Lacháza

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Lacháza (Vladislavci)
Közigazgatás
Ország Horvátország
MegyeEszék-Baranya
Jogállás község
Polgármester Marjan Tomas
Irányítószám 31404
Körzethívószám (+385) 31
Népesség
Teljes népesség1073 fő (2011)[1] +/-
Földrajzi adatok
Tszf. magasság86 m
Időzóna CET, UTC+1
Elhelyezkedése
Lacháza (Horvátország)
Lacháza
Lacháza
Pozíció Horvátország térképén
é. sz. 45° 27′ 40″, k. h. 18° 34′ 20″Koordináták: é. sz. 45° 27′ 40″, k. h. 18° 34′ 20″
Lacháza weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Lacháza témájú médiaállományokat.

Lacháza (horvátul: Vladislavci) falu és község Horvátországban, Eszék-Baranya megyében. Közigazgatásilag Dobsza és Haraszti falvak tartoznak hozzá.

Fekvése[szerkesztés]

Eszéktől légvonalban 13, közúton 21 km-re délnyugatra, Szlavónia keleti részén, a Szlavóniai-síkságon, az Eszékről Diakovárra menő úttól keletre, az Eszék-Slavonski Samac vasútvonal mentén fekszik.

Története[szerkesztés]

Ez a terület már a római korban is lakott volt, ezt igazolják a vasútállomástól 200 méterre délkeletre előkerült ókori leletek. A község területe a 18. század végéig mocsaras terület volt. Kisebb telepek csak a kiemelkedő részeken voltak, ahol a szántóföldi művelés egyáltalán lehetséges volt. Ez a helyzet akkor változott meg, amikor Adamovich Kapisztrán János báró 1765-ben ide érkezett. Az Adamovich birtokok Csepin, Tenye, Erdőd és Almás közötti övezetben feküdtek. A báró képzett gazdálkodóként rögtön hozzálátott a mocsaras terület lecsapolásához. Csatornákat ásatott a Vuka (Valkó), a Dráva és a Duna irányába, új növényi kultúrákat, lent, kendert és dohányt honosított meg és megteremtette a feltételeket új települések alapításához.

Lacháza története 1836-ban kezdődött a Kórógyvár-Bobota csatorna építésével, mely lehetővé tette a Palacsa-mocsár ezen részének a lecsapolását. Az így nyert termőföldre az Adamovich család katolikus magyar telepeseket hívott, akik az újonnan alapított kenderfeldolgozó üzemben kezdtek dolgozni. Mivel házaik építése csak két év múlva, 1838-ban fejeződött be átmenetileg fakunyhókban laktak. Csakhamar vita keletkezett a szomszédos Dobsza lakóival a földek hovatartozása miatt, mely a lacháziak javára dőlt el. A település alapításakor a legközelebbi plébánia a szemelcei volt, így kezdetben ide tartoztak. 1845-ben megalapították a csepini plébániát. Mivel ez sokkal közelebb volt a telepesen kifejezték azon kérésüket, hogy Csepinhez tartozzanak. Végül a kérdést úgy oldották meg, hogy a falu formailag a szemelcei plébánia része maradt, gyakorlatilag azonban Csepinhez tartozott. A falu 1902 és 1905 között élte aranykorát, amikor itt nyílt meg Szlavónia legmodernebb kendergyára, majd tejüzem is létesült és megépült a Csepin felé menő út. Ekkor születtek meg az új templom tervei, megkezdődött az új iskola építése, végül pedig megépült a falu átmenő Eszék-Diakovár vasútvonal, melynek itt épült meg egyik állomása.

1857-ben 333, 1910-ben 734 lakosa volt. Verőce vármegye Eszéki járásának része volt. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint lakosságának 82%-a magyar, 9%-a horvát, 7%-a német anyanyelvű volt. Az első világháború után 1918-ban az új szerb-horvát-szlovén állam, majd később (1929-ben) Jugoszlávia része lett. Az első világháború megakasztotta a gazdasági fejlődést. Félbemaradt a templom építése is. A két világháború között a falu fejlődése lassú ütemben haladt. A második világháború eseményei miatt lényegesen megváltozott a népesség nemzetiségi összetétele, amely főként a zsidó és a német kisebbségek eltűnésében nyilvánult meg. Az elhagyott házakba Zagorje és Dalmácia területéről a termékenyebb föld reményében új, többnyire horvát lakosok érkeztek, akik a földosztás során is kaptak földeket. A népesség megváltozását a magyar lakosság erőteljes és gyors, de nem erőszakos asszimilációja követte.

