nem a parancsnokát, vád alá helyezték ezekkel az eseményekkel kapcsolatos vádakkal, és elítélték őket.[373] Merčepet 2010 decemberében tartóztatták le ezekért a bűncselekményekért.[374] 2009-ben Branimir Glavašt, akkori horvát parlamenti képviselőt 1991-ben Eszéken elkövetett háborús bűnökért a horvát bíróság ítélte börtönbüntetésre.[375]

Vojislav Šešelj

Az ICTY Janko Bobetko, Rahim Ademi és Mirko Norac horvát tisztek ellen emelt vádat a Medaki zseb hadművelet során elkövetett bűncselekmények miatt, de ezt az ügyet is áttették a horvát bíróságokhoz. Noracot bűnösnek találták, és 7 év börtönbüntetésre ítélték; Ademit felmentették.[376] Bobetkót rossz egészségi állapota miatt alkalmatlannak nyilvánították a tárgyalásra.[377][378] Az ICTY Ante Gotovina tábornok elleni vádirata legalább 150 szerb civilre hivatkozik, akik a Vihar hadművelet utóhatásaiban haltak meg.[379] A Horvát Helsinki Bizottság 677, a hadművelet során elesett szerb civilt tartott nyilván.[380] Louise Arbour, az ICTY ügyésze kijelentette, hogy nem magának a hadműveletnek a törvényessége és legitimitása a kérdés, hanem az ICTY köteles kivizsgálni, hogy az akció során elkövettek-e bűncselekményt.[381] Az eljáró kamara megismételte, hogy a Vihar hadművelet jogszerűsége „irreleváns” a szóban forgó ügy szempontjából, mivel az ICTY feladata a háborús bűnök feldolgozása.[382] 2011-ben Gotovinát 24, Markačot 18 év börtönbüntetésre ítélték. 2012-ben ítéletüket hatályon kívül helyezték, és mindkettőjüket azonnal szabadlábra helyezték. Čermakot minden vád alól felmentették.[47] A Vihar hadművelet alatt vagy azt követően a szerbek, különösen az idősek ellen elkövetett háborús bűnök közé tartozik a Golubić-gyilkosság, a grubori-mészárlás és a varivodei mészárlás.

Az elsőfokú ítéletben az eljáró tanács megállapította, hogy „a horvát politikai és katonai vezetés egyes tagjai felelősek abban a közös céljukban, hogy a szerb polgári lakosságot erőszakkal vagy erőszakkal fenyegetőzve véglegesen kiűzik Krajinából”, ami Franjo Tuđman horvát elnök, Gojko Šušak védelmi miniszter volt és Tuđman közeli munkatársa, valamint Zvonimir Červenko, a horvát hadsereg vezérkari főnöke elleni vád megfogalmazása volt.[26] Ennek ellenére a másodfokú ítéletben a fellebbviteli tanács elvetette a bűnszövetség fogalmát. Az ítélet azt jelentette, hogy az ICTY egyetlen horvátot sem ítélt el a horvát függetlenségi háborúban játszott szerepük miatt.[27]

Ante Gotovina

2013-ban Jovica Stanišić volt szerb állambiztonsági főnököt és Franko Simatović helyettest felmentették az emberiesség elleni és háborús bűnök vádja alól, de a tiltakozás és az ügyészség 2015-ös fellebbezése után jogi hibák miatt új eljárást rendeltek el.[383] The new trial began in 2017.[383] Az új tárgyalás 2017-ben kezdődött.[383] Az ENSZ Nemzetközi Büntetőtörvényszéki Mechanizmusa (MICT) 2021. június 30-án elsőfokú ítéletében mindkettőjüket bűnösnek találta a Boszniában, Bosanski Šamacban elkövetett bűncselekményekért, és 12 év börtönbüntetésre ítélte őket, de felmentette őket a tervezés, az elrendelés, ill. a szerb egységek által Horvátországban elkövetett bűncselekményekben való közreműködés vádja alól.[384] Egy Milošević és más szerb politikai, katonai és rendőri tisztviselők részvételével zajló közös bűnügyi vállalkozás részeként indítottak eljárást ellenük. A bíróság megállapította, hogy „legalább 1991 augusztusától létezett egy közös bűnözői vállalkozás”, amelynek célja az volt, hogy „erőszakosan és véglegesen távolítsák el Horvátország és Bosznia-Hercegovina nagy területeiről a horvátokat, a boszniai muszlimokat és a boszniai horvátokat.”[384] A vállalkozásban érintettek között szerepelt a szerbiai, a krajnai, a kelet-szlavóniai, a baranyai és a nyugat-szerémségi autonóm területek, valamint a Boszniai Szerb Köztársaság magas rangú politikai, katonai és rendőri vezetése, bár a bíróság megállapította, hogy az ügyészség nem bizonyította Stanišić és Simatović részvételét a vállalkozásban.[384][385]

Szerbia szerepe[szerkesztés]

A háború alatt[szerkesztés]

A szerb erők által ellenőrzött területek a délszláv háború idején. A szerbek úgy gondolták, hogy ezeknek a területeknek Nagy-Szerbiához kell tartozniuk, amely egyesítené a volt Jugoszláviában élő összes szerbet.

Szerbia és Horvátország soha nem üzent hadat egymásnak, ám Szerbia számos tevékenységgel közvetlenül és közvetve részt vett a háborúban.[386] Elsődleges szerepvállalása a JNA anyagi támogatásában volt. Miután a különböző köztársaságok függetlenedtek a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságtól, Szerbia biztosította a JNA létszámának és a finanszírozásának nagy részét, amelyet a jugoszláv elnökség és a szövetségi védelmi minisztérium szerb irányítása révén a háborús erőfeszítésekre fordítottak.[107] Szerbia aktívan támogatta a Horvátországban harcoló szerbiai önkéntes félkatonai egységeket is.[100][101] Noha tényleges harcok sem szerbiai, sem montenegrói földön nem zajlottak, a szerbiai és montenegrói fogolytáborok fenntartásán keresztül, amelyek számos háborús bűn elkövetésének helyszínévé váltak, mindkettejük részvétele nyilvánvaló volt.[223]

Milošević pere az ICTY előtt számos titkosított dokumentumot tárt fel Belgrádnak a horvátországi és boszniai háborúkban való részvételéről.[104][145] A tárgyaláson bemutatott bizonyítékok pontosan megmutatták, hogyan finanszírozta Szerbia és a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság a háborút, hogy fegyvereket és anyagi támogatást nyújtottak a boszniai és horvát szerbeknek, valamint bemutatták a boszniai szerb és horvát szerb hadsereg támogatására kialakított adminisztratív és személyzeti struktúrákat.[104][387] Megállapították, hogy 1993-ban Belgrád a szövetségi kormányon keresztül finanszírozta a krajnai költségvetés több mint 90 százalékát; hogy a Legfelsőbb Védelmi Tanács úgy döntött, hogy eltitkolja a nyilvánosság elől a Boszniai Szerb Köztársaságnak és Krajinának nyújtott segélyeket; hogy a Krajinai Nemzeti Bank a Jugoszláv Nemzeti Bank fióktelepeként működött; és hogy 1994 márciusára Jugoszlávia, Krajina és a Boszniai Szerb Köztársaság egységes valutát használt. Számos dokumentum igazolta, hogy a Krajina Állami Számviteli Szolgálat fiókjai 1991 májusában beépültek Szerbia számviteli rendszerébe, és Krajina és a Boszniai Szerb Köztársaság finanszírozása hiperinflációt okozott Jugoszláviában.[104] A per során kiderült, hogy a JNA, a szerb belügyminisztérium és más szervezetek (beleértve a szerb polgári csoportokat és a rendőrséget) mielőtt a konfliktus eszkalálódott, szerb civileket és helyi területvédelmi csoportokat fegyvereztek fel az RSK-ban.[104]

1993-ban az Egyesült Államok külügyminisztériuma arról számolt be, hogy közvetlenül a Maslenica és a Medaki zseb hadműveletek után a szerb hatóságok jelentős számú „önkéntest” küldtek a horvátországi szerbek által birtokolt területekre harcolni.[312] A szerb félkatonai vezető, Željko Ražnatović volt titkára Hágában tett vallomásában megerősítette, hogy Ražnatović közvetlenül a Milošević által vezetett titkosrendőrségtől vette át az utasításokat és fizetését.[388] Ez a nagyfokú ellenőrzés tükröződött a horvát hatóságok és az RSK között különböző időpontokban folytatott tárgyalásokon, akik rendszeresen konzultáltak a Milošević vezette szerb vezetéssel, amely gyakran hozott döntéseket az RSK nevében.[103] A háborút lezáró erdődi megállapodást Milošević utasítására írta alá az RSK minisztere.[18][291][292] A Jugoszlávia, majd később az RSK feletti szerb ellenőrzés mértékét az ICTY előtti Milošević-per tanúvallomásai is bizonyították.[107][291][292]

Szerbia állami médiáját állítólag a konfliktus szítására és a helyzet további szítására használták fel,[389][390] valamint hamis információkat sugároztak a háborúról és a szerb gazdaság helyzetéről.[391] A Slobodan Milošević hatalomra jutását követő nacionalizmus és politikai feszültségek, valamint a délszláv háborúk kirobbanása után számos háborúellenes mozgalom alakult ki Szerbiában.[392][393][394] A belgrádi háborúellenes tüntetéseket leginkább a vukovári csata és a dubrovniki ostrom elleni tiltakozásul tartották,[392][394] és a tüntetők népszavazást követeltek a háborúról, illetve a sorozások leállításáról.[395][396][397] Becslések szerint a Milošević által irányított Jugoszláv Néphadseregből a háborúk során 50 000 és 200 000 ember dezertált, míg Szerbiából 100 000 és 150 000 között vándoroltak ki olyanok, akik megtagadták a háborúban való részvételt.[394][395] Renaud De la Brosse professzor, a Reimsi Egyetem adjunktusa és az ICTY által behívott tanú szerint meglepő, hogy az alternatív hírekhez való hozzáférés hiányában milyen nagy volt a szerbek körében az ellenállás Milošević propagandájával szemben.[398] 1991 decemberének végén, alig több mint egy hónappal a vukovári győzelem bejelentése után, a közvéleménykutatások azt mutatták, hogy a szerbek 64%-a azonnal véget akart vetni a háborúnak, és csak 27%-uk volt hajlandó a háború folytatására.[399]

A háború utáni kapcsolatok[szerkesztés]

A fegyveres konfliktust lezáró erdődi megállapodás 1995-ös sikeres végrehajtása után Horvátország és Szerbia viszonya fokozatosan javult, és a két ország az 1996. augusztus eleji megállapodást követően diplomáciai kapcsolatokat létesített.[400]

Boris Tadić szerb elnök 2007-es zágrábi látogatásán Stipe Mesić horvát elnökkel.

