Nikaia–konstantinápolyi hitvallás

A nikaia–konstantinápolyi hitvallás vagy nicea–konstantinápolyi hitvallás (latinul: Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum) a kereszténység egyik legismertebb és legszélesebb körben használt hitvallása. A trinitárius keresztény hagyományok nagy része elfogadja vagy liturgikus-hittani tekintélyként használja, bár pontos egyházjogi státusza felekezetenként eltérő. A nyugati nyelvekben és a köznyelvben gyakran egyszerűen „niceai hitvallásnak” nevezik, bár a ma használt szöveg nem teljesen azonos a 325-ben elfogadott nikaiai hitvallással.

A hitvallás a keresztény hit rövid, közösségi megvallása: nemcsak tanítási összefoglaló, hanem a liturgiában, a keresztségi hitvallásban és a teológiai vitákban is fontos szerepet betöltő szöveg. A nikaia–konstantinápolyi hitvallás három fő hitágazatban vallja meg az Atyába, a Fiúba és a Szentlélekbe vetett hitet. Ezért szerkezete szentháromságtani: az egy Istent vallja meg, de az Atyát, a Fiút és a Szentlelket egymástól megkülönböztetve nevezi meg.

A hitvallás hagyományosan az első nikaiai zsinathoz és az első konstantinápolyi zsinathoz kapcsolódik. A 325-ös nikaiai zsinat a Fiú Atyával való egylényegűségét vallotta meg az ariánus vitával összefüggésben. A 381-es konstantinápolyi zsinathoz kapcsolt hitvallási forma a niceai hitet erősítette meg, és különösen a Szentlélekről szóló tanítást fejtette ki részletesebben. A ma ismert görög szöveget a khalkédóni zsinat aktái idézik a konstantinápolyi „százötven atya” hiteként.

A római katolikus liturgiában vasárnapokon és főünnepeken, valamint egyes ünnepélyes alkalmakon hitvallást mondanak vagy énekelnek a homília után; ennek szokásos formája a nikaia–konstantinápolyi hitvallás, bár a római rítusban bizonyos esetekben az Apostoli hitvallás is használható. Az ortodox egyházak liturgiájában szintén alapvető szerepe van, de a keleti hagyomány a hitvallást a későbbi nyugati Filioque-betoldás nélkül használja.

Elnevezése

A hitvallás magyar neve a két zsinati helyszínre utal: Nikaiára és Konstantinápolyra. A „Nikaia” alak a görög városnév közvetlenebb átírása, míg a „Nicea” forma a latin közvetítésű, régies magyar használatban terjedt el. Ezért a „niceai hitvallás” elnevezés a magyar egyházi és köznyelvben gyakori, de szigorú szövegtörténeti értelemben pontatlan lehet, mert a ma liturgikusan használt forma nem azonos egyszerűen a 325-ös nikaiai zsinat hitvallásával.

A latin Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum elnevezés azt jelzi, hogy a szöveg a niceai hithez és a konstantinápolyi zsinati hagyományhoz egyaránt kapcsolódik. A „symbolum” szó itt nem jelképet, hanem hitvallási formulát jelent: olyan rövid, tömör, közösségileg elfogadott szöveget, amely a keresztény hit lényegi tartalmát foglalja össze.

Szövegtörténete

A 325-ös nikaiai hitvallás

A 325-ben tartott első nikaiai zsinat az ariánus vita hátterében fogalmazta meg hitvallását. A vita középpontjában az állt, miként kell érteni a Fiú viszonyát az Atyához. Arius alexandriai presbiter tanítása szerint a Fiú nem az Atyával azonos módon örök és nem ugyanabban az értelemben Isten, mint az Atya. A 4. század folyamán az Arius nevével összekapcsolt vitában több, egymástól is eltérő anti-nikaiai vagy a nikaiai formulát kerülő irányzat jelent meg.

A nikaiai hitvallás kulcsfogalma a görög ὁμοούσιος (homoúsziosz), magyarul „egylényegű”. Ez azt fejezte ki, hogy a Fiú nem teremtmény, nem alacsonyabb rendű isteni lény, hanem ugyanazon isteni lényegben részesedik, mint az Atya. A későbbi 4. századi vitákban más formulák is megjelentek, például a homoiúsziosz — „hasonló lényegű” — kifejezés, de ezt nem helyes egyszerűen Arius eredeti tanításával azonosítani. A 325 és 381 közötti vitákban több, egymástól is eltérő teológiai irányzat vett részt.

A 325-ös nikaiai hitvallás a Szentlélekről csak röviden szólt: „és a Szentlélekben”. A szöveget a Fiúról szóló tanítás után záró anathémák követték, amelyek az ariánus tanítás egyes állításait elítélték, például azt a tételt, hogy „volt idő, amikor a Fiú nem volt”. A későbbi nikaia–konstantinápolyi hitvallásban ezek az anathémák már nem szerepelnek a liturgikus szöveg részeként.

