A kereszténység története

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A kereszténység története az evangélium hirdetésének, és a vele szorosan összefonódó keresztény egyházak történetét jelenti. Kezdete az időszámítás szerinti első évtizedekre tehető, amikor a vallás első tanítója és megalapítója, a Názáreti Jézus Júdeában hirdetni kezdte tanait. A szeretetre épülő tanítása részben beilleszkedett a zsidó vallás ószövetségi kereteibe, de sok tekintetben forradalmasította és túllépte azt. A fiatal kereszténység az 1. században gyorsan terjedt a római Júdea provinciában az apostolok, és a pogány világban – főleg Pál apostol révén. A 4. század végére a Római Birodalom államvallásává vált, és Eurázsia más területein is elterjedt.[1]

A kereszténységben kezdettől meghatározó volt az a nézet, hogy a hívőknek egy test, egy lélekké kell lenniök, hogy az "egy akol"-ban Krisztus az "egy pásztor", és az is lesz. [2] A történeti fejlődés azonban már korán oda vezetett, hogy az egyetlen közösség több, egymástól bizonyos részletekben eltérő és részben egymással harcban álló közösségekre oszlott. Ezek mindegyike igényt tartott arra, hogy kizárólag őt tekintsék Krisztus valódi tanai őrzőjének, és ezért az összes többi kizárásával ő az a gyülekezet, azaz "egyház", amelyre Krisztus az igazságot vagy más értelmezésben a hatalmat ráruházta. [3]

A kereszténységnek két párhuzamos története van. Egy belső, hogy a világtörténelem során mennyire tudta megértetni a világgal a kereszténység fontosságát, azaz az egyházatyák milyen összefüggéseket tártak fel a Bibliában, az egyház milyen teológiai tanokat épített be abból, és ezáltal milyen üdvtörténeti képet rajzolnak fel híveinek. A külső történet arról szól, hogy a kereszténység hogyan viszonyult a világi történelem kihívásaira, illetve a másképpen hívők hogyan viszonyultak kétezer év alatt a kereszténységhez.

Napjainkra a rengeteg irányzatra szakadt kereszténységnek körülbelül 2,2 milliárd hívője van (2010),[4] ezzel a világ legnagyobb vallása.

Eredete[szerkesztés]

Niccolò dell’Abbate:Saulus (később Pál apostol) megtérése, 1552, Kunsthistorisches Museum, Bécs
A legrégebbi létező újszövetségi kézirat (dokumentum) 2 Kor. 11:33-12:9, a 175 és 225 közötti időszakból

A kereszténység az 1. században alakult ki, mint egyistenhívő vallás Jézus életére és tanítására épül. Követői azt tartják és vallják hogy Jézus az Isten fia. Egyúttal Krisztus az Ószövetségben megjósolt Megváltó, a Messiás. Az Újszövetség az apostolok cselekedetei című könyve szerint (Ap.Csel 11:19 és 11:26) a szíriai Antiochia-beliek nevezték először „keresztények”-nek Jézus követőit, miután sokuk az üldöztetések elől Júdeából odamenekült és ott telepedett le. Ez a város az autonómiájának köszönhette, hogy a kereszténység legfontosabb korai bölcsője lehetett. A római császárok által is elismert városi függetlenség miatt ebben a városban a keresztényüldözéseknek nem adtak helyet, sőt nem zsidó vallásúak is tagjai lehettek a korai keresztények kis csoportjának, ami ekkor még alig volt több egy zsidó szektánál.

Jézus után a korai keresztény tanokat a többi apostollal együtt a Tarsusból származó Pál apostol terjesztette.

  • A kereszténység története egyrészt Jézus elítélésével kezdődött.

Mivel a zsidó főpapok érdekeit sértették Jézus tanításai, ezért ők a római helytartóhoz, Poncius Pilátushoz fordultak, aki nem akarta őt elítélni. Végül, engedve a zsidó papok kérésének, a zsidó nép kezébe adta a döntés jogát, akik Jézus és Barrabás közül Jézust akarták keresztre feszíteni. A keresztre feszített Jézus feje fölé szögelt vádcímtáblát tettek, amelyre az INRI, azaz „Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum” – Názáreti Jézus, a zsidók királya feliratot írták.

A húsvét (Páska) előestéjén Yeshu (Jézus) függött. Negyven napig a kivégzés előtt, egy hírnök tette közhírré, hogy »halálra fogják kövezni, mert varázslatot gyakorolt és Izráelt hitehagyásra csábította/kísértette. Bárki tud valamit érdekében mondani jöjjön elő segítségére.« Mivel semmi sem volt érdekében előhozva, húsvét előestéjén függött.
Talmud Szanhedrin 43

A keresztények szerint az ószövetségi próféciák megjósolták Jézusnak az Újszövetségben leírtak szerinti megaláztatását és halálát, mint például az arcul ütést (Máté 26:67–68, Ézsaiás 52:14–15, Ézsaiás 50:6, Márk 14:65, Lukács 23:63–64), megostoroztatást (Ézsaiás 53:5, Ján.19:1, Máté 27:26) és a lejátszódott eseményekből származó általános megaláztatást.

Keresztényeknek Jézus Krisztus a példakép, a vallásos élet modellje, Isten földi megvalósítója és leginkább az emberiség megmentője, aki szenvedett, meghalt, és feltámadt azért hogy megváltsa az emberiséget az eredendő bűntől. Fenntartják azt hogy Jézus a Mennyországba emelkedett fel, és legtöbb felekezete azt tanítja, Jézus visszatér, hogy elítélje az élőket és halottakat, örök életet adva a követőinek. Keresztények Jézus Krisztus újszövetségi szolgálatait Evangéliumként, vagyis „Örömhír”-ként emlegetik.

Jézus életének és tanításainak legfőbb tanúi az ő elhívatott tizenkét tanítványa, az apostolok voltak, bár a korai egyházi emlékek megneveznek mintegy 70 másik tanítványt is, akik szintén követték Jézust utazásai során és tanúi voltak mind csodatételeinek, mind pedig tanításainak. Jézus keresztre feszítése után az apostolok és más követői elkezdték hirdetni az örömhírt, hogy Jézus feltámadt harmadnapon.

  • Másrészt, avval az apostoli meggyőződéssel, hogy Jézus megjelent halála után tanítványainak, az elegendő erőt adott az apostoloknak a hitük megerősítéséhez, az örömhír továbbadásához, ezért hittérítésbe kezdtek. Kezdetben megalkuvás nélkül terjesztették az evangéliumot Judában. Jeruzsálemben a hellenisztikus lakók között volt sikerük a megtérítésben. De miután a tizenkettediknek megválasztott apostolt Istvánt megkövezték a zsidók, így a maradék tizenegy elmenekült.

Esszénus eredet[szerkesztés]

A nemzetközi szakirodalomban megjelentek olyan tanulmányok is, amelyek szerint a kereszténység a Qumránban élő esszénus szektától eredeztethető. Ezt a katolikus egyház nem tartja elég megalapozottnak. A vallástörténészek egy része szerint Jézus kijelentéseinek és cselekedeteinek sok köze lehet az esszénusokhoz, valójában az ő bázisukból építkező ortodox zsidó volt. Ma már elképzelhetőnek vélnek olyan verziót is, miszerint az esszénus Jézus tanításait Tarzoszi Saulus (későbbi Szent Pál) - akinek szintén megjelent Jézus -, habár ő farizeus volt átalakított változatban adta tovább Kis-Ázsiában, és ez vált a kereszténység alapjává. Ezen elméletek szerint a kereszténység története csak Szent Pállal kezdődik.

Korai kereszténység[szerkesztés]

Forrásai[szerkesztés]

Az első keresztény közösségek életéről részleteket az Újszövetség közöl, az Apostolok cselekedetei könyv, illetve Péter, Pál, Jakab és Júdás apostolok levelei. A korai kereszténység fontos és megbízható történelmi forrását részben Iosephus Flavius is adja. A későbbi keresztény mártírságról Publius Cornelius Tacitus illetve Antiochiai Szent Ignác levelei adnak betekintést. A korai egyháztörténetet Kaiszareiai Euszebiosz írta össze a Historia Ecclesiastica-ben.

