Gospići mészárlás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Gospići mészárlás
Térkép
Gospići mészárlás (Horvátország)
Gospići mészárlás
Gospići mészárlás
Pozíció Horvátország térképén
é. sz. 44° 32′ 45″, k. h. 15° 22′ 30″Koordináták: é. sz. 44° 32′ 45″, k. h. 15° 22′ 30″
Horvátországi háború

Rönkforradalom · Pakrác · Plitvicei-tavak · Kijevo · Boró · Zára · Split · Fullánk · Dálya · Labrador · Vukovár (gyilkosságok) (mészárlás) · Eszék · Gospić (mészárlás) · Kusonje · Károlyváros · Laktanyacsata · Varasd · Belovár · Zára · Šibenik · JNA hadjárat · Batinjani · Petrinya · Glina · Dubrovnik · Banski dvori · Široka Kula · Hosszúlovász · Baćin · Barcs · Saborsko · Pozsega · Otkos–10 · Papuk–91 · Erdőd · Dalmát csatornák · Kostrići · Škabrnja · Vance-terv · Forgószél · Paulin Dvor · Gornje Jame · Hurrikán–91 · Alfa · Atyina · Joševica · Bruška · Vrsar · Szarajevó · ECMM helikoptertragédia · Baranya · Jaguár · Sakál · Miljevci-fennsík · Tigris · Felszabadított föld · Konavle · Vlaštica · Maslenica · Medaki zseb · Tél ’94 · Z–4 terv · Ugrás–1  · Ugrás–2 · Villám · Zágráb · Nyár ’95 · Vihar · Misztrál–2 · Varivode

Minden fontos esemény időrendben · Szerbiai horvátüldözések

Sablon:Horvátországi háború hadjárat

A gospići mészárlás (horvátul: Pokolj u Gospiću) 100–120, túlnyomórészt szerb civil tömeges meggyilkolása volt a horvátországi Gospićban 1991 októberének utolsó két hetében, a horvátországi háború idején. Az áldozatok többsége szerb nemzetiségű volt, akiket Gospićban és a közeli tengerparti Karlobagban tartóztattak le. Legtöbbjüket október 16–17-én tartóztatták le. A fogvatartottak egy részét a perušići laktanyába vitték és a város melletti Lipova Glavicán végezték ki, másokat Gospić Pazarište környékén lőttek le. A gyilkosságokat Tihomir Orešković, a Likai Válságközpont titkára és a Horvát Nemzeti Gárda 118. gyalogdandárának parancsnoka, Mirko Norac alezredes rendelte el.

A gyilkosságokat 1997-ben hozták nyilvánosságra, amikor a „Jesenje kiše” horvát félkatonai szervezet egyik tagja a horvát Feral Tribune lapnak adott interjúban beszélt az egységnek a gospići civilek meggyilkolásában való részvételéről. 2000-ig nem indult hivatalos nyomozás, ekkor azonban három volt horvát hírszerző és katonai rendőrtiszt tájékoztatta a volt Jugoszláviával foglalkozó Nemzetközi Törvényszéket (ICTY) a gyilkosságokról. Öt személyt, köztük Oreškovićot és Noracot 2001-ben letartóztatták és bíróság elé állították. Oreškovićot, Noracot és Stjepan Grandićot bűnösnek találták a bűncselekmény elkövetésében, és 2004-ben 14, 12, illetve 10 év börtönbüntetésre ítélték.

Előzmények[szerkesztés]

1990 augusztusában felkelés tört ki Horvátországban, amelynek középpontjában a dalmát hátország Knin városa körüli,[1] túlnyomórészt szerbek lakta részei, valamint a Lika, a Kordun és a Banovina régió egyes részei, köztük Gospić környéke, valamint Horvátország keleti, jelentős szerb lakossággal rendelkező települései voltak.[2] Ezek a régiók az újonnan megalakult SAO Krajina (Krajinai Szerb Autonóm Terület) részei lettek. Az SAO Krajina Szerbiához való csatlakozási szándékának bejelentése azt eredményezte, hogy Horvátország kormánya a felkelést lázadásnak nyilvánította.[3]

1991 márciusára a konfliktus Horvátország függetlenségi háborújává fajult,[4] majd 1991 júniusában, Jugoszlávia felbomlásával Horvátország kikiáltotta függetlenségét.[5] A függetlenségi nyilatkozat három hónapos moratóriumot követően október 8-án[6] lépett hatályba.[7] A december 19-én a Krajinai Szerb Köztársaságra (RSK) átkeresztelt SAO Krajina ezután etnikai tisztogató akciókat indított a horvát civil lakosság ellen.[8]