A 381-es konstantinápolyi zsinathoz kapcsolt forma

A 381-es első konstantinápolyi zsinat a niceai hitet erősítette meg, és különösen a Szentlélekre vonatkozó tanítást fejtette ki részletesebben. A zsinat hátterében nemcsak az ariánus eredetű viták álltak, hanem a makedoniánusok vagy pneumatomakhusok tanítása is, amely a Szentlélek teljes isteni méltóságát vitatta.

A 4. század közepén a teológiai nyelv még nem volt egységes. Az ouszia általában a lényegre vagy létvalóságra, a hüposztaszisz pedig a konkrét személyes valóságra utalt, de a két kifejezést nem minden szerző használta azonos módon. A 362-es alexandriai zsinat és a Kappadókiai atyák teológiai munkája fontos szerepet játszott abban, hogy a keresztény teológia egyre világosabban tudta megfogalmazni: egy isteni lényegben három valóságos személyt vall meg. Ez a háttér magyarázza, miért lett a 381-es zsinathoz kapcsolt hitvallási forma egyik fő sajátossága a Szentlélekről szóló részletesebb megfogalmazás.

A 381-es zsinat eredeti jegyzőkönyvei és dogmatikai aktái nem maradtak fenn teljes formában. Ezért a ma ismert hitvallás pontos szövegtörténete összetett kérdés. A hitvallást a 451-es khalkédóni zsinat idézte a konstantinápolyi „százötven atya” hiteként. A modern kutatás ezért általában nem egyszerűen úgy írja le a szöveget, mintha a 325-ös nikaiai hitvallás mechanikus bővítése volna, hanem úgy, mint a niceai hit egyik keleti hitvallási formájának kibontását, különösen a Szentlélekre vonatkozó részben.

A két hitvallás között jelentős hasonlóság van, de nem azonosak. A 381-hez kapcsolt forma bővebben szól Krisztus megtestesüléséről, szenvedéséről, feltámadásáról, mennybemeneteléről és eljövendő országáról, valamint részletesen megvallja a Szentlélek szerepét. Ezért a ma liturgikusan használt „niceai hitvallás” valójában a nikaia–konstantinápolyi hitvallási hagyományhoz tartozik.

Későbbi ikon az első nikaiai zsinatról. Középen Nagy Konstantin császár látható; a képen szereplő hitvallásszöveg a későbbi liturgikus hagyományt tükrözi, nem a 325-ös zsinati akták szó szerinti megjelenítése.

Khalkédón és a későbbi recepció

A khalkédóni zsinat 451-ben döntő szerepet játszott abban, hogy a konstantinápolyi hitvallási forma egyetemes tekintélyre tett szert. Khalkédónban a 325-ös nikaiai hitvallást és a konstantinápolyi atyák hitvallását együtt idézték a keresztény hit mércéjeként. Ettől kezdve a nikaiai és konstantinápolyi hagyomány egyre inkább egységes hitvallási örökségként jelent meg.

A hitvallás később a keresztény liturgiában is központi helyet kapott. Keleten a 6. század elején már több helyen az eucharisztikus liturgiában is elhangzott; gyakran I. Timóteosz konstantinápolyi pátriárka 511 körüli intézkedéséhez, illetve más keleti liturgikus előzményekhez kapcsolják az elterjedését. Nyugaton a használata fokozatosabban terjedt el. Rómában a hitvallás eucharisztikus liturgiába való formális bevezetése a 11. század elején, VIII. Benedek pápa idején történt meg, II. Henrik német-római császár kérésére.

A nikaia–konstantinápolyi hitvallás az antikhalkédóni egyházakban is jelentős, mivel ezek az egyházak az első két egyetemes zsinat örökségét elfogadják, bár a khalkédóni zsinatot nem ismerik el egyetemes zsinatként. Így a hitvallás a későbbi egyházi megosztottságokon túl is a keresztény ókor egyik legszélesebb körben közös szövege maradt.

Tartalma

A hitvallás első hitágazata az Atyáról szól. Istent egyetlen, mindenható Atyaként vallja meg, aki a menny és a föld, a látható és láthatatlan világ teremtője. Ez a rész a keresztény teremtéshit rövid összefoglalása.

A második és leghosszabb hitágazat Jézus Krisztusról szól. A szöveg Krisztust Isten egyszülött Fiának nevezi, aki az Atyától született minden idő előtt. A „világosság a világosságtól”, „valóságos Isten a valóságos Istentől”, „született, de nem teremtmény” és „az Atyával egylényegű” formulák a Fiú teljes istenségét fejezik ki. A hitvallás ezután Krisztus megtestesülését, kereszthalálát, feltámadását, mennybemenetelét és eljövendő ítéletét foglalja össze.

A harmadik hitágazat a Szentlélekről, az Egyházról, a keresztségről, a feltámadásról és az eljövendő örök életről szól. A Szentlélekre vonatkozó rész különösen fontos, mert a 381-es zsinathoz kapcsolt hitvallási forma itt fejti ki a 325-ös nikaiai hitvallásnál részletesebben a Szentlélek méltóságát és szerepét.