Őskeresztény egyház[szerkesztés]

Az apostoli kor[szerkesztés]

A legrégebbi gyülekezet, amely Krisztus kereszthalála után az ő tevékenységét folytatni igyekezett, lényegében olyan emberekből állott, akik születés szerint a zsidósághoz tartoztak. A kereszténység nagyobb mérvű terjedése akkor kapott lendületet, amikor Pál apostol csatlakozott az ősegyházhoz és hirdetni kezdte a pogányoknak az evangéliumot.

Pál - vagy másképp Saul, ahogyan saját nemzetiségű társai hívták - fiatal, Tárzuszból való zsidó volt, aki a farizeusok lelkes híveként a keresztények elleni harcot különleges feladatának tekintette. Azonban a feltámadottról Krisztusról látott vízió hatására végbement hirtelen nézetváltozás következményeként a kereszténység egyik élharcosa lett. Három nagy missziós útján végzett prédikációival terjesztette az új hitet a Közel-Keleten, Kis-Ázsiában és Görögországban; az általa gondozott gyülekezeteknek számos nyílt levelet írt görög nyelven. Harmadik útjáról Jeruzsálembe visszatérve, a zsidók követelésére bebörtönözték, a római helytartó, Felix két éven át előbb Cézáreában tartotta fogva, majd utóda, Festus Rómába küldte, hogy mint a római polgárjog birtokosát ott vonják felelősségre. Hosszabb fogság után, valószínűleg Néró császár keresztényüldözései idején (64) kivégezték.

Pál megjelenése előtt a fiatal gyülekezet gondolkodásának középpontjában Isten eljövendő országára való várakozás állott, most Pál révén a már bekövetkezett megváltás és a már jelenlevő üdvösség tana lett annak alapjává. Ezzel Krisztus személye olyannyira az egész világtörténet középpontjába került, hogy a zsidósággal való minden kapcsolatának meg kellett szűnnie. Ezt Pál is világosan felismerte, a kereszténységben nem a meglevő folytatását látta, hanem valami alapvetően újat.

A keresztény hagyomány szerint az Újszövetség iratainak egy részét (evangéliumok és apostoli levelek) az apostolok írták, a huszonhét könyv másik részét pedig a Tarsusból származó Pál apostol írta. Tizenhárom levél őt nevezi meg szerzőként, és a hagyomány A zsidókhoz írt levél szerzőjének is őt tartja. A harmadik evangélium és az apostolok cselekedeteinek szerzője Lukács evangélista, Pál apostol társa volt. Az Apostolok Cselekedetei Pált, Gamáliél, a zsidó nagytanács (Szanhedrin) tagja (ApCsel 5,34–40) tanítványaként nevezi meg (ApCsel 22,3). Pál volt a „hitetlen”, pogány (értsd: nem-zsidó) világban a keresztény üzenet legfőbb közvetítője.

A Római Birodalom viszonylagos belső békéje és jól megépített útjai nagymértékben hozzájárultak a kereszténység gyors elterjedéséhez az első három évszázad során:

A hagyomány szerint 49-ben Jeruzsálemben összehívott apostoli zsinat is a judaizmushoz való viszony kérdésével foglalkozott, és - Péter és Pál egyetértésével - végül kimondta, hogy a pogányokból lett keresztényeknek - néhány kivételtől eltekintve (ApCsel 15,6-29) nem kell betartaniuk a mózesi törvényeket.

Az ősegyház felépítése[szerkesztés]

A legkorábbi keresztény templomok egyikét a jordániai Rihab közelében tárták fel. Valószínűleg 33 és 70 között épült.[5] Az először kizárólag Palesztina területén kialakult keresztény közösségek meg voltak győződve a világ végének közeli eljöveteléről, így az anyagi javak hiábavalóságát hangoztatták, vagyonukról lemondtak, vagyonközösségben éltek. (lásd még: egyszerűség (vallás))

A diaszpórában élő zsidókhoz érkeztek az apostolok, és az ottani zsinagógákat használták kezdetben a prédikálásra. Az így létrejövő közösségekben később az összetartozás érzése világosan megjelent a közösségek demokratikus felépítésében. A keresztény közösségek ekkor nem oszlottak laikusokra és klérusra, mindenki taníthatott és prófétálhatott. Mint minden közösségben, itt is kialakultak azonban bizonyos szerepek, melyek később átalakultak, és a mai keresztény egyházak felépítésének alapjául szolgáltak.[6]

  • A gyülekezeten belül az öregeknek (presbiterek) a szokásjog alapján nagyobb tekintélye volt, mint a fiatalabb hívőknek, azonban ez intézményes formát nem öltött.[6]
  • A közösség ügyeinek intézésére tisztségviselőket választottak, ezek egyike volt a közös vagyon kezelője, felügyelője (episzkoposz). Az episzkoposz feladata kezdetben kizárólag pénzügyi jellegű volt, vallási tekintetben nem rendelkezett semmilyen különleges tekintéllyel.[6]
  • A diakónusok egyházi feladatokat végző személyek voltak, illetve az agapék (közös étkezések) alatt a felszolgálók. Később, az ókeresztény egyházban váltak a püspökök segítőivé, szerpapokká. [6]
  • A közösség vallási vezetői az úgynevezett próféták voltak. Ők folyamatosan tanítottak, és különböző kultikus műveleteket végeztek. A prófétáknak nagy tekintélye, karizmatikus hatalma volt a gyülekezetekben.[6]
  • A kezdetben szétszórt és elszigetelt keresztény csoportok valószínűleg részben eltérően értelmezték a keresztény tanokat, nem alakult ki egyetlen domináns irányzat sem. Az egyre terjedő vallás közösségei között a vándorprédikátorok, apostolok tartották a kapcsolatot. [6]
Katakomba Róma mellett
Az ókori egyház festészetének egyik legrégebbi példája a II-III. század fordulóján keletkezett (Kenyértörés, Priscilla-katakomba, Capella Greca, Róma)

Ókeresztény egyház[szerkesztés]

Az ókeresztény egyház az apostoli kor után, 2. század elejétől a 4. századig terjedő időszakaszt jelöli.

Tertullianus (kb. 160–225) a 2. századi kereszténység terjedését így foglalta ezt össze az egyik római helytartónak címzett levelében:

„…ami pedig a karthágói keresztényeket illeti, a csak tegnapi kis létszámuk ellenére ma betöltik a köztetek lévő terek összességét – a városokat, szigeteket, erődöket, településeket, a piac tereket, a tábort magát, törzseket, közösségeket, helyeket, a szenátust, a fórumot – semmit nem hagytunk nektek, az isteneitek templomain kívül[7]

A kereszténység csodálatos gyorsasággal terjedt, a 2. század közepén már a Római Birodalom legtávolabbi tartományaiban is voltak keresztény gyülekezetek. Ezekben ekkor még, akárcsak Palesztinában, a hívők többsége az alsóbb néprétegekből került ki, a filozófiai műveltséggel rendelkezők számára a világvégét és a test egyetemes feltámadását előidéző keresztre feszített istenről szóló elképzelések nyilván fantasztikus hiedelmeknek tűnhettek. Minthogy a keresztények nem elégedtek meg azzal, hogy csendben ápolják hitüket, hanem serény missziós tevékenységet fejtettek ki, továbbá nemcsak az állami istenek tiszteletétől és a császárkultusztól tartották távol magukat, hanem azt, mint romlottat, s az egész fennálló államrendet elutasították, és vonakodtak azt katonaként vagy hivatalnokként szolgálni, a kormányzat és a keresztények között állandósult a konfliktus. [8]

A Krisztus utáni első néhány évszázadban a klasszikus műveltségű teológusok és filozófusok (mint Órigenész és Hippói Szt. Ágoston) dolgozták ki a keresztény teológiát, hitelméletet, amit a legtöbb mai keresztény irányzat a görög és a korai keresztény gondolat keverékének tart.