A fokozódó feszültségek szabályozását nehezítette az SAO Krajina növekvő támogatása, amelyet a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) nyújtott. A horvát rendőrség képtelen volt megbirkózni a helyzettel, ami 1991 májusában a Horvát Nemzeti Gárda (ZNG) létrehozásához vezetett.[9] Miközben a horvátországi katonai konfliktus tovább eszkalálódott a ZNG katonai erővé fejlesztését megnehezítette az ENSZ szeptemberben bevezetett fegyverembargója.[10] Augusztus 26-án megkezdődött a konfliktus addigi legnagyobb fegyveres összecsapása, a vukovári csata.[11]

A Lika régióban már amúgy is feszült helyzet az április 1-jei plitvicei-tavaki incidenst követően, amikor a horvát függetlenségi harc első halálos áldozata bekövetkezett[12] tovább romlott. Ez tükröződött az erőszakos incidensek számának növekedésében, az illegális közúti ellenőrző pontok felállításában és a kézi lőfegyverek időnkénti cseréjében. Júniusban Horvátország parlamenti nyilatkozattal erősítette meg szuverenitását. Június 22-én a Gospić és az SAO Krajina által ellenőrzött Gračac közötti úton három rendőrt raboltak el, és június 27-28-án sorozatos Lika különböző részein, beleértve Gospićot is, támadások történtek a horvát rendőrség ellen.[13] 1991 júliusában a JNA nyíltan szembeszállt a horvát rendőrséggel és a likai ZNG-vel. Július 1-jén a JNA körülzárta a plitvicei rendőrőrsöt, július 6-án pedig Gospić közelében a JNA kanonái két ZNG katonát öltek meg, másik kettőt pedig megsebesítettek. A harcok tovább fokozódtak a Gospić–Korenica úton a Ljubovo-hágónál, ahol július 28–29-én a JNA és a SAO Krajina csapatai harcoltak és visszaszorították a ZNG erőit.[14]

Az etnikai erőszak tovább fokozódott, amikor szerb félkatonai szervezetek augusztus 5-én a dél-likai Lovinacból elraboltak és megöltek öt horvát civilt[15], és megtámadták a žuta lokvai rendőrségi ellenőrzőpontot.[16] Augusztus elején Gospić helyőrségének megerősítésére a JNA 236. Proleter gépesített dandárját (a dandár csak nevében volt dandár, valójában csak egy századnyi egység volt) és a 4. páncélosdandár gépesített zászlóaljának egy részét, a Ljubovo-hágóra vezényelte. A hónap további megmozdulásai közé tartozik 30-án a Plitvicei rendőrőrs SAO Krajina erői általi megtámadása és elfoglalása.[17]

Plitvice küszöbön álló elfoglalásával és a ZNG augusztus 31-i, a Gospićtól 8 kilométerre északra fekvő Lički Osikból való kivonásával, a SAO Krajina és a JNA Likában magára Gospićra helyezte a hangsúlyt,[17] ahol a szerbek a 12 000 fős teljes lakosság 38,4%-át alkották.[18] Augusztus végére Likában, így Gospicban is felerősödtek, majd szeptember nagy részében folytatódtak a harcok a város ellenőrzéséért.[19] Bár Gospićot horvát erők irányították, a város a gospići csata után is szerb tüzérségi bombázások alatt maradt.[20] A harcok súlyos károkat okoztak a városban, és lakosságának nagy része elmenekült, és csak körülbelül 3000 lakos maradt.[21] A háború előtt Gospićnak 8000 lakosa volt, köztük 3000 szerb.[22] A városban korábban élt szerbek közül sokan elmenekültek, de a horvát hatóságok televíziós és rádiós adások útján felszólították őket, hogy térjenek vissza.[23]

Mivel a polgári lakosság szeptember végén elkezdett visszatérni, Ivan Dasović gospići rendőrfőnök azt javasolta, hogy látszólag biztonsági okokból[23] állítsák össze a visszatérő szerbek listáját.[24] Ante Karić, a Lika Válságközpont (krizni stožer) elnöke szerint Dasović attól tartott, hogy a visszatérő szerbek egy ötödik hadoszlopot alakítanak, ami aláássa a város védelmét. Karić állítólag ellenezte a lépést,[24] de a listát október 10-én összeállították. Október 16-án hasonló listát készítettek a közeli Karlobagba visszatérő szerbekről is.[25]