A Nemzetközi Bíróság előtt folyó ügyben Horvátország a népirtás megelőzéséről és büntetéséről szóló egyezmény IX. cikkére hivatkozva 1999. július 2-án keresetet nyújtott be a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság ellen.[401] Jugoszlávia Szerbia és Montenegróvá történő átalakulásával és az ország 2006-os felbomlásával Szerbiát tekintették a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság jogutódjának.[401] A kérelmet Horvátország nevében egy amerikai ügyvéd, David B. Rivkin nyújtotta be.[402] A horvát lépést Szerbia a 2010. január 4-én megindított Horvát Köztársaság elleni népirtási perrel viszonozta.[403] A vádirat kiterjedt az eltűnt és a megölt emberekre, a menekültekre, a kiutasított személyekre, valamint minden katonai akcióra, koncentrációs táborra és népirtásra, melyeket a történelmi beszámolók szerint a Független Horvát Állam a második világháború alatt elkövetett.[404]

2003-ban Stjepan Mesić volt az első horvát államfő, aki a horvátországi háború után ellátogatott Belgrádba. Mesić és Szerbia és Montenegró elnöke, Svetozar Marović kölcsönösen bocsánatot kértek a háború horvát és szerb áldozataitól.[405] A fennmaradó menekültügyi kérdések megoldásáról szóló megállapodás,[23] valamint Ivo Josipović horvát elnök belgrádi,[24] valamint Boris Tadić szerb elnök zágrábi és vukovári látogatása révén 2010-ig Horvátország és Szerbia tovább javította kapcsolatait. Vukovárban tartott találkozójukon Tadić elnök nyilatkozatot adott, amelyben „bocsánatkérését és sajnálatát” fejezte ki, Josipović elnök pedig azt mondta, „az akkoriban elkövetett bűncselekmények nem maradnának büntetlenül". A kijelentések az Ovčara emlékközpontban, a vukovári mészárlás helyszínén tett közös látogatás során hangzottak el.[406]

A nemzetközi közösség szerepe[szerkesztés]

A háború akkor tört ki, amikor az olajárak meredek emelkedésével és a világgazdaság növekedésének lelassulásával együtt az Egyesült Államok és a világ figyelme Irakra, illetve az 1991-es Öbölháborúra irányult.[407]

1991. december 19. és 23. között számos európai ország, kezdve Németországgal és a Vatikánnal, majd Svédországgal és Olaszországgal jelentette be Horvátország és Szlovénia függetlenségének elismerését.[13] Az Európai Unió egésze 1992. január 15-én ismerte el a két köztársaság függetlenségét.

A nagy külföldi kormányok mindegyike eltérően járt el:

  • Németország – 1991-ig Németország támogatta a „status quo”-t.[414] Gerhard Almer diplomata szerint a jugoszláv állam felbomlását „rossz precedensnek tartották a Szovjetunió felbomlására vonatkozóan”, ami félelmet váltott ki, hogy erőszakot alkalmazhatnak a Szovjetuniótól való függetlenség kikiáltására készülő nemzetek ellen is.[408] A háború alatt ez a politika megváltozott, amikor Helmut Kohl bejelentette, hogy Németország független országként ismeri el Szlovéniát és Horvátországot.
  • Egyesült KirályságJohn Major kormánya a semlegességet részesítette előnyben.
  • Amerikai Egyesült Államok – Az Egyesült Államok George H. W. Bush vezetésével eleinte inkább a be nem avatkozást részesítette előnyben[409] akárcsak az Egyesült Királyság. Ezzel szemben 1993-tól a Bill Clinton vezette adminisztráció inkább a volt Jugoszlávia konfliktusainak megszüntetése érdekében lépett fel. Cyrus Vance támogatta „Jugoszlávia integritását”.[410]
  • Oroszország – A Borisz Jelcin vezette orosz kormány inkább ellenezte Horvátország elismerését, bár Oroszország 1992. február 17-én hivatalosan elismerte Horvátországot, míg az Egyesült Államok ugyanezt csak 1992. április 7-én tette meg.[411]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b c Darko Zubrinic: Croatia within ex-Yugoslavia. Croatianhistory.net. (Hozzáférés: 2010. február 7.)
  2. Mirko Bilandžić (2008. július 1.). „Hrvatska vojska u međunarodnim odnosima” (horvát nyelven). Polemos: časopis Za Interdisciplinarna Istraživanja Rata I Mira 11 (22), Kiadó: Croatian Sociological Association and Jesenski & Turk Publishing House. ISSN 1331-5595. (Hozzáférés: 2010. december 21.)  
  3. Srbija-Hrvatska, temelj stabilnosti (szerb nyelven). B92, 2010. november 4. [2010. november 8-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. december 22.)
  4. Martić Verdict Jugoszlávia, mint föderáció, amelynek a Krajina ÁSZ is része lesz. A bizonyítékok azonban azt igazolták, hogy Milošević burkoltan szerb államot akart létrehozni, amelyhez félkatonai erők létrehozásával és incidensek provokálásával olyan helyzetet kellett teremteni, mely során a JNA beavatkozhat. Kezdetben a JNA a felek szétválasztása érdekében avatkozna be, de később a JNA beavatkozna a jövőbeni szerb állam részeként tervezett területek biztonsága érdekében is."
  5. a b c d e Final report of the United Nations Commission of Experts established pursuant to security council resolution 780 (1992), Annex IV – The policy of ethnic cleansing; Prepared by: M. Cherif Bassiouni. United Nations, 1994. december 28. [2012. május 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. március 19.)
  6. Babić Verdict, p. 6
    „A vádemelés tárgyának időszakában, 1991. augusztus 1. és 1992. február 15. között a JNA egységekből, helyi szerb területvédelmi (Teritorijalna Obrana - TO) egységekből, szerb és montenegrói TO egységekből, helyi rendőri (Ministarstvo unutarnjih poslova - MUP) egységekből álló szerb erők, valamint Szerbiából érkezett félkatonai egységek városokat, falvakat és településeket támadtak meg és vették át az irányítást ... Ezeknek a cselekményeknek az volt a célja, hogy véglegesen és erőszakkal eltávolítsák a horvát és más nem szerb lakosság többségét Horvátország körülbelül egyharmadáról. hogy ezt a területet szerbek által uralt állammá alakítsa át.”
  7. Chuck Sudetic. „Serbs Refuse to Negotiate in Croatia”, The New York Times , 1991. augusztus 5. (Hozzáférés ideje: 2011. január 24.) 
  8. a b Croatia Clashes Rise; Mediators Pessimistic”, The New York Times , 1991. december 19.. [2012. november 15-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés ideje: 2012. július 29.) 
  9. a b Serb-Led Presidency Drafts Plan For New and Smaller Yugoslavia”, The New York Times , 1991. december 27. (Hozzáférés ideje: 2010. december 16.) 
  10. Brown & Karim (1995), p. 120
  11. Kadijević (1993), pp. 134–135
  12. Bjelajac et al. 2009, 241. o.
  13. a b c d Stephen Kinzer. „Slovenia and Croatia Get Bonn's Nod”, The New York Times , 1991. december 24.. [2012. június 20-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés ideje: 2012. július 29.) 
  14. a b Paul L. Montgomery. „3 Ex-Yugoslav Republics Are Accepted Into U.N.”, The New York Times , 1992. május 23.. [2012. november 11-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés ideje: 2012. július 29.) 
  15. a b Republika Hrvatska i Domovinski rat 1990. – 1995. dokumenti (horvát nyelven). Profil. [2011. május 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 20.)
  16. a b c d Dean E. Murphy. „Croats Declare Victory, End Blitz”, Los Angeles Times , 1995. augusztus 8. (Hozzáférés ideje: 2010. december 18.) 
  17. a b Roger Cohen. „Croatia Hits Area Rebel Serbs Hold, Crossing U.N. Lines”, The New York Times , 1995. május 2. (Hozzáférés ideje: 2010. december 18.) 
  18. a b c d e Chris Hedges. „Serbs in Croatia Resolve Key Issue by Giving up Land”, The New York Times , 1995. november 12. (Hozzáférés ideje: 2010. december 18.) 
  19. a b Chris Hedges. „An Ethnic Morass Is Returned to Croatia”, The New York Times , 1998. január 16. (Hozzáférés ideje: 2010. december 18.) 
  20. a b c Prevlaka Peninsula—UNMOP—Background. United Nations. (Hozzáférés: 2010. december 17.)
  21. a b Europe Review (2003), p. 75
  22. a b Presidents apologise over Croatian war”, BBC News, BBC, 2003. szeptember 10. (Hozzáférés ideje: 2010. február 7.) 
  23. a b UN agency welcomes Serbia-Croatia agreement on refugee, return issues. United Nations, 2010. november 26. (Hozzáférés: 2010. december 18.)
  24. a b Serbia and Croatia forge ties with talks in Belgrade. BBC News. BBC, 2010. július 18. (Hozzáférés: 2010. december 18.)
  25. Milan Martić sentenced to 35 years for crimes against humanity and war crimes. International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia, 2007. június 12. (Hozzáférés: 2010. augusztus 24.)
  26. a b c Judgement Summary for Gotovina et al.. International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia, 2011. április 15. (Hozzáférés: 2011. április 15.)
  27. a b Hague war court acquits Croat Generals Gotovina and Markac”, BBC News, 2012. november 16. (Hozzáférés ideje: 2012. november 16.) 
  28. ICJ 3 February 2015
  29. Worldmark Encyclopedia of the Nations: Europe. Gale Group, 2001. Pp. 73.
  30. Jović 2009, 19. o.
  31. Jović 2009, 21. o.
  32. Henry Kamm. „Yugoslav republic jealously guards its gains”, The New York Times , 1985. december 8. (Hozzáférés ideje: 2010. december 10.) 
  33. Kosovo”, The New York Times , 2010. július 23. (Hozzáférés ideje: 2010. december 10.) 
  34. Serbia's Vojvodina Regains Autonomy. Radio Free Europe/Radio Liberty, 2009. december 15. (Hozzáférés: 2010. december 10.)
  35. A Country Study: Yugoslavia (Former): Political Innovation and the 1974 Constitution (chapter 4). The Library of Congress. (Hozzáférés: 2011. január 27.)
  36. a b c Brown & Karim (1995), p. 116
  37. Tim Judah. „Tyrant's defeat marks Serbs' day of destiny”, The Guardian , 2001. július 1. (Hozzáférés ideje: 2010. december 19.) 
  38. Frucht (2005), p. 433
  39. Branka Magas. „Obituary: Franjo Tudjman”, The Independent , 1999. december 13.. [2012. november 10-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés ideje: 2011. október 17.) 
  40. Humanity: A Moral History of the Twentieth Century. Yale University Press, 125. o. (2001. március 14.). ISBN 978-0-30008-715-4 
  41. Homeland Calling: Exile Patriotism and the Balkan Wars. Cornell University Press, 20. o. (2018. március 14.). ISBN 978-1-50172-565-4 
  42. Fisher 2006, 70. o.
  43. Glaurdić, Josip. The Hour of Europe: Western Powers and the Breakup of Yugoslavia. Yale University Press, 52–53. o. (2011). ISBN 978-0-300-16645-3 
  44. L. R. Johnson (2001). „Forradalom után09-10. szám, Kiadó: História. [2014. december 5-i dátummal az eredetiből archiválva].  
  45. Glaurdić, Josip. The Hour of Europe: Western Powers and the Breakup of Yugoslavia. Yale University Press, 71. o. (2011). ISBN 978-0-300-16645-3 
  46. Račan obituary”, The Times , 2007. április 30. (Hozzáférés ideje: 2010. december 11.) 
  47. a b c d Igor Primoratz, Aleksandar Pavković. Identity, Self-determination and Secession. Ashgate Publishing, Ltd., 2006. p158.
  48. Igor Primoratz, Aleksandar Pavković. Identity, Self-determination and Secession. Ashgate Publishing, Ltd., 2006. p158
  49. a b c Perunovic 2015
  50. a b c d Goldstein (1999), p. 214
  51. Babić-ítélet, p. 9
  52. Ramet 2006, p. 382
  53. Yugoslavia: Demonstrations in Croatia and Vojvodina. UNCHR, 1990. május 1. [2012. március 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. december 11.)
  54. Evolution in Europe; Yugoslavia Hopes for Free Vote in '90”, The New York Times , 1990. április 23. (Hozzáférés ideje: 2010. december 11.) 
  55. a b Evolution in Europe; Conservatives Win in Croatia”, The New York Times , 1990. május 9. (Hozzáférés ideje: 2010. december 11.) 
  56. The Day When Maksimir Stadium Went up in Flames. Dalje.com, 2009. május 13. [2011. május 8-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 19.)
  57. Milošević indictment, p. 29
  58. a b Bjelajac et al. 2009, 239. o.
  59. Pešić 1996, 12. o.
  60. Croatia in Yugoslavia, 1945–91, Encyclopædia Britannica. Encyclopædia Britannica, Inc. 
  61. World Directory of Minorities and Indigenous Peoples – Croatia: Overview. Minority Rights Group International. UNCHR, 2008. [2013. április 16-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. június 29.)
  62. Stephen Engelberg. „Carving out a Greater Serbia”, The New York Times, 1991. szeptember 1. (Hozzáférés ideje: 2012. június 29.) 
  63. Brown & Karim (1995), p. 119
  64. Fisher 2006, 57. o.
  65. Central and Southeast European Politics since 1989. Cambridge University Press, 261–262. o. (2010. március 14.). ISBN 978-1-13948-750-4 
  66. Balkan Holocausts?: Serbian and Croatian Victim Centered Propaganda and the War in Yugoslavia. Manchester University Press, 262–263. o. (2002. március 14.). ISBN 978-0-71906-467-8 
  67. For Kin or Country: Xenophobia, Nationalism, and War. Columbia University Press, 74. o. (2008. március 14.). ISBN 978-0-23151-449-1 
  68. Encyclopedia of Conflicts since World War II. Routledge, 492. o. (2012. március 14.). ISBN 978-1-13659-621-6 
