Tádzsik polgárháború

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Tádzsik polgárháború
A harcok miatt elpusztult tádzsikisztáni bánya
A harcok miatt elpusztult tádzsikisztáni bánya
Dátum1992. május 5. – 1997. június 27.
HelyszínTádzsikisztán, a tádzsik-afgán határ afganisztáni oldala, Közép-Ázsia
Casus belliaz elnökválasztási eredmények körüli vita
EredményMegegyezés az ellenzék és a kormányerők között
Harcoló felek
Tádzsikisztán kormánya
Oroszország
Üzbegisztán
Kazahsztán
Kirgizisztán
Türkmenisztán
Jordánia
ENSZ		 Egyesült Tádzsik Ellenzék
Hegyi-Badahsáni iszlamisták
Afganisztáni tádzsik Iszlám Társaság
Afganisztán
Afgán iszlamisták
Tálibok
Al-Káida
Üzbég Iszlamista mozgalom
Arab önkéntesek
A Wikimédia Commons tartalmaz Tádzsik polgárháború témájú médiaállományokat.

A tádzsik polgárháború (tádzsik nyelven: Ҷанги шаҳрвандии Тоҷикистон) 1992 és 1997 között a közép-ázsiai Tádzsikisztán területén tomboló fegyveres konfliktus, amelynek közel 150 ezer halottja volt, továbbá a harcok következtében a korábban is elmaradott ország infrastruktúrájának jelentős része elpusztult. A tádzsik sajtóban és könyvekben gyakran használják a ҷанги бародаркуш (testvérgyilkosháború) elnevezést. A polgárháború miatt 1,2 millió ember kényszerült elhagyni a lakhelyét, akik más, a harcoktól nem érintett tádzsik területekre vagy a szomszédos országokba menekültek. Meggyilkoltak több tucat újságírót is célzott támadások részeként.

A háború oka egyrészt a Szovjetunió idejéből származó kommunista politikai vezetők és az új politikai pártok közötti rivalizálás volt. Másrészt megalapozta a konfliktust az ország hanyatló gazdasági helyzete, amely a szovjet időkben is elmaradott és kiszolgáltatott volt. A problémák kiélezték az országon belüli nemzetiségi, regionális és különböző klánok közötti ellentéteket, ezért másik elnevezése tádzsik területen ҷанги минтақавӣ (a régiók háborúja).

A háborúba orosz, arab, kazak, üzbég, kirgiz és afgán (főleg tálib) beavatkozásra is sor került.

Előzmények[szerkesztés]

A tádzsikoknak a múltban nem volt saját államuk és területükön különféle országok valamint birodalmak osztoztak.[1] Ráadásul a tádzsik területeknek csak egy része került orosz fennhatóság alá a 19. században. A tádzsik nép másik része Afganisztán határain belül maradt, ezért az afganisztáni tádzsikoknál sokkal erősebb volt az iszlám valláshoz való kötődés.[2]

Tádzsikisztánban sem az orosz, sem a szovjet-kommunista uralom nem hozott alapvető változást, bár területi kialakulása és politikai berendezkedése a Szovjetunióhoz köthető. A szovjetek tették lehetővé a helyi nyelv használatát (kialakult a tádzsik irodalmi nyelv), de a tádzsik nemzettudat nem mélyült el, lévén nem volt érdeke az oroszoknak, hogy a tádzsik nemzethez való kötődés nagyobb hangsúlyt kapjon.

A kláni szervezet és a regionális elkülönülés a térségben még a kommunizmusban is erősen tovább élt. Az ország a kikényszerített iparosítás ellenére sem fejlődött sokat, sőt nagyon fejletlen volt más közép-ázsiai szovjet tagköztársaságokhoz képest.[3] A tádzsik belpolitika is ennek megfelelően alakult és 1946-ban az iparosítás hatására a Leninabadra keresztelt Hudzsand város jutott vezető szerephez, mivel az innen kikerülő funkcionáriusok kezében összpontosult a hatalom.[4] Az 1970-es években viszont elkezdett felemelkedni Kulob és térsége Dél-Tádzsikisztánban, amely a katonai apparátusban szerzett magas pozíciókat.[5]

Tádzsikisztán etnikai térképe 1992-ben. A sárga a tádzsik, a zöld az üzbég, a lila az orosz, a barna pedig a kirgiz nemzetiségűeket jelzik. A pamíri nemzetiségekről nincs adat

Hegyi-Badahsán pamíri régió, amely a leszegényebb és legfejletlenebb terület a mai napig egész Tádzsikisztánban, semmilyen szerephez nem jutott a politikai életben. Hasonló volt a helyzet Kurgan-Tyube vidékén, amelyet főleg török nyelvű üzbégek laktak, de a gyapottermelés fellendülésekor sokan települtek át a Pamír vidékeiről, mivel itt munkát remélve. Mások a szovjet hatóságok internálásainak köszönhetően kerültek ide. Az etnikai arányok változása óhatatlanul nemzetiségi konfliktusokat eredményezett, így a polgárháborúban is az összecsapások fő fészkei itt alakultak ki. Jól tükrözi az ellentéteket, hogy minden nemzetiségnek saját kolhoza volt, ahol a másik etnikumból származó ember nem dolgozhatott.

