Első világháború

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Első világháború
1914-es propaganda plakát. „Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam”
1914-es propaganda plakát. „Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam
Dátum 1914. július 28.1918. november 11.
Helyszín Afrika, Európa, Csendes-óceán, a Közel-Kelet, Kína, Észak- és Dél-Amerika
Eredmény

Antant győzelem.

Terület-
változások
Párizs környéki békeszerződések
Harcoló felek
Antant:
GBR Brit Birodalom
Franciaország Franciaország
Flag of Russian Empire for private use (1914–1917) 3.svg Orosz Birodalom (1914–17)
USA Amerikai Egyesült Államok (1917–18)
Flag of Italy (1861-1946) crowned.svg Olaszország (1915–18)
Civil Flag of Serbia.svg Szerb Királyság
Flag of Romania.png Román Királyság (1916–18)
Flag of the Kingdom of Montenegro.svg Montenegró
PortugáliaPortugália (1916–1918)
Merchant flag of Japan (1870).svg Japán Birodalom
Flag of Greece (1822-1978).svg Görögország (1917–18)
Brazília Brazília (1917–1918)
Belgium Belgium
Központi hatalmak:
Flag of the German Empire.svg Német Birodalom
Flag of Austria-Hungary (1869-1918).svg Osztrák–Magyar Monarchia
Ottoman flag.svg Oszmán Birodalom
Naval Ensign of Bulgaria (1878-1944).svg Bulgária (1915–18)
Támogató országok:
Flag of Darfur.svg Darfur Szultánság (1914-1916)
Flag of Ethiopia (1897-1936; 1941-1974).svg Etióp Császárság
Dervish flag.svg Dervis Állam
Flag of Transvaal.svg Dél-afrikai Köztársaság (1914-1915)
Flag of Azerbaijan.svg Azerbajdzsán (1918)
Flag of the Emirate of Ha'il.svg Dzsabál Sammár Emirátus
Parancsnokok
FRA Raymond Poincaré

FRA Georges Clemenceau
FRA Ferdinand Foch
GBR Herbert Asquith
GBR David Lloyd George
GBR Douglas Haig
Flag of Russian Empire for private use (1914–1917) 3.svg II. Miklós orosz cár
Flag of Russian Empire for private use (1914–1917) 3.svg Nyikolaj Nyikolajevics
Flag of Italy (1861-1946) crowned.svg Antonio Salandra
Flag of Italy (1861-1946) crowned.svg Vittorio Emanuele Orlando
Flag of Italy (1861-1946) crowned.svg Luigi Cadorna
USA Thomas Woodrow Wilson
USA John Pershing
Civil Flag of Serbia.svg I. Péter
Románia I. Ferdinánd román király

japán Taisó
Német Birodalom II. Vilmos német császár

Német Birodalom Paul von Hindenburg
Német Birodalom Erich Ludendorff
Osztrák-Magyar Monarchia I. Ferenc József magyar király
Osztrák-Magyar Monarchia IV. Károly magyar király
Osztrák-Magyar Monarchia Conrad von Hötzendorf
Ottoman flag.svg V. Mehmed oszmán szultán
Ottoman flag.svg Enver pasa
Ottoman flag.svg Mustafa Kemal Atatürk
Bulgária I. Ferdinánd bolgár cár

Bulgária Nikola Zsekov
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Első világháború témájú médiaállományokat.

Az első világháború (I. világháború, a második világháború előtt egyszerűen csak világháború vagy „nagy háború”) 1914-től 1918-ig tartott. Az összesen több mint 15 millió ember halálát okozó, négy éven át tartó öldöklő küzdelem a korabeli gyarmat- és érdekeltségrendszer újrafelosztásával végződött, de kitörésének okairól ma is vitatkoznak a történészek. Bár valamennyi részt vevő nemzet meg volt győződve arról, hogy gyors offenzívával legyőzheti ellenfeleit, s fél év alatt véget érhetnek a hadmozdulatok, a háború végül négyévnyi véres küzdelemmé terebélyesedett. A háború során Oroszországban forradalom döntötte meg a cári hatalmat, a háború végére az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett , valamint a német területszerzés illúziója is szertefoszlott. A győztes hatalmak által diktált, háborút lezáró békerendszeren alapuló új társadalmi-, politikai és hatalmi viszonyok a második világháború kitöréséhez vezettek.