A kereszténység mindjobban alkalmazkodott az újonnan megtérítettek vallási igényeihez és gondolkodásmódjához, s elsősorban a görögség előtt nyitotta meg kapuit. A görög szellem beáramlása három szakaszban történt: először a görög filozófiát használták fel az etika és a keresztény eszmevilág kialakítására. Valószínűleg a 3. század elején kezdtek a görög misztériumok hatást gyakorolni az egyházra, majd egy évszázaddal később antik példa nyomán kifejlődött a szentek és képek kiterjedt tisztelete. [8]

A keresztény egyház ezen korai szerveződésének első szakaszában a fő gondot az időnkénti, de nagyon súlyos üldöztetések okozták. A mártírok, akik inkább a halált választották semmint hogy feladják Krisztusba vetett hitüket, életükkel és áldozatukkal a kor legnemesebb erényeit testesítették meg. Ebben az időben állították össze a hitelesnek elismert írásokból a kanonikus Újszövetséget, készítették el az első korai fordításokat, alakították ki az egyházi szervezetet, s ezzel a legfőbb egyházi központokban: Alexandriában, Antiochiában, Konstantinápolyban, Jeruzsálemben, és Rómában lévő Szent Székek Bíborosai felvették a pátriárka (pápa, azaz Szentatya) címet.

I. Constantinus római császár 312-ben engedélyezte a keresztény hit szabad vallásgyakorlatát. A 313-ban kiadott Milánói Edictum véget vetett a keresztényüldözésnek, és vallásszabadságot biztosított minden vallás követői számára. A keresztény hit története szempontjából kiemelkedő jelentőséggel bír még a 325-ös Első nikaiai zsinat.

Iulianus császár (361363) még megpróbálta a birodalomban visszaállítani a korábbi vallást.

Theodosius császár 380-ban a kereszténységet a Római Birodalom államvallásává tette. Hasonló események játszódtak le ebben az időben Grúziában és Örményországban is, de Perzsiában a Rómával való folytonos hadakozások miatt a keresztények sokat szenvedtek a Szászánida uralkodóház elnyomása alatt, akik Zarathustra vallását próbálták életben tartani.

410-ben a szeleukiai zsinaton, a perzsiai Tigris folyó mentén a helyi bíborost kiáltották ki az egész kereszténység Szent Atyjának (katolikus pápa), és ezzel ő az antiochiai pápa helyére lépve átvette a hatalmat a kelet-asszíriai egyház fölött. Nem sokkal később, a nesztoriánus egyházszakadás során ez a rész minden kapcsolatot megszakított a Nyugattal, és évszázadokig Ázsia egyik fő vallási szervezeteként működött.

Az 5. századtól az egyházszakadásig (1054)[szerkesztés]

  A kereszténység elterjedése Kr. u. 325-ig
  A kereszténység elterjedése 325 és 600 között

A kereszténység elterjedésének az antik világban az lett a következménye, hogy e hit mindjobban alkalmazkodott a megtérítettek vallási igényeihez és gondolkodásmódjához és kompromisszumra lépett a pogánysággal. A pogány áldozati szokásokat fenntartották, illetve beépítették a keresztény szertartások közé. A bálványimádók csatlakoztak az egyházhoz, s imádatuk korábbi tárgyait felcserélték Jézus, Mária és a szentek szobraival.[9] A pogány anyaistennő kultuszának mintájára kialakult Mária istenanyaságának hirdetésével [10] az 5. század elején Nesztoriosz konstantinápolyi püspök (pátriárka) szállt szembe. Hamarosan azonban az egyház részéről az eretnek megbélyegzéssel szembesült és az epheszoszi zsinat (431) után megfosztották püspöki hivatalától és száműzték.

451-ben a khalkédóni zsinat a miafiziták (monofiziták) ellen dogmaként mondta ki - I. Leó római püspök (pápa) levele alapján -, hogy Krisztus egy személy két természetben, keveredés nélkül. A zsinat elutasította mind a nesztoriánus, mind a miafizita álláspontot; Eutükhészt kiközösítették, ami a keleti (antikhalkédóni) egyházak szakadásához vezetett.

Az 5. század végén, 484-519-ig tartott a keleti (Konstantinápoly) és nyugati (Róma) egyház között az első nagy szakadás. Ennek oka az volt, hogy Akakiosz konstantinápolyi püspök ki akarta békíteni a khalkedoniánusokat és a monofizitákat, aminek érdekében – Zénón bizánci császár megbízásából – kidolgozta a Hénótikon című egységformulát, ami a khalkédóni zsinaton elfogadott dogma monofizita revízióját jelentette volna. III. Félix római püspök (pápa) azonban az igaz hittől való eltérést látott, s ezért Akakiosz pátriárkát kiátkozta. [11]

A középkor kezdetén a kereszténység a germán népeknél folytatta diadalútját. A keleti és nyugati gótok, vandálok és svévek is megtértek. E germán népek nagy része a kereszténység ariánus, a római egyház által eretneknek nyilvánított formáját tette magáévá, egyedül a frankok maradtak még pogányok és mentesek az arianizmustól, így a római misszió iránya feléjük fordult. [12] Klodvig király 496-ban felső-rajnai győzelmével meghódította Galliát és ugyanebben az évben megkeresztelkedett, majd ezt követően az egész frank nép a keresztény hitre tért. 597-ben látott munkához a római misszió az angolszászok között és kb. ugyanebben az időben a longobárdok között. [8]

A római szellemi világ felett hosszadalmas harc után elért győzelemmel ellentétben meglepően rövid idő alatt sikert aratott a kereszténység a germán népeknél. Gyors megtérésük csak azzal magyarázható, hogy a germánok az új, a sajátjukkal annyira ellentétes, latin kultúra kíséretében hozzájuk érkezett eszmékkel nem állíthattak szembe semmi határozott nézetet, mivel ők maguk nem voltak képesek saját vallásukat továbbfejleszteni úgy, ahogyan azt a szellemi szituáció megkívánta volna.

A Bizánci Birodalmat a népvándorlás hulláma kevésbé érintette, mint a Nyugatot, a bizánci állam képes volt a római császárság hagyományait folytatni, oly módon, hogy azokat a görög formákhoz alkalmazta. Az egyház a legszorosabban összefonódott a birodalommal. Konstantinápoly mint az „új Róma” a főváros és császári székhely rangjára emelkedett, és ez azt eredményezte, hogy püspöke 500 körül a császártól megkapta az „ökumenikus pátriárka” címet. A püspök később azzal az igénnyel lépett fel, hogy a római püspökkel egyenrangú legyen. A keleti egyház fényének és egyben az állammal való összetartozásának további látható jele a Hagia Szophia volt, az akkori kereszténység legnagyszerűbb székesegyháza, amelyet Justinianus, az állami és egyházi hatalom legfőbb birtokosa 532 és 537 között Bizáncban építtetett. [8]

A keleti egyház az Aranyszarv-öböl uralkodóinak cezaropapizmusa [13] következtében szilárd egységgel rendelkezett, a Nyugat egységét azonban a római birodalom területén keletkezett germán államokban uralkodó ariánus hit veszélyeztette. Nagy egyházpolitikai jelentősége volt annak, hogy Klodvig frank király az athanasiusi (római) tanításhoz csatlakozott, és Róma fő célkitűzése nem lehetett más, mint hogy rávegye a többi germánokat is az egylényegűség formulájának elfogadására. Ez a 6. század folyamán számos törzsnél sikerült, és e folyamat betetőzéseként 589-ben Rekkared nyugati gót király felvette a katolikus vallást. [8]

A térítő tevékenység sikerei egyrészt egyre magasabb szintre emelték a nyugati egyház tekintélyét, más részről viszont azzal a veszéllyel fenyegettek, hogy a különböző germán népek nemzeti egyházakat alapítanak és függetlenítik magukat a nyugati (római) egyházszervezettől. Ezt a veszélyt Nagy Gergely pápa (590-604) ismerte fel. Ezért a szétszórt pápai birtokok megszervezésével (Patrimonium Petri = "Péter öröksége"), központosított egyházkormányzatával, a szerzetesi intézmény felhasználásával, egységes liturgia kidolgozásával egységesítette a nyugati kereszténységet. Ettől kezdve a közös hit, az azonos egyház, a római püspök (pápa) tekintélye, az egy nyelvű liturgia kapcsolta össze a különböző nyugati királyságokat. [12]