Tádzsikisztán a következő évtizedek alatt sem fejlődött, sőt az 1980-as évekre kiszolgáltatottja lett a szovjet központi gazdaságnak, amelynek részbeni oka a gyapottermelésre alapozódó egyoldalú agrárium volt. Hasonlóképpen az iparosításra is csak Közép- és Észak-Tádzsikisztánban került sor. Míg az életkörülmények egyre romlottak, addig a korszerűtlen mezőgazdasági és ipari eszközök használata jelentős környezetszennyezést okozott. Ennek tetejében rendkívül megerősödött a szervezett bűnözés.

A Szovjetunió gazdasági összeomlása rosszul érintette a gyenge tádzsik gazdaságot: vállalkozások mentek csődbe, ugrásszerűen nőtt a munkanélküliek száma, termékek értékesítése maradt el és a törlesztő részletek kifizetése akadozott, ahogy a fizetések is elmaradtak.

Ebben a feszült légkörben a tádzsik belpolitikát is körülbelül 1989 óta zavaros állapotok jellemezték, különösképp az ellenzék egyre nagyobb erősödése miatt. A három legfontosabb ellenzéki erő az Iszlám Reneszánsz Párt, a Tádzsik Demokrata Párt és Tádzsik Újjászületés Mozgalom volt. Míg a Demokrata párt fő bázisát a városi értelmiség alkotta, addig az Újjászületést és a Reneszánsz párt vidéken volt népszerű, mivel előtérbe helyezték a tádzsik (perzsa) szellemi örökséget valamint az iszlám vallást. A Reneszánsz pártnak ugyan volt egy radikális (félig-meddig fundamentalista) ága is, de rövid távon a párt nem tervezett iszlám állami státuszt bevezetni Tádzsikisztánban.

Negyedik erőként a badahsáni autonomisták léptek fel, akik a régió nagyobb fokú önrendelkezését (a későbbiekben már a teljes függetlenségét) akarták elérni. Programjuk szintén jelentősen épített az iszlám vallási hagyományokra.

Kezdeti konfliktusok[szerkesztés]

A polgárháború egyik előzményeként 1990. februárjában zavargások robbantak ki a tádzsik fővárosban, Dusanbéban, miután olyan hírek terjedtek el, hogy a karabahi háború miatt elmenekült 2500-5000 örményt telepítenének be a városba.[6] Dusanbét akkoriban akut lakáshiány sújtotta, s a pletyka alaposan felkorbácsolta a kedélyeket.[7] A kormányzat próbálta hivatalosan cáfolni ezeket a mendemondákat, de így sem tudták megakadályozni a február 12-én kitört első nagy tüntetést, ahol a tádzsik kommunista párt első főtitkára Kahar Makhamov elleni érzelmeiknek adtak hangot a résztvevők.[8]

A tüntetéseken hamarosan átvette a kezdeményezést az Újjászületés, s a megmozdulásokon gyökeres gazdasági és politikai változásokat kezdtek követelni.[8] A továbbiakban a tüntetések hamar elfajultak: a résztvevők rátámadtak a kormányzati épületekre, valamint üzleteket és vállalkozásokat fosztottak ki, sőt célba vettek orosz és örmény nemzetiségűeket is.[9] Több, európai ruhát viselő tádzsik nőt ért komoly és nyilvános inzultus. A dusanbei zavargások hatására még Türkmenisztánban is sor került kisebb örményellenes pogromokra.[10] A kétnapos zavargások végeredménye 26 halott és 565 sebesült lett.

Mivel a tádzsik belbiztonsági erők nem tudtak úrrá lenni a zavargásokon, ezért Makhamov a Szovjet Hadsereg segítségét kérte, amelynek erői február 14-re leverték a tüntetőket.[11] A katonai beavatkozást viszont Buri Karimov, a Minisztertanács elnökhelyettese bírálta, ezért felszólítására Makhamov és Izatullo Hajojev miniszterelnök is benyújtotta lemondását, amit a központi pártbizottság ennek ellenére nem fogadott el.[8]

A Makhamovval szembeni fellépés valószínűleg egy puccs részét képezte, ami végül kudarcba fulladt. A főtitkár ennek ellenére nem sokáig maradt hatalmon, mivel több más szomszédos ország kommunista vezetőjéhez hasonlóan ő is támogatta Gennagyij Janajev moszkvai puccskísérletét 1991. augusztusában.[12] Makhamovnak volt az egyedüli, akinek emiatt le kellett mondania, mivel sorozatos tiltakozások robbantak ki ellene. Utódja Kadreddin Aszlonov lett, aki alig egy hónapig volt hivatalában. Aszlonov szeptember 20-án kilépve a kommunisták soraiból betiltotta a pártot, ám három nappal később a konzervatív kommunisták Rahmon Nabijevvel az élen eltávolították a hatalomból.[13]

Korabeli fotók a dusanbei zavargásokról[szerkesztés]