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Közvetett[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 19. század végén a tudományos és technikai vívmányok következtében gyorsuló ütemű termelés együtt járt a gyarmatbirodalmak nagyarányú növekedésével is: új nyersanyaglelőhelyek és piacok megszerzése lebegett az államok szeme előtt. Ebből az időből származik az imperializmus kifejezés is: a birodalmi státusz megszerzéséhez és a gazdasági növekedés fenntartásához szükséges volt új piacok bevonása gyarmatosítás révén, így ez vált a korabeli nemzetközi politika fő céljává.

A világháború előtt a Föld térképét az európai érdekeltségek színezték be. Európa országai közül ekkor kevés olyan akadt, melynek nem voltak gyarmatai: ilyen volt az Osztrák–Magyar Monarchia, a Balkán fiatal államai, Norvégia, Svédország és Svájc. A legnagyobb gyarmati érdekeltséggel Nagy-Britannia és Franciaország rendelkezett, illetve a gazdaságilag akkor még értéktelen, de nagy területű Grönland révén, Dánia. Emellett Olaszország és Spanyolország fontos észak-afrikai területeket birtokolt, de a Német Birodalom afrikai, valamint jelentéktelen óceániai gyarmatai nem álltak arányban gazdasági erejével.

Németország gazdaságilag és katonailag húsz évvel az egyesítés után olyan erős lett, hogy egyértelműen a kontinentális Európa vezető hatalmává nőtte ki magát. Az Egyesült Királyság figyelmét ez a megerősödés nem vonta magára addig, míg II. Vilmos a „Weltpolitik” jegyében flottaépítési programot nem hagyott jóvá. A kereskedelmi konkurencia támasztása után ezzel Németország a tengeri uralomhoz keresett eszközt. Márpedig a brit gazdaságnak a gyarmatbirodalom jelentette az alapját. A gazdaságilag elmaradott, de Európa legnépesebb országaként nagy létszámú katonasággal rendelkező Oroszország a Fekete-tenger felől ki akart jutni a világtengerekre, Isztambult és a környező tengerszorosokat akarta megszerezni. Az Oszmán Birodalom a Balkán-háborúkban vereséget szenvedett. Nem volt tisztázott, a modernizáció vagy a teljes széthullás lesz-e a sorsa, amelyet az európai nagypolitika keleti kérdésként emlegetett.

A 19. században a napóleoni háborúk befejezése óta alkalmi szövetségekbe tömörültek a nagyhatalmak. Biztos pontként az Egyesült Királyság határozható meg, amely szilárdan ellenezte, hogy bármely hatalom egyesíthesse Európát, legyen az despotikus, liberális, konzervatív, vagy akár haladó. Ezért a kontinens aktuálisan legerősebb hatalmával mindig konfliktusba került. Az 1870-71-es porosz–francia háború (az első világháború előtti utolsó nagyhatalmi háború Európában) az angolok jóindulatú semlegességével támogatta Bismarck Németországának létrejöttét, mert ezt kevésbé tartotta veszélyesnek, mint a francia dominanciatörekvést III. Napóleon császárságának részéről. Alaposan elszámították magukat. A fentebb említett gyarmat-, flotta-, és kereskedelmi ügyek miatt az Egyesült Királyság egyre veszélyesebbnek ítélte Németországot. 1904-ben Franciaországgal, 1907-ben pedig annak szövetségesével, Oroszországgal lépett szövetségre a németek megfékezése céljából.

Ezzel kialakultak azok a szövetségi rendszerek, melyek később a világháború eseményeit meghatározták: az antant és a központi hatalmak. A két, birodalmi alapon szerveződött csoportosulás nem volt szilárd tömbnek tekinthető, ezt alátámasztja, hogy az Osztrák-Magyar-Monarchia és Németország mellé 1882-ben csatlakozott Olaszország 1900-tól kezdve több lépésben rendezte vitás kérdéseit Franciaországgal, így képessé vált az antant mellé való átállásra. Bulgária hosszú ideig az orosz érdekszférába tartozott, s függetlensége elnyerése óta áthatotta az oroszbarát (pánszláv) gondolat, de a szomszédaival való területi vita miatt mégis az oroszellenes oldalon kapcsolódott be a harcba. Japán és az USA egyik szövetséghez sem tartozott. Előbbi 1905-ben Mandzsúria birtoklása ügyében Oroszországgal vívott háborút, most mégis az antant oldalán lépett be a háborúba. Utóbbi meglehetős távolságtartással kezelte az egész európai politikát, de érdekeinek (a saját gazdasági, kereskedelmi potenciáljának szabad, vagyis gyarmati uralomtól mentes érvényesítésének) az antant jobban megfelelt, mint a központi hatalmak blokkja.

