Tádzsik polgárháború

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Tádzsik polgárháború
A harcok miatt elpusztult tádzsikisztáni bánya
A harcok miatt elpusztult tádzsikisztáni bánya
Dátum 1992. május 5.1997. június 27.
Helyszín Tádzsikisztán, a tádzsik-afgán határ afganisztáni oldala, Közép-Ázsia
Casus belli az elnökválasztási eredmények körüli vita
Eredmény Megegyezés az ellenzék és a kormányerők között
Harcoló felek
Flag of Tajikistan (2004 World Factbook).svg Tádzsikisztán kormánya
Flag of Russia (1991–1993).svg Oroszország
Flag of Uzbekistan.svg Üzbegisztán
Flag of Kazakhstan (1992).svg Kazahsztán
Flag of Kyrgyzstan.svg Kirgizisztán
Flag of Turkmenistan (1992-1997).svg Türkmenisztán
Flag of Jordan.svg Jordánia
Flag of the United Nations.svg ENSZ
Flag of Tajikistan (2004 World Factbook).svg Egyesült Tádzsik Ellenzék
Flag of Gorno-Badakhshan.svg Hegyi-Badahsáni iszlamisták
Flag of Jamiat-e Islami.svg Afganisztáni tádzsik Iszlám Társaság
Flag of Afghanistan (1992–2001).svg Afganisztán
Flag of Hezbi Islami Gulbuddin.svg Afgán iszlamisták
Flag of the Taliban.svg Tálibok
Flag of Jihad.svg Al-Káida
Flag of Jihad.svg Üzbég Iszlamista mozgalom
Flag of Jihad.svg Arab önkéntesek
A Wikimédia Commons tartalmaz Tádzsik polgárháború témájú médiaállományokat.

A tádzsik polgárháború (tádzsik nyelven: Ҷанги шаҳрвандии Тоҷикистон) 1992 és 1997 között a közép-ázsiai Tádzsikisztán területén tomboló fegyveres konfliktus, amelynek közel 150 ezer halottja volt és elpusztította az ország infrastruktúrájának jelentős részét. A harcok következtében 1,2 millió ember kényszerült elhagyni a lakhelyét, akik más, a harcoktól nem érintett tádzsik területekre vagy a szomszédos országokba menekültek. Meggyilkoltak ezenkívül több tucat újságírót célzott támadások részeként.

A háború oka egyrészt a Szovjetunió idejéből származó kommunista politikai vezetők és az új politikai pártok közötti rivalizálás volt, másrészt az ország hanyatló gazdasági helyzete, amely ráadásul a szovjet időkben is meglehetősen elmaradott és kiszolgáltatott volt. A problémák kiélezték az országon belüli nemzetiségi, regionális és különböző klánok közötti ellentéteket.

A háborúba orosz, arab, kazah, üzbég, kirgiz és afgán (főleg tálib) beavatkozásra is sor került.

Előzmények[szerkesztés]

A tádzsikoknak a múltban nem volt saját államuk, területükön különféle országok és birodalmak osztoztak.[1] Ráadásul a tádzsik területeknek csak egy része került orosz fennhatóság alá a 19. században. A tádzsik nép másik része Afganisztán határain belül maradt, így náluk sokkal erősebb volt mindig az iszlám valláshoz való kötődés.[2]

Tádzsikisztánban sem az orosz, sem a szovjet-kommunista uralom nem hozott alapvető változást, bár területi kialakulása és politikai berendezkedése a Szovjetunió korszakához köthető. A szovjetek tették lehetővé a helyi nyelv használatát (kialakult a tádzsik irodalmi nyelv), de a tádzsik nemzettudat nem mélyült el, lévén nem volt érdeke az oroszoknak, hogy a tádzsik nemzethez való kötődés nagyobb hangsúlyt kapjon.

A kláni szervezet és a regionális elkülönülés a térségben még a kommunizmusban is erősen tovább élt, minthogy az ország a kikényszerített iparosítás ellenére sem fejlődött sokat, sőt kimondottan elmaradott volt más közép-ázsiai szovjet tagköztársaságokhoz képest.[3] A tádzsik belpolitika is ennek megfelelően alakult. 1946-ban az iparosítás hatására a Leninabadra keresztelt Hudzsand város jutott vezető szerephez, mivel az innen kikerülő funkcionáriusok kezében összpontosult a hatalom.[4] Az 1970-es években viszont elkezdett felemelkedni Kulob és térsége Dél-Tádzsikisztánban, amely a katonai apparátusban szerzett magas pozíciókat.[5]

Tádzsikisztán etnikai térképe 1992-ben. A sárga a tádzsik, a zöld az üzbég, a lila az orosz, a barna pedig a kirgiz nemzetiségűeket jelzik. A pamíri nemzetiségekről nincs adat

Hegyi-Badahsán pamíri régió, amely a legelmaradottabb egész Tádzsikisztánban, semmilyen szerephez nem jutott a politikai életben. Hasonló volt a helyzet Kurgan-Tyube vidékén, amelyet főleg török nyelvű üzbégek laktak, de a gyapottermelés fellendülésekor számos pamíri illetőségű települt be munkát remélve, amely etnikai konfliktusokhoz vezetett, s később az összecsapások egyik fészkévé vált. Jól példázza ezt, hogy minden nemzetiségnek saját kolhozaik voltak, ahol a másik etnikumból származó ember nem dolgozhatott.