  69. History—Territorial Defence. Slovenian Armed Forces. [2019. április 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. december 11.)
  70. Kreš 2010, 54. o.
  71. Kreš 2010, 6. o.
  72. Bjelajac et al. 2009, 237, 240. o.
  73. Glaurdić, Josip. The Hour of Europe: Western Powers and the Breakup of Yugoslavia. Yale University Press, 57. o. (2011). ISBN 978-0-300-16645-3 
  74. Jović, Borisav. Poslednji dani SFRJ. Belgrade: Politika, 160–161. o. (1995) 
  75. Adam LeBor. Milosevic: A Biography. London, UK: Bloomsbury Publishing, 2003.
  76. a b Sabrina P. Ramet. Thinking about Yugoslavia: Scholarly Debates about the Yugoslav Breakup and the Wars in Bosnia and Kosovo. Cambridge University Press, 2005. P117.
  77. a b c d e Martić verdict, pp 44–49.
  78. Chuck Sudetic. „Serb Minority Seek Role in a Separate Croatia”, The New York Times , 1990. augusztus 7. (Hozzáférés ideje: 2010. december 11.) 
  79. a b Roads Sealed as Yugoslav Unrest Mounts”, The New York Times , 1990. augusztus 19. (Hozzáférés ideje: 2010. december 11.) 
  80. Armed Serbs Guard Highways in Croatia During Referendum”, The New York Times , 1990. augusztus 20. (Hozzáférés ideje: 2010. december 11.) 
  81. IWPR news report: Martic "Provoked" Croatian Conflict. iwpr.net. Institute for War and Peace Reporting, 2006. február 17. [2007. szeptember 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. február 7.)
  82. Chuck Sudetic. „Truce in Croatia on Edge of Collapse”, The New York Times , 1991. augusztus 19. (Hozzáférés ideje: 2010. december 15.) 
  83. Milan Babić Transcript pp. 1504–1510. ICTY, 2006. február 17. (Hozzáférés: 2011. január 10.)
  84. Chuck Sudetic. „Croatia's Serbs Declare Their Autonomy”, The New York Times , 1990. október 2.. [2012. november 12-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés ideje: 2010. december 11.) 
  85. a b Crisis in the Kremlin; Croatia Takes Right to Secede”, The New York Times , 1990. december 22. (Hozzáférés ideje: 2010. december 10.) 
  86. Pešić 1996, 10–11. o.
  87. Defiant Yugoslav Republics Brace for Assault”, The New York Times , 1991. január 20. (Hozzáférés ideje: 2010. december 11.) 
  88. Chuck Sudetic. „Yugoslavia Warns Croatia to Disarm Its Forces”, The New York Times , 1991. január 22. (Hozzáférés ideje: 2010. december 11.) 
  89. Chuck Sudetic. „Defiant Croatian Republic Refuses to Disarm Paramilitary Police”, The New York Times , 1991. január 25. (Hozzáférés ideje: 2010. december 11.) 
  90. Chuck Sudetic. „Confrontation in Yugoslavia Headed Off”, The New York Times , 1991. január 27. (Hozzáférés ideje: 2010. december 11.) 
  91. The Death of Yugoslavia. British Broadcasting Corporation (BBC). 1995.
  92. a b c d e f RTS interview with Veljko Kadijević, November 2007. YouTube
  93. a b c Lenard J. Cohen, Jasna Dragović-Soso. State Collapse in South-Eastern Europe: New Perspectives on Yugoslavia's Disintegration. Purdue University Press, 2008. P323.
  94. TRIBINA BOŠNJAKA PRENESENO SA WWW.HEJ.HR – 2003. október 23.
  95. Elfogták a jugoszláviai háborúk első csatájának résztvevőitIndex, 2010. november 12.
  96. Final report of the United Nations Commission of Experts established pursuant to security council resolution 780 (1992): The military structure, strategy and tactics of the warring factions. University of the West of England, 1994. december 28. [2011. február 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 20.)
  97. Western European Union (1986), p. 107
  98. Finlan (2004), pp. 20–21
  99. Stephen Engelberg. „Yugoslav Ethnic Hatreds Raise Fears of a War Without an End”, The New York Times , 1991. december 23. (Hozzáférés ideje: 2010. december 16.) 
  100. a b c d 69 hrvatskih civila ubijeno u Lovasu u oktobru 1991 (szerb nyelven). B92, 2010. október 20. (Hozzáférés: 2010. december 22.)
  101. a b c Final report of the United Nations Commission of Experts, established pursuant to UN Security Council resolution 780 (1992), Annex III.A Special forces; Under the Direction of: M. Cherif Bassiouni; S/1994/674/Add.2 (Vol. IV). School of Humanities, Languages and Social Sciences (UWE), 1994. május 27. [2010. október 20-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. október 20.)
  102. Use of mercenaries as a means of violating human rights and impeding the exercise of the right of peoples to self-determination – Note by the Secretary-General. United Nations, 1995. augusztus 29. (Hozzáférés: 2011. január 23.)
  103. a b c d Chuck Sudetic. „Yugoslav Factions Agree to U.N. Plan to Halt Civil War”, The New York Times , 1992. január 3. (Hozzáférés ideje: 2010. december 16.) 
  104. a b c d e f Weighing the Evidence – Lessons from the Slobodan Milosevic Trial. Human Rights Watch, 2006. december 13. (Hozzáférés: 2010. november 18.)
  105. Mann (1996), p. 363
  106. Final report of the United Nations Commission of Experts established pursuant to security council resolution 780 (1992): The military structure, strategy and tactics of the warring factions. University of the West of England, 1994. december 28. [2011. február 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 20.)
  107. a b c d Izjava Na Osnovu Pravila 89 (F) (szerb nyelven). International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia, 2003. november 16. (Hozzáférés: 2011. január 18.) „Milošević és én határozottan a következőket kértük Kadijevićtől: 1. Minden eszközzel, beleértve a légierőt is, erélyesen válaszoljanak a szlovéneknek, semmiképpen sem szabad megengedni nekik, hogy a Jugoszláv Néphadsereggel szembe helyezkedjenek. Akkor vonulj ki Szlovéniából, ha mi majd döntünk ebben az ügyben. Így javulni fog a hadsereg morálja, meg kell ijeszteni Horvátországot és megnyutatni a szerbeket. 2. A fő JNA erőket nyugaton a Károlyváros-Plitvicei [tavak]; keleten a Baranya, Eszék, Vinkovci – Száva, délen a Neretva vonalon kell csoportosítani. Így minden szerbek által lakott területet lefedünk a végső határozatig, vagyis addig, amíg a nép a népszavazáson szabadon nem dönt. 3. A horvátokat és a szlovéneket teljesen ki kell zárni a hadseregből.”
  108. Georg Mader (2006). „Croatia's embargoed air force”. World Air Power Journal, London, UK 24 (Spring), 145. o, Kiadó: Aerospace Publishing.  
  109. Frucht (2005), p. 562
  110. a b c Thomas, (2006), pp. 21–25
  111. a b Chuck Sudetic. „Shells Still Fall on Croatian Towns Despite Truce”, The New York Times , 1991. október 6. (Hozzáférés ideje: 2010. december 16.) 
  112. Berislav Jelinić: Život nakon rata za tuđu domovinu (horvát nyelven). Nacional (hetilap). NCL Media Grupa d.o.o., 2009. november 24. [2012. május 27-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 23.)
  113. Alan Cowell. „Serbs and Croats: Seeing War in Different Prisms”, The New York Times , 1991. szeptember 24. (Hozzáférés ideje: 2010. december 16.) 
  114. Dušan Stojanović. „Ex-Serb general: hero or traitor?”, Boston Globe , 2010. március 19. (Hozzáférés ideje: 2010. december 16.) 
  115. a b c d Ramet (2006), p. 452
  116. Roger Cohen. „Arms Trafficking to Bosnia Goes On Despite Embargo”, The New York Times , 1994. november 5. (Hozzáférés ideje: 2010. december 17.) 
  117. Milan Martic Transcripts. International Criminal Tribunal for the Former Yugoslavia, 2006. február 15. (Hozzáférés: 2011. május 12.) „Could you tell us, please, was one side responsible for the escalation in terms of violence and demonstrations of force? A. Both sides were responsible, but to my knowledge, the Serb side began using force first”
  118. Stephen Engelberg. „Belgrade Sends Troops to Croatia Town”, The New York Times , 1991. március 3. (Hozzáférés ideje: 2010. december 11.) 
  119. Stephen Engelberg. „Serb-Croat Showdown in One Village Square”, The New York Times , 1991. március 4. (Hozzáférés ideje: 2010. december 11.) 
  120. Chuck Sudetic. „Deadly Clash in a Yugoslav Republic”, The New York Times , 1991. április 1. (Hozzáférés ideje: 2010. december 11.) 
  121. 19th anniversary of Plitvice action commemorated. morh.hr. Ministry of Defence of the Republic of Croatia, 2010. március 31. [2011. július 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. szeptember 11.)
  122. David Binder. „Serbian Official Declares Part of Croatia Separate”, The New York Times , 1991. március 18. (Hozzáférés ideje: 2010. december 11.) 
  123. Chuck Sudetic. „Rebel Serbs Complicate Rift on Yugoslav Unity”, The New York Times , 1991. április 2. (Hozzáférés ideje: 2010. december 11.) 
  124. Commonwealth, pp. 272–278
  125. a b Stephen Engelberg. „One More Dead as Clashes Continue in Yugoslavia”, The New York Times , 1991. május 5. (Hozzáférés ideje: 2010. december 11.) 
  126. John Pike: Serbo-Croatian War. GlobalSecurity.org, 2005. október 20. (Hozzáférés: 2010. február 7.)
  127. Celestine Bohlen. „New Crisis Grips Yugoslavia Over Rotation of Leadership”, The New York Times , 1991. május 16. (Hozzáférés ideje: 2010. december 12.) 
  128. Celestine Bohlen. „Yugoslavia Fails to Fill Presidency”, The New York Times , 1991. május 18. (Hozzáférés ideje: 2010. december 12.) 
  129. Chuck Sudetic. „Croatia Rejects a Yugoslav Panel”, The New York Times , 1991. május 19. (Hozzáférés ideje: 2010. december 12.) 
  130. Chuck Sudetic. „Belgrade Orders Army to Return To Its Barracks”, The New York Times , 1991. július 1. (Hozzáférés ideje: 2010. december 12.) 
  131. Croatia Calls for EC-Style Yugoslavia”, Los Angeles Times , 1991. július 16. (Hozzáférés ideje: 2010. december 20.) 
  132. Chuck Sudetic. „Croatia Votes for Sovereignty and Confederation”, The New York Times , 1991. május 20. (Hozzáférés ideje: 2010. december 12.) 
  133. Chronology of the homeland war. osrh.hr. Military of Croatia. [2010. október 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. december 11.)
  134. Chuck Sudetic. „2 Yugoslav States Vote Independence To Press Demands”, The New York Times , 1991. június 26.. [2012. november 10-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés ideje: 2010. december 12.) 
  135. a b Brown & Karim (1995), p 117
  136. Šeks: Dio lijevoga bloka odbio glasovati za samostalnost”, Novi list , 2012. június 25.. [2019. március 24-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés ideje: 2012. november 29.) (horvát nyelvű) 