Ezeknek a „blokkoknak" a léte ugyanolyan esetleges volt, mint a megelőző tömörüléseké.

Az egyik oldalon – a közös nyelv és kultúra összehangoló erejéből adódóan is – a Német Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia – oroszellenes – kettős szövetsége (1879. október 7.) állt. Később (1882. május 20.) az előbbi két birodalom és Olaszország megkötötte a hármas szövetséget, ami – a közkeletű felfogással szemben – nem a kettős szövetség kibővítése, hanem egy új, alapvetően franciaellenes tömörülés volt. Olaszország fent említett táborváltása után a központi hatalmak diplomáciája rávette Bulgáriát és Törökországot a csatlakozásra.

1892. augusztus 17-én orosz–francia katonai egyezmény született, melyet kiegészített az 1904. április 8-án megkötött francia–angol egyezmény, az Entente cordiale, azaz „szívélyes egyetértés” (innen az antant hatalmak kifejezés). Az antant nem szövetséget jelentett, csupán annyit: a felek lemondanak egymás megtámadásáról, vitás esetekben egyeztetni próbálnak. A viszony teljesen kölcsönössé 1907-ben vált az angol–orosz szerződés megkötésekor, innentől számítjuk a hármas antant létrejöttét.

Közvetlen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az európai hatalmakat a török uralom alól felszabadult Balkán újrafelosztása is szembeállította. 1908-ban a Monarchia annektálta Bosznia-Hercegovinát, ami a nagyszerb álmokat dédelgető Szerbia számára elfogadhatatlan volt. A két ország éles ellentétbe került, de ennél jóval fajsúlyosabb probléma volt Oroszország és a Monarchia viszonya. 1897-től fogva a két nagyhatalom kölcsönös egyetértésben óvta a balkáni status quót, amelyről szóló megegyezésüket most a Monarchia az ellentételezés nélküli annexióval felrúgta. Az orosz külpolitika a japán vereségből ocsúdva még nem volt olyan állapotban, hogy emiatt érzett felháborodását háborúval fejezze ki, főként, hogy Franciaország és az Egyesült Királyság nem voltak hajlandóak támogatni ebben a kérdésben.

Boszniában számos titkos szerb társaság alakult azzal a céllal, hogy merényletekkel destabilizálják a vitatott területeket. Ezeket – titokban – támogatta a szerb kormány is. Noha Szerbia és Oroszország között semmilyen írásos szövetségesi szerződés nem volt, a szerbek megalapozottan számítottak Oroszország későbbi katonai segítségére. Oroszország ugyanis Bosznia annexiója és Szerbia legyőzése esetén kénytelen lett volna tudomásul venni, hogy teljesen kiszorult a Balkánról. Ez persze ugyanolyan túlreagált félelem volt, mint a központi hatalmak részéről a későbbi „most, vagy soha".

1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd trónörökös egy boszniai hadgyakorlat megtekintésére utazott Szarajevóba. A hadgyakorlattal épp az volt a Monarchia célja, hogy demonstrálja erejét a forrongó Balkánon. Délelőtt merényletet kíséreltek meg a trónörökös ellen, amit ugyan ő maga sértetlenül túlélt, ám kíséretének egyik tagja – egy katonatiszt – megsebesült. Nem sokkal később Ferenc Ferdinánd útra kelt, hogy meglátogassa a kórházban a katonatisztet, ám útközben Gavrilo Princip, a Fekete Kéz nevű titkos szerb szervezet tagja pisztollyal halálosan megsebesítette őt és feleségét. Ezt követően Bécsben és Budapesten egyaránt fellángoltak a szerbellenes indulatok, Ferenc József pedig II. Vilmos német császárhoz fordult, levelében utalva arra, hogy Szerbiával az ellentétek soha nem simulhatnak el. Helmuth Johannes Ludwig von Moltke német vezérkari főnök kifejtette: az erőviszonyok most a legkedvezőbbek, 1914 után csak romlani fognak, mert Oroszország vasúti hálózatot épít ki, s ezzel mobilisabbá teszi hadseregét. A válasz tehát ez volt: most, vagy soha!.