  • Gorbacsovot éltető tádzsik tüntetők február 15-én
    Gorbacsovot éltető tádzsik tüntetők február 15-én
  • Tüntetők előtt vonuló szovjet harcjármű
    Tüntetők előtt vonuló szovjet harcjármű
  • Buri Karimov a Népi Bizottság ülésén értékeli az eseményeket február 15-én
    Buri Karimov a Népi Bizottság ülésén értékeli az eseményeket február 15-én
  • Szovjet katonák őrzik a tüntetők által korábban megtámadott Központi Pártbizottság épületét Dusanbéban
    Szovjet katonák őrzik a tüntetők által korábban megtámadott Központi Pártbizottság épületét Dusanbéban
  • Makhamov és két másik vezető politikus lemondását követelő transzparens
    Makhamov és két másik vezető politikus lemondását követelő transzparens
  • A fővárosba bevonult szovjet harcjárművek
    A fővárosba bevonult szovjet harcjárművek

A polgárháború[szerkesztés]

Az új elnök Tádzsikisztán élén ideiglenesen Nabijev lett, aki engedélyezte a kommunista pártot, sőt, hogy indulhasson az október 27-re kitűzött elnökválasztáson, az ellenzék nyomására engedélyezte a többi pártot, így az Újjászületést is. A választásokat végül egy hónappal elhalasztották.

Noha Nabijev fölényes többséggel nyert a november 27-i választáson, azonban így is szembeötlő, hogy ellenfele, a badahsáni származású Davlat Hudonazarov 33-35%-os eredményt ért el.[14] Összehasonlításképp Türkmenisztánban Saparmyrat Nyýazow 99,9%-os, eleve kérdéses többséggel győzött.

A tádzsik ellenzék nem fogadta el Nabijev győzelmét, s sorozatos tüntetésekbe kezdett, amelyek 1992. májusára vezettek eszkalációhoz. Közrejátszott ebben Nabijev belügyminiszterének, az afganisztáni háborút is megjárt badahsáni származású Mamadaez Navzsuvanov tétlensége a rendkívüli állapot elrendelését illetően, aki éles konfrontációba került a hudzsandi oldalhoz tartozó Szafarali Kendzsajevvel,[15] a tádzsik parlament elnökével. Kendzsajev úgy vélekedett, hogy Navzsuvanov korrupt és hazafiatlan, mire a vita kiterjedt a sajtóra is, mely egy láncreakciót indított el. A vita hatására március végétől több tízezres tüntetések törtek ki Dusanbéban, ahol Nabijev és Kendzsajev távozását, illetőleg új választások kiírását követelték. Egy hónapra rá kormánypárti tüntetések kezdődtek a másik tábor részéről, ahonnan utánpótlás gyanánt buszokkal további tüntetőket hoztak fel a fővárosba Kulobból.[15]

A tüntetéseken gyakran került sor lövöldözésekre, mert a Szovjetunió szétesésekor nagyon sok polgári személynél volt már fegyver, amelyhez nem volt nehéz hozzáférni a hadsereg hátra maradt raktáraiban hagyott készleteiből.

Április végén az ellenzék túszul ejtette a parlament több tagját és tovább követelték Kendzsajev lemondását. Nabijevnek az országgyűlés saját kérésére féléves „rendkívüli hatalmat” szavazott meg, aki így elrendelhette egy nemzeti gárda felállítását. Első lépésként 2000 db Kalasnyikov-gépkarabélyt osztottak ki a Szabadság téren gyülekező kormánypártiaknak,[15] melyre válaszul az ellenzékiek is fegyvereket gyűjtöttek és barikádokat emeltek a főváros utcáin.

Több mint egy hétig tartó utcai harcok után az ellenzéki erők megszerezték az ellenőrzést Dusanbe legtöbb stratégiai pontján,[15] mire az orosz hadsereg helyben állomásozó 201. hadosztálya beavatkozott, nehogy a harcok elmélyüljenek. Orosz nyomásra Nabijev megegyezett az ellenzékkel egy nemzeti egységkormány kialakításáról, amelyben a kulcspozíciókat az ellenzéki politikusok birtokolhatták.[16][17] Ezt viszont nem ismerték el a hudzsandi és kulobi politikai erők, s júniusban azokon a területeken is megkezdődött a polgárháború.[15]

Tüntetések Dusanbéban a polgárháború kitörése előtt (1992. május 3.)[szerkesztés]

  • Tüntetők Dusanbe utcáin
    Tüntetők Dusanbe utcáin
  • Az Ozod-téren demonstráló tádzsik asszonyok
    Az Ozod-téren demonstráló tádzsik asszonyok
  • Tüntetők a Sahidon-téren
    Tüntetők a Sahidon-téren
  • Hatósági blokád a Sahidon- és Ozod-tér között
    Hatósági blokád a Sahidon- és Ozod-tér között

Első szakasz: a Rahmon-korszak kezdete[szerkesztés]

Szpecnaz erők Tádzsikisztánban
A polgárháború frontvonalai
Emomali Rahmon Donald Rumsfelddel 2001. november 3-án

Az egységkormányba bejutó Reneszánsz Párt javaslatára olyan intézkedéseket hoztak, amelyek komoly aggodalommal töltötték a lakosság szovjet uralom hatására erősen szekularizált részét: attól tartottak, hogy Tádzsikisztán is olyan politikai fordulat következne be, amely az országot egy Iránhoz hasonló teokráciává változtatná és a polgári törvénykezés helyett a szaría lépne életbe. A párt kezdeményezésére pl. a szokásos napi ötszöri imát is sugározták a televízióban.[18]