A gospići rendőrséget, csakúgy, mint a ZNG 118. gyalogdandárját és a gospići székhelyű katonai rendőrséget az akkori belügyminiszter, Ivan Vekić[26] rendelete alapján a Likai Válságközpont ellenőrzésének rendelték alá.[25] Ezenkívül szeptemberben Gospićba vezényeltek egy félkatonai önkéntes csoportot, mely a „Jesenje kiše” (Őszi esők) fedőnevet használta, és amelyet Tomislav Merčep irányított. Ez az egység formálisan a Belügyminisztériumnak volt alárendelve.[22]

A gyilkosságok[szerkesztés]

A Lika Válságközpont titkára, Tihomir Orešković és a 118. gyalogdandár parancsnoka, Mirko Norac alezredes összehívta beosztottjait, és elrendelte a szerb civilek letartóztatását, majd a perušići laktanyában való őrizetbe vételüket és kivégzésüket. A találkozó pontos dátumával kapcsolatban a források nem értenek egyet. Dasović elmondása szerint a találkozóra október 15-én,[27] körülbelül 21:00 órakor került sor, amelyen számos más tisztviselővel együtt ő is részt vett.[26] Más források, köztük a későbbi bűnügyi nyomozás és a tárgyalás tanúi azt jelezték, hogy a találkozót október 16-án vagy 17-én tartották. Az ügyben eljáró bíróságok, köztük a horvát legfelsőbb bíróság megállapította, hogy a találkozóra október 17-én került sor, és Orešković és Norac az elkészített listák alapján rendelte el a letartóztatott civilek kivégzését.[25] A kivégzések ürügyeként a szerb félkatonai csoportok által Široka Kulában október 13-án elkövetett gyilkolásságok[28] szolgáltak.[23]

A legtöbb letartóztatásra mind Gospićban, mind Karlobagban október 16–17-én került sor.[25] A civileket fegyverrel terelték ki az óvóhelyekről. Két nappal később Gospić lakosai szemtanúi voltak annak, ahogy a város marhapiacán tizenegy katonai teherautóra civileket raktak fel, és soha többé nem látták őket.[23] Október 17-én a Pazarište néven ismert helyen, a Gospić vidéki Žitniknél legalább tíz civilt öltek meg. Október 18-án a Perušić melletti Lipova Glavicában folytatódtak a gyilkosságok,[29] ahol miután a perušići laktanyában tartották őket fogva, ahol akkoriban a 118. gyalogdandár zászlóalja állomásozott, 39-40 embert végeztek ki lövésekkel. Október 25-én Gospićban és Karlobagban további három szerb civilt tartóztattak le. December 3-án őket is lelőtték, majd holttestüket Ravni Dabar területén földelték el.[25] Az áldozatok közül sokan kiemelkedő szerb értelmiségiek, köztük orvosok, bírák és professzorok voltak.[30] A többi meggyilkolt szerbhez hasonlóan ők is lojálisak voltak a horvát államhoz, és nem voltak hajlandók csatlakozni a Krajinai Szerb Köztársasághoz, mely kivégzéseiket még értelmetlenebbé tette.[30] A mészárlás horvát áldozatairól azt tartják, hogy ellenzékiek voltak, akik ellenezték a horvát állam szerbellenes intézkedéseit.[30]

Következmények[szerkesztés]

A gospići mészárlás volt a legnagyobb szörnyűség, amelyet horvátok követtek el a háború alatt.[31] A halálos áldozatainak teljes számával kapcsolatban a források nem értenek egyet, a becslések mintegy 100[32] - 120 között mozognak.[23] A hivatalos adatok szerint 1991 és 1995 között Gospić környékén összesen 123 személy tűnt el.[33]

Tíz áldozatot Gospićban egy szeptikus tartályba dobtak, melyet agyag- és kőtörmelékréteggel borítottak be, és amelyet később a volt Jugoszláviával foglalkozó Nemzetközi Törvényszék (ICTY) nyomozói fedeztek fel 2000 májusában. Az esemény Gospić polgármesterének tiltakozását, és horvát veteránok utcai tüntetését váltotta ki.[23] További huszonnégy holttestet a Perušićtól keletre fekvő Duge Njive falu közelében égettek el és ártalmatlanítottak, de a JNA 6. dandárja 1991. december 25-én exhumálta, megvizsgálta és az Udbinától 15 kilométerre fekvő Debelo Brdóban újra eltemette. Tizennyolcan egy tömegsírba, hat másik személy pedig egyenként került eltemetésre, de ezeket a rokonok megtalálták, és máshol temették el újra. A tömegsírt egy bűnügyi nyomozás keretében2000 decemberében tárták fel.[34][25] Az áldozatok otthonait közvetlenül azután kifosztotta a Jesenje kiše alakulat. 1992-ben az egység több tagját a horvát hatóságok rövid időre bebörtönözték, majd vádemelés nélkül elengedték.[22]