„Leghőbb vágyam volt, hogy az Isten kegyelméből még hátralévő éveimet a béke művének szentelhessem, és népeimet a háború áldozataitól és terheitől megóvhassam.

A gondviselés másként határozott. (…)

Mindent megfontoltam és meggondoltam.

Nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelesség útjára.”

Ferenc József kiáltványából

Moltke terve az volt, hogy míg a német haderő mintegy hat hét alatt döntő győzelmet arat a francia hadsereg fölött, addig a Monarchia csapatai feltartóztatják az orosz és a szerb erőket. Franciaország után pedig a német csapatok is keletnek fordulnak, és együttes erővel legyűrik a cári hadakat. Egy hónappal a merénylet után, július 28-án Bécs hadat üzent Szerbiának, s a csapatok megindultak délre. Néhány nappal később (augusztus 1-jén) Németország hadat üzent Oroszországnak, 3-án pedig Franciaországnak. A német vezetés ultimátumban követelte a belga kormánytól, hogy a hadereje átvonulhasson Belgiumon, az azonban ezt megtagadta, mire a németek átlépték a határt. A brit hadüzenet kiváltó oka ez volt, s augusztus 4-én beállt a hadiállapot a Brit Birodalom és Németország között is. Augusztus 5-én a Monarchia üzen hadat Oroszországnak, 6-án Szerbia Németországnak, augusztus 12-én Franciaország és Nagy-Britannia küldte el hadüzenetét a Monarchiának, 23-án pedig belép a háborúba Japán. Törökország augusztus 3-án szövetséget köt Németországgal, majd elzárja a Fekete-tengert a Boszporusznál és a Dardanelláknál (ténylegesen azonban csak október 29-én lép be a háborúba).

Ekkor még az összesen mintegy 20 millió fős hadseregek fölött diszponáló vezérkarok mindkét oldalon a gyors hadi sikerekben bíztak. A német katonákat úgy indították útnak, hogy mire lehullanak a falevelek, már otthon lesznek.

Magyarország szerepe[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A Pesti Hírlap címoldala 1914. július 29-én
Az Osztrák–Magyar Monarchia hadüzenete Szerbiának
Az angol Wikiforrásban további forrásszövegek találhatók I. Ferenc József kiáltványa: Népeimhez! 1914. július 28. témában.

Magyarország mint az Osztrák–Magyar Monarchia része, külügyeiben nem független politikai hatalomként lépett háborúba. A szerb helyzetre és a Ferenc Ferdinánd ellen elkövetett merénylet jelentőségének túlbecsülésére jellemző, hogy a háborús helyzet már 1914 júliusában megérett a konfliktusra. Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy Bécs nem mond le a Szerbia elleni akcióról, amelyhez gróf Tisza István csak annyit tudott hozzátenni, hogy július 14-én feltételül szabta: a Monarchia jelentse ki előre, hogy a Szerbia ellen indítandó akcióval jelentéktelen határkiigazításokon kívül szerb területek megszerzésére nem törekszik.[1]

Charles Tisseyre, a francia parlament képviselője könyvet írt a háború kitörésének körülményeiről: „... Tisza István volt az egyetlen vezető államférfi Európában, aki komolyan szót emelt a háború ellen.” A merényletet követő koronatanácson azonban azok az – akkor még osztráknak számító – nemzetiségi politikusok szavazták le, akiknek hazája később a győztes államok között szerepelt, és Magyarország háborús szerepének a világ közvéleménye előtti félreértelmezésében aktív szerepet játszottak.