A hitbeli egység növekedése, amelynek végső célja az egyetemes egyházzá válás volt, politikai téren más irányú fejlődésben nyilvánult meg. Ez a római püspök vagy — ahogyan hivatalosan először 502-ben nevezték — a pápa [8] hatalmának állandó növekedése volt. Péter apostol utódai az adományok révén egyre gyarapodó nagy itáliai földbirtokaik (Patrimonium Petri) segítségével és földesúri jogaik gyakorlásával biztosítani tudták maguknak az uralkodó helyzetét. Ez lehetővé tette számukra, hogy a világi uralkodókkal egyenrangúakként, sőt felettük állóként lépjenek fel. Amikor III. Leó pápa Nagy Károlyt 800-ban császárrá koronázta, és megújult a római birodalom, az egyház erős támogatásra talált, természetesen egyelőre anélkül, hogy megalapozta volna az egyház hegemóniáját [14] a világi hatalom felett. [8]

Miközben a kereszténység hatalmi körét Európában egyre inkább kiterjesztette, Ázsiában és Afrikában súlyos veszteségeket szenvedett. Az arabok elő-ázsiai és észak-afrikai előretörése miatt a 7. század közepe táján Palesztina, Szíria és Egyiptom, a 7. század végén egész Észak-Afrika elszakadt a bizánci birodalomtól, és növekvő mértékben iszlamizálódott. Ugyanez történt 711-ben a Pireneusi-félsziget legnagyobb részével, amelyet csak hét évszázaddal később (1492-ben) sikerült ismét teljesen visszanyerni a kereszténység számára.

A szerzetesség, a 3-4. századi Egyiptomból kiindulva (lásd: Sivatagi atyák) ekkor már az egész keresztény világban elterjedt. 529-ben a Nursiai Szt Benedek alapította Monte Cassinó-i kolostorban olyan otthonra lelt, amely példaképül szolgált; így azután a bencés szabályzat nyugaton mindenütt kisebb-nagyobb mértékben irányadóvá lett. [8]

Szellemi vonatkozásban ez a kor keveset nyújtott, a filozófiának alig volt valamilyen szerepe vagy jelentősége. Nagy Gergely pápával (pápa: 590-604) véget ért a latin, Damaszkuszi Szt. Jánossal (megh. 750 körül) a görög egyházatyák sora. A vallási és filozófiai irodalom termékei túlnyomórészt kompilációk [15] és közvetítő jellegű művek voltak, ez a Karoling-reneszánsz személyiségeire: Alkuinra, Hrabanus Maurusra éppúgy igaz, mint a bizánci Phótioszra. [8] A clunyi szellem terjedésével egyes kolostori iskolák túlbuzgó vezetői egyenesen elutasító magatartást kezdtek tanúsítani a világi tudományokkal, így a filozófiával szemben is. [12]

A keresztény kultusz egyre gazdagodott, elsősorban a szentek ábrázolásai révén, amelyek engedélyezése körül a bizánci egyházban heves harcok dúltak (726-843). A középkor első felében burjánzott el a szentek kultusza. A 9. századtól kezdve már az év minden napját valamely szent tiszteletére rendelték. Mivel azonban a nagyszámú szent mindegyikének még így sem jutott külön ünnep, ezért bevezették a mindenszentek napját, amelyet november 1-re tettek. A szentek tiszteletével szélsőséges formát öltött a Mária-kultusz is. Máriát - a skolasztikus tanítás szerint - a szenteknél nagyobb, de Istennél kisebb különleges szerep illeti meg. [16]

Eleinte a szentek sírjára tettek kendőket, az ott égő mécsesek olaját, az ott összegyűjtött port részesítették tiszteletben. A 7. századtól kezdve a szentek csontjait ereklyetartóba tették és tisztelettel övezték. A 9. századtól az ereklyék tisztelete is általánossá vált és új formát öltött. Ez a kultusz olyan méreteket öltött, hogy valóságos ereklye-kereskedelem jött létre. [16]

A 8. században Bizánc bekebelezte "Péter apostol örökségének" nagy részét, a szentképek miatt kirobbant vita következményeként. A bizánci császár, III. León ugyanis nem tisztelte a "szentek" képmását és a képromboló mozgalmat támogatta, a "festett képet imádók"kal szemben. 726-ban kiadott ediktumában előírta, hogy a szentek képeit és szobrait, mint bálványokat, el kell pusztítani. A császár II. Gergely pápát is felszólította a képrombolásra, aki ezt visszautasította. III. Gergely pápa (731-741) pedig hatalomra léptekor a római zsinaton kiközösítette a császárt. [12]

A pápaságnak új védelmező kellett, s ezt a szerepet a Frank Birodalom vállalta, miután II. István pápa királlyá szentelte fel III. Pipin frank uralkodót. Pipin két csatában megverte a longobárdokat (754-756) – akik Bizánc védelmének megszűnése után a Római Fejedelemség nagy részét elfoglalták. A csatanyertes Pipin visszavette és a pápaságnak ajándékozta az Exarchátust és a Pentapolist (A Római Fejedelemség 5 települését). Ezen az "ajándék" birtokon alakult meg a Pápai állam. A püspökök azonban jónak látták, ha egy régi nagy tekintélytől szereznek egy okiratot - adománylevelet - a területre (a frankok jönnek-mennek), s hamisítottak Constantinus aláírásával egy dokumentumot (Constantinusi adománylevél). Ezzel meg is lett alapítva az egyházi állam. [17]

Pipin utódja, Nagy Károly azonban ugyanolyan hatalmat gyakorolt az egyház felett, mint a bizánci császár a keleti területek egyháza felett (cezaropapizmus). Az egyházkormányzatot teljesen a maga kezébe vette és a pápának nem szánt az imádkozáson kívül más szerepet. Ez a helyzet Nagy Károly birodalmának felbomlásával módosult. [12] A pápaságnak nemcsak világi hatalma és tekintélye növekedett, hanem egyre szélesebb körű és hatékonyabb lett az egyház belső életére gyakorolt befolyása is. Az újonnan megtért népek körében szervezett egyházakat a pápa fennhatósága alá rendelték, aki a hatalmát a tőle függésben levő érsekeken és püspökökön keresztül érvényesítette. A pápa nemcsak az egyházkormányzatot centralizálta, hanem kezébe ragadta a legfőbb törvényhozás és bíráskodás jogát is. Az egyetemes zsinatok (az egyház legfőbb kollektív törvényhozó testületei) teljesen a pápa uralma alá kerültek: a pápa hívta össze a zsinatokat és ő is szentesítette azok határozatait. [12]

A 10. században a Német-római Császárság megszületésével az uralkodók újra erős befolyásuk alá vonták a pápaságot. I. Ottó császár teljesen a kezébe ragadta a pápaválasztás jogát. Ő és utódai nem csak a pápák felett gyakoroltak hatalmat, hanem a főpapokat is erősen a kezükben tartották, mint hűbéreseiket. [12]

A hatalmas birtokokkal rendelkező, fokozatosan teljesen elvilágiasodott főpapok, sőt a papság is, rövidesen a császári hatalom elégedetlenségét is felkeltették. Gyengítették ui. au egyház hitbeli tekintélyét, sőt mint hűbérurak, a társadalmi anarchia fokozóivá váltak. A császárok ezért támogatni kezdtek minden olyan törekvést, amely az egyházban rendet követelt, eltűrve még azt is, hogy ezáltal a pápa egyházfői jogai megerősödnek. [12]

Az egyház, miután Közép-Európa legnagyobb része már keresztény lett, a 9. században Észak-Európa népeinek megtérítéséhez fogott. Az ezredforduló körül érkeztek el Róma követei a csehekhez, lengyelekhez és magyarokhoz, a délszláv népeket 863-tól, az oroszokat 987-től kezdve Bizáncból térítették meg. [8]

A már századok óta fennálló ellentétek a római és a görög egyház között a 9. században oly erősen kiéleződtek, hogy aztán 1054-ben megtörtént az egyházak végleges szakítása és ezzel az a kettéválás, amelyet eddig a többször megismételt egyesítési kísérletek ellenére sem lehetett megszüntetni.