Tádzsikisztán a következő évtizedek alatt sem fejlődött, sőt kiszolgáltatottja lett a szovjet központi gazdaságnak az 1980-as évekre, amelynek részbeni oka a gyapottermelésre alapozódó egyoldalú agrárium volt. Az életkörülmények egyre romlottak, míg a korszerűtlen mezőgazdasági és ipari eszközök használata nagymértékű környezetszennyezést okozott, továbbá erősödött a szervezett bűnözés.

A tádzsik belpolitikát körülbelül 1989 óta zavaros állapotok jellemezték, különösképp az ellenzék egyre nagyobb erősödése miatt. A három legfontosabb ellenzéki erő az Iszlám Reneszánsz Párt, a Tádzsik Demokrata Párt és Tádzsik Újjászületés Mozgalom volt. Az Újjászületést és a Reneszánsz párt különösen népszerű volt vidéken, mivel előtérbe helyezték a tádzsik (perzsa) szellemi örökséget valamint az iszlám vallást. A Demokrata párt fő bázisát a városi értelmiség alkotta.

A Reneszánsz pártnak ugyan volt egy radikális (félig-meddig fundamentalista) ága is, de rövid távon a párt nem tervezett iszlám állami státuszt bevezetni Tádzsikisztánban.

Negyedik erőként a badahsáni autonomisták léptek fel, amelyek a régió nagyobb fokú önrendelkezését akarták elérni. Programjuk jelentősen épített az iszlám vallási hagyományokra is.

Kezdeti konfliktusok[szerkesztés]

A polgárháború egyik előzményeként a tádzsik fővárosban, Dusanbéban 1990. februárjában zavargások robbantak ki, miután olyan hírek terjedtek el, hogy a karabahi háború miatt elmenekült 2500-5000 örményt telepítenének be a városba.[6] Dusanbét akkoriban akut lakáshiány sújtotta, s a pletyka alaposan felkorbácsolta a kedélyeket.[7] A kormányzat ugyan próbálta hivatalosan cáfolni ezeket a mendemondákat, ez azonban nem segített abban, hogy február 12-én ne kerüljön sor az első nagy tüntetésre, ahol a tádzsik kommunista párt első főtitkára Kahar Makhamov elleni érzelmeiknek adtak hangot a résztvevők.[8]

A tüntetéseken hamarosan átvette a kezdeményezést az Újjászületés, s a megmozdulásokon gyökeres gazdasági és politikai változásokat kezdtek követelni.[8] A tüntetések hamar elfajultak: a résztvevők rátámadtak a kormányzati épületekre, valamint üzleteket és vállalkozásokat fosztottak ki, sőt célba vettek orosz és örmény nemzetiségűeket is.[9] Több tádzsik nőt, akik európai ruhát viseltek, ért komoly és nyilvános inzultus. A dusanbei zavargások hatására kisebb örményellenes pogromokra még Türkmenisztánban is sor került.[10] A kétnapos zavargások végeredménye 26 halott és 565 sebesült lett.

Mivel a tádzsik belbiztonsági erők nem tudtak úrrá lenni a zavargásokon, ezért Makhamov a Szovjet Hadsereg segítségét kérte, amelynek erői leverték a tüntetőket február 14-re.[11] A katonai beavatkozást viszont Buri Karimov, a Minisztertanács elnökhelyettese bírálta, ezért felszólítására Makhamov és Izatullo Hajojev miniszterelnök is benyújtotta lemondását, amit azonban a központi pártbizottság nem fogadott el.[8]

A Makhamovval szembeni fellépés tulajdonképpen egy puccs részét képezte, mely ezen momentum által kudarcba fulladt. Végül a főtitkár sorsát az pecsételte meg, hogy több más szomszédos ország kommunista vezetőjéhez hasonlóan ő is támogatta Gennagyij Janajev moszkvai puccskísérletét 1991. augusztusában.[12] Bár a többi vezető elkerülte, hogy hatalmát veszítse ezáltal, Makhamovnak most az ellene sorozatosan kirobbanó tiltakozások hatására tényleg le kellett mondania. Utódja Kadreddin Aszlonov lett, aki alig egy hónapig volt hivatalában. Aszlonov szeptember 20-án kilépve a kommunisták soraiból betiltotta a pártot, ám három nappal később a konzervatív kommunisták Rahmon Nabijevvel az élen eltávolították a hatalomból.[13]

Korabeli fotók a dusanbei zavargásokról[szerkesztés]

A polgárháború[szerkesztés]

Az új elnök Tádzsikisztán élén ideiglenesen Nabijev lett, aki engedélyezte a kommunista pártot, sőt, hogy indulhasson az október 27-re kitűzött elnökválasztáson, ellenzéki nyomásra engedélyezett más pártokat, így az Újjászületést is. A választásokat végül elhalasztották egy hónappal.