Magyarországnak nem volt érdeke a háború, és Tisza István mindent megtett elsősorban Magyarország hadba lépése ellen, de amikor e törekvései meghiúsultak, a háború kárainak enyhítésére. Tisza István az annexióellenes magatartását akkor sem változtatta meg, amikor 1915-ben a Monarchia még előnyös pozíciókban volt. Románia legyőzése és a bukaresti béke aláírása után 3500 km² határrevízióra került sor, amely – gyéren lakott terület lévén – néhány száz román állampolgárt érintett, és kizárólag stratégiai jelentősége volt. Tisza elítélte Szerbia annektálását, és Vilmos császárral is szembeszállva a szerbekkel kötendő különbéke mellett kardoskodott, amelyben kárpótlásul Albániát adta volna Szerbiának. Gróf Károlyi Mihály ezt írja emlékirataiban: „1916 végén, amikor a harctereken a legjobban álltunk, sem Tisza Istvánnak, sem Magyarországnak nem voltak hódító szándékai.

A háború Európában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Keleti front[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Nyugati front[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háború vége Európában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ezt a fényképet közvetlenül azután készítették, hogy Németország képviselői 1918. november 11-én aláírták a fegyverszüneti egyezményt. A helyszín a franciaországi compiègne-i erdő, az antant képviseletében a francia Foch marsall a képen jobbról a második, német részről pedig Matthias Erzberger írta alá. Ugyanebben a vasúti kocsiban írták alá Franciaország megadását 1940 júniusában, majd a németek Berlinbe szállították, ahol a szövetséges bombázások áldozata lett

Október 24-én az olasz hadsereg jelentős támadást indított az alpesi fronton és gyors ütemben foglalták vissza a korábban a caporettói áttörés során elvesztett területeket. Ezt követően a Vittorio Venetó-i csata következményeként a monarchia hadserege gyakorlatilag felbomlott és nem tudott ellenállni az olaszoknak. A katonai vereséget követte a monarchia felbomlása: október utolsó heteiben sorra robbantak ki az utódállamok függetlenségéhez vezető forradalmak Budapesten (őszirózsás forradalom, október 28.), Prágában és Zágrábban. Október 29-én a monarchia képviselői békét kértek az olaszoktól, akik folytatták az előrenyomulást, és elfoglalták Trento, Udine és Trieszt városát. November 3-án a monarchia ismét megadást kért az olaszoktól, akik a párizsi szövetséges legfelsőbb parancsnoksággal való konzultálás után megszabták feltételeiket. Olaszország és Ausztria képviselői november 3-án a Villa Giustiban, Padova közelében írták alá a fegyverszüneti egyezményt.

Németországban a kieli matrózok engedetlensége és október 29-én kitört lázadása hamarosan forradalomhoz vezetett, november 9-én a császár lemondott a trónról, és Hollandiába menekült. Ezt követően november 11-én írták alá a franciaországi compiègne-i erdőben állomásozó vasúti szerelvényen a fegyverszüneti egyezményt Németországgal, amely „a tizenegyedik hónap tizenegyedik napján 11 órakor” lépett életbe. Ekkor a nyugati fronton szemben álló hadseregek beszüntették a harcot és visszavonultak állásaikból. A kanadai haderő egyik katonáját, George Lawrence Price-t tartják hagyományosan a háború utolsó áldozatának, akit egy német mesterlövész lőtt le 10.58-kor.[2] Mások szerint Henry Gunther volt az utolsó áldozat, akit 1 perccel 11 óra előtt lőttek le.

A szövetségesek és a központi hatalmak formálisan még hónapokig hadban álltak egymással, mivel a Párizs környéki békeszerződéseket csak 1919–1920-ban írták alá. 1919. június 28-án Németország képviselői aláírták a versailles-i békeszerződést, szeptember 10-én a Saint Germaini békeszerződést Ausztriával, és 1920. június 4-én a trianoni békeszerződést Magyarországgal. Az Oszmán Birodalommal 1920. augusztus 10-én írták alá a sèvres-i békeszerződést, de a birodalom felbomlása és a török függetlenségi háború kirobbanása miatt 1923. július 4-én a Törökország és az antanthatalmak képviselői aláírták a lausanne-i békeszerződést.

Az első világháború végének hivatalosan a november 11-én aláírt békeszerződést tekintik, és a legtöbb országban (mint például az Egyesült Királyságban és Belgiumban) ezen a napon emlékeznek meg az első világháború áldozatairól.