Nyugtalanította a tádzsikisztáni orosz kisebbséget is a Demokrata párt rájuk tett nyílt avagy burkolt politikai célzásai is.[18] A kormány legerősebb ellenzéke azonban Kulobban jött létre, amelyre válaszul a kormány gazdasági embargót vezetett be a tartomány ellen.[18] A lépés hatására kemény harcok törtek ki Kulobban, valamint az üzbég többségű Kurgonteppa (ma Bohtar) vidékén. Különféle milíciák jöttek létre, amelyek alapját még a dusanbei zavargásokban részt vett és fegyverekhez is jutó csoportok alkották. A korábbi belbiztonsági erők valamint a tádzsik rendőrség is gyakorlatilag megszűntek létezni. Tagjaik az új fegyveres csoportokhoz álltak[18] és a legtöbb esetben magukkal vitték szolgálati fegyvereiket is. Jelentős mértékben képviseltették magukat az alvilági csoportok, melyek sorából hadúrként lépett elő egy notórius bűnöző, Szangak Szafarov, akinek milíciájából alakult ki később a Tádzsik Népi Front.[18] A helyben maradt fegyverraktárak, a szomszédos Afganisztánban, az előző háborúból maradt készletek és a feketepiaci kereskedelem mind-mind biztosították a felszerelést: fegyverekhez lehetett jutni a korrupció, vásárlás vagy lopás révén.[18] Mindezen események alapjaiban ingatták meg a frissen függetlenedett Tádzsikisztán államiságának pillérjeit, ami kérdésessé tette a tádzsik állam működőképességét.

1992 nyarára egyértelműen körvonalazódtak a szembenálló felek: az egységkormány és az őket támogató Badahsán harcolt a polgárháborúban Kulob, az üzbég kisebbség és a hudzsandi csoportok szövetsége ellen. Utóbbi zömmel a konzervatív kommunistákat tömörítette az újkeletű ellenzékkel szemben, amely demokratának vallotta magát.[18] A konfliktust meghatározta a kulobi tábor részéről az iszlamizmus terjedésétől való félelem is, de annál inkább erősebbnek volt mondható a kláni, regionális és etnikai széthúzás. A legsúlyosabb harcok épp ezért Kurgonteppa vidékén zajlottak az ottani tádzsikok, üzbégek és a betelepített badahsániak között.[18]

Nyár végére Szafarov erői áttörték a Kulob köré vont katonai blokádot és sikerült egyesülniük a kurgonteppai üzbég fegyveresekkel, akikkel kiszorították a badahsáni milíciákat.[18] A harcok ugyan változó eredménnyel folytak, mégis ebben az időszakban volt a polgárháború a legvéresebb és legpusztítóbb: ekkoriban haltak meg a legtöbben és ekkor menekült el a legtöbb ember is lakóhelyéről. Tádzsikisztán káoszba és anarchiába süllyedt, különböző területein pedig hadurak osztoztak. Hudzsand csak úgy tudott kimaradni a teljes összeomlásból, hogy az itteni fegyveres erők lezárták az anzobi hágót, az egyetlen ide vezető utat délről.[18]

A rend Dusanbéban teljesen összeomlott, ahol a várost az ún. Dusanbei Ifjak (tádzsikul ҷавонони Душанбе) kezdték dúlni. A formáció különböző törvényen kívüli csoportokat tömörített és a bandák még az elnöki palotát is bevették több politikust ejtve túszul.[18] Nabijev, akinek hatalma semmivé lett, szintén a csoport fogságába esett, amikor épp Hudzsandba akart menekülni. A banda csak egy lemondó nyilatkozat aláírását követően volt hajlandó elengedni.[18] A következő miniszterelnök, a hudzsandi származású Abdulmalik Abdulladzsanov lett, az államfői tisztséget pedig Akbarso Iszkandarov vette át. Nabijev 1993-ban máig nem tisztázott okok miatt meghalt.[19]

A szomszédos Üzbegisztán és Oroszország elsősorban az iszlám fundamentalizmus közép-ázsiai terjedése miatt aggódott, amelyet erősített az egyes tádzsik fegyveres csoportok radikalizálódása, akik kisebb támogatást kaptak az afgán mudzsahedektől, az Al-Káidától és jó néhány arab önkéntestől. A harcokban aktívan részt vett példának a terrorista Ibn al-Hattáb is.[20]

Moszkva a korlátozott ásványkincskészlettel bíró Tádzsikisztánra főleg mint ütközőzónára és érdekszférára tekintett, ugyanakkor nem hagyhatta figyelmen kívül az ott élő orosz kisebbséget sem,[18] míg az Iszlom Karimov vezette Üzbegisztán a háború kiterjedésétől tartott. Karimov félelme nem volt alaptalan, hisz az üzbegisztáni tádzsikok is részt vettek az anyaországban dúló háborúban, továbbá a tádzsik nacionalisták többször is hangoztatták a Szamarkandra és Buharára vonatkozó területi igényüket.[18]