Hitágazat	Fő téma	Dogmatikai hangsúly
Első hitágazat	Az Atya	Egy Isten, mindenható Atya, teremtő
Második hitágazat	Jézus Krisztus	A Fiú örök születése, istensége, megtestesülése, halála, feltámadása és eljövendő ítélete
Harmadik hitágazat	A Szentlélek, az Egyház, a keresztség, a feltámadás és az örök élet	A Szentlélek isteni méltósága, az Egyház egyetemessége, az eszkatológiai remény

Bibliai párhuzam: 1Kor 8,6

A hitvallás első két hitágazatának nyitószerkezete szoros párhuzamot mutat Pál apostol a korinthosziakhoz írt első levelének egyik korai keresztény monoteista formulájával. Az 1Kor 8,6 szerint „egy Istenünk van, az Atya, akitől van a mindenség”, és „egy Urunk, Jézus Krisztus, aki által van a mindenség”. A nikaia–konstantinápolyi hitvallás hasonló rendben vallja meg az „egy Istent, a mindenható Atyát”, majd az „egy Úr Jézus Krisztust”, és a Fiúról mondja, hogy „minden általa lett”.

Ez a párhuzam nem azt jelenti, hogy a hitvallás egész szövege az 1Kor 8,6 egyszerű parafrázisa volna. A hitvallás más bibliai, liturgikus és zsinati hagyományokat is magába épít, és több kifejezése a 4. századi szentháromságtani viták összefüggésében kapott pontos dogmatikai jelentést. Az 1Kor 8,6 azonban fontos háttérszövegként mutatja, hogy az Atya és a Fiú megkülönböztetett, mégis az egy Istenbe vetett hit keretén belüli megvallása már az újszövetségi hagyományban jelen volt.

1Kor 8,6	Nikaia–konstantinápolyi hitvallás	Párhuzam jelentése
„egy Isten, az Atya” görögül: heis theos ho patēr	„Hiszünk egy Istenben, mindenható Atyában” görögül: pisteuomen eis hena theon, patera pantokratora	Mindkét szöveg az Atyát nevezi meg az „egy Isten” megvallásában.
„akitől van a mindenség” görögül: ex hou ta panta	„mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak alkotójában” görögül: poiētēn ouranou kai gēs, horatōn te pantōn kai aoratōn	Pálnál az Atya az, „akitől” (ex) minden van; a hitvallás ugyanezt teremtői nyelven fejti ki.
„egy Úr, Jézus Krisztus” görögül: kai heis kyrios Iēsous Christos	„és egy Úrban, Jézus Krisztusban” görögül: kai eis hena kyrion Iēsoun Christon	Mindkét szöveg az „egy Úr” megnevezést Jézus Krisztusra alkalmazza.
„aki által van a mindenség” görögül: di’ hou ta panta	„aki által minden lett” görögül: di’ hou ta panta egeneto	Mindkét szöveg a Fiúhoz kapcsolja a teremtés közvetítői szerepét.

A Szentlélekről szóló tanítás

A nikaia–konstantinápolyi hitvallás egyik legfontosabb sajátossága a Szentlélekről szóló rész. A 381-es zsinathoz kapcsolt forma nem egyszerűen azt mondja, hogy a keresztények hisznek a Szentlélekben, hanem a Lelket „Úrnak és éltetőnek” nevezi, aki „az Atyától származik”, és akit „az Atyával és a Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk”.

A hitvallás nem alkalmazza a Szentlélekre a Fiúval kapcsolatban használt homoúsziosz szót, és nem nevezi közvetlenül „Istennek”. A zsinati és liturgikus nyelv mégis a Szentlélek teljes isteni méltóságát fejezi ki: az „Úr” megnevezés, az „éltető” jelző, valamint az Atyával és Fiúval együtt végzett imádás és dicsőítés mind azt jelzi, hogy a hitvallás a Szentlelket nem teremtményként, hanem teljes isteni méltóságban vallja meg.

Ez a megfogalmazás a pneumatomakhus vagy makedoniánus nézetekkel szemben vált fontossá. Ezek az irányzatok nem feltétlenül azonos módon tanítottak, de közös vonásuk az volt, hogy a Szentlélek teljes istenségét nem vallották meg olyan értelemben, ahogyan a nikaiai hit a Fiú istenségét vallotta. A konstantinápolyi hitvallás ezt a kérdést nem filozófiai rendszerben, hanem imádságos és bibliai nyelven rendezte.

A Filioque-vita

A konstantinápolyi zsinathoz kapcsolt, Khalkédónban idézett görög hitvallási forma szerint a Szentlélek „az Atyától származik” (görögül: τὸ ἐκ τοῦ Πατρὸς ἐκπορευόμενον). A latin nyugati liturgikus hagyományban később elterjedt a Filioque — „és a Fiútól” — kiegészítés, amely szerint a Szentlélek „az Atyától és a Fiútól” származik. A kiegészítés nem szerepel a konstantinápolyi hitvallás görög szöveghagyományában, és a Katolikus Egyház Katekizmusa is úgy fogalmaz, hogy a latin liturgiába fokozatosan, a 8–11. század között került be.