Noha Nabijev fölényes többséggel nyert a november 27-i választáson, azonban így is szembeötlő, hogy ellenfele, a badahsáni származású Davlat Hudonazarov 33-35%-os eredményt ért el.[14] Ennek ténye azért is fontos,[forrás?] mert Türkmenisztánban Saparmyrat Nyýazow 99,9%-os eredménnyel győzött, amely eleve kérdéses siker volt, nem is beszélve Nyýazow azt követő diktatúrájáról.

A tádzsik ellenzék nem fogadta el Nabijev szintén megkérdőjelezhető győzelmét. A sorozatos tüntetések végül 1992. májusára vezettek eszkalációhoz. Közrejátszott ebben Nabijev belügyminiszterének, az afganisztáni háborút is megjárt badahsáni származású Mamadaez Navzsuvanov tétlensége a rendkívüli állapot elrendelését illetően, aki éles konfrontációba került a hudzsandi oldalhoz tartozó Szafarali Kendzsajevvel,[15] a tádzsik parlament elnökével. Az elnök szerint Navzsuvanov korrupt és hazafiatlan. A vita kiterjedt a sajtóra is, amely végül láncreakciót indított el. Március végétől több tízezres tüntetések törtek ki Dusanbéban, ahol Nabijev és Kendzsajev távozását, illetőleg új választások kiírását követelték. Egy hónapra rá kormánypárti tüntetések kezdődtek a másik tábor részéről, ahonnan utánpótlás gyanánt Kulobból további tüntetőket hoztak fel a fővárosba buszokkal.[15]

Ekkoriban nagyon sok polgári személynél volt már fegyver és a Szovjetunió szétesése miatt nem volt nehéz hozzáférni a hadsereg hátra maradt raktáraiban hagyott készletekhez. A tüntetéseken így egyre gyakrabban került sor lövöldözésekre.

Április végén az ellenzék túszul ejtette a parlament több tagját és tovább követelték Kendzsajev lemondását. Nabijev ekkor fél évre „rendkívüli hatalmat” kért a parlamenttől, amelyet az országgyűlés megadott neki, így elrendelhette egy nemzeti gárda felállítását. Ennek keretében első lépésként 2000 db Kalasnyikov-gépkarabélyt osztottak ki a Szabadság téren gyülekező kormánypártiaknak,[15] melyre válaszul az ellenzékiek is fegyvereket gyűjtöttek és barikádokat emeltek a főváros utcáin.

Több mint egy hétig tartó utcai harcok után az ellenzéki erők megszerezték az ellenőrzést Dusanbe legtöbb stratégiai pontján,[15] mire az orosz hadsereg helyben állomásozó 201. hadosztálya beavatkozott, nehogy a harcok elmélyüljenek. Orosz nyomásra Nabijev megegyezett az ellenzékkel egy nemzeti egységkormány kialakításáról, amelyben a kulcspozíciókat az ellenzéki politikusok birtokolhatták.[16][17] Ezt viszont nem ismerték el a hudzsandi és kulobi politikai erők, így június folyamán azokon a területeken is megkezdődött a polgárháború.[15]

Tüntetések Dusanbéban a polgárháború kitörése előtt (1992. május 3.)[szerkesztés]

Első szakasz: a Rahmon-korszak kezdete[szerkesztés]

Szpecnaz erők Tádzsikisztánban
A polgárháború frontvonalai

Az egységkormányba bejutó Reneszánsz Párt hatására olyan intézkedések meghozatalára is sor került, amely miatt a lakosság bizonyos része, akik a szovjet uralom hatására már erősen szekularizáltak voltak, attól tartottak, hogy Tádzsikisztán is olyan politikai fordulat következne be, amely az országot egy Iránhoz hasonló teokráciává változtatná és a polgári törvénykezés helyett a szaría lépne életbe. A párt kezdeményezésére pl. a szokásos napi ötszöri imát is sugározták a televízióban.[18]