Háború Ázsiában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Háború Afrikában[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Háború más kontinenseken[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Tengeri hadviselés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Légi hadviselés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Hadigazdálkodás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Veszteségek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Oldalanként a katonai és civil áldozatok. Sok civil halálát okozta a spanyolnátha és az éhínség
Antant hatalmak Népesség millióban Katonai halottak Civil halottak Összes halott Hadi sebesült
Összes (Antant hatalmak) 789,9 5 696 056 4 655 757 10 351 813 12 809 280
Központi hatalmak Népesség millióban Katonai halottak Civil halottak Összes halott Hadi sebesült
Osztrák–Magyar Monarchia 51,4 1 100 000 467 000 1 567 000 3 620 000
Összes (Központi hatalmak) 143,1 4 024 397 5 391 000 9 415 397 8 419 533
Összes (teljes tábla) 933,0 9 720 453 10 048 649 19 769 102 21 228 813

1927-ben a Hadtörténelmi Levéltár munkatársai megpróbálták felbecsülni a Szent Korona országainak emberveszteségét. E szerint a számadatok a következőképpen alakultak: az 5,5 millió hadköteles személyből 3 581 000 katona vonult be. Ebből 524 ezer épségben hazatért, 833 ezer fogságba esett. 1 492 000 katona sebesült meg és 530 965 személy halt hősi halált. A háború végén 15 hadosztály maradt harcképes, melyeket Károlyiék szélnek eresztettek.[3]

Békekötések[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az antant ígéretei és az antant szövetségeseinek területi követelései

1918. március 3-án az orosz hatalom különbékét kötött a központi hatalmakkal, ami a breszt-litovszki béke néven vált ismertté. Bár Oroszország az Antant oldalán harcolt, mégis az első világháború legnagyobb veszteseként fejezte azt be, ugyanakkor a központi hatalmak háborús veresége után a bolsevik vezetés nem tartotta rá nézve kötelezőnek a breszt-litovszki béke rendelkezéseit.

1918 őszén a központi hatalmak sorra fegyverszünetet kértek: szeptember 29-én Bulgária, október 30-án Törökország, november 3-án a Monarchia, november 11-én Németország. 1918. november 11-én Németországgal a compiégne-i erdőben egy vasúti kocsiban írták alá a fegyverletételt. Ez a vasúti kocsi adott helyet később a második világháború idején, 1940-ben a francia kapituláció aláírásának is.

1919. január 18-án sor került a versailles-i békekonferencia megnyitására.

Következmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Közvetlen[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Közvetett[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A világháború a művészetekben[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Háborús propaganda[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A modern propaganda fontos állomásának tekinthetjük az első világháborút. Az első totális háborúban – melyet állampolgárok tömegeinek frontra vezénylése, a rendkívül súlyos harctéri veszteségek és a hátország létrejötte jellemzett – mindkét katonai tömb fontos feladatnak tartotta a katonák és civilek meggyőzését.

A Német Császársággal szembeni ellenérzések már az első világháború előtt is meghatározóak voltak a brit közéletben. George Tomkyns Chesney A dorkingi csata című, 1871 májusában megjelent népszerű regénye például egy Dél-Anglia elleni német inváziót vizionált.[4][5] Míg a Brit Birodalomban a németellenesség felváltotta a több évszázados franciaellenességet (elsősorban Németország gazdasági potenciáljától és flottafejlesztéstől tartottak), addig Franciaország az 1870–1871-es vereség óta Berlint tartotta legfőbb riválisának.

Az antant háborús propagandának központi motívuma „Belgium megerőszakolása” volt, mely a semleges országok szimpátiájának megnyerését szolgálta.[6] A szövetségesek propagandistái által terjesztett rémtörténetek közül egyeseknek feltehetően semmi alapja sem volt,[7] de egyes becslések alapján 6500 francia és balga civil halt meg a német atrocitások következtében.[8]

Szintén az első világháború alatt, 1917 áprilisában a The Times azt állította, hogy a németek megfőzik halott katonáik testét, és szappant és egyéb termékeket készítenek belőle.[9] 1925-ben Austen Chamberlain akkori brit külügyi államtitkár elismerte, hogy a „tetemgyár” története hazugság volt.[10] A központi hatalmak atrocitásaira építő első világháborús brit propaganda mozgósítóerejét mutatta, hogy később a nácik sok brit propaganda-technikát alkalmaztak.