Történeti kialakulása

A Filioque egyik legkorábbi és történetileg meghatározó hitvallási használata az 589-es harmadik toledói zsinathoz kapcsolódik, ahol antiariánus összefüggésben a Fiú teljes istenségét és az Atyával való egységét is hangsúlyozni kívánták. A formula innen terjedt tovább a nyugati egyház egyes területeire, különösen a frank világba. A 8–9. században a kérdés egyre inkább összekapcsolódott a frank és bizánci politikai-kulturális rivalizálással is.

A 9. század elején III. Leó pápa a Filioque teológiai tartalmát elfogadhatónak tartotta, de ellenezte, hogy a kiegészítést beillesszék a közös hitvallás szövegébe. A hagyomány szerint Rómában görögül és latinul is kihelyeztette a hitvallás Filioque nélküli szövegét. Ez jól mutatja, hogy a nyugati egyházban sem egyszerre és azonos módon terjedt el a betoldás liturgikus használata.

A kérdés a 9. században a Phótiosz-féle vitában vált különösen élessé. Phótiosz konstantinápolyi pátriárka a nyugati formula terjedését nemcsak szövegmódosításként, hanem szentháromságtani problémaként is bírálta. A vita ettől kezdve a keleti és nyugati egyház közötti teológiai és egyházpolitikai feszültségek egyik állandó elemévé vált.

Rómában a hitvallást a Filioque-val csak a 11. század elején, 1014-ben énekelték pápai misén, VIII. Benedek pápa idején. Ettől kezdve a latin római liturgikus használatban a hitvallás a Filioque betoldással vált általánossá, miközben a keleti kereszténység továbbra is a betoldás nélküli görög szöveghagyományt követte.

A katolikus álláspont

A katolikus álláspont különbséget tesz az eredeti görög hitvallásszöveg és a latin teológiai-liturgikus hagyomány között. A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint a Szentlélek „az Atyától és a Fiútól” származik, de nem két külön forrásból: a nyugati tanítás szerint az Atya mint „eredet nélküli eredet” marad a Szentháromság végső forrása, a Szentlélek pedig az Atyától és a Fiútól „mint egyetlen elvtől” és „egy leheléssel” származik. A katolikus tanítás tehát nem azt akarja mondani, hogy a Szentléleknek két egymástól független oka volna.

A nyugati teológia szerint a Fiú szerepének említése azért fontos, mert a Szentlélek nem egyszerűen az Atyához viszonyul, hanem a Fiúhoz is. A latin hagyomány a Szentlélek örök eredetét az Atya és a Fiú közösségével kapcsolja össze. Ezt a gondolatot a nyugati teológia többek között Hippói Szent Ágoston Szentháromságról szóló gondolkodásával, valamint a Szentléleknek mint szeretetnek és ajándéknak az értelmezésével kötötte össze.

Katolikus értelmezésben a Filioque nem önálló második forrást vezet be az Atya mellé, hanem azt akarja kifejezni, hogy az Atya a Fiútól elválaszthatatlanul adja a Szentlelket. A katolikus teológia ezért a formula helyes értelmezéséhez szükségesnek tartja az Atya elsődlegességének megőrzését is.

A keleti ortodox kifogások

A keleti ortodox teológia fő kifogása az, hogy a Szentlélek hiposztatikus eredetének egyetlen oka az Atya. Ezt gyakran az „Atya monarchiájának” nevezik; itt a „monarchia” nem politikai uralmat jelent, hanem azt, hogy az Atya a Fiú örök születésének és a Szentlélek örök származásának személyes forrása. A keleti hagyomány ezért általában ragaszkodik ahhoz, hogy a Szentlélek örök eredetéről a hitvallás szavaival beszéljünk: „az Atyától származik”.

Ez nem jelenti azt, hogy az ortodox teológia tagadná a Szentlélek és a Fiú örök vagy üdvtörténeti kapcsolatát. A vita inkább arról szól, hogy ez a kapcsolat nevezhető-e a Szentlélek hiposztatikus eredetének. Az ortodox hagyomány általában elfogadja, hogy a Szentlélek az üdvtörténetben a Fiú által adatik, és több keleti teológiai szöveg is beszél a Szentlélek Fiú általi megnyilvánulásáról. A kérdés az, hogy ez a „Fiú által” formula az örök isteni eredetre, az időbeli küldésre vagy a Szentlélek örök megnyilvánulására vonatkozik-e.

A keleti ortodox álláspont szerint egy egyetemes zsinaton elfogadott hitvallási szöveget nem lehet egyoldalúan, újabb egyetemes zsinati jóváhagyás nélkül módosítani. Ebből a nézőpontból a Filioque problémája nemcsak az, hogy mit tanít a Szentlélek eredetéről, hanem az is, hogy a nyugati egyház a közös hitvallás szövegéhez önállóan adott hozzá egy kifejezést.

