Borisz Nyikolajevics Jelcin

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Borisz Nyikolajevics Jelcin
Boris Yeltsin-2.jpg
Az Oroszországi Föderáció 1. elnöke
Hivatali idő
1991. június 12. 1999. december 31.
Utód Vlagyimir Putyin
Katonai pályafutása
Csatái

Született 1931. február 1.
Butka (akkor Szovjetunió)
Elhunyt2007. április 23. (76 évesen)
Moszkva
Sírhely Novogyevicsi temető
Párt Szovjetunió Kommunista Pártja (1961–1990)

Házastársa Naina Yeltsina (14 March 1932 - )
Gyermekei
  • Tatyana Yumasheva
  • Elena Yeltsina
Foglalkozás építőmérnök, politikus
Iskolái
  • Ural State Technical University
  • Ural Federal University
Halál oka szívelégtelenség
Vallás

Díjak
  • Lenin-rend (1981. január 30.)
  • Munka Vörös Zászló érdemrendje (1971. augusztus)
  • Munka Vörös Zászló érdemrendje (1974. január)
  • Méltóság Érdemrendje (1966)
  • Medal "In Commemoration of the 1000th Anniversary of Kazan" (2006)
  • Jubilee Medal "In Commemoration of the 100th Anniversary of the Birth of Vladimir Ilyich Lenin" (1969. november)
  • Az 1941–1945-ös Nagy Honvédő Háborúban aratott győzelem harmincadik évfordulójára emlékérem (1975. április)
  • Jubilee Medal "60 Years of the Armed Forces of the USSR" (1978. január)
  • Gold Olympic Order (1992)
  • Order "For Merit to the Fatherland" I class (2001. június 12.)
  • Jereván díszpolgára
  • VDNKh gold medal
  • Három Csillag érdemrend nagykeresztje
  • Grand Cross of the Order of the Cross of Vytis
  • Francia Köztársaság Becsületrendjének nagykeresztje
  • Knight Grand Cross with Collar of the Order of Merit of the Italian Republic
  • Order of the Golden Eagle
  • January 13th commemorative medal
  • Order of Francisc Skorina (1999. december 31.)
  • Honorary Citizen of Sverdlovsk region
  • Order of Grand Duke Dmitry Donskoy 1st Class
  • Order of Prince Yaroslav the Wise, 1st class
  • maroon beret

Borisz Nyikolajevics Jelcin aláírása
Borisz Nyikolajevics Jelcin aláírása
A Wikimédia Commons tartalmaz Borisz Nyikolajevics Jelcin témájú médiaállományokat.

Borisz Nyikolajevics Jelcin (oroszul: Борис Николаевич Ельцин) (Butka, 1931. február 1.Moszkva, 2007. április 23.) orosz politikus, Oroszország első választott elnöke 1991 és 1999 között.

Életrajza[szerkesztés]

1931. február 1-jén született a ma a Szverdlovszki területen fekvő Butka nevű faluban,[1] kuláknak nyilvánított parasztcsalád gyermekeként. Szülei Nyikolaj Ignatyjevics Jelcin és Klavgyija Vasziljevna Sztarigina voltak. A családnak három gyereke volt, Borisz volt az egyetlen fiú közülük. 1955-ben a Szverdlovszkban, az Uráli Kirov Műszaki Főiskolán szerzett építőmérnöki diplomát. Ettől az évtől az építőiparban dolgozott különböző beosztásokban, 1963-tól a Szverdlovszki Házépítő Kombinát főmérnökeként, majd igazgatójaként.

Politikai pályája[szerkesztés]

1961-ben lépett be a Szovjetunió Kommunista Pártjába.[1] 1968-ban kinevezték a szverdlovszki területi pártbizottság osztályvezetőjévé, majd 1976-ban első titkárává. Mint ilyen tagja lett 1984-ben a Legfelsőbb Tanács Elnökségének. 1985-től tagja a Központi Bizottságnak, annak az építőipari osztályát vezette, majd '85 közepétől titkári teendőket lát el. 1985. december 24-én a moszkvai pártbizottság első titkárává választotta Grisin helyébe. 1986-ban a XXVII. pártkongresszust követően megvált KB-titkári posztjától és a Politikai Bizottság póttagja lett. A moszkvaiak körében nagy népszerűségre tett szert a mindennapi életet jól ismerő területi első titkár. 1987 októberében megvált póttagságától, november 11-től pedig leváltották a moszkvai vezetés éléről. 1987. november 18-án kinevezték a Szovjetunió Állami Építési Bizottsága első elnökhelyettesének. 1989-ben moszkvai választókerületében elsöprő többséggel választották be a Népi Küldöttek Kongresszusába, amelynek 1990. május 29-től elnöke. 1990. július 12-én, az SZKP XXVIII. kongresszusán kilépett a pártból. Az 1991. június 12-i elnökválasztáson 57,3%-kal nyert Nyikolaj Rizskov előtt. Miután 1991 augusztusában leverték a szovjet keményvonalasok (többek között Gennagyij Janajev, a Legfelső Szovjet alelnöke, Mihail Gorbacsov után a második ember) által vezetett puccsot, november 6-án Oroszország területén betiltotta a szovjet és orosz kommunista pártot. 1991 decemberében Leonyid Kravcsuk ukrán elnökkel és Sztanyiszlav Suskevics fehérorosz parlamenti elnökkel bejelentette a Szovjetunió felbomlását. Az orosz alkotmányban rögzített legfelső főparancsnoki tisztség mellett tíz napig, 1992. május 18-ig ideiglenesen a védelmi miniszteri tisztet is betöltötte, és Pavel Gracsov hadseregtábornok csak a miniszter első helyettese volt, de ezután ő lett a védelmi miniszter.[2] Ezután jelentős szerepet vállalt a Szovjetunió helyébe lépő Független Államok Közösségének létrehozásában. Az orosz parlamenttel alkotmányos válságba torkolló vitája alakult ki, a Duma leváltotta, helyére Ruckojt nevezték ki elnöknek, de a fegyveres erők Jelcin mellé álltak, és véres harcok árán (a halottak száma ma sem ismert, de becslések 1000 áldozatról írnak) sikerült leverni a képviselők és támogatóik ellenállását. Az ezt követő 1993. december 12-i népszavazáson Jelcin megszerezte a szavazók többségének támogatását, és elérte az orosz elnök hatalmának kiterjesztését az új orosz alkotmány által. 1996-ban is megnyerte az elnökválasztást, mely után a moszkvai Kardiológiai Kutatóintézetben bypass műtétet hajtottak végre rajta. Munkáját ezután sokszor kellett megszakítania szívbetegségének kezelése miatt. Alkoholizmusa közismert volt, emiatt diplomáciai bonyodalmak is keletkeztek.