1997 szeptemberében egy mára már megszűnt horvát lap, a Feral Tribune részletes szemtanúi beszámolót közölt Miroslav Bajramovićtól, a Jesenje kiše egyik tagjától, aki azt állította, hogy részt vett a mészárlás végrehajtásában. Interjújában Bajramović kijelentette, hogy az egység Gospić etnikai megtisztítására parancsot kapott. Azt is állította, hogy Tomislav Merčep, aki Franjo Tuđman horvát elnök szövetségese volt, időnként parancsot kapott a foglyok likvidálására, és Vekić teljesen tisztában volt feladatukkal. Bajramovićot és az egység három másik, az interjúban azonosított tagját letartóztatták, de Vekić tagadta Bajramović állításait, a horvát kormány tisztviselői pedig tagadták, hogy felelősség terhelné őket az ügyben. Az ICTY viszont információkat gyűjtött négyükről.[22] Tudjman a szerbeket és a külföldi ügynököket tette felelőssé a mészárlásért. Rövid időre letartóztatott egy horvát rendőri vezetőt, aki kapcsolatban állt a gyilkosságokkal, de később szabadon engedte és a Belügyminisztériumhoz rendelte.[23]

1998-ra két horvát hírszerző és egy katonai rendőrtiszt, Milan Levar, Zdenko Bando és Zdenko Ropac felkereste az ICTY-t, hogy tájékoztatást nyújtsanak az eseményekről. A később meggyilkolt Levar különösen értékes volt tanúként, mivel azt állította, hogy mintegy 50 ember halálának volt tanúja Gospić környékén.[21] Ranko Marijan, az új kormány igazságügyi minisztere bírálta elődeit és a rendőrséget, amiért nem folytatták az ügyet,[23] de a hatóságok nem védték meg Levart, akit 2000. augusztus 30-án egy autóba rejtett bomba gyilkolt meg.[35] A gospići gyilkosságok nyomozása hozzájárult ahhoz, hogy hét aktív szolgálatot teljesítő és öt nyugalmazott horvát tábornok írásban bírálja a kormány erőfeszítéseit. Levelük „a tizenkét tábornok levele” néven lett ismert, melyben nyilvánosságra hozták panaszaikat. Ez a hét aktív tisztnek az akkori horvát elnök, Stjepan Mesić általi elbocsátásához vezetett.[36] A csoport tagja volt Norac is, aki 1995 szeptembere óta vezérőrnagyi rangot viselt.[37]

Orešković és társai pere[szerkesztés]

A gospići gyilkosságok ügyében 2000 végén indítottak hivatalos nyomozást, és 2001 februárjában adtak ki elfogatóparancsot Orešković, Norac, Stjepan Grandić, Ivica Rožić és Milan Čanić ellen. Norac két hétig bujkált a letartóztatás elől, mert meg volt győződve arról, hogy a hatóságok szándéka szerint kiadni őt az ICTY-nek. Grandić, Rožić és Čanić rokonai Gospić lakosai segítségével próbálták megakadályozni, hogy a rendőrség letartóztassa őket, a civilek körbefogták a vádlottak őrizetbe vételére küldött rendőrautókat. Az ügyészséggel szembeni ellenállás Splitben február 11-én egy 150 000 fős utcai tiltakozásban csúcsosodott ki. A tiltakozás megismétlődött Zágrábban, ahol 13 000 tüntető jelent meg. Norac, miután biztosítékot kapott arról, hogy Horvátországban fogják bíróság elé állítani, nem pedig az ICTY-n február 21-én[38] feladta magát.[39][40][41]