Nyelvi és fogalmi különbségek

A nyugati és keleti álláspont közötti különbséget a teológiai szókincs is bonyolítja. A görög ekporeuszisz kifejezést a keleti teológia többnyire szűkebb értelemben használja: a Szentléleknek az Atyától mint személyes forrástól való eredetét jelöli. A latin processio vagy procedere tágabb jelentésű szó: általában eredést vagy előjövetelt jelenthet, és a latin teológia ezért a Fiú szerepét is ezzel a szóval fejezte ki. A 2003-as észak-amerikai ortodox–katolikus teológiai konzultáció megállapodott nyilatkozata szerint a vita részben valódi teológiai különbség, részben pedig a görög és latin fogalmi nyelv eltérő használatából fakad.

A két hagyomány között részben közös alapot jelent az „Atyától a Fiú által” formula. Egyes keleti atyák és későbbi bizánci teológusok beszéltek arról, hogy a Szentlélek a Fiú által nyilvánul meg, vagy az üdvtörténetben a Fiú által adatik. A nyugati teológia általában erősebben kapcsolja össze a Fiút a Szentlélek örök eredetével, míg a keleti teológia óvatosabban beszél erről, hogy az Atya egyetlen forrás voltát ne homályosítsa el.

Vitatott kérdések az ortodox teológián belül

A kérdés az ortodox teológián belül sem mindig teljesen azonos hangsúllyal jelenik meg. A szigorúbb álláspont szerint a Filioque mint dogmatikai formula veszélyezteti az Atya egyetlen forrás voltáról szóló tanítást. Más, mérsékeltebb ortodox teológusok szerint bizonyos nyugati megfogalmazások — különösen ha nem két forrást tanítanak, és ha különbséget tesznek az Atyától való eredet és a Fiún keresztüli örök megnyilvánulás között — teológiai véleményként vagy félreérthető, de nem szükségképpen egyházszakító formulaként értelmezhetők.

Ezek a mérsékeltebb értelmezések általában nem a Filioque hitvallásszövegbe való beillesztését fogadják el, hanem azt vizsgálják, hogy a latin teológiai szándék bizonyos értelmezései összeegyeztethetők-e az Atya monarchiájának ortodox tanításával. Az ortodox liturgikus gyakorlat szempontjából a Filioque nélküli hitvallás továbbra is alapvető norma.

Mai ökumenikus párbeszéd

A 2003-as észak-amerikai ortodox–katolikus teológiai konzultáció megállapodott nyilatkozata szerint nem helyes azt állítani, hogy a főáramú latin teológia két okot tanítana a Szentlélek eredetében, vagy hogy a főáramú ortodox teológia teljesen elszakítaná a Szentlelket a Fiútól. A dokumentum azt javasolta, hogy a felek tartózkodjanak egymás hagyományának eretnekké minősítésétől, és különböztessék meg a Szentlélek istenségének közösen vallott dogmáját a Szentlélek eredetének pontos teológiai magyarázatától.

A mai ökumenikus párbeszédben a Filioque ezért három szinten kerül elő: a hitvallásszöveg módosíthatóságának kérdéseként, a Szentlélek örök eredetéről szóló teológiai vitaként, valamint a pápai primátus és az egyetemes zsinati tekintély kérdéseként. A latin katolikus és sok nyugati protestáns liturgikus hagyomány a hitvallást a Filioque betoldással használja, míg az ortodox egyházak az eredeti görög szöveget követik. Ökumenikus istentiszteleteken gyakran a betoldás nélküli formát mondják. A keleti katolikus egyházak liturgikus gyakorlatában szintén előfordul a Filioque nélküli forma használata.

A Filioque-vita főbb fogalmai

Fogalom	Jelentése a vitában
Filioque	Latin kifejezés: „és a Fiútól”. A nyugati liturgikus szövegben azt jelenti, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik.
Ekporeuszisz	Görög teológiai kifejezés, amelyet a keleti hagyomány többnyire a Szentléleknek az Atyától mint személyes forrástól való eredetére tart fenn.
Processio	Latin kifejezés, amely tágabb értelemben eredést vagy előjövetelt jelent. A latin teológiában ezért szélesebb jelentésmezője van, mint a görög ekporeuszisz szónak.
Aitia	Görögül „ok”. Az ortodox vitában az Atya mint a Fiú és a Szentlélek egyetlen személyes oka.
Arché / principium	„Elv”, „kezdet”, „forrás”. A latin principium tágabb értelmű lehet, mint a görög aitia.
Atya monarchiája	A keleti teológiában azt jelenti, hogy az Atya a Fiú és a Szentlélek egyetlen végső személyes forrása. Nem politikai uralmat jelent.
„Egyetlen elv”	A katolikus tanítás szerint a Szentlélek nem két külön forrásból ered, hanem az Atyától és a Fiútól mint egyetlen princípiumtól.
„A Fiú által”	Keleti és nyugati szerzőknél is előforduló formula. Vitatott, hogy örök megnyilvánulást, üdvtörténeti küldést vagy erősebb eredési kapcsolatot jelent-e.
Küldés vagy misszió	A Szentlélek időbeli elküldése a világba. Nem azonos automatikusan a Szentlélek örök isteni eredetével.
Örök eredet	A Szentléleknek a Szentháromság belső, örök életében való személyes eredete. Ez a Filioque-vita legmélyebb teológiai kérdése.
Theologoumenon	Olyan teológiai vélemény, amelyet egyesek elfogadhatónak tartanak, de nem mindenki által kötelező dogmaként. Nem minden ortodox teológus alkalmazza ezt a kategóriát a Filioque-ra.