Egyetemes zsinatok[szerkesztés]

A középkor második fele[szerkesztés]

Az egyháznak 1054-ben bekövetkezett szakadása után a kereszténység két fő ágon fejlődött tovább. A nyugati kereszténység a pápa fősége alá helyezkedett, míg a keleti kereszténység nem ismerte el a római pápa egyházfői hatalmát. Ehhez járultak bizonyos hitbeli különbségek és liturgikus eltérések is. A nyugati egyház egyre inkább katoligkusnak (egyetemesnek), a keleti egyház pedig ortodoxnak (igazhitűnek) kezdte nevezni magát. A szakadást azonban egyik egyház sem tartotta véglegesnek. A nyugati egyház a 4. keresztes hadjárat révén, Konstantinápoly elfoglalásával (1204) a szakadást felszámoltnak vélte: az ortodox pátriárkát elűzte és helyébe katolikus pátriárkát helyezett. Ez az erőszakos egyesítés azonban Konstantinápoly visszafoglalásával (1261) ismét felbomlott.

A keresztény eszmék ekkor már egyeduralkodók voltak az egész nyugati világban, és ekkor nyújtották a legnagyszerűbb teljesítményeket a legkülönbözőbb egyéb vonatkozásokban is. A társadalmi, művészi és filozófiai élet valamennyi területén érvényre jutott az elválaszthatatlan kapcsolat a keresztény érzelem- és képzeletvilág tartalmával. A társadalom rendi tagozódásának megvolt a párhuzama az egyházi hierarchiában, az utóbbinak pedig az angyalok karának ranglétrájában. Az emberi életet szabályozó kötelezettségeket az isten az egyéneknek a kozmikus rendszerben elfoglalt helyük szerint osztotta ki. Az államügyek szintén alá voltak rendelve a keresztény etika törvényeinek, és a részletekre kiterjedően tőlük függtek, olyannyira, hogy az ideológiai befolyás még a hadviselésre is a legerőteljesebben kiterjedt (lásd a keresztes háborúk). A hitvilág a művészi megdicsőülést azokban a nagyszerű székesegyházakban találta meg, amelyek alkotóik áhítatát azóta soha többé el nem ért fenségességben tükrözik vissza, és abban a költészetben, például Dante Isteni színjátékában, amely egyedülálló módon foglalja egybe, egyetlen összképpé a középkor eszméit. [18]

Egyetemi tanítás (14. századi festmény)

A középkori kereszténység filozófiája a skolasztika, amely kb. 9. századtól kb. a 15. századig uralkodott a nyugat-európai gondolkodásban. A skolasztikát, mint filozófiát mindenekelőtt a keresztény hitelvekkel való harmonizálás jellemezte, amelynek minden tétele a hit szolgálatában állt.

A Nyugat nagy gondolkodói, mint Canterburyi Anzelm, Abélard, Bonaventura, Albertus Magnus és Aquinoi Tamás, valamennyien mélységesen meg voltak győződve arról, hogy a filozófia csak a keresztény teológia szolgálóleánya, és feladata nem lehet más, mint hogy a keresztény vallás igazságát bizonyítsa, vagy védelmezze. A kornak teljesen az istenire irányuló gondolkodása érzelmileg legemelkedettebb kifejezését azonban a skolasztika ellenpólusában, a misztikában találta meg. Ennek képviselői gyakran ellentétbe kerültek az elfogadott egyházi tanokkal, mivel panteista nézeteket hirdettek, vagy közel állottak ezekhez, mint Amaury de Bène, mások viszont, mint pl. Clairvaux-i Bernát, Eckhart mester, Tauler, Seuse az egyház talaján álltak.

A középkor elején az ókereszténység karitatív szemlélete, mely szerint az egyházi vagyon egy része a szegényeket illeti, feledésbe merült. A 13. századtól kezdve azonban az egyház szervezetté tette a szegény-ápolást. A kolostorok és székesegyházak mellett egymás után épültek az ún. menedékházak. Külön menedékházakat építettek a szegényeknek, a betegeknek, az öregeknek és az árváknak. [16]

A középkori kereszténységnek talán legszeretetreméltóbb egyénisége Assisi Szent Ferenc (1182-1226), aki szegénységgel és jósággal teljes szent életével kísérelte meg átültetni a valóságba a lemondásnak és a szegények szolgálatának Krisztus hirdette ideálját.[18]

A középkori egyház társadalmi tanítása a feudális társadalmi rendet isteni eredetűnek tartotta és mint ilyet megváltozhatatlannak hirdette. Ezért mindazok, akik a fennálló renddel szembefordultak, elsőként az egyházi tanokat bírálták.

Az első antifeudális mozgalmak már a 10-11. században felbukkantak, kezdetben elszigetelt csoportokban, majd a városok felvirágozásával párhuzamosan egyre nagyobb méreteket öltöttek. Ezen antifeudális mozgalmak egyik csoportja gnosztikus-manicheus eszmékből táplálkozott, másik részük A Bibliára támaszkodott, és az őskeresztény egyszerűség és szegénység hirdetésén keresztül gyakorolt bírálatot az egyháziak fényűzése és általában a kizsákmányoló osztály hatalmaskodásai felett. [19]

A középkor (vallási) eretnekei általában szigorú, aszketikus életmódot folytattak és szigorú bűnbánatot tartottak. Egyszerű ruhába öltözött prédikátoraik, akik kettesével járták a helységeket, nagy népszerűségnek örvendtek. Az egyházat gonosz és istentelen intézménynek tekintették, a papság tekintélyét és közvetítő szerepét tagadták. [19]

A legelterjedtebb antifeudális, eretneknek nevezett mozgalom, a katharok mozgalma feltehetőleg a Balkánon született meg a 10. században. A 11. században Franciaországban, a 12. században Németországban és Itáliában is elterjedt. Alaptanításuk a gnosztikus eredetű dualizmus, amely szerint a láthatatlan világot a jó Isten teremtette, míg a látható, anyagi világ Lucifernek, a világ fejedelmének műve. [19]

II. Kelemen pápa 1047-ben a római zsinaton kiközösítette azokat a papokat, akik hivatalukat pénzen vásárolták meg. II. Miklós pápa tette az első kísérletet arra 1059-ben, hogy a pápaválasztás jogát kivegye a császárok kezéből és a bíborosokra ruházza azt át. Mivel ezt a császári udvar nem vette tudomásul, II. Miklós szövetséget kötött a normannokkal, akik védelmet biztosítottak neki a németekkel szemben. A pápaság és a császárság közötti komoly küzdelem VII. Gergely pápaságával kezdődött (1073-1085).

IV. Henrik császár "Canossa-járása" (vezeklése) – August von Heyden

VII. Gergely világuralmi igénye kitetszik a Dictatus Papae iratból, melyben határozottan állította hogy Krisztus Szent Pétert - és rajta keresztül a római pápákat - a világbirodalom fejévé tette; a pápának jogában áll a császárokat letenni és őt nem ítélheti meg senki. III. Sándor és III. Ince pápák is hangoztatták azt, hogy nemcsak lelki uralmat, hanem földi hatalmat is kaptak. Az ő idejük alatt a pápaság eljutott politikai hatalmának csúcspontjára, és - Nyugaton - sikerült megvalósítania azt a törekvését, hogy világi dolgokban is ő legyen a legfőbb döntőbíró. Királyok függtek tőlük, koronákat ajándékoztak, polgárokat mentettek fel a hűségeskü alól, hadseregeket állítottak, békét illetve keresztes hadjáratokat hirdettek. [16] Az Istentől kapott teljes (világi és egyházi) hatalomból a pápa átadta ugyan a császárnak vagy más uralkodónak a hatalmat, de csak mint megbízottjának. Ez az elképzelés VIII. Bonifác pápa Unam Sanctam bullájában (1302) kapott egyházjogi és dogmatikai megfogalmazást. Eszerint csak egy egyház van és rajta kívül nincs üdvösség. Az egyház Istentől két kardot kapott, amelyek a világi és lelki hatalmat szimbolizálják. A lelki hatalom kardja a pápa kezében van, míg az egyház a világi hatalom kardját az adott államnak adja át azzal a feltétellel, hogy a hatalmat az egyház érdekeinek megfelelően gyakorolja. Ha az uralkodó megsértené az egyház érdekeit, a pápa ítélkezik felette, míg a pápa csak Istennek tartozik számadással. [19]