Március 5-én hivatalos vádemelést terjesztettek elő, amelyben 50 gospić és karlobagi civil meggyilkolásával vádolták meg. Az ügyet a Tengermellék-Hegyvidék Megyei Bíróság tárgyalta. A bíróság a perben 120 tanút, az 1991-es gospići mészárlás 18 túlélőjét (akik Belgrádban tanúskodtak), valamint két, Németországban élő horvát állampolgárt (akik saját biztonságukat félve menekültek Németországba) hallgatott meg.[42] Ez utóbbi kettő közül az egyik, Ropac névű, megtagadta a tanúskodást, mert nem bízott a biztonságára vonatkozó kormányzati biztosítékokban.[38] 2003 márciusában a Bíróság a vádlottakat bűnösnek találta; Oreškovićot 15 év börtönre ítélték, míg Norac 12 év börtönt kapott. Grandićot 10 év börtönbüntetésre ítélték.[25] Rožićot és Čanićot az ellenük szóló bizonyítékok hiánya miatt felmentették.[33] Az ügyben végül 2004-ben a horvát legfelsőbb bírósághoz fellebbeztek, amely helybenhagyta Orešković, Norac és Grandić elsőfokú ítéletét, valamint Rožić és Čanić felmentő ítéletét.[25] A BBC News elemzése azt állította, hogy miután Ika Šarić, a megyei bíróság bírája „hallgatási összeesküvésnek” minősítette a hosszú tétlenséget, a perek a horvát kormány hajlandóságát jelezték állampolgárai által elkövetett háborús bűnök feltárására.[43]

Bajramovićot és egységének további négy tagját a Pakrác melletti Poljanában 1991-ben elkövetett szerb és horvát civilek meggyilkolása és bántalmazása ügyében ítélték el. Háromtól tizenkét évig terjedő börtönbüntetést kaptak.[44] 2013-tól Merčep ellen a Poljanában elkövetett háborús bűnök tárgyában zajlott per.[45]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ The New York Times 19 August 1990
  2. ↑ ICTY 12 June 2007
  3. ↑ The New York Times 2 April 1991
  4. ↑ The New York Times 3 March 1991
  5. ↑ The New York Times 26 June 1991
  6. ↑ Narodne novine 8 October 1991
  7. ↑ The New York Times 29 June 1991
  8. ↑ Klemenčič & Žagar 2004, p. 306
  9. ↑ EECIS 1999, pp. 272–278
  10. ↑ The Independent 10 October 1992
  11. ↑ UNSC 28 December 1994, Section III
  12. ↑ Marijan 2006, pp. 224–227
  13. ↑ Marijan 2006, p. 227
  14. ↑ Marijan 2006, p. 228
  15. ↑ Amnesty International November 1991
  16. ↑ Tatalović & Jakešević 2008, p. 138
  17. ↑ a b Marijan 2006, p. 229
  18. ↑ Slobodna Dalmacija 15 September 2000
  19. ↑ CIA 2002, 227. o.
  20. ↑ Slobodna Dalmacija 7 May 2000.
  21. ↑ a b The New York Times 15 February 1998.
  22. ↑ a b c d The New York Times 5 September 1997.
  23. ↑ a b c d e f g h The Washington Post 18 May 2000.
  24. ↑ a b Slobodna Dalmacija 16 August 2002.
  25. ↑ a b c d e f g h Supreme Court of Croatia 2 June 2004.
  26. ↑ a b Slobodna Dalmacija 6 September 2002.
  27. ↑ Slobodna Dalmacija 27 April 2001.
  28. ↑ HRT 13 October 2013.
  29. ↑ CFPNVHR Trial of Orešković et al..
  30. ↑ a b c Off 2010, 146. o.
  31. ↑ Taylor 2008, 145. o.
  32. ↑ Goldstein 1999, 229. o.
  33. ↑ a b ICTY 2 June 2004.
  34. ↑ Slobodna Dalmacija 15 December 2000.
  35. ↑ Jutarnji list 19 October 2010.
  36. ↑ The Guardian 30 September 2000.
  37. ↑ ICTY 27 May 2004.
  38. ↑ a b Nacional 6 November 2002.
  39. ↑ BBC News 23 February 2001.
  40. ↑ Slobodna Dalmacija 12 February 2001.
  41. ↑ HRT 15 February 2001.
  42. ↑ Nacional 26 March 2003.
  43. ↑ BBC News 24 March 2003.
  44. ↑ Nacional 10 December 2010.
  45. ↑ Večernji list 11 July 2013.

Források[szerkesztés]

Könyvek
Szakcikkek
Tudósítások
Egyéb források

Fordítás[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Gospić massacre című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Gospići_mészárlás&oldid=25772514”