A következő évtized a háborús veszteségek helyrehozatalának jegyében telt, melyet lassú gazdasági fejlődés követett, mely az 1980-as évekig tartott. A falu 1991-től a független Horvátországhoz tartozik. 1991-ben lakosságának 81%-a horvát, 7%-a magyar, 4%-a jugoszláv, 3%-a szerb nemzetiségű volt. A délszláv háború a falu történetének talán legnagyobb megpróbáltatásait hozta a lakosságra. A szerb erők támadása miatt a polgári lakosság már 1991 nyarán menekülésre kényszerült, de az itt maradt férfilakosság a horvát védelmi erőkkel kiegészülve sikeresen megvédte a falut a szerb támadásokkal szemben. A falu fejlődésének új szakaszát a háborús károk helyrehozatala és az újjáépítés jelentette. 1994-ben megalapították a lacházi plébániát, 1997-ben pedig létrejött az önálló Lacháza község. 2011-ben a falunak 1073, a községnek összesen 1882 lakosa volt. Ma hosszú távon a legsúlyosabb problémát a népesség nagymértékű csökkenése és a falu gazdasági jeletőségét növelő, egykor nagyon sikeres ipari vállalkozások csökkenése jelenti.

Lakossága[szerkesztés]

A betelepült magyar lakosság meglehetősen egyrétegű volt, kizárólag földművesek alkották. Nem volt sem értelmiségük, sem felépített intézményrendszerük. A horvát hatalom és a lakosság nem szívesen fogadta érkezésüket és állandó nyomás alatt tartották őket, ami ellen gyakorlatilag védtelenek voltak. A beolvadást azt is elősegítette, hogy Lacháza magyarjai – a környező református településektől eltérően – zömében katolikusok voltak. Az utolsó magyar többséget jegyző népszámlálás 1961-ben volt, akkor a faluban 969 lakost írtak össze, akik közül 525 fő (54,2%) vallotta magát magyarnak. Utána a magyarok lélekszámának csökkenése látványosan felgyorsult. Az 1991-es népszámlálás az 1318 főre duzzasztott népességen belül már csak 87 magyart talált (6,6%).

Lakosság változása[2][3]
1857 1869 1880 1890 1900 1910 1921 1931 1948 1953 1961 1971 1981 1991 2001 2011
333 454 413 616 579 734 683 761 700 864 969 1.140 1.265 1.318 1.239 1.073

Nevezetességei[szerkesztés]

  • Keresztelő Szent János tiszteletére szentelt római katolikus plébániatemploma 1929-re épült fel. A plébániát 1994-ben alapították, Dobsza és Haraszti katolikus hívei tartoznak hozzá. A plébániaház 2001-ben épült. A templomot 2005-ben teljesen felújították.
  • A horvát honvédő háborúban elesett katonák emlékműve
  • Petőfi Sándor magyar költő emlékműve

Kultúra[szerkesztés]

A településen a KUD „Dukat” kulturális és művészeti egyesület működik. Az egyesületet 2005. december 14-én alapították. Célja népszerűsíteni és ápolni Đakovština táncait, dalait és népszokásait. A népviselet szintén a Đakovština körzetéből származik.

Oktatás[szerkesztés]

A településen a községi elemi iskola működik. A mai iskolaépület 1978-ban épült. Egykor két területi iskolája volt Dobszán és Harasztiban, melyek az új iskola építésével megszűntek. 1978-ban az iskola 12 osztályában 325 diák tanult. A legutóbbi tanulói létszám 234 volt. Az iskola régen a háborús hős Milica Križan nevét viselte, az 1992/93-as tanévtől a neves horvát gyermek és ifjúsági író, Mato Lovrak nevét vette fel. Az iskola tornateremmel, kézi-, kosár- és röplabdapályával rendelkezik. A helyi óvodába 30 gyermek járt.

Sport[szerkesztés]

Az NK LIV Vladislavci labdarúgóklubot 1949-ben alapították.

Egyesületek[szerkesztés]

A községben összesen 14 egyesület működik a kultúra, a sport és a rekeráció területén.

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

A megye turisztikai irodájának honlapja (horvátul)