A hatalma tetőpontján levő, világuralmi tervekkel foglalkozó pápaság kifelé irányuló megnyilatkozásai a keresztes háborúk voltak. E háborúk megindításánál több célt tűzött ki a pápaság a nyugati kereszténység elé. Először is a Szentföld visszafoglalását. A pápaság szégyennek tartotta, hogy a kereszténység "szent helyei" a "pogányok" kezében vannak, ezért amikor elég erősnek érezte magát azok visszafoglalására, hadjáratok szervezéséhez fogott. Továbbá az egyre terjeszkedő mohamedán hódítást akarták megakadályozni és a kettészakadt kereszténység egyesítését is várták. [19]

A keresztes hadjáratok nem érték el a kitűzött célt, de Európa szellemi látóköre kiszélesedett. E háborúk kapcsán és a cordobai kalifátuson keresztül a skolasztikusok megismerték az arab és zsidó filozófusok munkáit, Avicennának és Averroësnek a Korán mind tökéletesebb megértésére irányuló törekvéseit az arisztotelészi filozófiai eszmék segítségével, Maimonidész és más zsidó filozófusok Arisztotelészre támaszkodó istenérveit stb. [19]

A 14. század kezdetétől a pápaság azután hanyatlásnak indult, előbb úgy, hogy Róma helyett a Rhône folyó mellett avignoni fogságot szenvedett, majd azzal, hogy Rómában mindinkább elvilágiasodott, míg végül VI. Sándor pápa (1492-1503) az erkölcsi romlottság legmélyebb fokára süllyesztette. [18]

Az a fokozódó meggyőződés, hogy az egyháznak tetőtől talpig meg kell újulnia, reformpróbálkozásokhoz vezetett, s bár ezeket, például Husz Jánosét és Savonaroláét, véresen elnyomták, mégis fontos jelei voltak annak, hogy közeledik az új korszak hajnala. A nominalizmus győzelme, valamint a humanisták itáliai és németországi fellépése azután a skolasztika hanyatlását okozta, úgy, hogy ez az irányzat az új eszmékkel vívott harcban mindinkább elvesztette uralkodó helyzetét. [18]

I. Vlagyimir megkeresztelése

A görög ortodox egyházon belül most mind nagyobb jelentőségre tett szert az orosz állam. Miután a kijevi előkelők részben már csatlakoztak a keresztény egyházhoz, I. Vlagyimir kijevi nagyfejedelem 988 körül hajtotta végre a keresztény vallásra térítést. A hagyomány szerint a muszlim volgai bolgárok, a zsidó kazárok és a pápa követei, valamint egy görög filozófus igyekeztek őt hitüknek megnyerni. Vlagyimir azonban csak azután döntött a görög kereszténység mellett, miután maga is követséget küldött a bolgárokhoz, a nyugatiakhoz és a görögökhöz. A mikor maga is megkeresztelkedett, a Kijevben levő istenszobrokat a folyóba vettette, és alattvalóit erőszakkal a Dnyeperbe hajtatta megkeresztelés céljából. Országának vallási központjai a Kijev melletti kolostorok voltak. A kereszténység lassan, de feltartóztathatatlanul gyökeret vert a széles nép tömegek körében is. Ezen nem változtatott a mongol uralom, mivel Dzsingisz kán birodalma a vallási türelem alapján állott. A konstantinápolyi pátriárka által kinevezett metropolita (érsek) eredetileg Kijevben székelt, 1309 után Vlagyimirban, 1328-tól Moszkvában. 1414-ben Kijevben egy másik metropolita-székhelyet alapítottak. [18]

A görög egyházban időközben erős megmerevedés következett be; az egyik oldalról a latinok, a másik oldalról a törökök támadásai miatt egyre nehezebb helyzetbe került, amíg végül Konstantinápolynak II. Mehmed szultán által történt meghódítása (1453) következtében elveszítette államegyház jellegét. [18]

Az állam és az egyház a középkorban összefogott, és börtönnel, száműzetéssel, vagyonelkobzással, halállal büntette az eretnekeknek nevezett személyeket. Az eretnekek felkutatását és büntetését a 13. század első felében intézményesítették és létrehozták az inkvizíciót. Először a IV. lateráni zsinaton (1215) az ún. püspöki inkvizíciót állították fel, amelynek a feje a megyéspüspök volt, majd mivel sok püspököt alkalmatlannak találtak e feladat végrehajtására, IX. Gergely pápa (1227-1241) az inkvizíciót pápai jellegűvé tette, azaz minden országba küldött inkvizítorokat, akik a pápa nevében és annak felügyelete alatt bíráskodtak az eretnekek felett. Ez a feladat a Domonkos-rendre lett bízva. Különösen kegyetlen volt a spanyol inkvizíció, amelyet IV. Szixtusz pápa jóváhagyásával 1478-ban állítottak fel. Kezdetben itt is a pápa nevezte ki az inkvizítorokat, később a király vette a kezébe a spanyol inkvizíció ügyét. [19] VIII. Ince pápa mindjárt trónra-lépte után kiadta a boszorkánybullát (1484), amelynek alapján, főleg Németországban, boszorkányoknak kikiáltott személyek ezreit égették el. [16]

Az inkvizíción kívül az egyház új típusú szerzetesrendek felállításával is harcolt az eretnekmozgalmak ellen. Az antifeudális mozgalmak ezért a fényűző főpapok mellett a szerzetesek életmódját is élesen kritizálták. [19]

A 15. század közepén V. Miklós pápa tudomány- és pompaszeretete Rómát a pápaság méltó keretévé tette. Megalapította a vatikáni könyvtárat, ő és utódai jeles tudósokat, építészeket, festőket foglalkoztattak (Bramante, Michelangelo, Rafael).

A közvetlenül 1500 után következő éveknek a kereszténység története szempontjából különösen kiemelkedő, sorsdöntő jelentőségük volt, mert ekkor történtek meg az előkészületek a nagy hitszakadásra, amely az előző évszázadokban vallásilag csaknem egységes Közép- és Észak-Európát két világosan különálló táborra osztotta.

Egyetemes zsinatok[szerkesztés]

Pápaság története[szerkesztés]

Reformáció[szerkesztés]

Az egyre növekvő pápai hatalom tapasztalható visszaéléseit ellenezve, a katolikus hitelvet hibának tartó és a római fényűzés ellenzésesképpen az 1500-as években számos egyházközösség az európai reformációba tömörülve fellázadt a római katolikusság ellen. A reformáció alapja a katolicizmussal szemben legjobban az „öt sola”-s ban foglalható össze:

1. Sola Scriptura (Egyedül a Szentírás) – Az egyházi hatalomnak a Szentírás helyes és pontos értelmezéséből fakadó hatalmon kívül nincs más forrása, a hagyományok ebből a szempontból nem jelentenek semmit.

2. Sola Fide (Egyedül a hit) – Az embert egyedül a Krisztusba vetett hite tartja meg, az egyház, a jó cselekedetek és szentségek ehhez nem járulnak hozzá.

3. Sola Gratia (Egyedül a kegyelem) – Az ember üdvössége tisztán és kizárólagosan az Isten meg nem érdemelt kegyelméből van, az egyéni cselekedetek ehhez se járulnak hozzá.

4. Solus Christus (Egyedül Krisztus) – Egyedül Jézus az ember és Isten közötti közbenjáró, az egyház papjainak, a különféle szenteknek és Szűz Máriának ebben nincs része.

5. Soli Deo Gloria (Csak Isten dicsőségére) – Az ember üdvözítéséből eredő dicsőség csak Isten 'érdeme', az egyház és papjai nem részesülnek belőle.