1992. szeptember 3-án az egyre súlyosbodó konfliktus hatására Oroszország és a közép-ázsiai országok nyilatkozatban helyezték kilátásba a beavatkozást, melyre jóllehet hivatalosan nem került sor, de a Tádzsikisztánban állomásozó orosz katonai erők gyakran vettek részt a harcokban, főleg ha veszély fenyegetett stratégiai fontosságú pontokat, mint pl. az erőműveket.[18] Ugyanakkor valószínű, hogy különféle módon, de Üzbegisztán és Oroszország határozottan támogatta a Tádzsik Népi Frontot és más olyan erőket, akik az eleve erős iszlamista irányultsággal bíró badahsáni milíciák ellen harcoltak,[18] mivel soraikban harcolt a legtöbb a mudzsáhed és arab önkéntesek.

Kendzsajev, aki saját fegyveres erőt létrehozva vett részt a harcokban, 1992 október végén üzbegisztáni támogatással nyugatról megkísérelte bevenni a fővárost, de vereséget szenvedett.[18] Dusanbe ostromát követően a kormány novemberben rendkívüli ülést tartott Hudzsandban, s az itt elfogadott határozatok jelentősen befolyásolták a konfliktus további menetét. Mivel a központi hatalom már nem élt Tádzsikisztánban, ezért Iszkandarov lemondott tisztségéről. Abdulladzsanov megtartotta ugyan a székét, de a kormányzati kulcspozíciók a kulobi frakciók kezébe kerültek, így Abdulladzsanov befolyása nagyban csökkent. A badahsáni frakciókat kiszorították a politikai életből, s az elnöki rendszert megszüntették. Tádzsikisztán élére Emomali Rahmon került, mint a parlament elnökeke és államfő[18] (ő napjainkban is vezeti az országot).

Novemberben a tömeggyilkosságok miatt 60 ezer pamíri származású személy menekült el Dél-Tádzsikisztánból Afganisztánba, ahol később önálló fegyveres milíciákat szervezve ismét betörtek az országba. Decemberben a Rahmanovot támogató erők elfoglalták Dusanbét, ahol etnikai tisztogatásokat folytattak az ellenzékiek között. Sokakat pusztán származásuk alapján „azonosítottak”, melyet személyi okmányaikból állapítottak meg.[18]

1993-tól az új kormány az ellenzéki pártok betiltásával, cenzúrával és kijárási tilalom elrendelésével konszolidálta hatalmát, míg a Népi Frontot a belügyminisztérium alá rendelték.[18] Bár a kormány kezében volt Kulob, Kurgonteppa és Nyugat-Tádzsikisztán a mellette álló fegyveres erőknek köszönhetően, de az ellenzéki milíciák kezükben tartották Közép-Tádzsikisztán nagy részét és Badahsánt. Ráadásul Hudzsand sem engedelmeskedett a központi kormányzatnak. Rahmon helyzetén viszont javított, hogy a nem éppen megbízható Szafarov márciusban tisztázatlan körülmények között meghalt, jóllehet Tádzsikisztánban így is maradtak hadurak, akik nagyon komoly befolyással rendelkeztek.[18]

A nyár folyamán az Afganisztánba visszavonult[21] badahsáni fegyveresek és az őket támogató Ahmad Sah Maszúd hadúr összecsapásokba bonyolódott a határt őrző orosz katonákkal.[22] Július 25-én az egyik ilyen összecsapásban 25 orosz halt meg. Ennek hatására a FÁK egy békefenntartó misszió megszervezésében és Tádzsikisztánba való kivezénylésében egyeztek meg,[18] de a missziót szinte kizárólag orosz egységek alkották és javarészt azok az erők, amelyek már eddig is Tádzsikisztánban szolgáltak.

Badahsánban több ellenzéki milícia is menedékre lelt, amelyre válaszul Üzbegisztán légioffenzívát kezdett a térség ellen, míg a kormánycsapatok szárazföldről folytattak hadműveleteket. Szintén a nyár folyamán a Gharm-völgy, a badahsáni szeparatizmus részeként, saját kormány alakított iszlamista ellenzékiekkel az élen. A harcok nemcsak fegyveres összetűzésekben, de terrortámadásokban (pl. pokolgépes merényletekben) is megnyilvánultak. Gyakran ért ilyen támadás orosz egységeket.

Második szakasz: a háború elhúzódása[szerkesztés]

A turszunzodai alumíniumkohó 2014-ben, amely a legnagyobb ilyen üzem a világon

Bár a háború intenzitása az 1994 és 1995 közötti időszakban némileg alábbhagyott, azonban érdemi változások nem történtek. 1994-re az ellenzéki erők Egyesült Tádzsik Ellenzék néven tömörültek koalícióba, amely tavasszal tárgyalásokba kezdett a kormánnyal, s noha ezzel a békefolyamat kezdetét vette, de a háború lezárásáig még hosszú volt az út. Ősszel a felek között ideiglenes tűzszünetre került sor, amit egy választás is kísért.[18]