Jelcin nevéhez fűződik az oroszországi magánosítás elindítása, amely 1996 körül csúcsosodott ki. A folyamat ún. kuponos privatizációként indult (minden állampolgár 10 000 rubel értékű részvénytulajdonra feljogosító kupont kapott), de a kuponok koncentrációja hamar megtörtént, ugyanis a bennfentesek, vagy tehetősebbek, esetleg külföldi támogatást élvezők hamar felvásárolták a magyar kárpótlási jegyek ottani megfelelőit. Ekkor alakult ki az oligarchák csoportja, akik kezében mérhetetlen vagyonok összpontosultak. Néhány ismertebb oligarcha: Borisz Berezovszkij, Mihail Hodorkovszkij, Vlagyimir Potyanin, Vlagyimir Bogdanov, Oleg Gyeripaszka, Rem Vjakhirev, Vagit Alekperov, Alekszandr Szmolenszkij, Viktor Vekszelberg, Mihail Fridman, Roman Abramovics.

1999 tavaszán, amikor a NATO erők bombázni kezdték Milošević Szerbiáját a koszovói megtorlások miatt, azzal fenyegette meg az Egyesült Államokat, hogy Oroszország az atomfegyverek teljes spektrumával rendelkezik. Harcias kijelentései még a kevésbé higgadt oroszországi vezető politikusok körében sem találtak pozitív visszhangra, maga Jelcin az aktív nagypolitikából kezdett fokozatosan kivonulni. 1999 augusztusában Vlagyimir Putyint nevezte ki miniszterelnöknek. 1999. december 31-én lemondott hivataláról[1] és utódául Vlagyimir Putyint jelölte meg.

Élete elnöksége után[szerkesztés]

1987 után többször kapott szívrohamot. Az 1996-os bypass műtéte után haláláig kezelésekre járt. A lett elnökasszony 2006-ban a legmagasabb lett kitüntetést adományozta az akkor már 75 éves Jelcinnek. 2007. április 23-án a Kreml kórházában hunyt el.

Munkásságának értékelése[szerkesztés]

Borisz Jelcin az új Oroszország létrejötte során az egyik legellentmondásosabb politikai személyiség volt. 1991 és 1993 között a világ az ő személyében látta a garanciát arra, hogy nem lesz politikai visszarendeződés, és Oroszország elindulhat a társadalmi demokratizálódás, a gazdasági átalakulás útján. Erőskezű, határozott vezetőként, nem igazán demokratikus eszközökkel (az orosz parlament alkotmányos döntése elleni fegyveres fellépés, a moszkvai Fehér Ház szétlövetése, a Kommunista Párt betiltása, az első csecsen háború) megakadályozta az ország további felbomlását és polgárháború kialakulását.[3]

Második elnöki ciklusában, 1996-tól kezdődően súlyosbodó alkoholizmusa, szívbetegsége és ennek kapcsán is gyengülő tekintélye miatt már nem volt képes kézben tartani az ország irányítását. Ezt tetézte az 1998-as oroszországi gazdasági válság, amelynek nyomán – az addigi orosz történelemben szinte példátlan módon – önként távozott a hatalomból.[3]

Művei magyarul[szerkesztés]

  • Az árral szemben. Önéletrajz; angolból ford. Csillag Zsuzsa, Körös László; Képes 7 Könyvek, Bp., 1990
  • Éjszakai naplójegyzetek; ford. Komáromi Rudolf; Ulpius-ház, Bp., 2001

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b c Tömösváry 368. o.
  2. Tömösváry 51. o.
  3. a b Tömösváry 369. o.

Források[szerkesztés]

  • Tömösváry: Tömösváry Zsigmond: A hagymakupolák árnyékában: Egy katonadiplomata visszaemlékezései. Budapest: Zrínyi. 2018. ISBN 978 963 327 728 7  

További információk[szerkesztés]

Elődje:
Oroszország elnöke
1991–1999
Utódja:
Vlagyimir Putyin