A kereszténység világvallássá válása[szerkesztés]

A katolicizmus – főleg a spanyol felfedezők hatására – a 16. század elejétől elterjedt Közép- és Dél-Amerikában, valamint a távol-keleti Indonéziában. Mikor a 17. század elejétől az európai protenstánsok településeket hoztak létre Észak-Amerikában, majd Ausztráliában, a pápai-, és a nemzetállami hatalmak alól egyaránt felszabaduló protestánsok egymástól független és szabad felekezetek százaiban, majd ezreiben tisztelték Istent. A protestáns hitet az európai gyarmatosítók vitték el Dél-Amerikába és Afrikába is a 17. és 19. század között. A misszióknak azonban egyáltalán nem volt könnyű dolguk. A bennszülöttek, illetve uralkodók féltékenyen szemlélték a tradíciójuk megbontását látták a misszionáriusok befolyásaiban. Emiatt a krónikák a hittérítők lemészárolásairól, vagy megcsonkításairól is beszámolnak.

A felvilágosodás és modernizmus hatása[szerkesztés]

A zsidókhoz hasonlóan a Nyugat keresztényeit is nagy mértékben befolyásolta a 17. és 18. századi felvilágosodás kora. Talán a legfontosabb változást az állam és egyház teljes és hatékony szétválasztása hozta, ami csökkentette a kereszténység oly sok európai országokban meglévő állami támogatását. Ez lehetővé tette, hogy egyének a társadalom szabad polgárai maradhassanak egyházuk tanainak megtagadása után, vagy még el is hagyhassák egyházukat minden káros polgári következmény nélkül. Sokan élve ezzel az új szabadságukkal új hitrendszereket fejlesztettek ki és istenesekké, unitáriánusokká, univerzálisokká, ateistákká, agnosztikusokká vagy humanistákká váltak, mások pedig a protestáns keresztény hitelmélet liberális szárnyaiba tömörültek. A késő 19. századi modernizmus a hagyományos vonalakat nem követő új gondolatok és kifejezési formák kialakítását támogatta.

A felvilágosodásra és modernizmusra válaszként keresztény protestáns felekezetek ezrei alakultak ki, több hagyománytisztelő felekezet a katolikus egyházból vált ki, nem ismerve el reformjai nagy részének jogosságát.[20] Nagy számú fundamentalista, a Bibliát jellegzetesen szó szerint értelmező felekezet is létrejött. A 18. századi angliai John Wesleyt például csak szilárd elhatározottságának ereje tartotta meg az anglikán egyház papjaként, halála után követői Angliában és Amerikában is kiszakadtak abból, és létrehozták azt, amit ma Metodista Egyházként ismerünk.

A kereszténység a legújabb korban[szerkesztés]

Jézus Krisztus a megváltó, (Cristo Redentor) Rio de Janeiro, Brazília

Az Egyesült Államokban, ahogy Európában is, a liberális mozgalmak elvilágiasodáshoz vezettek. A tudományos világnézet térhódítása, így például Darwin evolúció-elmélete és a föld korát illető tudományos tanítások sok keresztényt ingattak meg hitükben. Ahogy a 19. és 20. századi tudományos és műszaki felfedezések egyre inkább elragadták az emberek képzeletét, a legtöbb keresztény nemzet, különösen a nyugat-európai országok fokozatosan elvilágiasodtak. A jólétben az emberek nem tartják fontosnak Isten és ember kapcsolatát. Emiatt sok nyugati világ keresztényei már régóta nem tesz eleget hagyományos vallási kötelezettségeinek, egyáltalán nem, vagy csak bizonyos szent ünnepek alkalmával jár templomba, imaházba vagy gyülekezetbe. A mindennapok gyorsuló követelményei és a környezet nyomása elszakítják őket a hagyományos kereszténységtől. Sokan emlékeznek még nagyszüleik vallásosságára, de már olyan otthonokban nőttek fel, ahol a keresztény hitelmélet elvesztette korábbi jelentőségét, és keresztényi kötelességeik iránt semleges érzelmeket fejlesztettek ki. Hiszen a kommunizmus tanainak 20. századi elterjedése, klerikusellenes propagandája visszaszorította a kereszténységet.

Karl Marx és Friedrich Engels tanain felnövő nemzedék - a kommunisták -, nyíltan istentagadó világnézetet alakított ki. Munkájuk során létrejövő legtöbb kommunista államot nyíltan is istentagadó, ateista vezetőség kormányozta.[21] Széles tömegek csatlakoztak ezekhez a nézetekhez, akik az ember szabadságát Isten parancsolataitól függetlenítve látták saját üdvösségüket. Azonban ez az Istentől függetlenített gondolatok egy olyan 20. századba torkollott, ahol ember az ember ellen támadott nemcsak világháborúkban, hanem atombombák ledobásában, kínzásokban, és munkatáborokban emberek milliói vesztették életüket. Ez az évszázad a kereszténység története szempontjából a legszomorúbb évszázad volt. Főleg orosz és román városokban templomokat romboltak le, egyházakat szüntettek meg, papokat internáltak. Később a szocialista államokban a papi hivatás gúny tárgya volt.

A felvilágosodás azonban sokkal kisebb hatással volt a keleti és távol-keleti ortodoxia keleti egyházaira. Viszont különösen a kommunizmus fellépése idején a keleti egyházaknak mint az orosz és a grúz ortodox vagy az örmény keresztény egyházak jelentősen ellenségesebb, világias társadalommal kellett szembenézniük, így az egyház az ősi hitelvekbe kapaszkodva próbált életben maradni, míg hívei létszáma nagy mértékben csökkent.

Manapság Kelet-Európában és Oroszországban lelki megújulásnak lehetünk tanúi. A kommunista ideológia és annak ateizmusa hosszú évtizedei után meglehetősen széles körű érdeklődés tapasztalható úgy a kereszténység, mint általában a vallásosság iránt. Sok ortodox templomot és kolostort építettek újjá - főleg Oroszországban és Romániában -, és a felújított épületek a befogadóképességükön túl töltődnek fel hívőkkel. Sok protestáns felekezet végez a jövő hívő közösségének magjait elültető evangelizáló munkát, míg a katolikusok egyre nyíltabban vállalják egykor titkos hovatartozásukat és más lépésekkel is egyre nyilvánosabban támogatják a katolikus egyházat. Visszatértek az egyházi iskolai tanítás szokásai is.

A mai evangelizációs mozgalmak kialakulása[szerkesztés]

A szabadelvű, liberális kereszténység a 20. században gyorsan terjedt úgy Európában, mint Észak-Amerikában, és az 1960-as évek kezdetére az Egyesült Államok és Kanada legtöbb nagyobb felekezetében tért hódított. Ennek ellenére jelenleg ezek a folyamatok megfordulni látszanak. A 21. század fordulóján a világias társadalom látszólag a szabadelvűeket tekinti a kereszténység képviselőinek és szószólóinak, de a „fővonalbeli” szabadelvű egyházak lélekszámbeli csökkenésének ténye nehezen vitatható. A nagyobb amerikai protestáns felekezetek közül csak a szoros úton járó konzervatív déli baptisták száma növekszik.

Ez a visszaforduló folyamat részben az evangelizáló eltökéltség elvesztésével, részben a tagoknak a lelki értékeket jobban megőrző felekezetekbe való áttérésével, részben pedig a generációk közötti eszmecserék növekvő hatékonytalanságának tudható be. Hasonlóan, amíg a szabadelvű Christian Century (Keresztény Század) című magazin példányszáma jelentősen csökkent, az evangélizáló Christianity Today (Kereszténység Ma) gyorsan növekszik.[22]

Dél-Amerikában és Afrikában az evangéliumi és pünkösdista egyházak létesítenek gyorsan növekvő mozgalmakat,[23] melyek egyre több misszionáriust küldenek Európába és Észak-Amerikába is. Ugyanez Ázsiában is történik, ahol a magánházaknál titokban gyülekező földalatti egyházak a következő évtized folyamán százezres létszámban készülnek misszionáriusokat küldeni szét a világba.