  137. Alan Riding. „Europeans Warn on Yugoslav Split”, The New York Times , 1991. június 26. (Hozzáférés ideje: 2010. december 12.) 
  138. Lenard J. Cohen, Jasna Dragović-Soso. State Collapse in South-Eastern Europe: New Perspectives on Yugoslavia's Disintegration. Purdue University Press, 2008. Pp. 323.
  139. Chuck Sudetic. „Conflict in Yugoslavia; 2 Yugoslav States Agree to Suspend Secession Process”, The New York Times , 1991. június 29. (Hozzáférés ideje: 2010. december 12.) 
  140. a b Army Leaves More Towns in Croatia”, Los Angeles Times , 1991. szeptember 29. (Hozzáférés ideje: 2010. december 13.) 
  141. Stephen Engelberg. „Yugoslav Army Revamping Itself After Setbacks”, The New York Times , 1991. július 16. (Hozzáférés ideje: 2010. december 13.) 
  142. Croatia and the Federal Republic of Yugoslavia (FRY): Military Service. United Nations High Commissioner for Refugees – Refworld. Immigration and Refugee Board of Canada, 1993. szeptember 1. [2012. március 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. december 13.)
  143. a b c Charles T. Powers. „Serbian Forces Press Fight for Major Chunk of Croatia”, Los Angeles Times , 1991. augusztus 1.. [2012. május 16-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés ideje: 2012. július 29.) 
  144. Chuck Sudetic. „Croats Turn Down a New Peace Pact”, The New York Times , 1991. július 24. (Hozzáférés ideje: 2010. december 13.) 
  145. a b Stephen Engelberg. „Serbia Sending Supplies to Compatriots in Croatia”, The New York Times , 1991. július 27. (Hozzáférés ideje: 2010. december 13.) 
  146. Stephen Engelberg. „Germany Raising Hopes of Croatia”, The New York Times , 1991. december 12. (Hozzáférés ideje: 2010. szeptember 27.) „A háború előtt a jugoszláv hadsereg minden jugoszláv köztársaságban behívta sorkatonáit. Most a szerb tartalékosokra és a szerb irregulárisokra kell támaszkodnia, akik rosszul képzettek. A megfigyelő misszió közelmúltbeli jelentése arra a következtetésre jutott, hogy a hadsereg rendszeresen ágyúz polgári területeket.” 
  147. Yugoslav Army Driving on Dubrovnik, 2 Other Cities”, Los Angeles Times , 1991. október 3. (Hozzáférés ideje: 2010. december 13.) 
  148. Carol J. Williams. „Belgrade Gets a Final Warning From EC”, Los Angeles Times , 1991. november 4. (Hozzáférés ideje: 2010. december 13.) 
  149. Charles T. Powers. „30 Killed as Croatia Battles Rage Unabated”, Los Angeles Times , 1991. július 28. (Hozzáférés ideje: 2010. december 13.) 
  150. Croatia Says Missiles Aimed at Its Fighters”, Los Angeles Times , 1991. december 29. (Hozzáférés ideje: 2010. december 13.) 
  151. Christopher Bellamy. „Croatia built 'web of contacts' to evade weapons embargo”, The Independent , 1992. október 10. (Hozzáférés ideje: 2010. december 13.) 
  152. Nathaniel C. Nash. „Chilean Arms Shipment to Croatia Stirs Tensions”, The New York Times , 1992. január 11. (Hozzáférés ideje: 2010. december 16.) 
  153. Nazor (b) May 2010.
  154. Nazor (c) May 2010.
  155. a b Raguž 13 February 2014.
  156. Ružić 2011, 416–417. o.
  157. Kobescak 4 February 2009.
  158. Nova TV 26 July 2011.
  159. Rupić 2007, 200. o.
  160. Rupić 2007, 201. o.
  161. Ružić 2011, 420. o.
  162. Rupić 2007, p. 240, note 207.
  163. Rupić 2007, 230–231. o.
  164. Armatta 2010, 149. o.
  165. Chuck Sudetic. „Fighting May Unravel Yugoslav Truce”, The New York Times , 1991. augusztus 24. (Hozzáférés ideje: 2010. december 15.) 
  166. Chuck Sudetic. „New Croatia Strife After Bonn Warning”, The New York Times , 1991. augusztus 26. (Hozzáférés ideje: 2010. december 15.) 
  167. Chuck Sudetic. „Croatia Angrily Sets Deadline on Truce”, The New York Times , 1991. augusztus 23. (Hozzáférés ideje: 2011. január 22.) 
  168. John Tagliabue. „Europeans Arrive in Yugoslavia to Promote Peace Plan”, The New York Times , 1991. szeptember 2. (Hozzáférés ideje: 2011. január 22.) 
  169. John Tagliabue. „Europeans Are Unable to Pacify a Croatian City”, The New York Times , 1991. szeptember 11. (Hozzáférés ideje: 2011. január 22.) 
  170. Alan Cowell. „Croatians Under Fierce Assault; Pleas for Real Truce Are Ignored”, The New York Times , 1991. szeptember 22. (Hozzáférés ideje: 2011. január 22.) 
  171. Tanner 2010, p. 264
  172. Gabriel Partos. „Vukovar massacre: What happened”, BBC News, BBC, 2003. június 13. (Hozzáférés ideje: 2010. december 15.) 
  173. Andrew W. Maki. „Witness Says Stanisic Supplied Croatia's Serbs With Weapons”, United Nations High Commissioner for Refugees – Refworld, Institute for War and Peace Reporting, 2009. július 10.. [2012. október 17-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés ideje: 2010. december 15.) 
  174. Horton 2003, p. 132
  175. Notholt, 2008, 7, 28. o.
  176. Borger, 2011
  177. a b Helen Seeney: Croatia: Vukovar is Still Haunted by the Shadow of its Past. Deutsche Welle. ARD, 2006. augusztus 22. (Hozzáférés: 2010. december 15.)
  178. 15,000 Recall Siege of Vukovar in 1991”, The New York Times , 2001. november 19. (Hozzáférés ideje: 2010. december 15.) 
  179. Tagliabue 14 September 1991.
  180. a b Marijan 2012, 109. o.
  181. Rupić 2007, 427–428. o.
  182. Radio Vatican 20 January 2013.
  183. Cowell 22 September 1991.
  184. Zanotti (2011), pp. 111
  185. CIA 2002, pp. 98–99
  186. Hrastović 2006, p. 124
  187. Hrastović 2006, p. 131
  188. Chuck Sudetic. „Navy Blockade of Croatia Is Renewed”, The New York Times , 1991. október 3. (Hozzáférés ideje: 2010. december 16.) 
  189. Yugoslav Planes Attack Croatian Presidential Palace”, The New York Times , 1991. október 8. (Hozzáférés ideje: 2010. december 13.) 
  190. Carol J. Williams. „Croatia Leader's Palace Attacked”, Los Angeles Times , 1991. október 8. (Hozzáférés ideje: 2011. január 23.) 
  191. Ceremonial session of the Croatian Parliament on the occasion of the Day of Independence of the Republic of Croatia. Official web site of the Parliament of Croatia. Sabor, 2004. október 7. [2012. március 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2012. július 29.)
  192. Bjelajac et al. 2009, 249–250. o.
  193. David Binder. „Old City Totters in Yugoslav Siege”, The New York Times , 1991. november 9. (Hozzáférés ideje: 2010. december 16.) 
  194. Alan Riding. „European Nations Declare Sanctions Against Belgrade”, The New York Times , 1991. november 9. (Hozzáférés ideje: 2010. december 16.) 
  195. A volt Jugoszláviával foglalkozó nemzetközi büntetőtörvényszék (ICTY) Slobodan Milošević szerb elnök perében megállapította, hogy a Dubrovniki Köztársaság több horvátországi régió része, amelyet Milošević egy „szerbek által uralt államba akart beilleszteni”. (http://www.icty.org/x/cases/slobodan_milosevic/ind/en/040727.pdf) Az ICTY azt állította, hogy a JNA Dubrovnik régióban folytatott hadműveletének célja a Dubrovniki Köztársaság területének biztosítása volt.(http://www.icty.org/sid/7948)
  196. Chronology for Serbs in Croatia – 6 December 1991. United Nations High Commissioner for Refugees – Refworld. Minorities at Risk, 2004. [2012. március 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 5.)
  197. Marijan 2012b, p. 268
  198. Bjelajac et al. 2009, 245. o.
  199. Chuck Sudetic. „Army Rushes to Take a Croatian Town”, The New York Times , 1991. november 4.. [2012. július 29-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés ideje: 2012. július 29.) 
  200. a b c Željko Krušelj. „"Orkan" i "Otkos" raspršili velikosrpske planove”, Vjesnik , Narodne Novine d.d., 2005. december 24. (horvát nyelvű) 
  201. Chuck Sudetic. „Croats Concede Danube Town's Loss”, The New York Times , 1991. november 18. (Hozzáférés ideje: 2010. december 15.) 
  202. Eugene Brcic. „Croats bury victims of Vukovar massacre”, The Independent , 1998. június 29. (Hozzáférés ideje: 2010. december 15.) 
  203. Yugoslavia – further reports of torture (PDF). Amnesty International, 1992. március 1. [2010. november 2-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. december 15.)
  204. Balkans: Vukovar Massacre Trial Begins In The Hague. Radio Free Europe/Radio Liberty. Broadcasting Board of Governors, 2005. október 11. (Hozzáférés: 2010. szeptember 11.)
  205. a b Serbia war crimes prosecutor investigating 12 for 1991 mass murders of Croats. jurist.law.pitt.edu. Jurist Legal News & Research Services, Inc., 2007. május 30. [2011. január 13-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. december 19.)
  206. Milošević indictment, p. 17
  207. a b Croatia war-crimes suspect extradited. CNN International. Turner Broadcasting System, 2001. november 16. [2012. október 2-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. december 19.)
  208. Eduard Šoštarić: Bitka za jedrenjak 'Jadran' (horvát nyelven). Nacional (hetilap). NCL Media Grupa d.o.o., 2008. július 8. [2012. július 16-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 25.)
  209. a b Wertheim (2007), pp. 145–146
  210. a b Chuck Sudetic. „Fighting in Bosnia Eases Under Truce”, The New York Times , 1993. június 20. (Hozzáférés ideje: 2010. december 14.) [halott link]
  211. Marijan 2012, 109–110. o.
  212. Bombe sull'Istria (PDF). la Repubblica, 1991. december 1. (Hozzáférés: 2013. március 6.)
  213. L'Istria e la terza guerra balcanica- Istria in the Third Balcanic War (PDF). Fucine Mute, 1999. október 1. (Hozzáférés: 2013. március 6.)
  214. Vrsarski Dragovoljci Posjetili- Vrsar's worshiped deaf-the website is in Croatian (PDF). UHDDR, 2011. április 1. (Hozzáférés: 2013. március 6.)
  215. Allain Pellet (1992). „The Opinions of the Badinter Arbitration Committee: A Second Breath for the Self-Determination of Peoples”. European Journal of International Law 3 (1), 178–185. o. [2011. május 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. DOI:10.1093/oxfordjournals.ejil.a035802. (Hozzáférés: 2023. január 8.)  
  216. (2009) „Jugoslavija: unitarna država ili federacija povijesne težnje srpskoga i hrvatskog naroda – jedan od uzroka raspada Jugoslavije” (horvát nyelven). Zbornik Radova Pravnog Fakulteta U Splitu 46 (2), Kiadó: University of Split, Faculty of Law. ISSN 1847-0459. (Hozzáférés: 2010. december 10.)  
  217. Roland Rich (1993). „Recognition of States: The Collapse of Yugoslavia and the Soviet Union”. European Journal of International Law 4 (1), 36–65. o. [2021. július 19-i dátummal az eredetiből archiválva]. DOI:10.1093/oxfordjournals.ejil.a035834. (Hozzáférés: 2023. január 8.)  