A népszavazást Rahmon elsősorban hatalma legitimációja gyanánt kívánta felhasználni. Mivel az ellenzék bojkottálta a választásokat Rahmon egyedüli kihívója Abdulladzsanov volt, akivel szemben nagy többséggel (de ugyancsak vitatható módon) győzött. A kormánypárti oldalt erősen gyengítették a belső ellentétek, ugyanis a hudzsandi frakció kevesellte a neki biztosított pozíciókat, továbbá ellenezték a saját régiójuk feletti központi ellenőrzést.[18] Valószínűleg ennek következtében történt, hogy Abdulladzsanovot korrupció vádjával menesztették 1993 végén, emiatt ellenjelöltként indult a választásokon, ahol annak ellenére nem ért el sikert, hogy Üzbegisztánból Karimov is támogatta. Az 1995-ös választásokon már nem engedélyezték számára az indulást, így az ellenzékkel közösen fogott bojkottba, ám Rahmon újbóli választási sikerének ez nem vetett gátat.[18]

Megromlott ugyanakkor a korábban szövetséges üzbég kisebbség és a Népi Front valamint a kormány viszonya Kulobban. 1993 és 1994 között az üzbég hadúr, Ibodullo Boimatov fellázadt a kormány ellen és elfoglalta a nyugat-tádzsikisztáni Turszunzoda városát, hatalmába kerítve az ottani alumíniumkohót is.[23][24] A kormányerőknek csak orosz segítséggel sikerült visszafoglalniuk a várost.[18]

1995. áprilisára a tűzszünet összeomlott, mert ellenzéki fegyveresek megtámadtak egy orosz konvojt Badahsánban.[18] Heves harcok robbantak ki a kormány és az egyesült ellenzék erői között, de háború már leginkább keleti országrészre koncentrálódott. Az oroszok ezért ellenzéki hadállásoknak vélt pozíciókat bombáztak nemcsak Badahsánban, hanem egy alkalommal Afganisztán területén is.[18]

Mivel a két hétig tartó hadműveletek egyik oldalon sem hoztak eredményt, ezért a felek ismét tárgyalóasztalhoz ültek. Ezt követte egy nagyszabású ellenzéki offenzíva 1995 nyarán a Garm és Tavildara völgyekben, amely 80 km-re megközelítette Dusanbét. A hadművelet célja ellenben nem a főváros elfoglalása, hanem az egyesült ellenzék számára kedvezőbb feltételek kieszközlése volt a tárgyalásokon.[18] Ez előrevetítette a háború harmadik szakaszát, amely nem más volt, mint egy holtpont. Az egyesült ellenzék vezetője ekkoriban Szaid Abdullah Nuri volt.[25]

A háború harmadik szakasza: a befejezés[szerkesztés]

A polgárháborúból maradt T–72-es szovjet harckocsi maradványa a Tavildara völgyben, 1997-ben

Az egyesült ellenzék 1996-ban indította utolsó nagy offenzíváját, amely egyik oldalon sem hozott semmilyen változást. Rég világossá vált ugyanis, hogy mindkét félnek minimálisak az esélyei, mivel a több mint négy esztendeje tomboló háborúban az ország elpusztult és szétesett, erőforrásai elapadtak, a lakosság pedig jóformán külföldi segélyekből tengődött. A harcokban meggyengült mind a kormány, mind az ellenzék katonai ereje, így döntő győzelmet egyik sem lett volna képes elérni. Az oroszok is egyértelműen Rahmon tudtára hozták, hogy nem hajlandók segíteni a háború megnyerésében,[18] csupán azt akarják elkerülni, hogy a konfliktus ismét olyanná eszkalálódjon, mint 1992 és 1993 folyamán.

A tádzsik kormányhadsereg gyengeségeit mutatja egy 1995 és 1996 között történt lázadás is, amit egy üzbég ezredes, Mahmud Hudojberdijev vezetett.[18] A gyors megegyezés ráadásul mindkét félnek érdekévé vált, amikor Afganisztánban 1996-ban a tálibok jutottak hatalomra és már az ellenzéki bázisok sem lehettek tőlük biztonságban a tádzsik-afgán határ afganisztáni oldalán. A tálib előretörés tovább erősítette Moszkva és más országok félelmét, hogy fundamentalista erők jutnak hatalomra Közép-Ázsia szerte.[18]

1995-től növekedett az üzbég-orosz nyomás Rahmonra a konfliktus tárgyalásos megoldását illetően. Erősödtek a hudzsandi frakció ellenhangjai is, akik „harmadik” erőként akartak szerepelni a béketárgyalásokon. A moszkvai, mintegy nyolcfordulós tárgyalások végül 1997. június 27-én aláírt egyezménnyel értek révbe, így lezárulhatott a tádzsik polgárháború.[26] A megállapodás értelmében az egyesült ellenzék 30%-os részesedést kapott az államhatalmi pozíciókból.[18]

A háború végeredménye[szerkesztés]