Nyugtalanította a tádzsikisztáni orosz kisebbséget is a Demokrata párt rájuk tett nyílt avagy burkolt politikai célzásai is.[18] Kulobban alakult ki azonban a kormányzat legerősebb ellenzéke, amelyre válaszul a kormány gazdasági embargót vezetett be a tartomány ellen.[18] Erre válaszképp a harcok Kulobban, valamint az üzbég többségű Kurgonteppa (ma Bohtar) vidékén kezdtek tombolni. Különféle milíciák jöttek létre, amelyek alapját még a dusanbei zavargásokban részt vett és fegyverekhez is jutó csoportok alkották. A korábbi belbiztonsági erők valamint a tádzsik rendőrség is gyakorlatilag megszűntek létezni, és tagjaik az új fegyveres csoportokhoz álltak.[18] Ezek a legtöbb esetben magukkal vitték szolgálati fegyvereiket is, ugyancsak a milíciák arzenálját növelve. Szintén jelentős mértékben képviseltették magukat az alvilági csoportok, akiknek sorából hadúrként lépett elő Szangak Szafarov notórius bűnöző is. Az ő milíciájából alakult ki utóbb a Tádzsik Népi Front.[18] A helyben maradt fegyverraktárak, a szomszédos Afganisztánban, az előző háborúból maradt készletek és a feketepiaci kereskedelem mind-mind biztosították a felszerelést, ahonnét korrupció, vásárlás vagy lopás révén jutottak fegyverekhez a milíciák.[18]

1992 nyarára egyértelműen körvonalazódtak a szembenálló felek: az egységkormány és az őket támogató Badahsán harcolt a polgárháborúban Kulob, az üzbég kisebbség és a hudzsandi csoportok szövetsége ellen. Utóbbi zömmel a konzervatív kommunistákat tömörítette az újkeletű ellenzékkel szemben, amely demokratának vallotta magát.[18] A konfliktust meghatározta a kulobi tábor részéről az iszlamizmus terjedésétől való félelem, mindazonáltal sokkal erősebbnek volt mondható a kláni, regionális és etnikai széthúzás. A legsúlyosabb harcok is épp Kurgonteppa vidékén zajlottak az ottani tádzsikok, üzbégek és a betelepített badahsániak között.[18]

Nyár végére Szafarov erői áttörték a Kulob köré vont katonai blokádot és sikerült egyesülniük a kurgonteppai üzbég fegyveresekkel, akikkel kiszorították a badahsáni milíciákat.[18] A harcok ugyan változó eredménnyel folytak, ám ebben az időszakban volt a polgárháború a legvéresebb és legpusztítóbb. A háború áldozatainak zöme ekkoriban halt meg a tomboló erőszakban és ekkor menekült el a legtöbb ember is lakóhelyéről. Tádzsikisztán káoszba és anarchiába süllyedt, a különböző területeken hadurak osztoztak. Hudzsand csak úgy tudott kimaradni a teljes összeomlásból, hogy az itteni fegyveres erők lezárták az anzobi hágót, az egyetlen ide vezető utat délről.[18]

Dusanbéban is összeomlott a rend, ahol a várost az ún. Dusanbei Ifjak kezdték dúlni, mely formáció különböző törvényen kívüli csoportokat tömörített. A banda még az elnöki palotát is elfoglalta és túszul ejtett több politikust is.[18] Nabijev hatalma semmivé lett és rövidesen ő is a csoport fogságába esett, amikor épp Hudzsandba akart menekülni. A banda csak egy lemondó nyilatkozat aláírását követően volt hajlandó elengedni.[18] A következő miniszterelnök a hudzsandi származású Abdulmalik Abdulladzsanov lett, az államfői tisztséget pedig Akbarso Iszkandarov vette át. Nabijev 1993-ban máig nem tisztázott okok miatt meghalt.[19]

A szomszédos Üzbegisztán és Oroszország elsősorban az iszlám fundamentalizmus közép-ázsiai terjedése miatt aggódott, amelyet erősített az egyes tádzsik fegyveres csoportok radikalizálódása, amely kisebb támogatást kapott az afgán mudzsahedektől, az Al-Káidától és jó néhány arab önkéntestől. A harcokban aktívan részt vett példának okáért Ibn al-Hattáb terrorista is.[20]

Moszkva a korlátozott ásványkincskészlettel bíró Tádzsikisztánra főleg mint ütközőzónára és érdekszférára tekintett, ugyanakkor nem hagyhatta figyelmen kívül az ott élő orosz kisebbséget sem,[18] az Iszlom Karimov vezette Üzbegisztán a háború kiterjedésétől tartott. Félelme nem volt alaptalan, ugyanis az üzbegisztáni tádzsikok is részt vettek az anyaországban dúló háborúban, továbbá a tádzsik nacionalisták többször is hangoztatták Szamarkandra és Buharára vonatkozó igényüket.[18]

1992. szeptember 3-án az egyre súlyosbodó konfliktus hatására Oroszország és a közép-ázsiai országok nyilatkozatban helyezték kilátásba a beavatkozást, amelyre hivatalosan nem került sor, de a Tádzsikisztánban állomásozó orosz katonai erők gyakran részt vettek a harcokban, főleg ha veszély fenyegetett olyan stratégiai fontosságú pontokat, mint az erőművek.[18] Ugyanakkor valószínű, hogy különféle módon Üzbegisztán és Oroszország határozottan támogatta a háború évei alatt a Tádzsik Népi Frontot és más olyan erőket, akik a badahsáni milíciák ellen harcoltak,[18] ugyanis ezek között volt a legerősebb az iszlamista irányultság, továbbá itt harcoltak elsődlegesen a mudzsáhed és arab önkéntesek.