Az Apostoli és az Atanázi-hitvalláshoz való viszonya

Az Apostoli hitvallás rövidebb és más eredetű szöveg. Mögötte a régebbi római keresztségi hitvallási hagyomány áll, de a ma ismert Apostoli hitvallás hosszabb nyugati fejlődés eredménye. Szövege nem használja a 4. századi szentháromságtani viták kulcsfogalmát, az egylényegű — görögül homoúsziosz — kifejezést. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ne volna trinitárius szerkezetű: az Apostoli hitvallás is az Atyába, a Fiúba és a Szentlélekbe vetett hit rendjében épül fel.

A nikaia–konstantinápolyi hitvallás az Apostoli hitvallásnál részletesebben beszél Krisztus istenségéről és a Szentlélekről. Ezzel szemben nem tartalmazza kifejezetten a „poklokra szállt” és a „szentek közössége” formulákat, amelyek az Apostoli hitvallás nyugati hagyományában szerepelnek.

Az úgynevezett Atanázi-hitvallás vagy Quicumque nem Alexandriai Szent Atanáz műve, hanem latin nyugati eredetű, valószínűleg az 5. század vége és a 6. század eleje között kialakult hitvallási szöveg. Nem egy egyetemes zsinat határozata, és a keleti kereszténység liturgikus hagyományában nem töltött be olyan szerepet, mint Nyugaton. A nikaia–konstantinápolyi hitvallásnál részletesebben fejti ki a Szentháromság személyeinek egyenlőségét és Krisztus istenségének, illetve emberségének tanát.

Hitvallás	Eredet és használat	Fő hangsúly
Apostoli hitvallás	Nyugati keresztségi hagyományból kialakult rövid hitvallás	Az Atyába, Fiúba és Szentlélekbe vetett hit tömör összefoglalása
Nikaia–konstantinápolyi hitvallás	A niceai és konstantinápolyi zsinati hagyományhoz kapcsolódó, széles körben liturgikusan használt hitvallás	A Fiú egylényegűsége az Atyával, a Szentlélek isteni méltósága, az Egyház és a feltámadás megvallása
Atanázi-hitvallás	Latin nyugati eredetű, nem zsinati hitvallás	A Szentháromság személyeinek egyenlősége és Krisztus istenségének, illetve emberségének részletesebb kifejtése

Liturgikus használata

A nikaia–konstantinápolyi hitvallás a keleti és nyugati keresztény liturgiák egyik legfontosabb hitvallási szövege. A keleti ortodox liturgiák a hitvallást a Filioque nélküli görög-bizánci szöveghagyomány szerint használják. A bizánci liturgiában a hitvallás az eucharisztikus imádság előtt hangzik el, rendszerint a hívek közös megvallásaként.

A római katolikus misében a hitvallást vasárnapokon és főünnepeken mondják vagy éneklik; a latin rítusban a szöveg szokásos liturgikus formája a Filioque betoldással szerepel, bár ökumenikus alkalmakon és egyes keleti katolikus összefüggésekben a betoldás nélküli forma is használatos.

A protestáns hagyományokban a hitvallás használata felekezetenként eltérő. Az evangélikus és anglikán liturgiákban jelentős helye van; református közösségekben is ismert, de sok helyen az Apostoli hitvallás gyakoribb liturgikus vagy kateketikai használatban. A protestáns egyházak esetében a hitvallás tekintélye általában nem ugyanabban az egyházjogi értelemben jelenik meg, mint a katolikus vagy ortodox hagyományban, hanem az óegyházi, biblikusnak tekintett hit összefoglalásaként.

A magyarországi egyházi használatban több fordítás is ismert. A római katolikus liturgikus fordítás a magyar miseszövegekben rögzült; az ortodox fordítás a keleti hagyomány saját terminológiáját követi; a protestáns kiadványok pedig gyakran a felekezeti liturgikus és hitvallási gyakorlat szerint közlik a szöveget.

Szövege

Az alábbi táblázat a hitvallás főbb szöveghagyományait és magyar fordításait mutatja be. A görög oszlop a Khalkédónban idézett zsinati formát közli; a liturgikus használatban több hagyomány, köztük a görög ortodox liturgikus gyakorlat is, egyes szám első személyű alakot használ. A latin oszlop a nyugati liturgikus hagyományban elterjedt formát közli, a Filioque betoldás jelölésével. A magyar fordítások a felekezeti-liturgikus használat szerint részben eltérnek egymástól.