  218. Egon Kraljević (2007. november 1.). „Prilog za povijest uprave: Komisija za razgraničenje pri Predsjedništvu Vlade Narodne Republike Hrvatske 1945-1946” (horvát nyelven) (PDF). Arhivski Vjesnik 50 (50), Kiadó: Croatian State Archives. ISSN 0570-9008. (Hozzáférés: 2010. december 10.)  
  219. Dubrovačka biskupija (horvát nyelven). Horvát Püspöki Konferencia. (Hozzáférés: 2011. január 20.)
  220. Carol J. Williams. „Roadblock Stalls U.N.'s Yugoslavia Deployment”, Los Angeles Times , 1992. január 29. (Hozzáférés ideje: 2010. december 16.) 
  221. Egyesült Nemzetek Szervezete Biztonsági Tanács 743.számú Resolution S-RES-743(1992) , February 21, 1992
  222. a b Carol J. Williams. „Non-Serbs in Croatian Zone Forced to Leave”, The New York Times , 1992. május 9. (Hozzáférés ideje: 2010. december 16.) 
  223. a b c d e Final report of the United Nations Commission of Experts, established pursuant to the UN Security Council Resolution 780 (1992), Annex VIII—Prison camps; Under the Direction of: M. Cherif Bassiouni; S/1994/674/Add.2 (Vol. IV). School of Humanities, Languages and Social Sciences (UWE), 1994. május 27. [2010. október 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. október 20.)
  224. Michael T. Kaufman. „Croatian Troops Hit Serbian Area”, The New York Times , 1992. június 24. (Hozzáférés ideje: 2010. december 17.) 
  225. Michael T. Kaufman. „The Walls and the Will of Dubrovnik”, The New York Times , 1992. július 15. (Hozzáférés ideje: 2010. december 17.) 
  226. Chuck Sudetic. „Croats Battle Serbs for a Key Bridge Near the Adriatic”, The New York Times , 1993. január 24. (Hozzáférés ideje: 2011. január 21.) 
  227. Bjelajac et al. 2009, 242. o.
  228. Chuck Sudetic. „Yugoslav Leader Threatens Croats”, The New York Times , 1992. január 25. (Hozzáférés ideje: 2011. január 21.) 
  229. 'Maslenica' obilježava 14.obljetnicu (horvát nyelven). dnevnik.hr. Nova TV, 2007. január 20. (Hozzáférés: 2011. január 21.)
  230. a b John Darnton. „Battle for Dam in Croatia Grows, Ousting U.N. Force”, The New York Times , 1992. január 29. (Hozzáférés ideje: 2011. január 21.) 
  231. a b John Darnton. „Croats Rush Work on Crumbling Dam”, The New York Times , 1992. január 29. (Hozzáférés ideje: 2011. január 21.) 
  232. Carol J. Williams. „Croats Rush to Drain Massive Lake Behind Dam”, Los Angeles Times , 1993. január 30. (Hozzáférés ideje: 2010. december 13.) 
  233. Tom Wilkie. „Unsung army officer saved 20,000 lives”, The Independent , 1995. szeptember 16. (Hozzáférés ideje: 2010. december 16.) 
  234. Daniel Simpson. „Croatia Protects a General Charged With War Crimes”, The New York Times , 2002. december 3. (Hozzáférés ideje: 2011. január 21.) 
  235. Lee Windsor (2001). „Professionalism Under Fire”. The Army Doctrine and Training Bulletin 4 (3), 20–27. o, Kiadó: Canadian Forces Land Force Command. [2013. május 16-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2023. január 9.)  
  236. Kanađani odlikovani za lažnu bitku”, Nacional, 2002. december 11.. [2012. május 27-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés ideje: 2011. január 25.) (horvát nyelvű) 
  237. Medak Pocket battle 'a myth'. Canada.com. Postmedia News, 2007. szeptember 20. [2012. november 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 25.)
  238. Policajac UN-a: Cijeli Medački džep bio planski uništen (horvát nyelven). dnevnik.hr. Nova TV, 2008. február 21. (Hozzáférés: 2011. január 25.) „Upitan o navodnom sukobu Hrvatske vojske i kanadskog bataljuna McGuinnes je rekao da je do razmjene vatre došlo jednom ili dva puta, ali da ozlijeđenih nije bilo. [Questioned on an alleged clash of Croatian army and the Canadian battalion, McGuinnes said that shots were exchanged once or twice, but there were no injuries]”
  239. Pukovnik UNPROFOR-a: HV se nije sukobio s plavim kacigama (horvát nyelven). dnevnik.hr. Nova TV, 2008. február 20. (Hozzáférés: 2011. január 25.)
  240. Martic Owed His Fame to The Knin Roadblocks. Sense-Agency, 2006. január 16. [2017. június 24-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. szeptember 11.)
  241. Martić verdict, p. 125
    A horvát Krajina és a boszniai Krajina egyesítésére irányuló erőfeszítések 1992-ig 1995-ig folytatódtak. A bizonyítékok azt mutatják, hogy az RSK vezetése szövetségre, végül egyesülésre törekedett a bosznia-hercegovinai szerbekkel, és Milan Martić támogatta az egyesülést. Többek között van egy 1993. április 3-án kelt, Milan Martic belügyminisztertől a Boszniai Szerb Köztársaság Közgyűléséhez intézett levél, amelyet az „RSK-ból származó szerbek nevében” írt, az összes szerb állama létrehozásának első szakaszaként a „két szerb állam egyesülését támogatja”. Sőt, ezzel kapcsolatban az eljáró kamara emlékeztet a Koridor 92 művelettel kapcsolatos bizonyítékokra. 1994. január 21-én, az RSK elnökválasztási kampánya során Milan Martić kijelentette, hogy „felgyorsítja az egyesülés folyamatát” és átadja a stafétabotot az összes szerb vezetőjéek, Slobodan Milosevicnek.
  242. UN Security Council resolution 871 (1993) on the situation in Former Yugoslavia, 1993. október 3. [2004. szeptember 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. szeptember 11.) „„7. hangsúlyozza, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete Horvát Köztársaságra vonatkozó békefenntartó tervének végrehajtása felé tett első lépésként fontosnak tartja a „Horvát Köztársaság fennhatóságának helyreállítását a rózsaszín zónákban”, és ezzel összefüggésben felszólít az UNPROFOR elnöklete alatt létrehozott vegyes bizottság újjáélesztésére; 8. sürgeti az összes felet és más érdekelt feleket, hogy működjenek együtt az UNPROFOR-ral a bizalomépítő intézkedésekről szóló megállapodás elérése és végrehajtása érdekében, beleértve a villamosenergia-, víz- és kommunikáció helyreállítását a Horvát Köztársaság minden régiójában, és ezzel összefüggésben hangsúlyozza a Zágráb és Split közötti vasútvonal, a Zágráb és Zsupanya közötti autópálya, valamint az adriai olajvezeték megnyitásának fontosságát, biztosítva a zavartalan forgalmat a Maslenica-szoroson keresztül, és helyreállítva a villamosenergia- és vízellátást a Horvát Köztársaság összes régiójában beleértve az ENSZ védett területeit.””
  243. John F. Burns. „Croats Claim Their Own Slice of Bosnia”, The New York Times , 1992. július 6. (Hozzáférés ideje: 2010. december 17.) 
  244. (1993. február 1.) „Forced Migration and Refugee Flows in Croatia, Slovenia and Bosnia-Herzegovina: Early Warning, Beginning and Current State of Flows”. Refuge 12, 3–4. o. DOI:10.25071/1920-7336.21183.  
  245. Yigan Chazan. „Croatian coast straining under 200,000 refugees: Yigan Chazan in Split finds room running out for the many escaping from war in Bosnia”, The Guardian , 1992. június 9. (Hozzáférés ideje: 2014. december 31.) 
  246. Blaskovich (1997), p. 103.
  247. Paul Lewis. „U.N. Security Council Warns Croatia on Troops in Bosnia”, The New York Times , 1994. február 4. (Hozzáférés ideje: 2010. december 17.) 
  248. Doyle McManus. „Croats, Muslims Summoned to U.S. for Talks”, Los Angeles Times , 1994. február 25. (Hozzáférés ideje: 2010. december 17.) 
  249. William E. Schmidt. „Croats and Muslims Reach Truce To End the Other Bosnia Conflict”, The New York Times , 1994. február 24. (Hozzáférés ideje: 2010. december 17.) 
  250. Steven Greenhouse. „Muslims and Bosnian Croats Give Birth to a New Federation”, The New York Times , 1994. március 18. (Hozzáférés ideje: 2010. december 17.) 
  251. Stephen Kinzer. „Croatian Leader Backs Pact by Bosnia's Muslims and Croats”, The New York Times , 1994. március 4. (Hozzáférés ideje: 2010. december 17.) 
  252. Bosnia and Herzegovina—Background. The World Factbook. Central Intelligence Agency. (Hozzáférés: 2010. szeptember 11.) „Bosznia-Hercegovina 1991. októberi szuverenitás kinyilvánítását követte az 1992. március 3-án a szerbek által bojkottált népszavazást követően a volt Jugoszláviától való függetlenség kikiáltása. A boszniai szerbek – a szomszédos Szerbia és Montenegró támogatásával – fegyveres ellenállással válaszoltak, amelynek célja a köztársaság etnikai felosztása és a szerbek által birtokolt területekhez való csatlakozás volt egy „Nagy-Szerbia” létrehozása céljából. 1994 márciusában a bosnyákok és horvátok háromról kettőre csökkentették a hadviselő felek számát egy közös Bosznia-Hercegovinai Bosnyák/Horvát Szövetség létrehozásáról szóló megállapodás aláírásával.”
  253. Chuck Sudetic. „Bosnian Army and Croats Drive Serbs Out of a Town”, The New York Times , 1994. november 4. (Hozzáférés ideje: 2010. december 17.) 
  254. Roger Cohen. „Croatia Is Set to End Mandate Of U.N. Force on Its Territory”, The New York Times , 1995. január 12. (Hozzáférés ideje: 2010. december 17.) 
  255. Burg and Shoup (2000), p. 331
  256. Stephen Kinzer. „Opened Road in Croatia: Path to Peace?”, The New York Times , 1995. január 4. (Hozzáférés ideje: 2010. december 17.) 
  257. Roger Cohen. „Conflict in the Balkans: In Croatia; Balkan War May Spread Into Croatia”, The New York Times , 1994. december 12. (Hozzáférés ideje: 2010. október 13.) 
  258. Roger Cohen. „Hard-Fought Ground”, The New York Times , 1994. október 28. (Hozzáférés ideje: 2011. november 20.) 
  259. Bucknam (2003), pp. 182–83
  260. Croatia – Operation Storm 1995. GlobalSecurity.org. (Hozzáférés: 2011. január 17.)
  261. David Isenberg: MPRI Couldn't Read Minds: Let's Sue Them. The Huffington Post, 2010. augusztus 19. (Hozzáférés: 2011. január 17.)
  262. Croatia Tells U.N. Troop Accord Ends”, The New York Times , 1995. január 13. (Hozzáférés ideje: 2010. december 18.) 
  263. The situation in the occupied territories of Croatia. United Nations General Assembly, 1995. február 9. [2011. június 29-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. december 14.)
  264. Martić Verdict, p. 58
  265. Raymond Bonner. „Croatia's Serbs Balk at a New U.N. Role”, The New York Times , 1995. március 14. (Hozzáférés ideje: 2010. december 18.) 
  266. Christopher S. Wren. „U.N. Votes to Keep Its Troops In Balkans for 8 More Months”, The New York Times , 1995. április 1. (Hozzáférés ideje: 2010. december 18.) 
  267. Martić verdict, pp. 114–117