Kendzsajev, aki saját fegyveres erőt létrehozva vett részt a harcokban, 1992 október végén üzbegisztáni támogatással nyugatról megkísérelte bevenni a fővárost, de vereséget szenvedett.[18] Dusanbe ostromát követően a kormány novemberben rendkívüli ülést tartott Hudzsandban. Az itt elfogadott határozatok jelentősen befolyásolták a konfliktus további menetét. Mivel a központi hatalom már nem élt Tádzsikisztánban, Iszkandarov lemondott tisztségéről. Abdulladzsanov megtartotta ugyan a székét, de a kormányzati kulcspozíciók a kulobi frakciók kezébe kerültek, így befolyása csökkent. A badahsáni frakciókat kiszorították a politikai életből, s az elnöki rendszert megszüntették. A parlament elnökeként valamint államfőként Emomali Rahmon került Tádzsikisztán élére[18] (ő napjainkban is vezeti az országot).

Decemberben a Rahmanovot támogató erők elfoglalták Dusanbét, ahol etnikai tisztogatásokhoz hasonló tömeggyilkosságok indultak az ellenzékiek között. Sokakat például pusztán származásukból adódóan „azonosítottak” így, melyet személyi okmányaik alapján állapítottak meg.[18]

1993-tól az új kormány az ellenzéki pártok betiltásával, cenzúrával és kijárási tilalom elrendelésével konszolidálta hatalmát. A Népi Frontot a belügyminisztérium alá rendelték.[18] Bár a kormány kezében volt Kulob, Kurgonteppa és Nyugat-Tádzsikisztán a mellette álló fegyveres erőknek köszönhetően, az ellenzéki milíciák viszont kezükben tartották Közép-Tádzsikisztán nagy részét és Badahsánt, ugyanakkor Hudzsand sem engedelmeskedett a központi kormányzatnak. Rahmon helyzetén javított viszont, hogy a nem éppen megbízható Szafarov márciusban tisztázatlan körülmények között meghalt, jóllehet Tádzsikisztánban még így is több, komoly befolyással bíró hadúr maradt.[18]

A nyár folyamán az Afganisztánba visszavonult[21] badahsáni fegyveresek és az őket támogató Ahmad Sah Maszúd hadúr összecsapásokba bonyolódott a határt őrző orosz katonákkal.[22] Július 25-én az egyik ilyen összecsapásban 25 orosz halt meg, amely miatt a FÁK egy békefenntartó misszió küldésében egyeztek meg,[18] ami azonban szinte kizárólag orosz egységekből állt (és javarészt azokból, amelyek már eddig is Tádzsikisztánban szolgáltak).

Badahsánban számos ellenzéki milícia lelt menedékre, amelyre válaszul Üzbegisztán légioffenzívát kezdett a térség ellen, míg a kormánycsapatok szárazföldről folytattak kemény harcokat a helyi fegyveresekkel.

Második szakasz: a háború elhúzódása[szerkesztés]

A turszunzodai alumíniumkohó 2014-ben, amely a legnagyobb ilyen üzem a világon

Bár a háború intenzitása az 1994 és 1995 közötti időszakban némileg alábbhagyott, azonban érdemi változások ekkor még történtek. 1994-re az ellenzéki erők Egyesült Tádzsik Ellenzék néven tömörültek koalícióba, amely tavasszal tárgyalásokba kezdett a kormánnyal. A békefolyamat ezzel ugyan elkezdődött, ám a háború lezárásáig még hosszú volt az út. Ősszel a felek között ideiglenes tűzszünetre is sor került, amit egy választás is kísért.[18]

A népszavazást Rahmon elsődlegesen hatalma legitimációja gyanánt kívánta felhasználni. Mivel az ellenzék bojkottálta a választásokat Rahmon egyedüli kihívója Abdulladzsanov volt, akivel szemben nagy többséggel (de ugyancsak vitatható módon) győzött. További ellentétek is jelentkeztek a kormánypárti oldalon belül, ugyanis a hudzsandi frakció kevesellte a neki biztosított pozíciókat, továbbá ellenezték a saját régiójuk feletti központi ellenőrzést.[18] Valószínűleg ennek következtében történt, hogy korábban Abdulladzsanovot korrupció vádjával menesztették 1993 végén és ezért indult ellenjelöltként a választásokon. Abdulladzsanov annak ellenére nem ért el sikert, hogy Üzbegisztánból Karimov is támogatta. Az 1995-ös választásokon már nem engedélyezték számára az indulást, így már az ellenzékkel közösen kezdett bojkottba, ám Rahmon így is győzedelmeskedett.[18]