Ahogy a külvilágban a modernizmusnak nevezett korszerű felfogás nyomán a 20. század második felében kialakult az úgynevezett fogyasztói társadalom, úgy az egyházakban, a kételkedők és nem-keresztények lelki igényei kiszolgálására megjelentek az „óriástemplomok” (megachurch-jelenség.) Ezek a keresztény hitet úgynevezett „keresőérzékeny” programok formájában tálalták. Az Anglikán Egyházban kidogozott Alpha Course a kereszténység ilyen formájú tálalásának tekinthető.

A modernizmus (korszerűség) az egyházba szivárogva elindított egy folyamatot, ami a Biblia egyénenkénti magyarázata felett próbálta beazonosítani az egyéni igazságok tartórendszerét és megtalálni az „alapigazságokat”. Az egyház ezután elvárta tagságától, hogy tagjai magukévá tegyék az ezen alapigazságok rendszerbe foglalásával kialakított keresztény világnézetet. A probléma ott jelentkezett, hogy az így kialakított világnézet a csoport helyi kulturális és hitelméleti gyökereiből táplálkozva hiányolta az eredeti alaptörekvést, a mindenre kiterjedő általánosságot. E hiányosság következményének tudható be, hogy felekezeteken belül külön nézetek alakultak ki, ami a modernista felfogás megkérdőjelezése nélkül újabb, de alapjában véve azonosan modernista felekezetek alapításához vezetett.

A 20. század végén azután a korszerűség (és ezzel az általánosan elfogadott hitrendszerek, kialakult és letisztult kifejezési- és kapcsolati formák) elutasításaként kialakult úgynevezett posztmodernizmussal (a maga új, személyre szabott és kísérletező igazság-fogalmaival) jött létre az, hogy a szervezett kereszténység egyre gyakrabban találta magát egyenes ellentétben azzal a sokaknak egyre fontosabbá váló igényével, hogy személyes lelki értelmüknek és hitüknek hangot adjanak.

E folyamat egyik melléktermékének tekinthető az eddig „fejlődő egyház”-ként ismert jelenség melynek lényege az, hogy a szervezett egyházak tagjai sorában egyeseknek (az általánosságban elégtelen lelki műveltségük eredményeképpen) megingott a vezetésbe vetett bizalma, és sokan közülük a kereszténység alapgondolatát általában elfogadva, korábbi felekezetükön kívül keresik átalakuló hitük gyakorlásának módját. Ez a légkör, ahol egyének próbálják részleteiben elemezni saját keresztény hitüket, jellegzetes változásokat hozott létre a kereszténység mai gyakorlatában. E változások új istentiszteleti formák kialakításában (modern zenével, filmekkel és ősi – nem szükségszerűen keresztény – hagyományok feltámasztásával), vagy a felekezet laza szervezeti felépítésében, a hitelméleti-, és erkölcsi különbségek rugalmas kezelésében, a Bibliának eredeti környezetében való értelmezésében (ami a modernista terhektől való szabadságot eredményezi), valamint az egyén, egyház, társadalom és emberiség kapcsolatának holisztikus megközelítésében nyilvánulnak meg. Ez utóbbi sokféle különböző dologban fejeződhet ki, például a keleti filozófiákhoz hasonló megvilágosulás keresésében, a csoportos istentiszteletek tartásában (sor-imádkozás), vagy a belső, lelki kereszténységnek külső aktivitásban való kifejezésében, melynek keretében sokan kielégítetlen lelki éhségüktől hajszolva szervezett segítségszolgálatba, közösségépítésbe vagy éppen társadalmi mozgalmakba menekülnek. Azt is gyakran tapasztaljuk, hogy a meggyengült hitből következő marcangoló kutatások és analizálások sok keresztényben idővel egy szintetizáló folyamatot indítanak el, mely néha egy új hit kialakulását eredményezi, ami ugyan a kereszténységben gyökerezik, de a szervezett egyházakétól jelentősen különböző lehet. A kereszténységnek ez a szétszedési és összerakási folyamata takarja a „fejlődő egyház” fogalmát, amiről nem feltételezhető, hogy valaha is egy egységes keresztény mozgalommá vagy tényleges egyházzá fog fejlődni.

A posztmodernizmus kialakulásának van egy másik következménye is, amit „posztmodern kereszténység”-nek nevezhetnénk. Az európai, de főleg az amerikai szervezett keresztény egyházakon belül is megfigyelhető egy nagy és egyre növekvő evangelizációs mozgalom. A legtöbb nagy protestáns felekezetben a jellemző többség mellett van egy meglehetősen aktív evangelizáló kisebbség is. Feltűnő az a jelenség, hogy ezek az evangelizáló csoportok nagymértékben „felekezet közöttiek”, azaz sokkal meghittebb kapcsolatokat létesítenek és ápolnak felekezeteiken kívüli hasonlóan érzőkkel mint a felekezeteiken belüli nem evangélizálókkal. Ez a jelenség némely egyházszervezetekben az evangelizálók elszakadását eredményezte, ahogy vagy hátat fordítottak régi szervezetüknek és új felekezeteket alapítottak, vagy – még gyakrabban – a konzervatív többség kiszorította őket. Egyes evangelizálók odáig is elmennek, hogy hitüket „AZ” igaz kereszténységnek tekintik, míg a velük egyet nem értők igazságát tagadják. Ez a magatartás sok-sok belső viszályt okozott, főleg a korszerűbb egyházközösségekben. Az evangélikusok nehezen csoportosíthatóak ugyan, de majdnem mindegyik hisz a személyes megtérésben, Jézusnak mint úrnak és megváltónak való elismerésében, a csodákban, Krisztus második valóságos visszajövetelében, valamint a Biblia meglehetősen konzervatív értelmezésében és igen részletes ismeretében.

Lásd még[szerkesztés]

Hivatkozások[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

  1. [A kereszténység története - The History of the Christianaty, Lion Publishing, 1990, 58-59. o.]
  2. János 10, 16
  3. Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás
  4. http://www.magyarkurir.hu/hirek/uj-felmeres-keszult-vilag-vallasairol
  5. Az első keresztény templomot találták meg Jordániában?
  6. ^ a b c d e f Gergely, Jenő. A pápaság története. Kossuth Kiadó, 12-16. o (1999). ISBN 963 09 4105 8 
  7. http://magyarkurir.hu/en/node/17325 Tertullianus legismertebb műve a 197-ben írt „Apologeticus” leleplezi a politikai hatóságok igazságtalan magatartását az egyházzal szemben.
  8. ^ a b c d e f g h i j Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás, 1977
  9. Ellen Gould White: A nagy küzdelem
  10. Gecse Gusztáv: Történelem és kereszténység, 1977
  11. Szimonidesz Lajos: Zsidóság és kereszténység
  12. ^ a b c d e f g h Gecse Gusztáv: Vallástörténet, 1980
  13. cezaropapizmus: a világi és az egyházi legfőbb hatalomnak egy személyben való egyesítése
  14. hegemónia: irányító szerep, fölény, felsőbbség
  15. kompiláció: más művekből összeszedett, összeollózott mű
  16. ^ a b c d e Szimonidesz Lajos: Zsidóság és kereszténység
  17. Világtörténelmi kronológia, Tárogató könyvek, 1998
  18. ^ a b c d e f Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás, 1977, Gondolat
  19. ^ a b c d e f g h Gecse Gusztáv: Vallástörténet, 1980
  20. http://antiszekta.gportal.hu/gindex.php?pg=13919517
  21. bár egyedül Albánia volt hivatalosan is ateista.
  22. http://www.adamb.eoldal.hu/cikkek/kereszteny.html
  23. http://esti.mindenkilapja.hu/blog/19412368/renderpost/19478431/keresztenyseg

Irodalom[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz A kereszténység története témájú médiaállományokat.
  • A teljes keresztény Biblia, azoknak a könyveknek a gyűjteménye, amelyeket a kereszténység Istentől sugalmazottnak és ennek okán szentnek fogad el, tehát a hit és az erkölcs területén általános mércének tekint.