Görög zsinati szöveg a khalkédóni hagyomány szerint	Latin nyugati liturgikus szöveg a Filioque-val	Magyar római katolikus liturgikus fordítás	Magyar ortodox fordítás
Πιστεύομεν εἰς ἕνα Θεόν, Πατέρα, Παντοκράτορα, ποιητὴν οὐρανοῦ καὶ γῆς, ὁρατῶν τε πάντων καὶ ἀοράτων. Καὶ εἰς ἕνα Κύριον Ἰησοῦν Χριστόν, τὸν Υἱὸν τοῦ Θεοῦ τὸν μονογενῆ, τὸν ἐκ τοῦ Πατρὸς γεννηθέντα πρὸ πάντων τῶν αἰώνων· φῶς ἐκ φωτός, Θεὸν ἀληθινὸν ἐκ Θεοῦ ἀληθινοῦ, γεννηθέντα οὐ ποιηθέντα, ὁμοούσιον τῷ Πατρί, δι' οὗ τὰ πάντα ἐγένετο· τὸν δι' ἡμᾶς τοὺς ἀνθρώπους καὶ διὰ τὴν ἡμετέραν σωτηρίαν κατελθόντα ἐκ τῶν οὐρανῶν καὶ σαρκωθέντα ἐκ Πνεύματος Ἁγίου καὶ Μαρίας τῆς Παρθένου καὶ ἐνανθρωπήσαντα· σταυρωθέντα τε ὑπὲρ ἡμῶν ἐπὶ Ποντίου Πιλάτου, καὶ παθόντα καὶ ταφέντα· καὶ ἀναστάντα τῇ τρίτῃ ἡμέρᾳ κατὰ τὰς Γραφάς· καὶ ἀνελθόντα εἰς τοὺς οὐρανοὺς καὶ καθεζόμενον ἐκ δεξιῶν τοῦ Πατρός· καὶ πάλιν ἐρχόμενον μετὰ δόξης κρῖναι ζῶντας καὶ νεκρούς, οὗ τῆς βασιλείας οὐκ ἔσται τέλος. Καὶ εἰς τὸ Πνεῦμα τὸ Ἅγιον, τὸ Κύριον, τὸ ζωοποιόν, τὸ ἐκ τοῦ Πατρὸς ἐκπορευόμενον, τὸ σὺν Πατρὶ καὶ Υἱῷ συμπροσκυνούμενον καὶ συνδοξαζόμενον, τὸ λαλῆσαν διὰ τῶν προφητῶν. Εἰς μίαν, ἁγίαν, καθολικὴν καὶ ἀποστολικὴν Ἐκκλησίαν. Ὁμολογοῦμεν ἓν βάπτισμα εἰς ἄφεσιν ἁμαρτιῶν. Προσδοκοῦμεν ἀνάστασιν νεκρῶν. Καὶ ζωὴν τοῦ μέλλοντος αἰῶνος. Ἀμήν.	Credo in unum Deum, Patrem omnipotentem, factorem cæli et terræ, visibilium omnium et invisibilium. Et in unum Dominum Iesum Christum, Filium Dei unigenitum, et ex Patre natum ante omnia sæcula. Deum de Deo, Lumen de Lumine, Deum verum de Deo vero, genitum non factum, consubstantialem Patri; per quem omnia facta sunt. Qui propter nos homines et propter nostram salutem descendit de cælis. Et incarnatus est de Spiritu Sancto ex Maria Virgine, et homo factus est. Crucifixus etiam pro nobis sub Pontio Pilato, passus et sepultus est, et resurrexit tertia die, secundum Scripturas, et ascendit in cælum, sedet ad dexteram Patris. Et iterum venturus est cum gloria, iudicare vivos et mortuos, cuius regni non erit finis. Et in Spiritum Sanctum, Dominum et vivificantem, qui ex Patre Filioque procedit. Qui cum Patre et Filio simul adoratur et conglorificatur: qui locutus est per prophetas. Et unam, sanctam, catholicam et apostolicam Ecclesiam. Confiteor unum baptisma in remissionem peccatorum. Et expecto resurrectionem mortuorum, et vitam venturi sæculi. Amen.	Hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak Teremtőjében. Hiszek az egy Úrban: Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született az idő kezdete előtt. Isten az Istentől, Világosság a Világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől. Született, de nem teremtmény: az Atyával egylényegű, és minden általa lett. Értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből. Megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Máriától, és emberré lett. Poncius Pilátus alatt értünk keresztre feszítették, kínhalált szenvedett, és eltemették. Harmadnapra föltámadott az Írások szerint, fölment a mennybe, ott ül az Atyának jobbján, de újra eljön dicsőségben, ítélni élőket és holtakat, és országának nem lesz vége. Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától és a Fiútól származik. Akit éppúgy imádunk és dicsőítünk, mint az Atyát és a Fiút. Ő szólt a próféták szavával. Hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban, vallom az egy keresztséget a bűnök bocsánatára, várom a holtak föltámadását és az eljövendő örök életet. Ámen.	Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden látható és láthatatlan dolgoknak Teremtőjében. És az egy Úr Jézus Krisztusban, Istennek egyszülött Fiában, aki az Atyától minden időknek előtte született; a Világosságtól való Világosságban, igaz Istentől való igaz Istenben, aki született és nem teremtetett, aki egylényegű az Atyával, és aki által mindenek lettek; aki miérettünk, emberekért és a mi üdvösségünkért leszállt a mennyekből, és megtestesült a Szent Lélektől és Szűz Máriától, és emberré lett; aki keresztre feszíttetett miérettünk Poncius Pilátus idejében, és szenvedett és eltemettetett, és feltámadott a harmadik napon az Írások szerint; és felment a mennyekbe, és ül az Atyának jobbján; és újból eljő dicsőséggel, ítélni élőket és holtakat, és az Ő országának nem lesz vége. És a Szent Lélekben, Úrban és Éltetőben, aki az Atyától ered, akit az Atyával és Fiúval együtt imádunk és dicsőítünk, aki a próféták által szólott. Hiszek egy, szent, egyetemes és apostoli Egyházban. Egy keresztséget vallok a bűnök bocsánatára. Várom a holtak feltámadását és az eljövendő örök életet. Ámin.