Megromlott ugyanakkor a korábban szövetséges üzbég kisebbség és a Népi Front valamint a kormány viszonya Kulobban. 1993 és 1994 között az üzbég hadúr Ibodullo Boimatov fellázadt a kormány ellen és elfoglalta a nyugat-tádzsikisztáni Turszunzoda városát, hatalmába kerítve az ottani alumíniumkohót is.[23][24] A kormányerőknek orosz segítséggel sikerült csak visszafoglalniuk a várost.[18]

1995. áprilisára a tűzszünet összeomlott, amikor ellenzéki fegyveresek megtámadtak egy orosz konvojt Badahsánban.[18] Ezt követően újból heves harcok robbantak ki a kormány és az egyesült ellenzék erői között. A harcok ekkor főként a keleti országrészre koncentrálódtak. Ennek keretében az oroszok ellenzéki hadállásoknak vélt pozíciókat bombáztak nemcsak itt, hanem egy alkalommal Afganisztán területén is.[18]

A két hétig tartó hadműveletek nem hoztak eredményt egyik oldalon sem, ezért a felek ismét tárgyalóasztalhoz ültek. Ezt követte egy nagyszabású ellenzéki offenzíva 1995 nyarán a Garm és Tavildara völgyekben, 80 km-re megközelítve Dusanbét. A hadművelet célja ellenben nem a főváros elfoglalása, hanem az egyesült ellenzék számára kedvezőbb feltételek kieszközlése volt a tárgyalásokon.[18] Ez előrevetítette a háború harmadik szakaszát, amely nem más volt, mint egy holtpont. Az egyesült ellenzék vezetője ekkoriban Szaid Abdullah Nuri volt.[25]

A háború harmadik szakasza: a befejezés[szerkesztés]

A polgárháborúból maradt T–62-es vagy pedig T–72-es szovjet típusú tank maradványa a Tavildara völgyben, 1997-ben

Az egyesült ellenzék még 1996-ban indított egy nagyobb offenzívát, ám ekkor már rég világossá vált, hogy mindkét félnek immár minimálisak az esélyei. A több mint négy esztendeje tomboló háborúban az ország elpusztult, szétesett és a lakosság jóformán külföldi segélyekből tengődött. A harcokban meggyengült mind a kormány, mind az ellenzék katonai ereje, így döntő győzelmet egyik sem lett volna képes elérni. Továbbá az oroszok is egyértelműen Rahmon tudtára hozták, hogy nem hajlandóak őt segíteni a háború megnyerésében,[18] csupán azt akarják elkerülni, hogy a konfliktus ismét olyanná eszkalálódjon, miként 1992 és 1993 folyamán.

A tádzsik kormányhadsereg gyengeségeit mutatja egy 1995 és 1996 között történt lázadás is, amit egy üzbég ezredes, Mahmud Hudojberdijev vezetett.[18] A gyors megegyezés ugyanakkor mindkét félnek érdekévé vált, amikor Afganisztánban 1996-ban a tálibok jutottak hatalomra és már az ellenzéki bázisok sem lehettek tőlük biztonságban a tádzsik-afgán határ afganisztáni oldalán. A tálib előretörés tovább erősítette Moszkva és más országok félelmét, hogy fundamentalista erők jutnak hatalomra Közép-Ázsia szerte.[18]

1995-től növekedett az üzbég-orosz nyomás Rahmonra a konfliktus tárgyalásos megoldását illetően. Erősödtek a hudzsandi frakció ellenhangjai is, akik „harmadik” erőként akartak szerepelni a béketárgyalásokon. A moszkvai, mintegy nyolcfordulós tárgyalások végül 1997. június 27-én aláírt egyezménnyel értek révbe, ezzel lezárult a tádzsik polgárháború.[26] A megállapodás értelmében az egyesült ellenzék 30%-os részesedést kapott az államhatalmi pozíciókból.[18]

A háború végeredménye[szerkesztés]

A háborút követően a milíciák leszerelésébe kezdtek, s bizonyos részüket beépítették az új tádzsik hadseregbe, továbbá amnesztiát hirdettek a polgárháborúval összefüggő cselekmények vonatkozásában.[18] A békemegállapodás ellenére Tádzsikisztán még legalább egy évtizedig instabil maradt,[27] ugyanis a leszerelés évekig elhúzódott és a menekültek visszatérése otthonaikba is nagyon vontatottan történt meg. Vita támadt ugyanakkor az egyes pozíciók elosztásáról a hatalomban,[28] nem is beszélve arról, hogy a harcokban lerombolt ország újjáépítése is egy különálló és súlyos probléma, amely máig kihat Tádzsikisztán életére minden területen.[29][30]