A háborút követően a milíciák leszerelésébe kezdtek, s bizonyos részüket beépítették az új tádzsik hadseregbe. Amnesztiát hirdettek a polgárháborúval összefüggő cselekmények vonatkozásában is,[18] de a békemegállapodás ellenére Tádzsikisztán legalább egy évtizedig instabil maradt.[27] Ennek egyik legfőbb oka, hogy a leszerelés évekig elhúzódott és a menekültek visszatérése is nagyon vontatottan történt meg. Vita támadt a hatalmi pozíciók elosztásáról is,[28] nem is beszélve arról, hogy a harcokban lerombolt ország újjáépítése egy külön probléma volt. A polgárháború okozta károk Tádzsikisztán életére máig kihatnak minden területen.[29][30]

A háború okozta anarchiának köszönhetően még jobban felvirágzott az addig sem elhanyagolható méretű szervezett bűnözés, amely legjobban a kábítószerkereskedelemben mutatkozott meg (ugyanez történt a szomszédos Afganisztánban is). A kábítószertermelés fő területe Badahsán volt és az ebből származó jelentős bevétel lehetővé tette a fegyverutánpótlás finanszírozását is. A drogtermesztés még napjainkban is fő bevételi forrás azon a területen.[31]

Áldozatok[szerkesztés]

A polgárháborúnak a optimális becslések szerint 20 ezer áldozata volt,[32] ezzel szemben más források több mint 150 ezer főre teszik a halottak számát,[33] akik a fegyveres összecsapásokban, a civilek ellen elkövetett agresszióban (köztük etnikai alapú vérengzésekben) vagy a nélkülözések miatt pusztultak el. A tádzsik kormány hivatalosan 60 ezer főre teszi a halálos áldozatok számát.[34]

Mintegy egymillió kétszázezer ember kényszerült lakhelyét elhagyni, ebből 300 ezer fő volt orosz nemzetiségű. A tádzsik és más etnikumú menekültek részben Tádzsikisztán harcoktól nem érintett részeire vagy más külföldi országokba vándoroltak. Közel 100 ezer tádzsik menekült Afganisztánba.

Egy 2001-ben íródott tanulmány szerint a kormánycsapatok etnikai tisztogatásokat végeztek Badahsánban valamint a Kurgonteppa vidékén élő pamíri és garmi származású csoportok ellen. A tádzsik kormányerők gyilkosságokon és az erőszakon túl módszeresen semmisítettek meg egész falvakat, ezreket üldözve el Afganisztánba.[35]

A polgárháború alatt több mint 40 újságíró vesztette életét, akik általában célzott támadások áldozatai voltak. Elsőnek egy Matroszov nevű újságíró halt meg 1990-ben, a dusanbei zavargások idején.[36] A polgárháború kitörését követően, 1992-ben legalább 10 újságírót gyilkoltak meg, akik közül négyen (Husvaht Muborahsov a tádzsik állami televízió munkatársa, Filoliso Hilvacsov, Dzsamsed Davliatmamatov és Muhtor Bugyev) badahsáni származásúak voltak.[37] Egy másik áldozat, Arkagyij Ruderman fehérorosz dokumentumfilmes volt, aki Davlat Hudonazarovról készített anyagot.[38]

1993-ban öt tádzsik újságíró esett az erőszak áldozatául. Tabarali Szajdaljevet előbb elrabolták, majd megölték, holttestét pedig olyan ruhába öltöztették, amit a belügyi erőknél viseltek.[39] Zuhuruddin Szujarinak valószínűleg szintén azért kellett meghalnia, mert badahsáni származású volt.[39]

1994. május 18-án otthona közelében ölték meg Husvaht Hajdarsót, egy kormányzati újság titkárát és szerkesztőjét, aki gyakran cikkezett a tádzsikisztáni szervezett bűnözésről és vélhetően ez volt az oka a meggyilkolásának is.[40]

1995-ben hat újságíró halt meg, köztük Muhiddin Olimpurt, a BBC perzsa nyelvű szolgálati irodájának dusanbei vezetője és Muhammadsarif Holov író-újságíró, aki korábban tagja volt a Tádzsik Írószövetségnek.[41] Pohohona Szaifiddinovnak állítólag azért kellett meghalnia, mert egyik írásában kritizálta Abdulladzsanovot, akihez mellesleg baráti viszony is fűzte.[42]