Kulturális utalások

A hitvallás szövege a keresztény liturgikus zene egyik legfontosabb latin szövege lett. A miseordinárium részeként számos zeneszerző dolgozta fel a Credo szövegét. Antonio Vivaldi önálló Credo-kompozíciója a hitvallás zenetörténeti recepciójának egyik ismert példája. A Credo tétel más nagy egyházzenei művekben, például misekompozíciókban is központi helyet foglal el.

Vivaldi: Credo in unum Deum

Vivaldi: Et Incarnatus

Vivaldi: Crucifixus

A magyar irodalomban Madách Imre Az ember tragédiájában utal a homoúsziosz és homoiúsziosz közötti vitára a konstantinápolyi színben. Az irodalmi utalás a 19. századi műveltségi közegben ismert történeti-teológiai motívumként jeleníti meg a 4. századi vitákat, de nem tekinthető a dogmatörténeti különbség pontos összefoglalásának.

A szentháromság rejtélyes tanában

A homoiusiont hirdetik,

Mig az egyház a homousiont

Alapítá meg a hit cikkeül.

– Madách Imre: Az ember tragédiája – Hetedik szín

Források

• Ayres, Lewis (2004). Nicaea and Its Legacy: An Approach to Fourth-Century Trinitarian Theology. Oxford: Oxford University Press.
• Chadwick, Henry (2003). East and West: The Making of a Rift in the Church. Oxford: Oxford University Press.
• Congar, Yves (1983). I Believe in the Holy Spirit. New York / London: Seabury Press / Geoffrey Chapman.
• Denzinger, Heinrich; Hünermann, Peter (2004). Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Budapest: Szent István Társulat.
• Hanson, R. P. C. (1988). The Search for the Christian Doctrine of God: The Arian Controversy, 318–381. Edinburgh: T&T Clark.
• Jungmann, Josef Andreas (1951). Missarum Sollemnia: The Mass of the Roman Rite. New York: Benziger.
• Kelly, J. N. D. (1972). Early Christian Creeds (3rd ed.). London: Longman.
• Pelikan, Jaroslav (2003). Credo: Historical and Theological Guide to Creeds and Confessions of Faith in the Christian Tradition. New Haven: Yale University Press.
• Ritter, Adolf Martin (1965). Das Konzil von Konstantinopel und sein Symbol. Studien zur Geschichte und Theologie des II. Ökumenischen Konzils. Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht.
• Siecienski, A. Edward (2010). The Filioque: History of a Doctrinal Controversy. Oxford: Oxford University Press.
• Tanner, Norman P., ed. (1990). Decrees of the Ecumenical Councils. Vol. 1. Washington, D.C.: Georgetown University Press.
• Ware, Kallistos (1993). The Orthodox Church (New ed. ed.). London: Penguin. {{cite book}}: |edition= has extra text (súgó)
• Evangélikus istentisztelet. Liturgikus könyv. Budapest: Luther Kiadó. 2007. ISBN 978-963-9571-69-3.
• Konkordia könyv. Az evangélikus egyház hitvallási iratai. Vol. 1. Budapest: Evangélikus Egyetemes Sajtóosztály. 1957.
• Nagy Hozsanna! Teljes kottás ima- és énekeskönyv. Budapest: Magyar Kórus. 2002.
• Reuss, András, ed. (2020). Az egyetemes vagy ökumenikus hitvallások. Apostoli hitvallás, niceai hitvallás, athanaszioszi hitvallás. Budapest: Luther Kiadó.

Kapcsolódó szócikkek

• Apostoli hitvallás
• Arianizmus
• Hitvallás
• Első nikaiai zsinat
• Első konstantinápolyi zsinat
• Khalkédóni zsinat
• Szentháromság
• Szentlélek
• Filioque
• Ortodox kereszténység
• Római katolikus egyház