A háború okozta anarchiának köszönhetően még jobban felvirágzott az addig sem elhanyagolható méretű szervezett bűnözés. Ez legjobban a kábítószerkereskedelemben mutatkozott meg (ugyanez történt a szomszédos Afganisztánban is), amit főleg Badahsánban műveltek. A jelentős bevétel lehetővé tette a fegyverutánpótlás finanszírozását is. A drogtermesztés a mai napig fő bevételi forrás a területen.[31]

Áldozatok[szerkesztés]

A polgárháborúnak a optimális becslések szerint 20 ezer áldozata volt,[32] ezzel szemben más források több mint 150 ezer főre teszik a halottak számát,[33] akik a fegyveres összecsapásokban, a civilek ellen elkövetett agresszióban (köztük etnikai alapú vérengzésekben) vagy nélkülözés miatt pusztultak el. Mintegy egymillió kétszázezer ember kényszerült lakhelyét elhagyni, ebből 300 ezer fő volt orosz nemzetiségű. A tádzsik és más etnikumú menekültek részben Tádzsikisztán harcoktól nem érintett részeire vagy más külföldi országokba vándoroltak. Közel 100 ezer tádzsik menekült Afganisztánba. A tádzsik kormány hivatalosan 60 ezer főre teszi a halálos áldozatok számát.[34]

Egy 2001-ben íródott tanulmány szerint a kormánycsapatok súlyos etnikai tisztogatásokat végeztek Badahsánban, valamint a Kurgonteppa vidékén élő pamíri és garmi származású csoportok ellen. A gyilkosságok és az erőszak mellett egész falvakat semmisítettek meg módszeresen a tádzsik kormányerők, további ezreket üldöztek Afganisztánba.[35]

A polgárháború alatt több mint 40 újságíró vesztette életét, akik általában célzott támadások áldozatai voltak. Elsőnek egy Matroszov nevű újságíró halt meg még a dusanbei zavargások idején 1990-ben.[36] A polgárháború kitörését követően, 1992-ben legalább 10 újságírót gyilkoltak meg, akik közül négyen (Husvaht Muborahsov a tádzsik állami televízió munkatársa, Filoliso Hilvacsov, Dzsamsed Davliatmamatov és Muhtor Bugyev) badahsáni származásúak voltak.[37] Egy másik áldozat, Arkagyij Ruderman fehérorosz dokumentumfilmes volt, aki Davlat Hudonazarovról készített anyagot.[38]

1993-ban öt tádzsik újságíró esett az erőszak áldozatául. Tabarali Szajdaljevet előbb elrabolták, majd megölték, holttestét pedig olyan ruhába öltöztették, amit a belügyi erőknél viseltek.[39] Zuhuruddin Szujarinak valószínűleg szintén azért kellett meghalnia, mert badahsáni származású volt.[39]

1994. május 18-án otthona közelében ölték meg Husvaht Hajdarsót, egy kormányzati újság titkárát és szerkesztőjét, aki gyakran cikkezett a tádzsikisztáni szervezett bűnözésről. Vélhetően ez volt az oka meggyilkolásának is.[40]

1995-ben hat újságíró halt meg, köztük Muhiddin Olimpurt, a BBC perzsa nyelvű szolgálati irodájának dusanbei vezetője és Muhammadsarif Holov író-újságíró, aki korábban tagja volt a Tádzsik Írószövetségnek.[41] Pohohona Szaifiddinovnak állítólag azért kellett meghalnia, mert kritizálta egyik írásában Abdulladzsanovot, akihez mellesleg baráti viszony is fűzte.[42]