Bár a németekénél csekélyebb számban, de több esetben kapott sajtónyilvánosságot az osztrák–magyar alakulatok kivégzéseinek említése.[11]

Az osztrák–magyar propaganda középpontjában az orosz hadsereg által elkövetett atrocitások álltak. A Monarchia zsidó lakossága hasznosnak találta a pogromokat szervező és végrehajtó Orosz Birodalommal való leszámolást,[12] majd elképzeléseik megerősítést nyertek az oroszok erőszakos galíciai viselkedésével.[13]

Jellemző hadviselési módok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jellemző fegyverek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Katonai újítások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Háborús bűntettek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háborús bűncselekmény nemzetközi jogi definiálása az 1899–1907. közötti hágai egyezményekben lett rögzítve, de előtte is ismertek voltak önálló, egymástól eltérő jogi fogalmak. Az első világháborút joggal tartják totális háborúnak, mely túllépett a 19. századi jogi normákon: a legtöbb hadviselő fél már háború lépésekor internálta az ellenséges államhoz tartozó polgárokat és elkobozta vagyonukat, a hátországot a hadigazdaság szolgálatába állították, illetve tömegpusztító fegyvereket vetettek be a frontokon (harci gáz). A civilek elleni atrocitások ugyanakkor a Oszmán Birodalomban végrehajtott mészárlások kivételével korlátozottak voltak.

A keleti fronton két hullámban került sor orosz atrocitásokra. A galíciai és kelet-poroszországi betörések fosztogatásokkal és civilek elleni akciókkal jártak, de ez eltörpült az 1915-ös gorlicei áttörést követő visszavonulás eseményei mellett. Ekkor a kelet-galíciai orosz katonai közigazgatás lengyelek, zsidók és németek ezreit (egyes források szerint százezreit) deportálta.[14] Az 1916-as erdélyi román betöréskor is zajlottak atrocitások. A román katonaság általában fegyelmezetten viselkedett az elfoglalt területeken, de a sereg után érkező félkatonai alakulatok kegyetlenkedtek, gyújtogattak, fosztogattak. Többek között szinte teljesen felégették Csíkszeredát és súlyos károkat okoztak Brassóban. Az Erdélyből kiszorított román hadsereg több ezer magyar túszt hurcolt magával.

Az 1914–1918 között német megszállás alatt álló Belgiumban zajló vagy feltételezett eseményeknek kiemelt szerepe volt az antant propagandájában. A polgári lakosság összes veszteségei meghaladták a 92 000 főt, amelynek elsődleges oka a háború alatt kitört éhínség, illetve a háború után a spanyolnátha.[15] Ugyanakkor a katonaság több helyen fellépett a lakosság ellen, melyek körülményei mai napig vitatottak (az akkor érvényben lévő nemzetközi jog normáinak megfelelően a németeknek joguk volt a polgári ruhás ellenállókat kivégezni). Egyes források szerint németek élő pajzsként is használták a lakosságot; a német megtorlás egyik példája Leuven, ahol a városban eldördülő lövésekre válaszul kivégeztek 248 leuveni polgárt, leégettek hat lakóházat és a leuveni egyetem híres könyvtárát.

Az ifjútörök kormány uralma alatt 1915 és 1917 között zajló örmény népirtás során tudományos körökben elfogadott nézet szerint 600-800 ezren vesztették életüket.[16] Erre széles körben úgy tekintenek, mint az egyik első modern, szisztematikus népirtásra.[17][18]

Észak-Mezopotámia (Tur Abdin és Sziirt régiók), a mai Északkelet-Törökország (Hakkari és Van tartomány) és a mai Irán Urmia tartományának asszír lakossága ellen szintén a törökök követtek el népirtást. A kínzások és kivégzések során becslések szerint mintegy 275 000 ember (köztük nők, öregek és gyerekek) vesztette életét.