  268. Roger Cohen. „Serbia Moves Tanks to Croatia Border”, The New York Times , 1995. május 7. (Hozzáférés ideje: 2010. december 18.) 
  269. Tony Barber. „Croats ready to hurl troops into battle of Bihać”, The Independent, 1995. október 28. (Hozzáférés ideje: 2010. október 13.) 
  270. William D. Montalbano. „Balkan War Looms as Croatia Widens Its Reach”, Los Angeles Times, 1995. augusztus 1. (Hozzáférés ideje: 2010. december 18.) 
  271. Croatia to Assist Bosnia”, The New York Times , 1995. július 23. (Hozzáférés ideje: 2011. január 2.) 
  272. Alan Cowell. „Croatia Presses Offensive Against Serbs”, The New York Times , 1995. július 30. (Hozzáférés ideje: 2010. december 30.) 
  273. The Croatian Offensive”, The New York Times , 1995. augusztus 8. (Hozzáférés ideje: 2010. december 18.) 
  274. HHO: Nitko nije osuđen za ratne zločine nakon Oluje! (horvát nyelven). www.vecernji.hr . (Hozzáférés: 2022. október 1.)
  275. O zločinima u Oluji se šuti. "Ubio brata i sestru, majku s kravama zapalio u štali" (horvát nyelven). www.index.hr . (Hozzáférés: 2022. október 1.)
  276. U Mrkonjić Gradu traže istinu o ubijenima u ratu (bosnyák nyelven). balkans.aljazeera.net . (Hozzáférés: 2022. október 1.)
  277. Jutarnji list - KRONOLOGIJA SLUČAJA MRKONJIĆ GRAD Što se doista dogodilo 1995. i 1996., tko je sudjelovao u borbama, čija su imena završila u kaznenim prijavama... (horvát nyelven). www.jutarnji.hr , 2016. november 13. (Hozzáférés: 2022. október 1.)
  278. Kovačević and Linta (2003), pp. 93–94
  279. Sekulić (2000), pp. 171–246
  280. Vrcelj (2002), pp. 212–222
  281. Marko Attila Hoare: How Croatia and the US prevented genocide with 'Operation Storm'. Henry Jackson Society, 2008. március 14. (Hozzáférés: 2010. december 20.)
  282.  Vježba bježanja (sr nyelven). nl.youtube.com.
  283. a b Croatia: "Operation Storm" – still no justice ten years on. Amnesty International, 2005. augusztus 26. [2011. január 19-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 27.)
  284. Croatia marks Storm anniversary”, BBC News, 2005. augusztus 5. (Hozzáférés ideje: 2010. december 23.) 
  285. Matt Prodger. „Evicted Serbs remember Storm”, BBC News, BBC, 2005. augusztus 5. (Hozzáférés ideje: 2010. december 23.) 
  286. World Refugee Survey—Croatia. U.S. Committee for Refugees and Immigrants. [2008. március 15-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. november 19.)
  287. Raymond Bonner. „Dubrovnik Finds Hint of Deja Vu in Serbian Artillery”, The New York Times , 1995. augusztus 17. (Hozzáférés ideje: 2010. december 18.) 
  288. Croatia's President Pledges To Retake Serb-Held Enclave”, The New York Times , 1995. augusztus 27. (Hozzáférés ideje: 2010. december 18.) 
  289. Chris Hedges. „Croatia Reported to Move Troops to Disputed Serb Region”, The New York Times , 1995. október 15. (Hozzáférés ideje: 2010. december 18.) 
  290. Croatian President Again Threatent Attack”, The New York Times , 1995. november 5. (Hozzáférés ideje: 2010. december 18.) 
  291. a b c René van der Linden: Croatia's request for membership of the Council of Europe – Report. Council of Europe, 1996. március 29. [2012. január 11-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 17.)
  292. a b c Slobodan Milošević trial – Transcript pp. 27555–27556. International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia, 2003. október 15. (Hozzáférés: 2011. január 17.)
  293. The Erdut Agreement. United States Institute of Peace, 1995. november 12. [2013. február 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 17.)
  294. Egyesült Nemzetek Szervezete Biztonsági Tanács 1037.számú Resolution S-RES-1037(1996) in 1996
  295. Serbia to respond to Croatian genocide charges with countersuit at ICJ. SETimes.com. Southeast European Times, 2008. november 20. (Hozzáférés: 2010. február 7.)
  296. UN to hear Croatia genocide claim against Serbia”, Tehran Times , 2008. november 19. (Hozzáférés ideje: 2010. február 7.) 
  297. Martic Witness Details Croatian War Casualties. Global Voices BALKANS. (Hozzáférés: 2006. április 13.)
  298. Fink 2010, 469. o.
  299. Goldstein (1999), p. 256
  300. Marko Attila Hoare: Genocide in Bosnia and the failure of international justice. Kingston University, 2008. április 1. [2012. március 12-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. január 22.)
  301. Utjecaj srbijanske agresije na stanovništvo Hrvatske
  302. Croatia/Serbia: more action needed to find missing persons. The International Committee of the Red Cross (ICRC), 2010. november 4. (Hozzáférés: 2011. január 23.)
  303. Zebić, Enis. „Ljudski gubici u ratu u Hrvatskoj: 22.211 osoba”, Radio Free Europe, 2018. január 15. (Hozzáférés ideje: 2019. december 17.) (horvát nyelvű) 
  304. Globus - HRVATSKA KNJIGA MRTVIH Konačna istina o svim ratnim žrtvama (hr-HR nyelven). www.jutarnji.hr , 2018. január 9. (Hozzáférés: 2020. december 27.)
  305. Globus - HRVATSKA KNJIGA MRTVIH Konačna istina o svim ratnim žrtvama (hr-HR nyelven). www.jutarnji.hr , 2018. január 9. (Hozzáférés: 2020. augusztus 30.)
  306. Book of Missing Persons on the Territory of the Republic of Croatia. The International Committee of the Red Cross (ICRC), 2010. január 1. (Hozzáférés: 2011. január 23.)
  307. Vesna Roller. „HZMO: Invalidsku mirovinu primaju 45.703 hrvatska ratna vojna invalida”, Glas Slavonije , Glas Slavonije d.d., 2009. november 7. (Hozzáférés ideje: 2011. január 22.) (horvát nyelvű) 
  308. S. Dukić. „U protekle tri godine novih 8 tisuća invalida Domovinskog rata”, Slobodna Dalmacija , Europapress Holding, 2009. június 23. (Hozzáférés ideje: 2011. január 22.) (horvát nyelvű) 
  309. Stanislav Soldo. „Oboljeli od PTSP-a: Blokirat ćemo sve domove zdravlja”, Slobodna Dalmacija , Europapress Holding, 2010. október 30. (Hozzáférés ideje: 2011. január 22.) (horvát nyelvű) 
  310. Frucht (2005), p. 439
  311. a b Civil and Political Rights in Croatia. Human Rights Watch, 1995. október 1. (Hozzáférés: 2010. december 23.)
  312. a b c Croatia Human Rights Practices, 1993. US Department of State, 1994. január 31. (Hozzáférés: 2010. december 13.)
  313. a b Croatia: Selected Developments in Transitional Justice. International Center for Transitional Justice. [2013. június 18-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2009. szeptember 5.)
  314. Phuong 2005, 157. o.
  315. Carol J. Williams. „Serbian Refugees Uneasy in the Role of Occupiers”, Los Angeles Times , 1991. december 14. (Hozzáférés ideje: 2010. december 16.) 
  316. Schaller 1996, 894. o.
  317. Dominelli (2007), p. 163
  318. Marcus Tanner. „'Cleansing' row prompts crisis in Vojvodina”, The Independent , 1992. augusztus 24. (Hozzáférés ideje: 2011. január 19.) 
  319. Srpske žrtve rata i poraća na području Hrvatske i bivše RSK 1990. – 1998. godine. Veritas. (Hozzáférés: 2015. június 16.)
  320. Meštrović (1996), pp. 77–78
  321. Meštrović.S (1996), Genocide After Emotion: The Postemotional Balkan War, Taylor & Francis Ltd, p.77 (1996). ISBN 9780415122948 
  322. Štrbac, Savo (1999. december 1.). „Zločini nad Srbima na prostoru Hrvatske u periodu 90–99” (szerb nyelven). Veritas – Bilten. [2009. március 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2023. január 10.)  
  323. Croatia – Events of 2008. Human Rights Watch (2009. január 14.) 
  324. Savezni zavod za statistiku i evidenciju FNRJ i SFRJ, popis stanovništva 1948, 1953, 1961, 1971, 1981. i 1991. godine, za teritorijalnu organizaciju, općine i pripadajuća naseljena mjesta 1991. godine
  325. Šimonović potvrdio Josipovića: U tužbi protiv Srbije se nalaze logori (horvát nyelven). Business.hr. Business.hr d.o.o., 2010. január 8. [2010. február 13-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 17.)
  326. World Veterans Federation – Alphabetical List by Country. World Veterans Federation (WVF). [2011. szeptember 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 17.)
  327. a b c d e f Assessment of the Number of Sexual Violence Victims during the Homeland War of the Republic of Croatia and Optimal Forms of Compensation and Support to Victims. UNDP. [2022. január 20-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. január 22.)
  328. a b c Compensation Comes Late for Rape Survivors of Balkan Wars. BalkanInsight . BIRN, 2019. június 19. (Hozzáférés: 2020. január 22.)
  329. Statističke informacije Državnog zavoda za statistiku, 2004.
  330. Maja Sajler Garmaz. „Beskrajna obnova od rata”, Vjesnik , Narodne Novine d.d., 1991. december 21.. [2014. december 18-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés ideje: 2023. január 11.) (horvát nyelvű) 
  331. Commonwealth (1999), p. 280
  332. Chuck Sudetic. „Yugoslav Breakup Gains Momentum”, The New York Times , 1991. december 21. (Hozzáférés ideje: 2011. január 20.) 
  333. Bob Davis. „Hyper Hyper-Inflation”, The Wall Street Journal , 2009. május 8. (Hozzáférés ideje: 2011. január 20.) 
  334. The Worst Episode of Hyperinflation in History: Yugoslavia 1993–94. San Jose State University. [2012. december 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 20.)
  335. Dogodilo se 31. kolovoza (horvát nyelven). Hrvatski spomenar. Hrvatski Informativni Centar. [2013. május 18-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 27.) „Srbi s planine Vučjak u BiH neprekidno granatiraju Slavonski Brod”
  336. Dogodilo se 26. listopada (horvát nyelven). Hrvatski spomenar. Hrvatski Informativni Centar. [2013. május 18-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 27.) „Neprekinuta opća opasnost u Županji traje još od travnja 1992 ... Srbi iz Bosne grad gađaju oko 12 ili oko 15 sati, kada je na ulicama najviše ljudi.”
  337. Chuck Sudetic. „Aid Convoy Falls Victim in Croatia”, The New York Times , 1991. október 20. (Hozzáférés ideje: 2010. december 16.) 
  338. Croatia Fighting Worsens as Zagreb Suburb Is Hit”, The New York Times , 1993. szeptember 11. (Hozzáférés ideje: 2010. október 7.) 
  339. Chuck Sudetic. „Yugoslav Battles Rage on Eve of Talks”, The New York Times , 1991. november 5. (Hozzáférés ideje: 2010. december 16.) 
  340. Jelić A (1994. december 1.). „Child casualties in a Croatian community during the 1991-2 war”. Archives of Disease in Childhood 71 (6), 540–2. o. DOI:10.1136/adc.71.6.540. PMID 7726618.  