1996-ban egy orosz újságírót, Viktor Nikulint lőtték le Dusanbéban, aki a Pervij Kanal helyi tudósítója volt. Halála előtt háromszor is kapott halálos fenyegetéseket telefonon keresztül.[43]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. History of Tajikistan (Advantour)
  2. Afghan Tajik in Afghanistan (Joshua Project)
  3. Today's Ethno-Regional Clans in Tajikistan Are Products of Soviet Nationality Policy (Refworld)
  4. Nicole J. Jackson (2004): Russian Foreign Policy and the CIS. Taylor & Francis. ISBN 978-0203-716-22-9, 141. o.
  5. Today’s Ethno-Regional Clans in Tajikistan Are Products of Soviet Nationality Policy (The Jamestown Foundation)
  6. Horowitz, Donald L. (2002): The Deadly Ethnic Riot. University of California Press. ISBN 0-520-23642-4, 74. o.
  7. Settlement of ethnic conflicts in post-Soviet society
  8. a b c Takeyh, Ray; Nikolas K. Gvosdev (2004): The Receding Shadow of the Prophet. Greenwood Publishing Group. ISBN 0-275-97629-7, 126. o.
  9. Kolstø, Pål; Andrei Edemsky (1995): Russians in the Former Soviet Republics. Indiana University Press. ISBN 0-253-32917-5, 213. o.
  10. Allworth, Edward (1994): Central Asia, 130 Years of Russian Dominance. Duke University Press. ISBN 0-8223-1521-1, 586–587. o.
  11. Collins, Kathleen (2006): Clan politics and regime transition in Central Asia. Cambridge University Press. ISBN 0-521-83950-5, 155. o.
  12. Президенты независимого Таджикистана (РИА Новости)
  13. Parker, John W. (2018): Persian Dreams: Moscow and Tehran Since the Fall of the Shah. Potomac Books, Inc. ISBN 978-159-7972-36-9
  14. CNN Interview with Davlat Khudonazarov
  15. a b c d e "Department Sozialwissenschaften : Institut für Politische Wissenschaft : Arbeits- und Forschungsstellen : Arbeitsgemeinschaft Kriegsursachenforschung : Kriege-Archiv : ... VMO : 208 Tadschikistan (BK) – Bewaffneter Konflikt in Tadschikistan 1992–1998 und 1998–2001 (Universität Hamburg)
  16. Political Construction Sites: Nation-building in Russia and the Post-Soviet States Archiválva 2016. január 16-i dátummal a Wayback Machine-ben., page 76
  17. Tajikistan Table of Contents
  18. a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z aa ab ac ad ae af ag ah Harangozó Dániel (2013): Az „elfelejtett háború”. Tádzsikisztán 1992-1997
  19. Мунаввара Набиева: мой отец не хотел становиться президентом Таджикистана (Радиои Озодӣ)
  20. Radicalization in Central Asia: the Case of Tajikistan (European Eye on Radicalization)
  21. Human Rights Developments. Tajikistan (Helsinki)
  22. Ahmed Rashid. Jihad: The Rise of Militant Islam in Central Asia. Orient Longman. Hyderabad. 2002.
  23. Shale Asher Horowitz (2008): From Ethnic Conflict to Stillborn Reform: The Former Soviet Union and Yugoslavia. Lancer. Delhi. ISBN 978-8170622734, 136. o.
  24. Carlotta Gall (1996): Tajik Warlord-Trader Lowers Guns, for Now. The Moscow Times.
  25. Tajikistan: Influential Islamic Politician Remembered (Radio Free Europe - Radio Liberty)
  26. Tajikistan: rising from the ashes of civil war (UNO)
  27. Jean-Marc Balencie–Arnaud de La Grange (2001): Mondes rebelles. L'encyclopédie des acteurs, conflits et violences politiques. Paris: Éditions Michalon ISBN 978-2-84186-142-2, 407. o.
  28. Tajikistan: Opposition Warns It May Not Sign Peace Accord (Radio Free Europe - Radio Liberty)
  29. Spectre of famine over Tajikistan
  30. L'économie tadjike au sortir du conflit
  31. How the war on druges is making Tajikistan More Authoritarian (The Diplomat)
  32. The Many Agents Of Tajikistan's Path To Peace (Radio Free Europe - Radio Liberty)
  33. The Peace Deal That Ended Tajikistan's Bloody Civil War (Radio Free Europe - Radio Liberty)
  34. Виталий Волков (2017): От таджикского соглашения о мире остался лишь День нацединства. Deutsche Welle (oroszul)
  35. Jean-Marc Balencie–Arnaud de La Grange (2001), 412-413. o.
  36. Conflict in the Soviet Union: Tadzhikistan. Human Rights Watch. 1991. 41–42. o.
  37. 56 Journalists and Media Workers Killed (CPJ)
  38. Рудерман Аркадий (MEMORIUM)
  39. a b 72 Journalists and Media Workers Killed (CPJ)
  40. 84 Journalists and Media Workers Killed (CPJ)
  41. Холов Мухаммадшариф
  42. Сайфиддинов Почохон
  43. 34 Journalists and Media Workers Killed (CPJ)

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Irodalom[szerkesztés]

  • Petr Kokaisl–Jan Pargač (2007): Lidé z hor a lidé z pouští – Tádžikistán a Turkmenistán. Praha: Filozofická fakulta Univerzity Karlovy. ISBN 978-80-7308-167-6, 209-213. o.
  • Shahram Akbarzadeh (1996): Why did nationalism fail in Tajikistan? Europe-Asia Studies.
  • Mohammad-Reza Djalili–Frédéric Grare–Shirin Akiner (1997): Tajikistan. The Trials of Independence. Richmond: St. Martin's Press, Curzon.