1996-ban egy orosz újságírót, Viktor Nikulint lőtték le Dusanbéban, aki a Pervij Kanal helyi tudósítója volt. Halála előtt háromszor is kapott telefonon keresztül halálos fenyegetéseket.[43]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ History of Tajikistan (Advantour)
  2. ↑ Afghan Tajik in Afghanistan (Joshua Project)
  3. ↑ Today's Ethno-Regional Clans in Tajikistan Are Products of Soviet Nationality Policy (Refworld)
  4. ↑ Nicole J. Jackson (2004): Russian Foreign Policy and the CIS. Taylor & Francis. ISBN 978-0203-716-22-9, 141. o.
  5. ↑ Today’s Ethno-Regional Clans in Tajikistan Are Products of Soviet Nationality Policy (The Jamestown Foundation)
  6. ↑ Horowitz, Donald L. (2002): The Deadly Ethnic Riot. University of California Press. ISBN 0-520-23642-4, 74. o.
  7. ↑ Settlement of ethnic conflicts in post-Soviet society
  8. ↑ a b c Takeyh, Ray; Nikolas K. Gvosdev (2004): The Receding Shadow of the Prophet. Greenwood Publishing Group. ISBN 0-275-97629-7, 126. o.
  9. ↑ Kolstø, Pål; Andrei Edemsky (1995): Russians in the Former Soviet Republics. Indiana University Press. ISBN 0-253-32917-5, 213. o.
  10. ↑ Allworth, Edward (1994): Central Asia, 130 Years of Russian Dominance. Duke University Press. ISBN 0-8223-1521-1, 586–587. o.
  11. ↑ Collins, Kathleen (2006): Clan politics and regime transition in Central Asia. Cambridge University Press. ISBN 0-521-83950-5, 155. o.
  12. ↑ Президенты независимого Таджикистана (РИА Новости)
  13. ↑ Parker, John W. (2018): Persian Dreams: Moscow and Tehran Since the Fall of the Shah. Potomac Books, Inc. ISBN 978-159-7972-36-9
  14. ↑ CNN Interview with Davlat Khudonazarov
  15. ↑ a b c d e "Department Sozialwissenschaften : Institut für Politische Wissenschaft : Arbeits- und Forschungsstellen : Arbeitsgemeinschaft Kriegsursachenforschung : Kriege-Archiv : ... VMO : 208 Tadschikistan (BK) – Bewaffneter Konflikt in Tadschikistan 1992–1998 und 1998–2001 (Universität Hamburg)
  16. ↑ Political Construction Sites: Nation-building in Russia and the Post-Soviet States Archiválva 2016. január 16-i dátummal a Wayback Machine-ben., page 76
  17. ↑ Tajikistan Table of Contents
  18. ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z aa ab ac ad ae af ag ah Harangozó Dániel (2013): Az „elfelejtett háború”. Tádzsikisztán 1992-1997
  19. ↑ Мунаввара Набиева: мой отец не хотел становиться президентом Таджикистана (Радиои Озодӣ)
  20. ↑ Radicalization in Central Asia: the Case of Tajikistan (European Eye on Radicalization). [2022. szeptember 27-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. szeptember 27.)
  21. ↑ Human Rights Developments. Tajikistan (Helsinki)
  22. ↑ Ahmed Rashid. Jihad: The Rise of Militant Islam in Central Asia. Orient Longman. Hyderabad. 2002.
  23. ↑ Shale Asher Horowitz (2008): From Ethnic Conflict to Stillborn Reform: The Former Soviet Union and Yugoslavia. Lancer. Delhi. ISBN 978-8170622734, 136. o.
  24. ↑ Carlotta Gall (1996): Tajik Warlord-Trader Lowers Guns, for Now. The Moscow Times.
  25. ↑ Tajikistan: Influential Islamic Politician Remembered (Radio Free Europe - Radio Liberty)
  26. ↑ Tajikistan: rising from the ashes of civil war (UNO)
  27. ↑ Jean-Marc Balencie–Arnaud de La Grange (2001): Mondes rebelles. L'encyclopédie des acteurs, conflits et violences politiques. Paris: Éditions Michalon ISBN 978-2-84186-142-2, 407. o.
  28. ↑ Tajikistan: Opposition Warns It May Not Sign Peace Accord (Radio Free Europe - Radio Liberty)
  29. ↑ Spectre of famine over Tajikistan
  30. ↑ L'économie tadjike au sortir du conflit
  31. ↑ How the war on druges is making Tajikistan More Authoritarian (The Diplomat)
  32. ↑ The Many Agents Of Tajikistan's Path To Peace (Radio Free Europe - Radio Liberty)
  33. ↑ The Peace Deal That Ended Tajikistan's Bloody Civil War (Radio Free Europe - Radio Liberty)
  34. ↑ Виталий Волков (2017): От таджикского соглашения о мире остался лишь День нацединства. Deutsche Welle (oroszul)
  35. ↑ Jean-Marc Balencie–Arnaud de La Grange (2001), 412-413. o.
  36. ↑ Conflict in the Soviet Union: Tadzhikistan. Human Rights Watch. 1991. 41–42. o.
  37. ↑ 56 Journalists and Media Workers Killed (CPJ)
  38. ↑ Рудерман Аркадий (MEMORIUM)
  39. ↑ a b 72 Journalists and Media Workers Killed (CPJ)
  40. ↑ 84 Journalists and Media Workers Killed (CPJ)
  41. ↑ Холов Мухаммадшариф. [2021. július 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. szeptember 27.)
  42. ↑ Сайфиддинов Почохон. [2021. július 22-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. szeptember 27.)
  43. ↑ 34 Journalists and Media Workers Killed (CPJ)

További információk[szerkesztés]

Irodalom[szerkesztés]

  • Petr Kokaisl–Jan Pargač (2007): Lidé z hor a lidé z pouští – Tádžikistán a Turkmenistán. Praha: Filozofická fakulta Univerzity Karlovy. ISBN 978-80-7308-167-6, 209-213. o.
  • Shahram Akbarzadeh (1996): Why did nationalism fail in Tajikistan? Europe-Asia Studies.
  • Mohammad-Reza Djalili–Frédéric Grare–Shirin Akiner (1997): Tajikistan. The Trials of Independence. Richmond: St. Martin's Press, Curzon.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Tádzsik_polgárháború&oldid=26604313”