  341. (1999. február 1.) „Injuries caused by antipersonnel mines in Croatian Army soldiers on the East Slavonia front during the 1991–1992 war in Croatia”. Military Medicine 164 (2), 141–4. o. DOI:10.1093/milmed/164.2.141. PMID 10050574.  
  342. Hanson (2000), p. 96.
  343. Nicholas Walton. „Croatian bees sniff out landmines”, BBC News, BBC, 2007. május 30. (Hozzáférés ideje: 2010. január 17.) 
  344. Mine victims assistance (MVA). Croatian Mine Action Centre, 2010. [2012. március 11-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. január 17.)
  345. Marcin Monko: Croatia: safe playgrounds in danger zones. International Committee of Red Cross, 2005. szeptember 30. [2012. október 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. január 17.)
  346. Valentina Pop: Croatian region calls for EU aid on landmines. EUobserver, 2009. augusztus 10. (Hozzáférés: 2010. január 17.)
  347. "Migrant crisis: Croatia mines warning after border crossing – BBC News", Bbc.com, September 16, 2015, <https://www.bbc.com/news/world-europe-34268043>. Hozzáférés ideje: 16 September 2015
  348. Statute of the Tribunal. International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia, 2009. szeptember 1. (Hozzáférés: 2011. január 19.)
  349. About the ICTY. International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia. [2011. január 31-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. december 19.)
  350. Simons, Marlise. „U.N. Court Convicts Two Croatian Generals of War Crimes and Frees a Third”, The New York Times , 2011. április 15. 
  351. Attila Hoare, Marko: The Capitulation of the Hague Tribunal. Helsinki Committee for Human Rights in Serbia, 2005. június 1. (Hozzáférés: 2011. április 9.)
  352. Serb leader jailed for war crimes”, BBC News, BBC, 2006. március 10. (Hozzáférés ideje: 2010. december 20.) 
  353. Milan Babic — Former dentist who founded the doomed Serb Republic of Krajina and initiated 'ethnic cleansing'”, The Times , 2006. március 10. (Hozzáférés ideje: 2010. december 20.) 
  354. Hague triples Vukovar jail term”, BBC News, BBC, 2009. május 5. (Hozzáférés ideje: 2010. december 15.) 
  355. Armatta, Judith. Twilight of Impunity: The War Crimes Trial of Slobodan Milosevic. Durham, North Carolina: Duke University Press, 190. o. (2010). ISBN 978-0-8223-4746-0 
  356. U.N. tribunal to rule in Vukovar massacre case”, Reuters, 2007. szeptember 25. (Hozzáférés ideje: 2010. szeptember 11.) 
  357. Marlise Simons. „Serb Charged in Massacre Commits Suicide”, The New York Times , 1998. június 30. (Hozzáférés ideje: 2010. december 16.) 
  358. General guilty in Dubrovnik attack”, The New York Times, 2005. február 1. (Hozzáférés ideje: 2011. április 11.) 
  359. Vladimir Kovacevic Declared Unfit to Stand Trial. International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia, 2006. április 12. (Hozzáférés: 2012. június 12.)
  360. Momcilo Perisic: Yugoslav army chief conviction overturned. BBC, 2013. február 28.
  361. UN court quashes acquittal of Serb politician for war crimes”, Irish Times, 2018. április 11. 
  362. 1st contempt of court proceedings: Vojislav Šešelj. ICTY2nd contempt of court proceedings: Vojislav Šešelj. ICTY3rd contempt of court proceedings: Vojislav Šešelj. ICTY
  363. Roy W. Gutman (1998. december 31.). „Spotlight on violations of international humanitarian law—The role of the media”. International Review of the Red Cross (325), Kiadó: International Committee of the Red Cross. [2011. szeptember 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2023. január 11.)  
  364. a b c Milosevic Indictment (text)”, BBC News, BBC, 2001. október 29. (Hozzáférés ideje: 2010. december 19.) 
  365. Croatia: Information on abuses carried out between April 1992 and September 1992 by Serbian military and paramilitary forces in Krajina generally and in particular in the places named in Response HRV16050.E. United Nations High Commissioner for Refugees – Refworld. Immigration and Refugee Board of Canada, 1994. február 1. [2012. október 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. december 20.)
  366. Martić verdict, pp 79–85
  367. Stephen Engelberg. „Villagers in Croatia Recount Massacre by Serbian Forces”, The New York Times , 1991. december 19. (Hozzáférés ideje: 2010. december 16.) 
  368. 'Amnesty International Report 2010 – Croatia'. UNHCR – Refworld. Amnesty International, 2010. május 28. [2012. október 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 13.)
  369. Chuck Sudetic. „Evidence in Massacre Points to Croats”, The New York Times , 1992. január 25. (Hozzáférés ideje: 2010. december 19.) 
  370. Croatia Admits Serb Civilians Were Killed”, Los Angeles Times , 1995. október 3. (Hozzáférés ideje: 2010. december 19.) 
  371. Mercep suspected of murder or disappearance of 43 people. T-portal. T-Com Hrvatska, 2010. december 12. [2011. július 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 22.)
  372. Berislav Jelinić: Suljic dying, statement against Mercep impossible. Nacional (hetilap). NCL Media Grupa d.o.o., 2006. július 31. [2012. május 27-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 22.)
  373. Presuda i rješenje broj: I Kž 81/06-7 (horvát nyelven). Supreme Court of the Republic of Croatia, 2006. május 10. (Hozzáférés: 2011. január 22.)
  374. Croatia detains former official for war crimes”, CBC News, Canadian Broadcasting Corporation, 2010. december 10. (Hozzáférés ideje: 2011. január 22.) 
  375. Bosnia Arrests Croatian Deputy Convicted Of War Crimes. Radio Free Europe/Radio Liberty. Broadcasting Board of Governors, 2009. május 13. (Hozzáférés: 2011. január 22.)
  376. Rahim Ademi acquitted. International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia. (Hozzáférés: 2011. január 22.)
  377. Profile: General Janko Bobetko”, BBC News, BBC, 2003. április 29. (Hozzáférés ideje: 2011. január 22.) 
  378. Janko Bobetko, 84, a Hero of Croatian Independence, Dies”, The New York Times , 2003. április 30. (Hozzáférés ideje: 2011. január 22.) 
  379. Vesna Perić Zimonjić. „Croatian general accused of ethnic cleansing against Serbs goes on trial”, The Independent , 2008. március 12. (Hozzáférés ideje: 2010. október 13.) 
  380. Marina Karlović-Sabolić. „Prohujalo s Olujom”, Slobodna Dalmacija , Europapress Holding, 2001. szeptember 15. (Hozzáférés ideje: 2010. október 13.) 
  381. Statement by Justice Louise Arbour, Prosecutor of the ICTY during her visit to Zagreb, Croatia. International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia, 1999. július 20. (Hozzáférés: 2010. november 19.)
  382. Judges Grant Leave to Amend Operation Storm Indictment. International Criminal Tribunal for the former Yugoslavia, 2005. október 21. [2012. december 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. november 19.)
  383. a b c UN court sentences Milosevic aides to 12 years for war crimes”, Al Jazeera, 2021. június 30. 
  384. a b c Serbian State Security Chiefs Convicted of Aiding War Crimes. Balkan Insight , 2021. június 30.
  385. Stanišić & Simatović Judgement. www.irmct.org . United Nations, 2021. június 30.
  386. David Binder. „U.N.'s Yugoslavia Envoy Says Rising War-Weariness Led to the Cease-Fire”, The New York Times , 1992. január 8. (Hozzáférés ideje: 2011. január 18.) 
  387. Perišić verdict, pp. 3, 8
  388. Marlise Simons. „Mystery Witness Faces Milosevic”, The New York Times , 2003. április 24.. [2012. július 21-i dátummal az eredetiből archiválva] (Hozzáférés ideje: 2010. október 29.) 
  389. Miloš Vasić: Politika Falsifikata (szerb nyelven). Vreme. NP "VREME" d.o.o., 1999. január 23. [2012. október 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. január 23.)
  390. Christopher Bennett: How Yugoslavia's Destroyers Harnessed Media. Public Broadcasting Service. (Hozzáférés: 2011. január 23.)
  391. Jane Perlez. „Serbian Media Is a One-Man Show”, The New York Times , 1997. augusztus 10. (Hozzáférés ideje: 2011. január 23.) 
  392. a b Udovicki & Ridgeway 2000, pp. 255–266
  393. Fridman 2010
  394. a b c Antiratne i mirovne ideje u istoriji Srbije i antiratni pokreti do 2000. godine. republika.co.rs, 2011. (Hozzáférés: 2020. május 4.)
  395. a b Spomenik neznanom dezerteru. Vreme, 2008. [2021. október 5-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2020. május 4.)
  396. Udovicki & Ridgeway 2000, p. 258
  397. Powers 1997, p. 467
  398. Comment: Milosevic's Propaganda War. Institute for War and Peace Reporting. (Hozzáférés: 2020. május 5.)
  399. Cigar 1996, pp. 40–42
  400. Serbia and Croatia Agree to Diplomatic Relations”, The New York Times , 1996. augusztus 8. (Hozzáférés ideje: 2010. december 18.) 
  401. a b Preliminary Objections (Croatia v. Serbia). The International Court of Justice, 2008. november 18. [2013. október 17-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. december 19.)
  402. Application Instituting Proceedings (Croatie c. Yugoslavie). The International Court of Justice, 2008. július 2. [2011. július 26-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. december 19.)
  403. Serbia files genocide lawsuit against Croatia. B92, 2010. január 4. [2011. június 8-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. december 19.)
  404. No court trial would be better for Zagreb. Blic, 2010. január 4. [2010. december 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. december 19.)
  405. Presidents apologise over Croatian war”, 2003. szeptember 10. (Hozzáférés ideje: 2022. január 15.) 
  406. Serb leader Tadic apologises for 1991 Vukovar massacre. BBC News. BBC, 2010. november 4. (Hozzáférés: 2010. december 18.)
  407. Commodity review and outlook 1991–92, Food and Agriculture Organization FAO
  408. Glaurdic (2011), p. 160
  409. Glaurdic (2011), p. 110
  410. Glaurdic (2011), pp. 264–265
  411. Azrael, Jeremy R. and Emil A. Payin. U.S. and Russian Policymaking With Respect to the Use of Force. Santa Monica, CA: RAND Corporation, 1996. Chapter 11: Yugoslavia: 1989–1996, by Warren Zimmermann

Források[szerkesztés]

Könyvek[szerkesztés]

Szakcikkek[szerkesztés]

Tudósítások[szerkesztés]

Egyéb források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Fordítás[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Croatian War of Independence című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.