Felelősségre vonás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A háborút megnyerő antanthatalmak képviselői a központi hatalmakat tekintették a háború egyedüli felelőseinek: így határozott a párizsi békekonferencia egyik albizottsága,[19] és ez került bele a békeszerződések megszövegezésébe is.[20] Többen is rámutattak az ezzel kapcsolatos anomáliákra: a háborús bűnösök névsorát az antanthatalmak állították össze; olyan cselekményekért is felelősségre akarták vonni a központi hatalmakat, melyeket az antant is elkövetett (mint a lángszóró használata[21]), illetve a németeket és a magyarokat keményebben sújtotta az antant országok közvéleménye, mint a törököket.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Forrás: Igazságot Magyarországnak, 1930
  2. The Last Hours
  3. Komáromi Lapok 48. évf./ 41. sz., 3 1927. április 5.
  4. Eby, Cecil D.. The Road to Armageddon: The Martial Spirit in English Popular Literature, 1870–1914. Duke University Press, 11–13. o (1988). ISBN 0-8223-0775-8 
  5. Batchelor, John. H.G. Wells. CUP Archive (1985) 
  6. Wachtell, Cynthia: Representations of German Soldiers in American World War I Literature. In: Schneider, Thomas F.: "Huns" vs. "Corned beef": representations of the other in American and German literature and film on World War I. V&R unipress, 2007. 65. o. ISBN 978-3-89971-385-5.
  7. Trevor Wilson (1979.). „Lord Bryce's Investigation into Alleged German Atrocities in Belgium”. Journal of Contemporary History 14, 369-383. o.  
  8. Horne, John and Kramer, Alan. German Atrocities, 1914: A History of Denial (angol nyelven). Yale University Press. ISBN 978-0300089752 (2001) 
  9. Knightley, Phillip: The First Casualty. New York, 1975. 105–106. o.
  10. Ponsonby, Arthur: Falsehood in Wartime New York, 1929. 102, 111–112. o.
  11. Pollmann Ferenc: A szerbekkel szemben elkövetett osztrák–magyar atrocitások az első világháború elején. Sabác, 1914. augusztus 17. In: Hadtörténelmi Közlemények 122. évf. (2009) 73. sz. 715–730. o.
  12. Ezeket az érveket lásd Deák István: Volt egyszer egy tisztikar. A Habsburg–monarchia katonatisztjeinek társadalmi és politikai története 1848–1918 könyvében. Gondolat Kiadó, Budapest, 1993, 244 o.
  13. Rozenblit, Marsha: Reconstructing a National Identity: The Jews of Habsburg Austria during World War I. New York, Oxford University Press, 2004.
  14. Hagen, Mark: War, loyalties and identities in the Russian Empire. In: Russia in the Age of Wars, 1914–1955. Ed. Silvio Pons – Andrea Romano. Milano, 2000. 17.
  15. Hersch, Liebmann (1927.). „La mortalité causée par la guerre mondiale”. Metron- The International Review of Statistics 7 (1).  
  16. Flesch, István. Kurd kérdés, örmény kérdés, A Török Köztársaság története, Tudástár (magyar nyelven). Budapest: Corvina, 141-151. o (2007. augusztus 31.). ISBN 978 963 13 5652 6 
  17. Ferguson, Niall: The War of the World: Twentieth-Century Conflict and the Descent of the West. Penguin Press, New York, 2006, 177. oldal. ISBN 1-59420-100-5
  18. A Genocídiumkutatók Nemzetközi Szervezetének levele
  19. Violations of the Laws and Customs of War: Reports of Majority and Dissenting Reports American and Japanese Members of the Commission of Responsibilities, Conference of Paris, 1919, pp. 1-2 (hereafter: Commission Report). Foreign Relations of the United States, 1919: The Paris Peace Conference, vol. III. p. 4.
  20. Huszár Vilmos: Felelős-e Magyarország a világháborúért? Budapest, Magyar Külügyi Társaság, 1926. 1–2. o.
  21. Nem háborús bűnös a lángszóró feltalálója, Népszabadság

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Igazságot MagyarországnakTrianon kegyetlen tévedései, Légrády Ottó szerkesztésében, 1930
  • Galántai József: Az Első Világháború; Gondolat; Budapest 1988;
  • Földi Pál: Az első világháború története
  • Popély Gyula: Felvidék 1914–1920; Magyar Napló – Fókusz Egyesület; Budapest; 2010.

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A magyar Wikiforrásban további forrásszövegek találhatóak

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]